Part 9

A beérkezett műveket Takáts József bemutatta gróf Festetits Györgynek, ki egyelőre – tekintve, hogy kevés pénz állott rendelkezésükre, – a következő műveket jelölte kiadásra: Ányos Pál verseit, gróf Teleki Domokos «De administratione legati Comitatum etc.» című latin művét és Molnár Borbála «Szerencsétlen szerelem» című költői elbeszélését. Ányos Pál verseit Bacsányi János gyüjtötte össze s ezért 100 forint jutalmat kapott. Molnár Borbála pedig 12 aranyat. Az itt felsorolt 3 mű közül 1798-ban elsőnek Ányos Pál verseit adták ki. A következő évben azonban Takáts József az «Erkölcsi oktatások» című műve jelent meg, utána pedig Virág Benedek költeményeinek kellett volna megjelenniök, de hirtelen váratlan csapás érte a vállalatot, minek következtében ezek megjelenése egyelőre elmaradt. Gróf Festetits György ugyanis minden előzetes értesítés nélkül megvonta az 1000 forintnyi segélyt s minden kérés ellenére szándékát nem másította meg.

Képzelhető, mily nagy volt Takáts József elkeseredése annak láttán, hogy az oly szépen megindult vállalatba helyezett reménye egy csapásra széjjelfoszlott. Fölötte érdekes az a levél, melyet ez alkalommal Aranka Györgynek 1799 április 29-iki kelettel Bécsből írt. Megtudjuk belőle, hogy minő tervei voltak a «Magyar Minervá»-val, milyenek voltak az akkori nyomdai és könyvkereskedelmi viszonyok, és milyen nehézségekkel kellett a magyar íróknak megkűzdeniök. «Alig kezd a jó remény csillámlani – írja többek között – mindjárt megint komor fellegek borítják a tiszta eget. Ime Minervánk is közelít a sírhoz! Midőn én tehetségem szerint dolgozom gyarapodásán, egyszersmind oly értelmű levelet veszek Keszthelyről, hogy Mæcenásunk Lipszky hadnagy magyarországi mappáira 2000 forintot szánván, nem segítheti a Magyar Minerva folytatását. Szörnyű csapás volt ez az én jó szándékomnak; annyival is inkább, hogy én általam estek meg az igéretek néhány munkás férfiaknak írásaik kinyomatása iránt. Mely hirtelen, mely csúfos változások ezek! Oda néki. Én ugyan még minden erőimet megvetem, hogy fordulást tegyek a rossz dolgon; nem kimélem a szép, a nyomós kérést; de ha ez nem használna is, mégsem hagyom oly hamar kihalni a Minervát. Reá szánom időmet, fáradságomat, csekély mindenemet, amíg csak győzöm. Ha kevesebbet is, de csak fog esztendőnként valamit látni édes hazám. Bécsben kivánnám tölteni életem napjait, eshetik módom, hogy pártfogókat szerezhetek a jámbor és hasznos igyekezetnek. Lehetetlen, hogy az olyan munkálkodásnak ellenségei támadjanak, a melyhez, igérem, soha még csak a gyanu sem fog férhetni. Ami a II. kötetből bejövend, nekem méltóztatott ajándékozni a méltóságos gróf. Ezt én a III. kötet, Virág Benedek felséges költeményei kiadására fordítom; és így teszek a többi részekkel is. Mely könnyű dolog volna minden akadályokon győzedelmeskedni, ha a könyvbéli kereskedés jobb lábon állana hazánkban. Mind tiszta, de szomorú igazság, amit ezen tárgynál méltóztatott utolsó levelében írni Nagyságod. Vajha foganatos eszköz volna a fogyatkozás megjavítására a könyvárúsokkal való szövetség! De tapasztalásból szólok, így sem orvosolhatjuk meg a nyavalyát. Ezen zsugori emberek sokkal drágában árulják a könyveket, hogysem keletök lehetne; vagy, ha van, részint megcsalódik s így elkedvetlenkedik az olvasó fél; részint nem adunk annak idejében gyámot, föl nem küldik a bévett pénzt, epesztő bizonytalanságban hagyják, számtalan leveleire is, a kiadót. Weber, pozsonyi könyvnyomtatónak, még tavaliban 50 exemplárokat küldöttem Ányosból az eladás végett és még csak két hét előtt tudhattam meg gyakor értekezéseim után tőle, hogy csak egyetlen-egyet sem adott el belőle. Még eddig csak jó barátim segítségével kelt el Minervából, a mi elkelt.»

