Part 1

XXII. évfolyam. 1916. 5–6. szám.

IPAROSOK OLVASÓTÁRA.

Szerkeszti: MÁRTONFFY MÁRTON nyug. iparoktatási főigazgató.

A KÖNYV TÖRTÉNETE

II. RÉSZ

A KÖNYV TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE

IRTA

STEINHOFER KÁROLY

KIADJA:

LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) r. t. könyvkiadóvállalata

BUDAPEST, 1916

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETÉS.

A könyv szerepe az ember életében.

Ha a könyv értékét a maga teljességében mérlegeljük, arra a kétségbevonhatatlan megállapításra jutunk, hogy a könyv az ember életében fontos és mélyreható szerepet játszik. Az ember életét a könyv kizárásával elképzelni – szinte lehetetlen. Olyan szorosan összefügg ma már a könyv az élettel, hogy e kapcsolattal foglalkozni, bizonyára nem lesz érdektelen.

Mindenekelőtt azonban tisztába kell jönnünk azzal, hogy mi a könyv. Ezt leghívebben tükrözik vissza Harmsz Klausz, a lelkes könyvbarát következő szép szavai: «A könyvet ama csodaművekhez kell sorolni, amelyeket az ember alkotott; a könyv az idő folyamára vert híd, melyen a száz és ezer évekkel meghaltakat naponkint felénk, az élőkhöz jönni látjuk; a könyv mindazok köré vont szalag, akik olvasnak; oly életközösséget teremt, mely annyira belső és összetartó, mint semmi más; a könyv teherhajó, mely közelről és távolról lelkünknek mindent elhoz, mire csak szüksége van. Könyv által szól a bölcs a másik bölcshöz és azokhoz, kik vénségük előtt bölcsek akarnak lenni; általa szól a tapasztalt kor az ifjakhoz, sőt a gyermekekhez, ha olvasni tudnak.» Őszintébb átérzéssel és rajongással valóban nem lehet a könyvről nyilatkozni. Ha komoly megértéssel átgondoljuk ezeket a szavakat, tisztán kell, hogy előttünk lebegjen az a kétségtelen igazság: a könyv az emberiség legnagyobb kincse. Mindenesetre nagyjelentőségű meghatározás ez, de semmi szín alatt sem túlzó. Hiszen a könyvnek köszönhetjük mindazt, amit a multban történt eseményekről, alkotásokról, küzdelmekről és szenvedésekről tudunk, amelyek bizonyos időket annyira jellemeznek. S ha nem volna könyv és nem lett volna már a multban is, vajjon tudnánk-e minderről? Bizony nem. Mert ha csak szájról-szájra szállna a tudás egyik nemzedékről a másikra, korántsem volna olyan korhű, mint van az írott szó, a nyomtatott betű által. Világos ime, hogy az élőszóval hirdetett tudománynak nincs maradandó értéke; az idővel elnémul s ami meg is marad belőle, az is csak ferdítés. Igaz értéke csak a könyvnek van, mely bár látszólag néma és halott, de valójában hatalmasabb és erősebb mindennél, ami él.

Mindez azt mutatja, hogy a könyv fontos szerepet játszik az ember életében. Szerepének fontossága azonban főleg abban rejlik, hogy fenntartja a tudományt és a nagy szellemekkel való érintkezés fonalát.

A tudomány szempontjából tekintve a könyv szerepét, az oktatót látjuk benne és halljuk, amint frissen és elevenen beszél évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt megtörtént dolgokról, letünt nemzedékekről, azok szokásairól, értelmi világukról és életmódjuk egész berendezéséről. A könyv ebben a szerepében szólnak hozzánk a mindenkori tudósok a tudomány minden térbeli haladásáról és vivmányairól. És az általuk lerakott eszmékből és eszményekből táplálkozott és táplálkozik a fiatalabb nemzedék, hogy azután saját tapasztalataival kiegészítve, ismét átplántálhassa az eljövendő nemzedékre.

