Part 2

Rómába az első nagy könyvtárt a makedóniai hadjárat alkalmával Paulusz Emiliusz hozta; a legyőzött makedón királynak, Perszeusznak könyvtárát. Nagyobb könyvtárral bírt Szulla, Ciceró és Lukullusz. Ciceró könyveit többre becsülte, mint Krasszusz kincseit. Lukullusz meg arról nevezetes, hogy könyvtárát mindenki számára nyitva tartotta. A rómaiak a könyvek elhelyezésére rendkívül sokat adtak. Külön termek szolgáltak erre a célra, amelyek keleti stílusban épültek és számozott szekrényekkel voltak körülvéve. A szekrények díszítésére elefántcsontot, üveget vagy drága érceket használtak, amint a könyvtártulajdonos szegényebb vagy gazdagabb volt. Mindamellett a könyvtárak legszebb díszítései mégis csak a nevezetes férfiaknak azokban felállított hasonmásai voltak. Sokaknál azonban a könyvgyűjtés nem volt egyéb, mint fényűzés. Összevásárolták a drága könyveket, csak azért, hogy könyvtáruk legyen, amellyel hivalkodhatnak. Szeneka éles gúnnyal ostorozta ezeket a könyvgyűjtőket. «Mit használnak – írja – ezek a könyvtárak és számtalan könyveik, melyeknek a tulajdonos, ha egész életét arra fordítaná is, csak alig olvashatná el a címeit? A nagy mennyiség lenyügözi a szellemet s nem műveli azt… Alexandriában 400,000 tekercset égettek el, a királyok gazdagságának büszke emlékét. Dicsekedjenek mások Titusz Liviusszal, hogy a könyvtár az ízlés és királyi gondoskodás munkája volt. Én nem látok benne sem ízlést, sem gondoskodást, hanem tudományos fényűzést. Mit mondok: tudományost? Nem is a tudomány, hanem a fényelgés okából alapították e gyűjteményeket. Ezért még olyan embereknek is, akik alig bírnak rabszolgáik műveltségével, vannak könyveik; de ezek nem tanulmányaiknak tárgyai, hanem étkezőtermeiknek diszitései. Pénzemet, mondod, okosabban lehetne használnom ilyen költekezésre, mint korintusi vázakra vagy festményekre. A túlzás minden téren bűn. Mi tesz oly elnézővé azok iránt, akik cédrusfából vagy elefántcsontból készített szekrényeket vásárolnak, ismeretlen vagy megvetett szerzők műveit gyűjtik, könyveik nagy tömege között ásítoznak s azoknak csak a hátát és címeit becsülik? Az ilyen léháknál megvan minden költő és történetíró a tetőzetig magasodó polcon. Mert napjainkban még a fürdőkben is megtaláljuk a könyvtárt, a jóravaló házak köteles ékességét. Megbocsátanám, ha mindez erős okulási vágy kifolyása volna; de ezeket a szép szellemeket s arcképekkel díszített műveket csak a falak ékítése és szépítése céljából vásárolják.» Hasonlóan gúnyolta őket Luciánusz is: «Ha a könyvek birása elég volna arra, hogy tudóssá tegye a tulajdonost, értékét nem tudnánk megbecsülni s ha a tudást meg lehetne vásárolni, az csakis a tietek lenne, gazdagok.» Azonban úgy Szeneka, mint Luciánusz a túlságba mentek. Ők ugyanis a könyvek szenvedélyes gyűjtésében a Kelet megbosszulását látták.

