Part 8

De lássuk már most ifj. Hochmeiszter Márton magyar nyelvű kiadványait, működésének első idejéből. 1793-ban megjelent: Benkő F. «Parnasszusi időtöltés» és Szeelmann K. «Gyermekek barátja» című műve. 1794 és 1795-ben: «Erdélyi játékós gyüjtemény» és Gyarmathy «Magyar nyelvtana». 1796-ban: Eder J. «Erdélyország esmertetésének zsengéje» és «A magyar nyelv-mivelő társaság munkáinak első darabja». 1797-ben: «Az egészség katekizmusa» Fauszt német munkájából fordítva. Ezek a magyar művek különösen gróf Bánffy György, Erdély kormányzójának buzdítására jöttek létre, ki 1793-ban a magyar nyelvművelő társaságot is létrehozta.

Ime, így kezdte meg ifj. Hochmeiszter Márton könyvkiadói működését a magyar irodalom javára és igy folytatta továbbra is. Szűk terünkre való tekintettel azonban sajnálattal le kell mondanunk arról, hogy összes kiadványait részletesebben ismertessük. De már az elmondottakból is meggyőződhettünk, hogy mint született szász, mégis magyar volt.

Örökre emlékezetessé tette azonban nevét azzal a nemes cselekedettel, mely minden akkori alapítványt felülmúl. Ugyanis naplója szerint, 1809 február 15-én Kolozsvárott fennállott egész, 26,000 forintra becsült üzletét a kir. liceumnak ajándékozta, kárpótlásul a váczi nemes Thereziánumban való neveltetéseért. Azonkívül Nagyszebenben tett kisebb-nagyobb alapítványokat. Nagyszebenben különben nagymérvű üzleti elfoglaltsága mellett még a közügyekkel is foglalkozott.

Ifj. Hochmeiszter Márton 1837-ben, 60 éves korában halt meg s bátran mondhatjuk, hogy vele e kor legnagyobb és legtevékenyebb magyar könyvkiadója szállott sírba.

Nagyszebenben ifj. Hochmeiszter Márton idejében még egy könyvkereskedés állott fenn: Barth, Gromen és Gänszelmaier társas cége (1790–1792).

Az ezen korbeli könyvkereskedők között kétségkívül legkedvezőbb helyzete Ellinger János Józsefnek volt, ki 1787-ben Kassán alapított könyvkereskedést és nyomdát. Épen akkor indult ki Kassáról amaz örökké emlékezetes, felfrissült szellemi mozgalom, mely majdnem 80 éves tespedés után a magyar nyelvet és irodalmat felébresztette tetszhalottaiból s azt egyszerre új életre, mondhatni virágzásra emelte. Három fenkölt lelkű magyar ember megteremtette irodalmunk új irányát és ez az új irány volt egyszersmind alapja későbbi szellemi életünk egész jövőjének. Baróti Szabó Dávid, Kazinczy Ferenc és Bacsányi János volt az a három dicső férfiú, kiknek áldott nevét a hazai szellemi élet története aranybetűkkel írt lapjaira.

Ők ugyanis tapasztalták a sok évek folytán beállott hanyatlást s a magyar nyelvnek a latin elemmel való egybeforradását, valamint ezen ósdi klasszikus nyelv minden téren lábra kapott kultiválását, tehát hazafiúi kötelességüknek ismerték, hogy fejlődő magyar nyelvünket ismét jogába helyezzék vissza. E célból megalakították az úgynevezett «Kassai Magyar Társaság»-ot, az elsőt hazánkban s annak közlönyéül «Magyar Múzeum» címen évnegyedes folyóiratot indítottak meg. Az I. évfolyam 1788-ban ugyan Pesten jelent meg, de a II. évfolyamot 1792-ben már Kassán Ellinger János Józsefnél nyomatták. Időközben Bacsányi János és Kazinczy Ferenc között némi személyes, de inkább irodalmi nézeteltérések támadtak s így utóbbi az I. évfolyam befejeztével kilépett a társaságból, mire a II. évfolyam az előbbi egyedüli szerkesztésében és kiadásában jelent meg. A III. évfolyamra is hirdetett Bacsányi János előfizetést, de közben a vállalat hirtelen elakadt, mert egy forradalmi költeménye miatt bevádoltatván, Kassáról távozni kényszerült.