A másik szempontból kiindulva, a könyv szerepe már általánosabb. Ámbár ebben a szerepében is oktat, de már inkább lelki élvezetet és gyönyörűséget nyújt. Megszólaltatja a mindenkori nagy írókat és költőket. Amikor valamelyik írónak vagy költőnek gondolataiban gyönyörködünk, úgy érezzük magunkat, mintha alakjai közvetlenül mellettünk volnának, hozzánk szólnának s képzeletünkben szinte megelevenednek. S csak akkor, mikor a könyvet letesszük és már nem olvasunk többé: akkor ocsudunk csak fel abból a káprázatból, mely elhitette velünk, hogy az író, a költő alakjai itt vannak mellettünk. De érezzük valamely könyv olvasásakor azt is, hogy behatolunk az író gondolatvilágába és olyan idegen eszmékkel ismerkedünk meg, amelyekről annakelőtte nem tudtunk semmit. Ilyenkor egészen rabjává leszünk az író gondolatainak és igyekszünk gondolatait magunkévá tenni. És sok esetben saját gondolatainkra is ismerünk, de az is oly jótékony hatással van reánk, mert mi saját gondolatainkat sohasem tudjuk úgy kifejezni, mint az író, ki a lélek elemzésével foglalkozik.

A könyv egyébként legőszintébb és legönzetlenebb barátja az embernek. Bizalommal fordulhatunk hozzá minden időben bármilyen ügyünkkel és bajunkkal. Ha felvilágosításra van szükségünk, megadja; ha szórakozni akarunk, szórakoztat; bánatunkban megvigasztal, eltereli gondolatainkat a rossztól és figyelmeztet a jóra.

Becsüljük tehát a könyvet úgy belsőleg, mint külsőleg, ne rongáljuk, hanem óvjuk meg épségben és vegyük körül szeretettel, mint igaz jó barátot.

*

Ezen rövid elmélkedés kiegészítéseképen hadd álljon itt néhány nagy embernek a könyvekről tett megjegyzése.

_Ciceró:_

Ha kerted könyvtáradban van, semmid sem hiányzik.

_Horáciusz:_

A könyveknek megvan a maguk sorsa.

_Pliniusz:_

Nincs olyan rossz könyv, amelyben ne volna valami hasznos.

_Plutarchosz:_

A legnagyobb előny, amelyet a muzsákkal való jótékony társalkodásból nyertünk, az, hogy a tanulás és az olvasás megtanít természetünk legyőzésére és megszelidítésére; megértjük, hogy szeretni kell a mérsékletet s minden túlzástól tartózkodni.

_Szeneka:_

Szabadidő könyv nélkül halál, élve eltemettetés.

_Bonus:_

A könyv az az embernek, mint a mi a szárny a madárnak.

_Bury:_

A könyv az a tanító, ki minket vessző és fenyíték nélkül, szidás és harag nélkül, talár és pénz nélkül oktat. Ha hozzá közeledünk, sohasem alszik; ha kérdezzük, nem titkolja el véleményét; ha tévedünk, nem morog; ha hibázunk, nem gúnyolódik.

_Carlyle:_

A könyvekben nyugszik minden elmult idők lelke, a mult hallható hangja, ha annak, mint az álomnak, látható ideje el is tünt. Mindazt, amit az emberiség tett, gondolt, elért, vagy ami volt: tündérszerűen a könyvek lapjai őrizték meg számunkra. Ezek az emberiség kiválasztott birtoka.

_Diderot:_

A balga egy jó könyvet sem ismer; az okos egy rosszat sem.

_Fénelon:_

Boldogok, akik szeretnek olvasni.

_Janin:_

A könyvek vezetőink, legjobb barátaink és igen sokszor vigasztalóink, ha a sors keze reánk nehezül vagy az élet zaját megúnva, a magány négy fala közé menekülünk.

_Macaulay:_

Némely könyvet csak meg kell izlelni, másokat csak le kell nyelni, s csak keveset kell megrágni és megemészteni.

_Montesquieu:_

Az olvasást szeretni annyi, mint az unalom óráit, melyekkel az életben találkozunk, felcserélni a gyönyör óráival.

_Ruskin:_

A jó könyv, még pedig a minden időnek jó, nem a mai csevegő könyveknek egy eltünő órára szóló tömegéből való, hanem olyan, mint királyok és királynők társasága; a föld hatalmasainak és kiválasztottjainak tiszta társasága.

A könyv történeti fejlődése.

A könyv az ókorban.