Amit Takáts József e levélben igért, azt csakugyan teljesítette. Kiadta Virág Benedek költeményeit. Utána azonban egészen 1808-ig nem jelent meg semmi a «Magyar Minerva» kiadásában. Ezévben azután megjelent Pápai Sámuel «A magyar literatura esmérete» című 2 kötetes nagy műve. Ezenkívül – Dréta János anyagi támogatása mellett – Ruszek József «Magyar filozófiá»-ja jelent még meg a «Magyar Minerva» kiadásában s azután megszünt.

A XIX. században érte el a magyar könyvkereskedelem mai szinvonalát, ámbár már a XVIII. század végén – a politikai és szellemi élet újjáébredésével – emelkedett magasabb színvonalra. A század elején a magyar könyvkereskedelem még nagyon is német szellemű volt, de ezen ne csodálkozzunk, hiszen németek vetették meg hazánkban a könyvkereskedelem szilárd alapját s így természetszerűen csak lassan ébredt a nemzeti öntudatra. De azért voltak magyar származású könyvkereskedők is, kik – s ez elég jellemző az akkori korra – mind nemes családokból kerültek ki.

A XIX. századnak köszönheti a magyar könyvkereskedelem az első könyvészetet, melyet 1803-ban «Magyar Könyvesház, avagy a magyar könyveknek kinyomatások ideje szerént való rövid említésök» cím alatt Sándor István adott ki Győrött. Sándor István különben már 1795-ben «Sokféle» című III. kötetében közölt 105 XVI. századbeli magyar könyvet s már ekkor azon óhajtását fejezte ki, vajha a XVIII. századbeli magyar könyvek címeit is valaki összeállítaná. És ez a valaki, ő maga volt. «Az én Könyvesházam – írja 1803 május 20-án Révai Miklósnak – most minden órán elkészül. Streibig megigérte, hogy pesti Medárd-vásárra leviszi. Ideje is immár, mert egy egész esztendejénél tovább kezeinél hever. Abból a magyar literaturának történeteit alkalmasan megbővitheted.» Ugyanezen év szeptember 25-én pedig már azt írja Révai Miklósnak: «Az én Könyvesházamat is a tollamnak hasznát vevő Streibig egyszer valahára kinyomatta.»

A «Magyar Könyvesház» 285 lap terjedelmen 1054 magyar művet sorol fel és pedig a XVI. századból 198 művet, a XVII. századból 788-at és a XVIII. századból (1711-ig) 78-at. Ezzel a könyvészet természetesen nem volt teljes; tekintve azonban, hogy elsőnek készült, így is sok fáradságba került az összeállítása. Mindenesetre nagy hálával gondolunk Sándor Istvánra, ki megalapította a magyar könyvészetet.

Utána Döbrentey Gábor és hívei foglalkoztak a magyar könyvészet ügyével. Az érdekében elfoglalt álláspontjukat egy kis füzetkében fejtették ki, melyet ily cím alatt bocsátottak közre: «Planum egy tökélletes Magyar Bibliografia és Szókönyv iránt. Pesten, Trattner János Tamás betűivel 1814.» E füzet bevezetéséből tudjuk, hogy céljuk volt «olyan Magyar Bibliografiát, azaz olyan lajstromot létesíteni, melyben a Typografiának feltalálásától fogva kinyomtatott minden magyar könyvnek Titulusát (címjét) egész a XVII. századig betűrend szerint rakva találtatnék.» A szép és üdvös terv azonban csak terv maradt. Megvalósítására nem került a sor. Hogy mi oknál fogva, nem tudjuk.