A rómaiaknál a könyvek elkobzása és megsemmisítése akkor kezdődött, amikor Nagy Konstantinusz császár a kereszténységet egyenrangúvá tette a pogány államvallással. 325-ben a nicéai zsinaton, amelyet Nagy Konstantinusz császár papi-fejedelmi minőségében hívott össze, történt először, hogy ünnepélyesen kárhoztattak valamely könyvet. Ez Ariusznak «Thalia» című műve volt, amelynek elégetését a császár halálbüntetés terhe alatt parancsolta meg. 400 körül Theofilusz alexandriai püspök Origenesz könyveit kárhoztatta, mi miatt azután a leggyűlöltebb emberré lett, mert Origenesz könyveit igen kedvelték. Szokratesznek sem tetszett a kárhoztatás. «Origenesz könyvei – írja – hasonlók a különböző nemü virágoktól díszlő réthez. Ha bennük valami jóra akadok, leszakítom. Ha pedig tövises bukkan elémbe, amely szúrós, otthagyom.» Amikor a kereszténység államvallássá lett, még nagyobb éberséggel vizsgálták a könyveket. 431-ben az efezusi zsinat kértére Theodosziusz császár Nesztor könyveit égette el és egyszersmind a következő törvényt hozta: «Senki se merészelje se olvasni, se leírni azokat a gonosz könyveket, amelyeket az istentelen szentségtörő Nesztor az ortodoxok tisztelendő társasága és az Efezusban egybegyűlt főpapok legszentebb gyülekezetének rendeletei ellen írt. Elrendelem, hogy ezeket szorgalmas buzgósággal felkeressék és nyilvánosan megégessék. Tudja meg kiki, hogy ezen törvénynek megsértőjét vagyonának elárverezésével sujtom.» Ehhez hasonló törvények egymást követték és a könyvek megsemmisítése napirenden volt.

A könyv a középkorban.

A római birodalom bukása után a könyvírást kizárólag a szerzetesek művelték. Minthogy a középkor első századaiban egyedül ők képviselték a tudást, a szellemi műveltséget, a könyvek másolását is csak a maguk részére végezték. Azonban a VIII. századtól kezdve már a könyvek iránti általánosabb érdeklődés és azok fokozottabb mértékben való másolása észlelhető. Nagy Károly frank király volt az első, ki a népvándorlás okozta szellemi sötétség után a tudományt ismét világosságba helyezte és szakadatlanul fáradozott a műveltséget terjeszteni. Hogy célját elérhesse, mindenek előtt nyelvtant készíttetett és elrendelte az írásra és olvasásra való tanítást s a könyvek szorgalmas másolását. Kolostorokat és iskolákat alapított és a tanítást a szerzetesekre bízta. Nagy Károly király magasztos példája nemsokára az egész Nyugaton követőkre talált.

A magyarok a honfoglalás idejében még nem birtak nyugati műveltséggel. Abban az időben még az ázsiai népek kulturhatása alatt állottak. Sajátságos írásuk is volt, amelyet valószínűleg ezen népektől vettek át. Turóczi János krónikája írja: «A székelyek (magyarok) a skita betűket még el nem felejtvén, azokat nem tinta és papiros segítségével, hanem botok metszésének mesterségével, mintegy rovás gyanánt használják.» Ezért a történelem a honfoglaláskori magyarok írását «rovásírás»-nak nevezi. Egy másik följegyzés szerint a székelyek Árpádtól az alaptörvényeket 6 kőre metszve vették át. Ilyen írott emlék – sajnos – nem maradt fenn. Amikor azonban Magyarország királyság lett és első királya, Szent István behozta a kereszténységet és iskolákat alapított, az ázsiai kultúra tünedezett és Magyarország is a nyugati műveltséggel biró országok sorába emelkedett. Szent István király elrendelte, hogy a templomok és iskolák könyvekkel láttassanak el s hogy erről a püspökök gondoskodjanak. A főpapok előtt Szent Gellért járt jó példával, aki könyveit – a legenda szerint – maga írta. Csak egy nehézsége volt: az íróanyag beszerzése. Mert abban az időben pergamen még nem igen volt Magyarországon.

A könyvírás terén igen szép eredményt a bencésrendiek értek el, kiknek rendszabályaik «dolgozz és imádkozzál» jelszóban összpontosultak. Tehát már jelszavuknál fogva a legnagyobb szorgalommal másolták a klasszikus ókor könyveit és 16,000-nél több íróval ajándékozták meg a világot. A bencésrendiek mellett a ciszterciták és karthauziak tüntek ki. A könyvek másolását sok helyütt női kolostorokban is művelték. Így Dimidisz apáca a wesszobrunni bajor kolostorban vallásos és egyházi szertartási könyveket írt; Landszpergi Herrad hohenburgi zárdafőnöknő egy műveltségtörténeti szempontból igen érdekes enciklopédiát «Hortus deliciarum» címen; az admonti stájer kolostor apácai apátjuk, Irembert műveit másolták. A megalakult kolduló szerzetesrendek is foglalkoztak a könyvek másolásával. Ezek azonban a másolást már mintegy megrendelésre és bizonyos díjért végezték. Jobbára vallásos tartalmú s a nép nyelvén szerkesztett könyveket másoltak. A könyvirás igazi aranykora a XV. században érkezett el, amikor beköszöntött a reneszánsz, az ókori tudományok és művészetek új életre ébresztése. A reneszánsz Olaszországból indult ki, ahol kezdettől fogva – elsősorban a fejedelmeknél – teljes szépségében virágzott. Nem csoda tehát, hogy Olaszországban valóságos iparággá fejlődött a könyvírás. A leghíresebb könyvmásoló-műhely Firencében volt, ahonnan az egész művelt Nyugatot látták el könyvekkel.