Az irodalmi «triász» elejétől fogva kijelentette, hogy vállalatát csak hazafiságból és semmiképen sem anyagi haszon kedvéért indította meg. A «Magyar Múzeum» tehát előrelátásuk szerint nem is kecsegtetett anyagi haszonnal, mert előfizetőinek száma egész létezése alatt a 327-nél magasabbra nem emelkedett, mi az ilyen vállalatoknál még az akkori mostoha viszonyok között sem ütötte meg az alapúl szolgáló üzleti kalkulus mértékét. S így igazán különös, sőt nagyon sajnálatos, hogy épen Kassa városa, melynek nevéhez örökké hozzáfűződik az új magyar nyelv és irodalom születésének emléke, s mely emiatt húzamosabb időre szinte központjává lett az egész két magyar haza szellemi életének, mégis a legkevésbé támogatta ezen irodalmi vállalatot.

A «Magyar Múzeum» megszüntével Kazinczy Ferenc állott élére a magyar nyelv és irodalom további fejlesztésének. Már közben megindított egy új folyóiratot «Orfeusz» címen, mely ugyancsak Kassán jelent meg 1790-ben s 2 évfolyamot élt. Úgy a «Magyar Múzeum», mint az «Orfeusz» egy és ugyanazon irányban kivántak segíteni a magyar irodalom elhanyagoltságán, mely nemes célt a külföldiével egy színvonalon álló magyar időszaki sajtónak megteremtésével igyekeztek elérni.

Jóllehet az «Orfeusz» is csak a «Magyar Múzeum» sajnos sorsára jutott; de a magyar nyelv és irodalom iránti közöny csakhamar megszünt és a közönség át-átérezni kezdte legszentebb javainak melegítő tüzét. Az sem volt hasznára a «Kassai Magyar Társaság»-nak, hogy idővel végképen feloszlott. Tagjait a sors ide-oda széthányta, csak egyedül Kazinczy Ferencnek volt fenntartva a Kassán való továbbmaradás, hivatalos állásánál fogva.

Kissé hosszasan foglalkoztunk a «Kassai Magyar Társaság» ügyével, de ez szükséges volt, mert a nyelvújítás eme első mozgalma fontos momentum a magyar könyvkereskedelem történetében.

Visszatérve Ellinger János Józsefhez, róla főleg mint könyvkiadóról emlékezhetünk meg. Kiadványai mennyiségileg így állottak: 98 magyar, 18 német és 51 latin nyelvű. Ezek közül megemlítendő: Milton «Elveszett paradicsom»-a Bessenyei Sándor fordításában (1796), Baróti Szabó Dávid «Kisded szótár, mely a ritkább magyar szókat tartalmazza» (2. bővített kiadás 1792) és «Költeményes munkáji» (3. kiadás három kötetben 1789) című művei és Kazinczy Ferenc «Bács megyeije» (1790) és egy német alkalmi beszéde, melyet tanfelügyelői hivatalába iktatása alkalmával tartott.

Ellinger János József azon könyvkiadókhoz tartozott, kik a haladó kor igényeihez alkalmazkodni tudtak. Kiadványai – bár nem számosak – de mégis elegendők voltak arra, hogy azokkal az akkori időben élénk kereskedelmet űzzön. Könyvkereskedésében különben más könyvkiadók különféle kiadványait is árusította. 1820 táján üzleteit fia, Ellinger István vette át.