A legrégibb időkben a «könyv» nem a mai fogalmat fejezte ki. Ez a szó az első iróanyagok elnevezése után maradt reánk. A könyv ugyanis az egyiptomiaknál «tama» (tekercs), a görögöknél «biblosz» (növény-rost), a rómaiaknál pedig «liber» (háncs) volt. Bevett szokás volt az különben mindig, hogy ha egy tárgy valamely elnevezést kapott, az az elnevezés még akkor is általánosan használatban maradt, amikor tulajdonképeni jelentőségét már rég elfelejtették.

Az íróanyagok kezdetben igen különfélék voltak. Követ, fát, viaszt, érct és ólmot használtak, amelyekbe az írásjeleket bevésték. A legrégibb ismert irott emlék egy hierogliffel teleírt kőlap, amelyet Oxford egyik múzeumában őriznek. A tudósok megállapítása szerint Kr. e. 4000 évvel egy egyiptomi király készíttette. Kőlapra volt feljegyezve Mózes 10 parancsolata is, kőoszlopokra pedig fel voltak jegyezve Izráel fiainak csillagászati megfigyelései. Egyiptomban nagy mennyiségben találtak ékírásos kőlapokat, amelyekre Babilonia helytartóinak az egyiptomi királyokhoz intézett jelentései vannak feljegyezve; ezekből megállapítható, hogy a Kelet egymástól messzeeső országai írásbelileg érintkeztek egymással. Kitetszik ez különben Deborah énekéből (Birák könyve V. rész. 14. vers) is: «… a Makir nemzetségből a törvénytudók és a Zebulonnak nemzetségéből, akiknek méltóságok vagyon a népek egybegyűjtésére, hozzám jönnek íródeákomnak levelére…»

A klasszikus népek (a görögök és rómaiak) először fára írtak. Ezt az íróanyagot igen kedvelték, ha táblaalakú volt és viaszréteggel bevonva. Az átvont fatáblákat különösen a hatóságok használták a nyilvános hirdetmények számára; ellenben a mindennapi használatra a viasztáblák szolgáltak, amelyekből rendesen kettőt-hármat összefűztek. Minden tábla peremén felül lyuk volt, amelyen zsinórt lehetett áthúzni. A zsinórt azután a táblák körül, amelyeknek teleírt oldala befelé volt fordítva, körülcsavarták, viasszal vagy pedig agyaggal leragasztották, gyűrűjökkel lepecsételték. Hasonlóan fűzték össze a kiszolgált római katonáknak az elbocsátásnál átnyújtott érctáblákat, amelyek a kitöltött szolgálati idő okiratát és az engedélyezett kedvezmények jegyzékét tartalmazták. Érctáblákat törvények följegyzésére is használtak, főleg olyanokhoz, melyeknek az időjárás zordonságának századokon keresztül kellett ellenállaniok. Ilyen volt a híres XII táblás törvény, amelyet a rómaiak Kr. e. 451 és 450-ben dolgoztattak ki, vagy a bacchanáliák ellen Kr. e. 186-ban hozott szenátushatározat, amely még eredeti szövegében forog fenn. Az ólmot, mint íróanyagot rendszerint a jóslatokhoz és az élők elleni átkokhoz használták, amelyeket azután, – mint az alvilági bálványoknak szánt ajándékot – a földbe ástak vagy sírokba tettek. De nem vetették meg az ólomtáblákat nagyobb iratoknál sem. Ilyenekre volt például feljegyezve az az ó-görög parasztnaptár, amelyet Hesziodusz «Munkák és napok» néven szerkesztett.

Ezeknek a kezdetleges íróanyagoknak a használata azonban igen kényelmetlennek bizonyult, az iratok megőrzése és továbbadása pedig nehézségeket okozott s igy könnyebben kezelhető anyag után kutattak. Vékony állatbőrökkel és falevelekkel próbálkoztak. A pálmafa nagy és széles leveleire a hinduk írtak. Úgynevezett «királyi bőrökön» a perzsa királyok uralkodására vonatkozó fontos adatok voltak feljegyezve, míg a perzsák szent iratai állítólag 1200 – áldozati állatoktól származó – bőrből állottak. Az alexandriai könyvtárban volt Homérosz műveinek egy példánya, amely kigyóbőrre volt írva arany betűkkel.