Ezután a magyar könyvészet ügye másfél évtizedre ismét elaludt. Csak 1830-ban volt ismét könyvészetünk, midőn Wigand Ottó megindította «Bibliografiai Értesítő»-jét, melyet későbben utóda, Heckenaszt Gusztáv folytatott 1841-ig. Ennek megszüntével az «Eggenberger és fia» cég adott ki 1842-től 1848-ig egy könyvészetet «Irodalmi Hirdető» címen. Újabb könyvészet azután csak 1855-ben keletkezett, mely «Magyar Könyvészet» cím alatt Magyar Mihály szerkesztésében és kiadásában jelent meg «a honi új-irodalom és művészet terjesztésére». Az I. évfolyam 6. számának végén a következő tudósítás olvasható: «Felsőbb engedély folytán a «Magyar Könyvészet» akadálytalanul jelenhetik meg havonkint egy íven, és minden a könyv, zene és művészet köréhez tartozó ujdonságok telljes cimét, alakját, terjedelmét, kiadóját, vagy bizományosát, árát és egyébb felvilágosító kellékeit lehető pontosan közölvén, ez által mig egy részt hazai irodalmunknak rég szükséggé vált leendő nagy jegyzékére némi alapot vethet, más részt az irodalom és művészet kedvelőinek és pártolóinak megrendeléseknél biztos utmutatóul szolgáland mind arról, mi napjainkban a sajtó alól kikerül. – Ez évi folyam előttünk fekvő első 6 számához még másik 6 iv következik és minden hó elején az ujdonságok, s folytatólag az 1849–55-iki még jegyzékbe nem foglalt irodalom leend közölve; a mű és zene-tárgyakat csak a jövő éviben közlendhetem stb.»

A fennebb ismertetett könyvészeti művek közül – természetesen Sándor Istvánétól eltekintve, mely alapvető mű – Magyar Mihályé a legjobb. Bár nagy szeretettel és lelkiismeretességgel szerkesztette könyvészetét és a könyvkereskedők részéről is meglehetős támogatásban részesült azáltal, hogy nagyobb mennyiségben megrendelték és terjesztették, mégis csak 2 évfolyamot adott ki; 1857-ben már megszünt.

A XIX. század első felében a magyar írók – kevés kivétellel – még mindig saját költségükön adták ki műveiket. A magyar könyvkereskedők ugyanis nem vállalkoztak magyar könyvek kiadására. Ennek okát egyrészt abban látjuk, hogy a legtöbb magyar könyvkereskedő német származású volt s így inkább a német irodalommal foglalkoztak, kiadványaik is legnagyobbrészt német nyelvűek voltak, tehát kifelé igyekeztek maguknak piacot teremteni; másrészt, pedig, hogy megifjúhodott magyar irodalomnak nem volt még olvasóközönsége. A külföldi könyvekkel való kereskedés azonban némileg korlátozva is volt, amennyiben szigorú rendelet tiltotta a külföldön nyomtatott egyházi könyvek (breviarum, misszale, antifonale) és zsidó vallásos könyvek behozatalát.

Igen jellemző az akkori irodalmi viszonyokra Kultsár Istvánnak a «Hazai és Külföldi Tudósítások» 1820. 4. számába írt cikkének következő részlete: «A jó (magyar) póétai költemények csak imitt-amott csillognak, «rari nantes in gurgite vasto», a tudósok nem dolgoznak, a nemesek nem olvasnak, a gazdagok a nemzeti literaturára semmit sem áldoznak. Így lévén dolgunk, lehetne-e csudálni, ha a nemzet, mely a maga tulajdonához oly hideg, oly érzéketlen, nemsokára a nemzetek sorából kiveszne; mint már több német geografusokban, mappákban és históriai táblákban valósággal kihagyatott és vagy Németországhoz átaljában, vagy különösen Ausztriához csatoltatott». És az a kevés író, aki tényleg dolgozott és a saját költségén adta ki műveit, az is mint magánkiadó szerepelt.