A XVIII. század végén Maros-Vásárhelyen is volt már könyvkereskedő, amint azt a következő fennmaradt körlevél mutatja: «M.-Vásárhelyen a méltóságos született gróf nagyercsei Toldalagi László úr ő nagysága házainál levő tipográfiában találtatnak ezek az eladó könyvek feles exemplárokban, melyet a könyvszeretőknek kiszabott árával együtt, kiván tudtukra adni nagyajtai Huszár Antal 1793-ban. Az eladandó könyvek ezek: A magyar játékszin, első esztendő, első kötet, ára 51 kr., a 2., 3., 4. kötetnek ára is 51–51 kr. – A Szinopéi Diogénes dialogusai Vieland irásaiból, réztáblájával együtt ára 1 rf. – Herdernek és Leszingnek mesélései, ára 1 rf. – Budai Basa, ára 15 kr. – Ujmodi gonosztevő, ára 20 kr. – Az igazgatások formáiról Fridrik munkáiból fordítás, ára 5 kr. – A lebilincsezett Prometheusz Eschiluszból, ára 15 kr. – Kazinczi Ferenc külföldi jádzó szinye. Első kötet Hamlet, Misz Sara Samson, ára 1 rf. – Keresztyén érzékenységei. Vielandból fordította Váli András, ára 31 kr. – A szerelem gyermeke, ára 24 kr. – Társalkodás regulái, öszve szedte Szroy Sámuel, ára 3 kr. – Julia levelei Ovidiuszhoz ára 1 rf. – Magyar Penelope, ára 12 kr. – Arany perecek, ára 20 kr.»

Ezek a könyvek képezték tehát Huszár Antal könyvkészletét s ezekkel látta el a marosvásárhelyi közönséget, melyben nagy segítségére volt Aranka György, az erdélyi irodalmi mozgalmak vezetője.

Rendszeresebb könyvkereskedők voltak még a XVIII. század végén: Brassóban Reich testvérek (János és András) 1789-ben, kiknek kölcsönkönyvtáruk is volt. 1793-ban Reich János kilépett a cégből és az üzlet Reich András cégen folytattatott; ugyanott Wagner János András, ki mesterségére nézve ugyan «Tuchmacher» volt, de azért könyveket is kiadott és eladott. Sopronban 1794 táján Pfuntner Mátyásnak volt könyvkereskedése és kölcsönkönyvtára. Szepesszombatban Liedemann Jánosnak (1795–1800 között) vegyeskereskedése mellett jól berendezett könyvkereskedése és 2–3 jelentékenyebb kiadványa is volt. Zágrábban 1795 táján két könyvkereskedés létezett: a Mühler örököseié, melyet későbben Szuppán Ferenc vett át és a «Püspöki könyvkereskedés».

Most azonban térjünk át Buda és Pest, e két testvérváros könyvkereskedelmére.

A kronológikus sorrendet követve, Kiss Istvánnal kell kezdenünk, ki pályáját 1785-ben mint könyvkötő kezdte meg Óbudán. A bécsi «Magyar Músa» 1789. évi 7. számában azonban már mint olyanról emlékszik meg róla, ki nagyobb könyvraktárt tartott. Ugyancsak akkor már Kazinczy Ferenc is érintkezett Kiss Istvánnal, mint ezt Horváth Ádámnak egyik leveléből tudjuk, melyet 1789 május 13-án Szántódról intézett Kazinczy Ferenchez. Többek között ezeket írja: «…Bárcsak mikor Kiss István budai kompaktorral beszéltél, biztad volna rá, hogy küldjön egy néhány «Hunniást és Holmit» azon helyekre, ahová minapi leveledre küldetni kivántál…»

Kiss István szorgalmas és értelmes ember volt, miért is kartársai és üzletfelei illő elismerésben részesítették. Üzletének híre mindinkább növekedett, összeköttetései egyre jobban kiterjedtek, úgy hogy 1799-ben már Pesten alapított rendes könyvkereskedést. Ez időtől fogva azután kiadványaira e sorokat írta: «Pesthenn, találtatik Kiss István úr Nemzeti Könyváros Boltjában». Kiss István méltán vallhatta magát «nemzeti könyvárus»-nak, mert a külfölddel nem kereste az összeköttetéseket, német könyvet alig tartott és 21 oly kizárólagos magyar kiadvánnyal gazdagította a magyar irodalmat, melyek között nem egy jeles mű dicsérőleg hirdeti kiadója nevét.

Kiss János 1827-ben bekövetkezett halálával a cég «N. Kiss István özvegye és József fiá»-ra változott, mely így 1820-ig állott fenn s a boldogult nemzeties szellemében folytattatott. 1821-től azonban már Kiss József egyedül volt a tulajdonos.