Az ókori íróanyagok közül mindenesetre a «papirusz» vált be a legjobban, amelyet az egyiptomiak a papirusz-növényből készítettek. A papirusz-növény Egyiptom mocsaraiban tenyészett és 2–3 méter magasra is megnőtt. Az íróanyagot a növény puha rostjaiból készítették. A papirusz-szárakat vízben felfrissítették, azután a zöld kérget a rostról eltávolítván, azt szeletekre vágták. A puha rostokat nedves deszkán egymás mellé tették, miliumragasztóval bekenték, majd egy másik sorozatot keresztbe raktak, végre az egészet azon nedvesen lenyomták, hogy egyenletes legyen. Igy keletkezett az a vászonhoz hasonló anyag, melyet egymáshoz ragasztott darabokból tetszés szerint hosszabbítottak. A papirusz gyártását az állam vette kezelésbe és csakis az állami gyár bélyegével ellátva bocsátották árúba. Alexandria megalapítása után a papiruszgyártás már nagyobb lendületet vett s mint főíróanyagot nagy mennyiségben szállították Görögországba és Rómába.

Az egyiptomiak papirusztekercseit tekinthetjük az első könyveknek. A legrégibb ismert könyv: a Prissze-papirusz, mely Kr. e. 2500-ból való. A tekercsalak azonban sem a használatnál, sem pedig a megőrzésnél nem volt kényelmes. Az olvasásnál a tekercseket le- és felgöngyölítették. Természetes, hogy ez a folytonos göngyölítés nem használt a könyvnek. Használat közben leginkább a széle kopott. Ezen úgy segítettek, hogy egy védőszalagot ragasztottak reája; de még így is kopott. A védőszalagon különféle megjegyzések voltak, ú. m. a gyár bélyege, az ár, de mindenekelőtt a cím. A tekercs könnyebb le- és felgöngyölítésére és egyúttal megvédésére csontból vagy fából készült hengeralakú pálcát ragasztottak az utolsó laphoz. S hogy férgek ellen is megvédjék, a tekercseket cédrusolajjal bekenték. Az egyiptomiak a tekercseket eleinte korsókban, később faládákban őrizték.

A papirusz mellett, mint iróanyag – ha kezdetben csak különös fontosságú iratok számára is – a pergamen tartotta magát, amelyet a II. Ptolomeusz egyiptomi király és a II. Eumenesz pergamoni király (Kr. e. II. század) közötti féltékenység hozott létre. II. Eumenesz király Pergamonban ugyanis egy könyvtárt akart felállítani, de II. Ptolomeusz király féltékeny volt a saját könyvtárára s így megakadályozta és megtiltotta a papirusz kivitelét. II. Eumenesz királyt azonban ez a tilalom nem ejtette kétségbe, hanem készíttetett állatbőrből íróanyagot és azt «pergamen»-nek nevezte el. A pergamenkészítéshez leginkább a bárány-, borjú- és ürűbőrt használták, amelyet először a szőrtől és zsírtól megtisztítottak, azután timsó vagy tengeri só oldatba mártottak, utána pedig száradni kifeszítették farámára. Hogy a bőr sima legyen, belső oldalát behintették mészporral és tajtkővel addig dörzsölték, míg a mészpor a hátramaradt nedvességet teljesen felszívta. Ezen művelet után a bőrt újból kifeszítették a farámára s az előbbi műveletek megismétlésével megkapta teljes vékonyságát és egyenletességét.

Amikor Egyiptom Róma hatalmába került (Kr. e. 160 körül), a papiruszgyártás magas tökélyre emelkedett. A gyártásnak központja Alexandria volt és az állam az egyedárúságot eleinte nagy összeg ellenében bérbe adta a vállalkozóknak, későbben maga kezelte. A rómaiak különös gondot fordítottak a papirusz gyártására és a legjobb fajtákat a császárok után nevezték el. Igy volt Augusztusz-papirusz, amely későbben kénytelen volt helyét a még finomabb Klaudiusz-papirusznak átengedni. Tiberiusz császár idejében megesett, hogy a papirusznövénytermelés rosszul ütött ki, minek folytán az íróanyag készletét – mint éhinség alkalmával – meghatározott adagokban adták ki.

Papiros is volt már az ókorban, amelyet Kr. e. a II. században a kinaiak találtak fel. A papirost a szederfa, kinai fű (Bœhmeria) és bambusznád finom rostjaiból készítették. A papirost az ókorban csak a kinaiak használták, mert máshová nem szállították és készítési módját is titkolták. A kinaiak abban az időben a könyvek nyomtatásának valamelyes módját is ismerték.