Ilyen buzgó magánkiadó volt elsősorban Csokonai Vitéz Mihály. 1800 december 15-én előfizetési felhivást bocsátott ki, mely így szól: «Jelentem előre, hogy mindennemű, poetai s folyó beszédbe írott munkácskáimat az új esztendővel közlésre bocsátani szándékozom. Egy tonnus áll 12 árkusból s ára lesz 8 garas, olyan kiadásba mint a Diaetai Múzsa. A gyüjtemény pedig hány tonnusra terjed, a nyomtatás mutatja meg; lesz mintegy 3 tonnus.» Műveinek nyomtatásával Trattner János Tamást bízta meg, de minthogy a cenzura nehézségeket okozott, nem vállalkozott. Így tehát más nyomda után kellett néznie s emiatt az igért terminust nem tudta betartani, miért is újabb előfizetési felhívással fordult a közönséghez: «Mely késedelmet hogy annyival jobban kipótolhassak, két sajtón dolgoztatok, úgy hogy Szent Mihályra mind a 2-ik, t. i. Lilla, mind a 3-ik, t. i. Dorottya egyszerre ki fog jönni… Aki tíz exemplárra prænumerál, egyet a szokás szerint ajándékba fog nyerni, valamint leopoldi pesti vásárkor egy-egy exemplárt az én anecreoni ódáimból, melyek külön fognak kijönni, és egy-egy exemplárját az én rézre metszett nótáimnak, melyek klavirra és énekre vannak alkalmaztatva.» Mindezekből azonban halála előtt, 1804-ben, csak a «Dorottya» jelent meg Poetai munkáit halála után, 1813-ban, Márton József adta ki először Bécsben, 4 kötetben.

Mint magánkiadó Csokonai Vitéz Mihály után Vörösmarty Mihály buzgólkodott a legtöbbet. Első jelentését 1825-ből ismerjük, melyben «Zalán futásá»-nak a megjelenését jelentette. E jelentésben a többek között így szól: «A munka Trattnernél fog nyomtattatni nagy nyolcad rétben, csinosan, s amennyire lehet, hibátlanúl, szines boritékkal. Képet és cimlapot, ha előfizetőim száma engedi, valamellyik jelesebb rézmetszővel szándékozom készíteni. Előfizetési ára egy példánynak közönséges papiroson 5 fr. V. Cz. Velinen 7 fr. Előfizetni lehet a Medárd napi Pesti Vásárig; a következő Augusztusi Vásárra pedig megkészül a munka, s ugyan akkor szét is fog küldetni. Az előfizetők nevei ki lesznek nyomtatva.» Úgy látszik, hogy első művével mindjárt megnyerte a közönséget, mert 1826-ban már «Salamon király» című szinjátékára hirdetett előfizetést, melyben «az előfizetés tisztelt beszedőinek minden tiztől egy példányt ajánl».

Fáy András, kinek egyik-másik műve még ma is közkézen forog, szintén ilyen módon terjesztette műveit. 1832-ből két előfizetési felhívását ismerjük. Az egyikben «A Bélteky-ház» című regényét, a másikban «Meséi és aphorismái» című művét hirdette. Ugyancsak ez évben Kovács Ferenc rézmetsző egy magyar atlaszra hirdetett előfizetést.

A XIX. század pesti és budai könyvkereskedőinek sorát Leyrer Józseffel kezdjük. Üzletét még 1795-ben alapította, de eleinte csak a ponyvairodalom, csizió, álmoskönyv, naptárakat és imakönyveket kultiválta. Rendes könyvkereskedés csak akkor lett üzletéből, mikor 1828-ban a meggyilkolt Szubuly György nevű könyvkereskedő raktárát vette meg, a csekély kis kölcsönkönyvtárral együtt, melyet idővel 2500 kötetre szaporított. Leyrer József mint könyvkiadó is működött. Könyvkiadói tevékenységével, mely kizárólag a német irodalomra szorítkozott, bizonyos nevezetességre is tett szert. Ő ugyanis kiadott mindent, ami kezeügyébe került és kivált a mindennapi szükségletnek szolgáló kis röpiratok, dalok, bohóságok és színdarabok, mitologiák stb. képezték kiadványainak zömét. Utánnyomásokra is vállalkozott. Igen helyesen jellemzi őt Roszner Lipót pesti születésű tekintélyes bécsi könyvkereskedő, amidőn azt írja róla: «Leyrer József egy sokoldalú ember volt, ki soha nem fogyott ki az élelmesebbnél élelmesebb vállalatokból, miknek teremtésénél őt a kiadói tisztességre való tekintet korántsem szokta volt feszélyezni». Könyvkereskedése 1842-ben fia, Lantossy József birtokába ment át.