Benedikt Mihály és társainak is volt Budán 1782-től kezdve könyvkereskedése. A társak egyike valószinűleg Diepold Floridusz volt, ki nemsokára reá 1783-tól 1785-ig ugyancsak Budán «Diepold Floridusz és társai» cégen működött. 1786-ban pedig Lindauer Jánossal társult és a céget «Diepold és Lindauer» név alatt folytatták. Ez a cég adta ki 1789-ben Klein János Sámuel «Nachrichten von den Lebensumständen und Schriften Evang. Prediger in Ungarn» című 2 kötetes művét. Midőn azután 1790-ben Diepold Floridusz megvált társától, az üzlet Lindauer Jánosra szállt, ki azt Pestre tette át és saját neve alatt folytatta 1793-ig. Nevét több jeles magyar kiadvány közrebocsátásával is megörökítette. Érdekes, hogy fényesen berendezett könyvkereskedésében könyveken, térképeken és színezett terveken kívül, egyúttal jó, valódi tokaji máslást is lehetett kapni nagy palackokban darabját 1 fr. 30 kr.-ért!

A legelőkelőbb könyvkereskedés e korban Strohmayer Ignác Antalé volt, kinek 1788 táján alapított pesti főüzletén kívül Budán és Kassán fióküzlete is volt. Személyéről csak annyit tudunk, hogy nemes ember volt, mert ezt kiadványain mindig feltüntette. S hogy erdélyi születésű volt, megmondja ő maga a kiadásában 1790-ben megjelent «Collectio repræsentationum» I. részének «Præmonitum»-ában: «…engem ezen kollekció kiadására nem ösztönzött sem a nyerészkedés, sem nemességem fitogtatása, hanem csupán mint jó hazafihoz – tudniillik erdélyi születésűhöz illik… stb.» Egyébként fel van róla jegyezve, hogy tekintélyes pesti polgár létére, különösen a Lipótváros telepítése körül szerzett magának érdemeket.

Előkelő összeköttetéseiről az akkori magyar írók és irodalompártolók egymással folytatott levelezései tanuskodnak; különösen Kazinczy Ferenc leveleiben találjuk sűrűn említve Strohmayer Ignác Antal nevét. Kiadványai között pedig első helyen áll: «Abbildung der edlen hungarischen Banderisten, wie sie im Jahre 1790… aufgezogen sind». E mű 4-rét alakban 4 levél szöveggel és 24 színezett egyenruha-jelmezt ábrázoló rézmetszetű táblával jelent meg és a II. Lipót koronáztatásakor kivonult sokféle magyar bandériumoknak festői s szebbnél-szebb jelmezeit ábrázolja. Ezenkívül még 16 kiadványa ismeretes.

Korjellemző, de különösen az akkori alkalmazottak helyzetéről sok világosságot felderítő azon «Hir-adás», melyet Strohmayer Ignác Antal a Budán megjelent «Ungarische Staats- und Gelehrten Nachrichten» 1790. évi augusztus 11-ről kelt 64-ik darabjának mellékletében közlött magyar nyelven és mely szóról szóra így hangzik:

«Mindenek előtt tudva vagyon, hogy a köz-társaságnak elő-mozdítására, nincsen egy-egy meg-kivántatóbb szükséges eszköz; mint a kereskedés s e tekintetben minden igaz hazafinak is szoros kötelessége ezen jeles ágazatját a haza boldogságának tehetsége szerint előmozdítani. Nem lehet ebben akadály sem a nagy nemből való származás, se semmiféle rangja a köz-társaságnak egymástól különböző tagjainak. Mert a mi egy tagnak diszes és szükséges is cselekedni, nem lehet az a másiknak becstelenségére.

E részben én is csekély értékemet a haza javára tellyes szívből célozván, bátorkodom az nemes közönségnek alázatossan ajánlani; a midőn szándékozok egy nemes ifjat keresni, a ki, minekutánna oskolabéli tanulását elvégezte s a magyar, deák, tót, német nyelveken szóllani tud, azomba a frantzia nyelv megtanulására is magát ajánlja, praktikans nevezet alatt mellém jönne könyvárrosi hivatalom folytatására lévén segedelmül, igérvén, hogy nemcsak szabad asztalt, de ingyen szállást ahoz tartozó fütéssel, gyertyával fogok számára szolgáltatni, de azon felyül a többi polgári inasok minden szükséges házi szolgálatot körülte el fognak végezni, úgy hogy e szerint csak ruhájára lesz magának gondja. Két esztendők után pedig már öltözetére s egyébb szükségeire is esztendőnként 200 r. for. úgy igérek, hogy az alatt szorgalmatosságát s hűségét tapasztalván, fizetését meg-megnagyobbítani kötelességemnek fogom esmérni.