A könyvírás nem volt könnyű mesterség. Rendkívül nagy gondot fordítottak az írásra és sokszor évekig is eldolgoztak egy könyvön. A másolás fárasztó volta – mondja Poelchau – mintegy természetszerűleg magával hozta, hogy a könyvmásoló, ha egy könyvvel elkészült, rövid, epigrammatikus szavakban kifejezést adott a könyv végén pillanatnyi hangulatának. «A got wie froh ich was, Do dis buches ein ende was» kiáltott fel például egy könyvmásoló, midőn megkönnyebbült lélekkel tehette le a tollat a cikornyás betűknek egymás mellé illesztésében kifáradt kezeiből. A szöveget nem egyszer arany vagy ezüst betűkkel írták, különösen a vallásos könyveknél. Ugyanis abban a meggyőződésben voltak, hogy az evangeliariumot megilleti a császári fény. Ez a fényűzés századokon keresztül újra meg újra divatba jött, dacára annak, hogy az egyházi írók az ily pazarlás ellen erősen kikeltek. A VIII. századból származó arany evengeliariumot a párisi nemzeti könyvtárban, a IX. századból származót pedig a müncheni királyi könyvtárban és a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban őriznek. A legrégibb könyvek, amelyeket Magyarországon írtak s amelyek fennmaradtak: a pannonhalmi «Liber Ruber» a XIII. századból, a «Magyarország rövid annaleszei» (1228 előtt), a «Legenda S. Stephani Regis Hungariæ» (XIII. század elején) és az «Árpádházi szent Erzsébet legendája» (XIV. század).

Mindenesetre nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy milyen betűk divatoztak a középkorban. Az V–VIII. században a dűlt latin betűk, a IX–XII. században az álló latin betűk, a XIII–XV. században pedig a gót betűk (barátbetűk) voltak divatban. Ez utóbbiak diszítése sokszor olyan mértékű volt, hogy az olvashatóság rovására esett.

A középkor első századaiban még papiruszra és pergamenre írtak. Ekkor a papiruszt már Bizáncban is gyártották, ahol a papiruszgyárak külön hivatalnok felügyelete alatt állottak. Az arab hódítás idejében a papiruszgyártás még jobban fokozódott. Kiemelkedő gyárak voltak: Burában, Vaszimában és a mostani El-Fajumban, ahonnan a papiruszt Bagdadba, Kordovába, Rómába és Konstantinápolyba szállították. A pergamen készítése, úgy látszik, nem volt annyira kifejlődve, mert igen drága volt. Ennélfogva a kolostorokban az ókorból fennmaradt könyvek lapjairól a szöveget lemosták és újból írtak reájuk, de rendesen az eredeti iránytól eltérőleg. Az ilyenféle írások «palimpszeszt» elnevezés alatt ismeretesek. Ezáltal természetesen sok megbecsülhetetlen régi könyv megsemmisült. De e veszteséget pótolták azok a kolostorok, ahol a szerzeteseknek a rendszabályok értelmében kötelességük volt az ókori könyveket helyreállítani.