Minthogy kezdetben kőbe, fába és ércbe vésték az írásjeleket, magától értetődő, hogy az embereknek erősebb írószerre is volt szükségük. Ez az ércből vagy csontból készített ár volt, milyet a rézművesek még ma is használnak. A görögök és rómaiak a viasz- és ólomtáblákra vesszővel (stilus) irtak, amelyet későbben a kihegyesített nád- és madártoll váltott fel. A papiruszon való íráshoz már tintát is használtak, amely mézgában felkavart és vízzel hígított szénkorom volt. Használták még tintának a szépiahal és tintahal nedvét is. A tintát a tintatartóban, az összes írószereket pedig a kalamáristokban tartották.

De használtak az íráshoz színes festékeket is. A vörös festéket «minium»-nak nevezték. Pliniusz a cinóbert is miniumnak nevezte, utóbb azonban az ólomvörös lett a minium, a cinóber pedig a «rubrika» nevet kapta. Vörös festékkel vonalozták az írásra szolgáló lapokat, vörös vonalak szegélyezték a teleírt lapokat, vörös festékkel írták a fejezetek címét, a kezdőbetűket és kezdősorokat.

A könyvek illusztrálása már az ókorban is szokásban volt. Az egyiptomiak, kinaiak, hinduk és perzsák színesre festett ábrákkal kisérték a szöveget. Beöthy Zsolt egyiptológiai gyüjteményében van egy papirusz-töredék, a halottak könyvének azon része, amely a halottnak a mennyei vizeken való átkeléséről szól. Ezen a töredéken van egy illusztráció is, amely – Mahler Ede leírása szerint – a következőket ábrázolja: «A bárkán ül az isteni révész, hátrafordított arccal; előtte áll az adományokkal telerakott asztal. A bárka előtt – még pedig a rajz jobb oldalán – az ég keleti oldalának a jelképe látható, míg a bárka mögött áll a megboldogult, felemelt jobbjával keletre mutatva.» Művésziesebb formát azonban csak a görögöknél és rómaiaknál öltött a könyvek illusztrálása. A görögöknél Eudoxusz csillagász (Kr. e. 370 körül) volt az első, aki művében csillagászati jeleket használt a szöveg könnyebb megértése céljából. Ismerjük még Dioszkoridesz és Appoloniusz görög orvosok műveit (mindkettő Kr. e. az I. században készült), amelyekben az egyes kóresetek gyógyítási eljárását mutatják be ábrákkal. A görögök az iskolakönyveket is illusztrálták, különösen az ifjúság által igen szorgalmasan olvasott Homéroszt. A milanói könyvtárban egy Iliász-töredéket őriznek, amelyben 58 kép van. A görögök példáját a rómaiak is követték. Nagy előszeretettel illusztrálták a tanulók örömére és serkentésére Vergiliusz «Eneászá»-t. A vatikáni könyvtárban őriznek egy példányt. A történeti művek illusztrálására is nagy gondot fordítottak, amit fényesen igazol Terentiusz Varrónak Kr. e. 39-ben közreadott «Imaginesz» című műve, amely egész galériája híres királyoknak, hadvezéreknek, államférfiaknak, költőknek, íróknak és művészeknek. Pliniusz szerint 700 kép volt benne s mindegyikhez külön-külön magyarázó szöveg. Kr. u. a IV. században Bizáncban már az iniciálékat (kezdőbetűket) is nagy gonddal festették. Az iniciálék vörösek, aranyosak és ezüstösek voltak, a címlapot pedig ajánlókép díszítette.