Ha el-gondolom, melly nemes kereskedésnek tartatik a könyv-árosság Francia-, Anglia s Németországba, úgy látom, hogy annak javaslására indító okokat előhozni a hazafiak előtt szükségtelen. Költ Pesten 9. Augusztus. 1790. Strohmayer Ignátz Antal, könyvárros.»

E felhívásnak azonban aligha lett foganatja. A magyar ember, kivált akinek kutyabőre is volt, húzódozott a kereskedéstől, s középkori felfogással lealázónak tartotta azt.

Pesten újabb könyvkereskedést Stahel József és Kilián Ádám alapítottak 1789-ben. Az üzletalapítást a következő német szövegű körlevéllel tudatták, mely magyar fordításban így hangzik: «Pest, 1789. évi augusztus 1-én. T. c. Elegendő tőkével ellátva, az itteni piacon új könyvkereskedést rendeztem be, mely üzletkönyveit és számláit bécsi üzletemtől egészen függetlenül vezetni fogja. E vállalatomnál Kilián Ádám úrral szövetkeztem, ki nemcsak boldogult édesatyámnak, Stahel Jakab János würzburgi könyvkereskedőnek számos éven át tett legjobb szolgálatokat, de bécsi üzletemben az én oldalomon is már húzamosabb időn át sikeresen működik, amiért őt t. címednek mint jóravaló szolid férfiút ajánlhatom. Közös vállalatunkhoz ennélfogva t. címed barátságos jóindulatát kérjük. Sziveskedjék alábbi cégjegyzésünket tudomásul venni és semmi másnak hitelt nem adni. Van szerencsénk mély tisztelettel maradhatni stb., kik jegyezni fognak… Stahel József és Kilián Ádám».

E körlevél szerint Stahel Józsefnek Bécsben már volt könyvkereskedése s hogy Pesten is nyitott könyvkereskedést, az az ez időben ujjáébredt szellemi élettel hozható összefüggésbe. Egyébként az ezzel felidézett irodalmi mozgalmak több külföldi könyvkereskedőt csábítottak Magyarországba.

A Stahel és Kilián cég, mint könyvkiadócég is szerepelt. Azonban mindössze csak 2 kiadványát ismerjük. Az egyik: Horváth Ignác István «Commentatio practica in ordinem judiciarium» című művének II. kötete, megjelent 1790-ben. Az I. kötet még 1788-ban jelent meg Bécsben Stahel Józsefnél. A másik: «Szükségben segítő könyv stb. Németből fordította Kömlei János». E mű szintén 1790-ben jelent meg és ára 30 pengő krajcár volt, ami – tekintve terjedelmét (513 lap) – rendkívül olcsónak mondható. E mű megjelenéséről a «Bécsi Magyar Kurir» 1790 március 15-iki számában is szólott s ezzel kapcsolatban Stahel Józsefről a következőket említette föl: «Itt Bécsben, egy nagytudományú, s Nemzetünkhöz (mellynek nyelvét nagy előmenetellel tanulja is) különös indulattal viseltető könyv-áros Stahel úr, olly megbecsülhetetlen könyvet fordíttat maga költségén magyarra s adat ki képekkel, a mellynek hasznos voltát csak onnan is lehet sajditani, hogy német nyelven lett kibocsáttatása után, igen kevés idő alatt 80,000 nyomtatvány költ el. A könyvnek német homlok irása ez: Noth und Hülfsbuch – magyarul illy titulussal fog megjelenni: Szükségben segitő könyv. Együgyü embereknek vagyon irva, és igy annál közönségesebb hasznú». Hogy Stahel József szorgalmasan tanulta a magyar nyelvet, azon nem csodálkozunk. Hiszen az új nemzeti áramlat, mely épen akkor volt a legerősebb, mindenkitől megkövetelte, hogy magyarul tudjon beszélni. Aki tehát boldogulni akart itten, annak okvetlenül meg kellett tanulnia a magyar nyelvet. Ha nem is hazafiságból, de érdekből. Stahel József is csak adta a hazafit, mikor a «Segítőkönyv» előszavában ezeket írta: «Kedves Haza!… jóllehet én, a mi az eredetemet illeti nem magyar vagyok: kérlek mindazáltal egész bizodalommal és tartozó tisztelettel, hogy engemet fogadott fiaidnak számok közzé bé venni, és anyai kebledben ápolgatni méltóztassál; úgymint aki a magas könyves boltjából kitelhető minden szolgálatommal erántad vonzó állhatatos buzgóságommal és örökös hűségemmel magamat Neked feláldozni, s életemnek minden napjaiban a Tiéd maradni kivánok. Stahel József, bécsi és pesti könyv-áros».