Ugyancsak a mult századba vezethető vissza Mosótzi Institórisz Gábor üzletalapítása. Még 1793-ban, mint könyvkötő magyar könyvekből álló kölcsönkönyvtárt alapított. Feljegyzéseink szerint azonban a könyveket nemcsak kikölcsönözte, de el is adta. Ebből arra lehet következtetni, hogy könyvkereskedése is volt és a kölcsönkönyvtári címet inkább csak kibúvónak használta, mivel mint könyvkötő valószínűleg nem nyithatott könyvkereskedést. Későbben könyvkiadással, előfizetők gyüjtésével és szerzők magánkiadásainak bizományba vételével is foglalkozott. 1804-ben a cég «Institórisz és fiá»-ra, 1808-ban pedig Institórisz Károlyra változott. 1812-ig állott fenn.

1802-ben Weingand János Mihály könyvkereskedését Eggenberger József vette át, ki ezt ekként adta tudtul: «Minden barátinknak, s levelezőinknek illendő tudósítására jelentem, e folyó 1802. esztendőben 17-ik juniusban történt szomorú halálát az én kedves barátomnak és kereskedőtársamnak Weingand Mihály úrnak. Ki rövid ideig tartó betegeskedése után, életének 59-ik esztendejében rothasztó hideglelésben meghólt. Könyvkereskedésünkben semmi változás nem lészen, mivel ez, halála után egyedül magamra szállott. Azért tovább is a számadásoknak tellyes befejezéséről az eddig volt név alatt, úgymint: Weingand és Eggenberger fog folytattatni. Tudva vagyon a tudományok barátai előtt, hogy ezen könyvkereskedésben a tulajdon költségeinken nyomtatott jeles könyveken kivül sok rendbéli belső és külső országi külömbféle nyelveken írtt minden tudománybéli könyvek találtatnak. Azért bizvást ajánlom az egész hazában lévő érdemes uraknak minden készségemet, bizonyossá tévén, hogy kivánságaiknak tellyesitése mindenkor főgondom lészen.» Mindazt, amit jelentésében igért és azt a célt, amit maga elé tűzött, hiven be is tartotta. Könyvkereskedését kiváló munkásságával rövidesen az elsők közé emelte, de érdemeket főleg azzal szerzett magának, hogy nagy lelkesedéssel karolta fel a magyar irodalmat. 1806-ban már eredeti magyar regényeket adott ki és hirdetésében így szól a magyar közönséghez: «…nagy dicsőségére válik a magyar nemzetnek, ha az idegen munkák izetlen forditásaik által nem hagyja már tovább magát vezetéken hordoztatni, mint a járni tanuló gyermek…» Az első magyar regény, mellyel a nyilvánosság elé lépett «Az ifjú Palugyai Andrásnak Bebek Kriskóval való hív szerelme» című volt. 1837-ben maga mellé vette fiát, Ferdinándot, mint társat s ennek következtében a cég «Eggenberger és fiá»-ra változott. Eggenberger Józsefnek 1850-ben bekövetkezett halálával Eggenberger Ferdinánd lett a cég s 1863-ban, mikor utóbbi is elhalálozott, Hoffmann Alfréd vette át a könyvkereskedést.

Tevékeny és nem mindennapi könyvkereskedő volt a XIX. században Nemes Ivanics Zsigmond, ki 1800-ban alapított Budán könyvkereskedést és antiquáriumot. Ivanics Zsigmond nagy bibliofil és tanulmányozó hírében állott és szélesebb írói körökben is szép hírnévnek örvendett. 1802-ben könyvkereskedését Hartleben Konrád Adolfnak adta el és csak az antiquáriumot tartotta meg, mellyel 1815-ben Pestre költözött. Ez volt azután Pesten az első antiquárium. Itt 1817-ben kölcsönkönyvtárt is rendezett be. Mint könyvkiadó is szerepelt. 1811-ben egy németből fordított kis röpiratot adott ki, 1842-ben pedig ifj. Palugyay Imre «Werbőczy István rövid életrajza» című művét, melyhez ő maga írt előszót.