A könyvkötés első nyomaira a rómaiaknál akadunk, akik az egyiptomiak tekercsalakjától eltérve, a könyveket kisebb lapokra írták, amelyeket azután összefűztek. Martialisz egyik epigrammjában már azzal dicsekedett: «Engem mindenki kezében és zsebében hord!» A könyv ebben az új alakjában a «kódex» nevet kapta. Igy természetesen olyasféléről is kellett gondoskodniok, ami a lapokat megóvja. Kezdetben az összefűzött lapokat cédrusfából készített tokokba helyezték, amelyeket szíjas vagy szalagos csatokkal lehetett lezárni. A tokokat gyakran elefántcsonttal, sőt drágakövekkel diszítették. A lapokat metszéssel is ellátták, amely rendesen vörös volt. Azonban a boldogtalan Ovidiusz «Trisztia»-inak metszete fekete volt. «Útra szállsz, kis könyvecském – írja – a város felé és gazdád nem kisérhet utadon. Nem irigyellek. Menj dísztelen ruhában, mint a számkivetett könyvéhez illik! Viseld, boldogtalan, állapotunk öltönyét! Az ibolya színe ne ékesítse tokodat; nem illenék a gyászolónak! Címeden a vörös szín ne vonzza a tekintetet, lapjaidon ne illatozzék a cédrus! Fekete homlokodon ne hordjad a fehér gombokat! Az ilyen dísz csak a szerencsés könyvecskéknek való. Te pedig boldogtalan voltomat nem felejtheted.» A kereszténység első idejében már pergamennel borították be az összefűzött lapokat; még pedig úgy, hogy mindkét tábla elől egymásfelé hajolt. Utána fatáblákat használtak, amelyeket arany- és ezüstdiszítményekkel láttak el. Ezeket a táblákat «diptichon» és «triptichon» elnevezés alatt ismerjük. A IV. században a könyvek kötése körül már oly nagy fényűzést fejtettek ki, hogy szent Jeromos fájdalmasan panaszkodott: «A könyvek drágakövektől csillognak és a meztelen Krisztus meghal a templomok ajtaja előtt.»

A könyvek gyűjtése is nagy szerepet játszott az ókori népeknél. Azokból az egyiptomi feljegyzésekből, amelyek az újabb felfedezésekkel annyira szaporodtak már, hogy egy emberélet nem volna elég mindazok átolvasására, megállapítható, hogy az egyiptomiak nagy tisztelői voltak a tudománynak és szenvedéllyel gyűjtötték a könyveket. Az első egyiptomi könyvgyűjtő Oszimanduász thébéi király volt, aki könyveit a memfiszi mauzoleumban helyezte el. A híres alexandriai könyvtár alapját Demetriusz Falereusz vetette meg, aki Athénből száműzvén, I. Ptolomeusz egyiptomi királynál talált menedéket Az ő tanácsára I. Ptolomeusz király sok könyvet gyűjtetett össze és ezek képezték alapját az alexandriai könyvtárnak, amelynek első könyvtárosává Demetriusz Falereusz neveztetett ki. II. Ptolomeusz király a könyvtárt egyre gyarapította és az ő idejében vált híressé. Ez volt az első tudományosan szervezett könyvtár az ókorban. II. Ptolomeusz király nagy áldozatok árán gyűjtötte a könyveket. Reánk maradt feljegyzések szerint az athénieknek 15 talentumot (60,000 koronát) adott zálogul Aiszkilosz, Szofoklesz és Euripidesz műveiért, hogy azokat lemásoltathassa. A lemásolás után nemcsak a zálogot ajándékozta nekik, de még a vámmentességet is. Cedrenusz állítása szerint egyedül a kaldeai és latin nyelvekből eszközölt fordítások 100,000 darabra mentek, míg az egész könyvtár állítólag 700,000 tekercsből állott. Julius Cézár alexandriai hadjárata alatt azonban a könyvtár a lángok martaléka lett.

Nevezetes könyvtárak és könyvgyűjtők a kinaiaknál is voltak. Első helyen állott a császári könyvtár, amely a Leang-dinasztia alatt 370,000 kötetre ment. Schuang-ti császár azonban már inkább ellensége volt a könyvnek, mint kedvelője. Kr. e. 1213-ban minden könyvet elégetett. De azért voltak könyvtárak a birodalom minden részében; egyes könyvgyűjtők és tudósok is bírtak könyvtárakkal.

A görögöknél kezdetben csak magán-könyvgyűjtők voltak; a fejedelmi könyvtárak közül I. Attakusz és II. Eumenesz pergamoni királyok könyvtárai érdemelnek említést. Utóbbinak könyvtára 200,000 tekercsből állott. Az első nagyobb magán-könyvgyűjtők Polikratesz és Peiszisztratosz voltak. Hires volt még Arisztotelesz és Euripidesz könyvtára. A görögök elkövették azt a vandalizmust, hogy a könyveket elégették. Az első nyilvános könyvégetést 411-ben Athén piacán rendezték, Protogorász szofista könyveiből és írásaiból.