Stahel József, úgy látszik, hamarosan beleunt a hazafiusdiságba, mert már 1794-ben megvált a pesti üzlettől és ismét Bécsbe vonult vissza. Így azután Kilián Ádám volt a pesti üzlet egyedüli tulajdonosa, ki azonban előrehaladott korára való tekintettel maga mellé vette öccsét, Kilián Györgyöt és ennek következtében a cég a «Kilián Testvérek»-re változott. A két testvér 14 évig működött együtt. 1809-ben Kilián Ádám elhunyván, Kilián György egyedül lett a tulajdonos és saját neve alatt folytatta. Hogy Kilián Ádám derék magyar könyvkereskedő volt, azt megtudjuk Vitkovics Mihálynak 1809 junius 9-én Kazinczy Ferenchez intézett leveléből, melyben Kilián Ádámra vonatkozólag ezt írja: «…Leveledet Szögyényi úrnak átadtam… Kiliánnak is átadtam, tudniillik az ifjabbiknak (Györgynek), aki igérte, írni fog hozzád. Az öregebbiket (t. i. Ádámot) éppen azon nap, május 26-án, midőn leveledet vevém, szállásom mellett vitték el a fekete széles kocsin az örök elnyugvásra. Szivfájlalva néztem le koporsójára ezen embernek, ki hazánkban a jobb könyvek árulásával annyi jót tett vala. Ha e mennydörgős idő el nem söprőzte volna tőlem a múzsámat, végsőt zenegtem volna tiszteletére. Be sok érdemes férfi, minden végső megtiszteltetés nélkül múl ki közülünk. Ellenben sokat, kik egy szives könnyet sem érdemelnek, apotheosissal szállítanak a földbe».

A «Kilián Testvérek» cég könyvkiadói tevékenységét 6 kiadvány hirdeti: 4 latin és 2 magyar. Utóbbiak Gyöngyösi Jánosnak magyar versei 2 kötetben. Nagy érdemeket szerzett azonban a «Kilián Testvérek» cég azáltal, hogy kiadta a lipcsei Messz-Katalog mintájára az «Allgemeines Verzeichniss der inländischen neuen und neu aufgelegten Bücher, für den Pester Josephi Markt 1798» című vásári könyvjegyzéket, melyet nagy szakértelemmel Schediusz Lajos, az irodalomtörténet tanára szerkesztett. E könyvjegyzéket 1799–1802. években is közrebocsátotta. Az elsőt, az 1798. évit nem épen kedvezően fogadta az egykorú kritika. Egyik birálója akként nyilatkozott, hogy ezzel csak irodalmunk szegénységét mutattuk be. Schwartner Márton pedig főleg nyomdai kiállítását vette birálat alá és azt jegyezte meg, hogy a kis 8-rétű 18 oldalra kinyujtott füzetkét valamivel nagyobb alakban és kisebb betűvel egy lapra lehetett volna kinyomtatni.