Ivanics Zsigmond, mint jeles bibliofil különösen azon fáradozott, hogy a hazánkat érdeklő régi nyomtatványokat és kéziratokat külföldön felkutassa. Sok ritkaságot gyüjtött így össze és hozott vissza Magyarországba; ezekkel azután a hazai tudományos intézetek könyvtárait, de különösen a Magyar Nemzeti Múzeumot gazdagította. Jegyzékeiben azonban kevés magyar könyvre akadunk, az árak pedig az akkori viszonyokhoz mérten, nem mondhatók épen olcsóknak, de mégis bizonyítják azt, hogy Ivanics Zsigmond kellő tájékozást tudott adni a könyvkedvelőknek a könyvnek valódi értékéről. Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy az első könyvárverést Magyarországon is ő tartotta 1836-ban. De úgy látszik, nálunk akkor még nem igen ismerték a könyvárverések nagy jelentőségét, mert a nagyközönség egyáltalában nem, a könyvkedvelők pedig csak kis számban érdeklődtek iránta. Természetes tehát, hogy eredménye alig volt. Mindazonáltal 1837-ben megtartotta a második könyvárverést és ez már valamivel jobb eredménnyel zárult. 1040 mű került eladásra és 327 frt 7 kr. folyt be. Legjobb áron szótárak, atlaszok és a latin klasszikusok keltek el.

Ivanics Zsigmondról elmondhatjuk, hogy erején felül teljesítette hivatását. A sok ritkaságok összevásárlása teljesen felemésztették vagyonát, úgy hogy a későbbi években már alig tudta üzletét fenntartani. 1844-ben halt meg. Az örökösök az üzlet vezetését hű munkatársára és vejére, Magyar Mihályra bízták, kinek nemsokára reá – vétel útján – egyedüli tulajdonába ment át.

Mint fennebb említettük, Ivanics Zsigmond budai könyvkereskedését 1802-ben Hartleben Konrád Adolf vette meg; 1804-ben azonban már áttette Pestre. Mindjárt működése elején, mint könyvkiadó is bemutatkozott. Még 1802-ben kiadta a következő művet: «Bonaparténak… élete és külső s belső megesmertető jeleinek leirása». Hartleben Konrád Adolf könyvkiadói tevékenységét egyre fokozta és kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy – dacára német származására – a magyar irodalomra termékenyítőleg hatott. Kezdő írók, alig feltünt szellemi lángelmék, kik azóta a nemzet büszkeségei lettek, úgyszólván általa vezettettek a magyar olvasóközönség elé. Így például Jókai Mórt a «Hétköznapok» című első regényével, melyért 360 forint tiszteletdíjat fizetett. Úgyszintén ő adta ki elsőnek Petőfi Sándor «A hóhér kötele» és Kemény Zsigmond «Gyulai Pál» című történeti regényét.

A következő számadatok mindenesetre világosan fogják igazolni Hartleben Konrád Adolf könyvkiadói tevékenységét, mely 1802-től 1831-ig terjedt. Ezen idő alatt kiadott 41 magyar művet 51 kötetben és 91 nem magyarnyelvű művet 293 kötetben. Kiadványaival évről-évre a lipcsei vásáron is résztvett. Először 1813-ban találkozunk vele 6 kiadvánnyal, 1814-től 1829-ig 9 és 14 között váltakozik kiadványainak száma, 1830-ban meg már 17-tel és 1831-ben 19 új kiadvánnyal szerepelt, tehát oly számmal, mely őt Magyarország egyik legelső könyvkiadójának tüntette fel.

Hartleben Konrád Adolf 1863-ban elhalálozván, unokaöccse, Hartleben Adolf lépett az üzlet élére. A könyvkiadó-üzletet azonban csakhamar Bécsbe tette át és a magyar kiadványok kezelését a közben «Hartleben A. könyvkereskedése (Röber és Starke)» cégre változott könyvkereskedésre bízta, de már 1866-ban azokon is végleg túladott.