A későbbi századokban a papiruszt felváltotta a papiros, amelyet a kinaiak már az ókorban találtak fel. Tőlük a papirosgyártás titka a VII. század végén a japánokhoz jutott el először. 751-ben két fogságba esett kinai papiroskészítő által az arabok is megismerték a papirosgyártás titkát. Az első papirosmalmot Szamarkandban állították fel, a másodikat 794 táján Bagdadban. Az arabok révén a papirosgyártás lassanként eljutott Európába is és a X. században a papiruszt már végképen kiszorította. Európában az első papirosmalmot 1154-ben Juticában (Spanyolország) az arabok állították fel. Olaszországban a keresztesek vitték be a papirosgyártás titkát. Fabrianóban már a XII. század második felében, Bolognában pedig 1200-ban volt papirosmalom. 1250 körül már Franciaországban is ismerték a papirosgyártást. Németországban az első papirosmalmot 1324-ben állították fel Ravenszburgban; a másodikat 1390-ben Nürnbergben. Svájcban 1350-ben, Belgiumban 1405-ben és Angolországban 1498-ban állítottak papirosmalmot.

A papiros minőségének vagy alakjának megkülönböztetésére vízjegyet alkalmaztak, amely szokás még ma is megvan. A vízjegyet olyképen készítik, hogy a szitaszövésre a vízjegy rajzának megfelelően vastagabb drótot erősítenek, miáltal azon a helyen kevesebb anyag rakódhatik le s így a papiros azon a helyen áttetszőbb lesz. A legtöbb középkori papiroson a P betűt találhatjuk mint vízjegyet. Ezt a vízjegyet állítólag Németországban a ravenszburgi papirosmalom alkalmazta először. Olaszországban eleinte három hegy volt a vízjegy; de már a XV. században a létra, a harang és a mérleg található az olasz papiroson. A harangot Németországban is alkalmazták. Franciaországban gyakran előfordult a kulcs, a kézíj és a tuskó. Hollandiában sűrűn alkalmazott vízjegy volt a XIV. és XV. században a korsó, a fülesedény és a nyitott kéz. Angolországban pedig az ökörfej, az egyszarvú, a csengetyűsapka és a nyitott kéz liliommal. Általános használatú vízjegyek voltak a középkorban: a korona, a bibornoki kalap, a trónoló pápa, a szatir, a talicska, a torony, a hajó, a fegyverek, a szerszámok és a címerek.

A középkori könyvillusztrálás első jeleit a bizánci és olasz miniatürökben (apró képek) leljük fel. Eleinte az ókori könyvillusztrálás mestereit utánozták, de a VI–VII. században – különösen Bizáncban – a miniatürfestészet már specifikus jelleget öltött és nagyban virágzott. A tulajdonképeni, önálló képek azonban leginkább a vallásos könyvekben: az evangeliariumokban és pszalteriumokban fordultak elő, amelyek az evangélisták ülő vagy álló alakjait, néha a trónon ülő Krisztust vagy az elbeszélt eseményeket ábrázolták. Különösen gazdag díszítményekkel a képek kereteit, a lapok széleit és a kezdőbetűket látták el. A miniatürök háttere legtöbbnyire aranyos vagy vörös, az ábrák pedig világos, élénk, de egyszerű színezésűek voltak. Egyébként a bizánci miniatürfestészet igen szűk határok között tartotta magát, ez azonban a korlátolt egyházi előírásokban leli magyarázatát. A III. Leó császár által előidézett képvitából kifolyólag számtalan műremeket összeromboltak s ennek következménye az lett, hogy úgy a szent személyek mintaképeit, mint a történeti ábrázolásokat mindig csak gépiesen másolták s így bizonyos egyformaság állott be.

A sajátságos északi miniatürfestészet és iniciálé-ornamentika a VI. században Irországban vette kezdetét, ahol ezen művészetet egészen a IX. századig, a normannok bekövetkezett uralmáig, zavartalanul ápolhatták. A VI–VIII. századból fennmaradt ír kódexeken (Szt. Kolumbán evangeliariuma a VII. századból, Mac Durnan fiának, Maciel Brithnek evangeliariuma a VIII. századból) a legsajátságosabb miniatürfestészet kifejlődését követhetjük. Az iniciálék és keretdíszítmények az ornamentikában való nagy jártasságot mutatják, de klasszikusan szépek a szöveg latin betűi is. Az alakok és díszítmények geometriai vonalakból állanak, de a vonalakból előállított alakok nem mondhatók épen sikerülteknek, ellenben a diszítmények gazdagok és változatosak. Az írországi miniatürfestészet századokon keresztül éreztette hatását.