A kedvezőtlen kritika dacára a könyvjegyzék mégis nagy szolgálatot tett és szinte nélkülözhetetlen volt a vásárokat látogató könyvkereskedőknek. Különösen abban az időben, mikor a kereskedelem minden ágának, tehát a könyvkereskedelemnek is, a vásározás volt lüktető ereje. A vidéki könyvkereskedők és könyvkiadók pedig egyenesen a híres pesti vásárokra támaszkodva alapították üzletüket, mert bebizonyult, hogy ilyenkor a könyv legkelendőbb. A legkeresettebb vásári cikkek azonban a csempészett könyvek voltak. Maguk a könyvkereskedők is gyakorolták ugyan a csempészést, de csekélyebb mértékben. A cenzura által eltiltott könyvekre a legártatlanabb, többnyire vallásos címet nyomtattak s ezek mint «Krisztus követése», «Szentek legendái» és ehhez hasonló címek alatt siklottak át a határszéli vámokon felállított vizsgáló hivataloknál. De nagyobb vásárokra rendesen a legnagyobb választékban hozták a külföldi irodalom legújabb, tiltott termékeit. Sőt voltak emberek, kiknek az ezekkel való kereskedés biztosította megélhetésüket.

Mint ezidőbeli pesti könyvkereskedő megemlítendő még Pauer Mihály. Üzletéről azonban csak annyit tudunk, hogy az 1786-ban még Trattner János Tamásé volt, kinek Pesten kívül az osztrák birodalom hét nagyobb városában volt még könyvkereskedése. Főüzlete Bécsben volt és e városokban leginkább azért alapított könyvkereskedést, hogy nagyszámú, de főleg utánnyomatokból álló kiadványait terjeszthesse.

Azonkívül volt Pesten, az országúton, báró Orczy házában Lövi I. M.-nek héber könyvkereskedése, mely arról érdekes, hogy ugyanazon épületben még ma is létezik, csakhogy az Orczy-féle ház király-utcai oldalán. Akkoriban is mint ma, e könyvkereskedés készlete legnagyobbrészt a Talmud könyveiből állott.

A XVIII. század magyar könyvkereskedelmét a «Magyar Minerva» könyvkiadó és könyvterjesztő vállalat működésének ismertetésével zárjuk le. Ezen vállalatot 1788-ban Takáts József, az akkori irodalmi mozgalmak egyik lelkes és kitartó vezetője alapította oly célból, hogy megkönnyítse a magyar művek kiadását és némi anyagi hasznot is nyujtson az íróknak. A vállalat tervét Takáts József 18 pontban dolgozta ki, melyet gróf Festetits Györgynek is bemutatott, ki azt jóváhagyta és egyszersmind igéretet tett, hogy évenkint 1000 forinttal hozzájárul a vállalat fenntartásához.

A vállalat tervét azután levélben a nevesebb írókkal is közölték, különösen Baróti Szabó Dávid, gróf Gvadányi József, Molnár Borbála, Kultsár István, Virág Benedek, Révai Miklós, Veszprémi István, Keszthelyi László, Dugonics András és Szatmári Pap Mihállyal, kiket arra is felkértek, «hogyha vagy maguknak kiadandó kész munkáik volnának, vagy másoknál nyomtatást érdemlő kéziratokat tudnának heverni, adják Takáts Józsefnek értésére, aki mind a reviziónak, mind a közrebocsátásnak előmozdításában egész készséggel el fog járni és bizonyossá teszi őket a 9. pont alatt megigért jutalomnak megnyeréséről.» A terv említett 9. pontja ugyanis így szólott: «A helybenhagyott munkáért az író jutalom nélkül nem fog maradni. A legnagyobb jutalom 500 exemplárban, a legkisebb 150-ben állhat. Ha pedig talán inkább készpénzt kivánna a szerző, jókor jelentse meg szándékát, és úgy fog azután közmegegyezéssel a jutalom meghatároztatni. Tudni való, hogy az eredeti munkák mindig nagyobb becsben tartatnak, mint a fordítások; mindazonáltal a jelesebb könyvek fordítóira is illendő tekintet fog lenni.»

Takáts József a felhívásra több mint száz levelet kapott a magyar íróktól, kik siettek neki bejelenteni kész vagy készülő műveiket. Válasz nélkül egyiket sem hagyta s így rövid két év alatt nagy számmal írta a legkülönfélébb leveleket, melyek irodalomtörténeti szempontból is fontosak, mert számos oly magyar műről adnak felvilágosítást, melyek napvilágot sohasem láttak.