Jeles és képzett könyvkereskedő volt id. Kilián György is, ki 1809-től 1819-ig a «Kilián Testvérek» céget saját neve alatt folytatta. Amint látjuk, id. Kilián György aránylag rövid ideig bírta az üzletet, de hogy köztiszteletben álló tagja volt a magyar könyvkereskedelemnek, kitünik a «Tudományos Gyüjtemény» 1819. IV. kötetéből, melyben az «Elhalt tudósok» rovatában ezeket olvashatjuk róla: «Hazánk tudósai között id. Kilián György pesti könyvárus is érdemel helyet, aki Pesten február 22-én hosszas betegeskedése után életének 65-ik esztendejében az élők számából kitörekedett. Az ő kiterjedt kereskedése a külföldi tudós művekkel háladó emlékezetben fog maradni a hazai Tudósoknál és Tudománykedvelőknél, valamint az ő becsületes volta és valódisága közönségesen ösméretes». Halála után özvegye vezette tovább az üzletet 1840-ig. Ekkor azután változás állott be, amennyiben az özvegy vejét, Weber Frigyest fogadta társul s így a cég «id. Kilián György és Weber»-re változott. Kiadványai a cégnek nem voltak, de a magyar könyvek terjesztése körül határozottan érdemeket szerzett. 1853-ban megszünt.

Újabb könyvkereskedést Pesten 1811-ben Müller József alapított, melyet 1815-ben már egy nyilvános és szabadalmazott kölcsönkönyvtárral bővített ki, mely 4000 kötetből állott. Mint könyvkiadó is szerepelt, de kiadványai, egy kivételével, mind német nyelvűek voltak. Az egy magyar Kisfaludy Károly «Iréne» című 5 felvonásos szomorújátéka volt. 1820-ban jelent meg. Müller József 1843-ban meghalt s nagyon valószínű, hogy könyvkereskedése ekkor megszünt, mert további sorsáról nem tudunk.

1818 körül Burián Pál Budán alapított könyvkereskedést. «Üzlete – egyik életírója szerint – valóságos Minerva-templom volt, melyben találkoztak, érintkeztek és konferáltak a tudomány emberei». Hírnevét azonban leginkább antiquáriumának és ebben való jártasságának köszönhette. 1832-ben Kolozsvárott alapított könyvkereskedést, budai üzletét pedig vejére hagyván, mely később leányára szállott.

Az akkori kor egyik legtekintélyesebb könyvkiadója Trattner János Tamás pesti könyvnyomtató volt, kiről az előbbi fejezetben már szólottunk. Mint könyvkiadó nagy tiszteletben állott az írók előtt s mindegyiknek az volt az óhajtása, hogy művei az ő kiadásában jelenjenek meg. Többek között kiadta Kazinczy Ferenc összes műveit is, kilenc kötetben. Minden kötet egy rézmetszetű arcképpel volt ellátva. Kazinczy Ferenc műveinek a közrebocsátását a IX. kötettel kezdte s így a VIII. kötet maradt utolsónak, melynek végszavában Trattner János Tamás hazafias őszinteséggel ezeket mondja: «Kötelességemnek tartom ezen kevés sorok által a N. két hazának szíves hálámat jelenteni, hogy engem a 9 kötetre terjedt költséges munka kiadatásában előfizetési úton segélleni méltóztatott, s ámbár a papiros-pénznek becse napról-napra mindinkább veszett, én mindazáltal a meghatározott elejénti olcsó ár mellett, letéve minden nyereségről, híven megmaradtam végiglen. Ehhez képest az leend legnagyobb jutalmam és vigasztalásom, ha igéretemnek megtartásánál fogva teljes megelégedést nyerhettem T.T. Előfizetőimtől. Egész életemnek célja: Kedves hazámnak erőmhöz képest használni: s én azt máskép nem tehetem, mintha hasznos, szépen irott s gyönyörködtető munkákat saját költségeimen nyomtattatok s ezáltal iparkodom hazai literaturánkat kedvesebbé, az olvasóközönséget számosabbá tennem s végre tudósainkat és íróinkat munkák írására serkentenem.» Ime, egy könyvkiadó, ki hivatásának és hazafiúi kötelességének teljes tudatában volt!