A frank, gót és burgundi miniatürfestészet eleinte csak annyiban tért el az irországitól, hogy az alakokat nem geometriai vonalakból, hanem szalagokból állították elő és a díszítmények is szalagfonatokhoz hasonlítottak. A frankoknál Nagy Károly király idejében, a román építészet kifejlődésével, a miniatürfestészet már az állatvilágból kölcsönzött motivumokhoz jutott. A németeknél a XII. században már önálló germán-stílus fejlődött ki. A jellemző és egyéni utáni törekvés a körrajzokból tünik ki, amelyekben az alakok még esetlenek ugyan, de tartásukban mégis kifejezők. Ebből az időből számos evangeliarium maradt fenn, amelyekben valóban szépen jut érvényre a német miniatürfestészet ezen új, önálló iránya. A németek nemzeti stílusát a franciák is átvették, de már a század végén inkább az olasz befolyásnak engedtek.

XII. század végén a miniatürfestészet általában véve önállóan és következetesen fejlődött. Ekkor már a növényvilág változatos gazdagságából is merítettek motivumokat. «A növényvilág külső jelensége – írja Dankó József «A francia könyvdísz a reneszánszkorban» című művében – egyszerűbb és tartósabb az állatvilágénál, ennélfogva a növényzet motivumainak visszatükrözése, az állatok igen változó mozgásainak utánzásánál könnyebb és kedvesebb is; midőn tehát a szemlélet és megfigyelés tehetsége művészibbé növekedett, könnyen felismerhető lett a különbség, hogy ekképen a díszítés minden nemében értékesíttethessék. Igy keletkezett a román iniciálék növényornamentikája, később pedig a gót betűk gyönyörűen színgazdag növényszőnyege. A díszítést eredetileg mindig egyenszárú szögben egy szegély környezte, e keretbe ritkán volt illeszthető a cifra iniciálé s az ezt követő írás és így nem levén ezek teljesen a keretbe szoríthatók, ennek szegélyzetét szabadon áttörve kiléptek a kép lapjára. Nemsokára a szegélyzet eltünt és keretszéllé változott, a négy oldal egyik vagy másik részén, végre teljesen elmaradt. Az iniciálé lőn a tisztára alakító és diszítő elemek legbensőbb összhangjával a fődolog, s az írás és díszítés viszonyos egymásrahatásában ragyogott a növényornamentika szépsége.» A növényi díszítmények alkalmazásával kapcsolatban a képek anyaga kibővült és az alakok rajzában is a természethűségre való törekvés jelei mutatkoztak.

A XIII. században a francia miniatürfestészet már új útat tört és a csúcsíves építészeti rendszerrel karöltve irányadó lett az egész Nyugaton. Ugyanekkor e művészet gyakorlásában a szerzeteseket felváltották a világiak s így természetesen nemcsak vallásos, hanem világi tárgyú könyvek is készültek. Utóbbiak illusztrációi már a valódi élet megfigyelését mutatják. Helyet adtak a komikumnak, amely beférkőzött a vallásos könyvekbe is. Így a hágai francia misekönyvben farkas, róka és bak csuhába öltözve gyóntatják egymást és imádják a sátánt. Ezt az irányt a finom, szabatos tollrajz és a felületes szinezés jellemzi. A naptárakhoz az egyes hónapokra vonatkozó képeket festettek, amelyek «haviképek» néven ismeretesek s amelyek lassanként életképekké váltak. A misekönyvek, breviariumok, pszalteriumok és imakönyvek elé bocsátott naptárak homlok- és keretdiszítményeiben találhatjuk őket. Többnyire a földmíves munkáját ábrázolják egy vagy több alakkal. A XIII. századbeli francia miniatürfestészet legszebb emléke Szt. Lajos pszalteriuma, amelyet a párisi nemzeti könyvtárban őriznek. A XIV. században a tollrajz és a színek összhangzatosakká váltak és e század közepétől kezdve már a tulajdonképeni festői színezés fejlődött ki. Az emberi és állati alakok is tökéletesebb kifejezést nyertek, a csupán díszítményül szolgáló tájkép lassanként jelenezetté vált s a haladás e menetébe belevonták az iniciálét is, miáltal a képiniciálé jött létre, amely mindmagasabb fejlettséghez jutott. A «British Múzeum»-ban őriznek egy «Apokalipsze»-t, amely a XIV. század elején francia művészek által készült. Ez a könyv egész sorát tartalmazza a szép és fantasztikus rajzoknak. A miniatürök minden lapon hosszúkás mezőkben állanak és színes vonalak veszik körül s majdnem a lap kétharmadát foglalják el. A szöveg két hasábosan áll a miniatür alatt és kis színes iniciálék ékesítik. A miniatürök háttere felváltva vörös és sötétzöld. Ezenkívül a XIV. századból fennmaradt könyvek közül művészi szempontból az értékesebbek és szebbek közé tartoznak: Berry herceg kis és nagy imakönyve és az «Officium Beatæ Mariæ Virginis» könyve.

A francia miniatür fejlettségi fokán állottak a XIV. században a német, az angol, a spanyol és a hollandiai miniatürök is. Sőt a hollandiai korai reneszánszfestészet – a Van Eyck testvérek befolyása alatt – szoros fejlődési kapcsolatban volt a XIV. századbeli francia miniatürfestészettel. Olaszországban a miniatür a toszkánai festészet hatása alá került, de mindamellett a francia izlés is érvényben maradt.

A XV. században a miniatürfestészet már egyenlő arányban fejlődött minden nyugati országban. A XV. századbeli miniatürfestészet fejlettségét a leghívebben a Bedford-imakönyv mutatja, amely 1422-ben Angolországban keletkezett, azonban francia művészek munkája. Az első lapokat betöltő naptár, tiszta színekben ragyogó miniatüreivel, igen figyelemreméltó. Mint a drágakövek, úgy vannak a finom lombozatos keretbe beillesztve. A reneszánsz beköszöntésével a miniatürfestészet tökélyének legmagasabb fokát érte el. A reneszánszkori miniatürfestészetnek kiváló mesterei voltak Olaszországban Antonio Liberale, Attavante és Giulió Klovio, Franciaországban Jean Foucquet és Németországban Dürer Albert és tanítványai.

A magyar miniatürfestészet – amint hozzávetőlegesen megállapítható – az Árpádházi királyok korában fejlődött ki. Azonban fejlődési menetében nem volt meg a következetesség, mint a Nyugat többi országaiban. A legrégibb könyv, amely ebből a korból reánk maradt, a Pray-kódex (magyarországi misszale). A XIII. század első felében (1228 előtt) készült, de művésze még teljesen a bizánci hagyományt uralta. A könyv fődíszítménye a kánon előtti hármas kép, amely színes tollrajzban Krisztusnak a keresztről való levételét, sírba tételét és a szent asszonyokat a sírnál kezdetleges, jellemző felfogással ábrázolja. A szöveget számos vörös és kék iniciálé díszíti. A XIV. század legszebb emléke az esztergomi misekönyv, amelyet 1377-ben Steft Henrik csukárdi plébános írt és festett, aki a burgundi művészet hatása alatt állott. A könyvben számos miniatür és iniciálé van; de különösen szép a címlap lapszéli díszítménye és a kánon előtti két kép. Az egyik kép lombozatos lapszéli díszítmények között a feszületet Máriával és Jánossal, a másik pedig Krisztust az olajfák hegyén és Ecce homo alakban ábrázolja. Művészi tekintetben mindenesetre méltó párja a «Cronica de Gestis Ungarorum» (Bécsi képes krónika), amelyet 1358-ban Nagy Lajos király másoltatott s a következő években pazarul kifestetett. Ebben a Magyarországra átplántált Anjoukori miniatürfestészet teljes pompájában tünik fel. Az 1394-ből származó misekönyv, amelyet Miskolczi László festett, már az olasz művészet befolyását mutatja. Míg egy másik XIV. századbeli misekönyv teljesen egyéni felfogású. A XIV. századból való a «S. Augustinus de Doctrina Christiana» is, amelyben azonban az angyali üdvözlet rajzán a hanyatló bizánci művészet jellemvonásai láthatók. A XV. században a magyar könyvfestők – mint a fennmaradt emlékek mutatják – a gót miniatürfestészet nyomdokain haladtak. A gót stílus remekműveként kell felemlítenünk az 1426-ban készült körmöczbányai jegyzőkönyvet; de hasonló szép Selmecz városának jegyzőkönyve is, amely 1432-ből való. A gótikus lombozatos lapszéli díszítmények sajátságos kifejlődését pedig leginkább a misekönyvekben találjuk.