Part 6

Kont vitéz az általa felidézett szellemi forradalom közepette úgy viselte magát, mint a ki fölötte áll az emberi érzéshullámok bizonytalan és minduntalan ingadozó rezgéseinek s a közöny fölényes talapzatára helyezkedett a tudomány kínos bukdácsolásával és marakodásával szemben is. Őt nem érdekelte, mint vélekednek róla az emberek, hova-tovább meg is tagadott tőlük minden további felvilágosítást, vitába nem bocsátkozott velök. Egész magatartása azt a látszatot keltette, hogy az ő kivételes isteni eredetének megbolygatását _hiábavaló_, sőt szentségtelen törekvésnek tartja. Bár kifejezést nem adott eme véleményének. Valamint soha egyetlen oly mesterkélt fogással sem élt, a melylyel az emberek tekintélyök gyarapítása szempontjából egymást bolondítani szokták. Nem vágott nagy képeket, nem vett fel pózokat, nem provokált kivételes tiszteletet maga iránt. Teljesen beérte azzal a nimbuszszal, a mely önkénytelenül felbugygyan a tömeg lelkében egy nálánál hatalmasabb egyéniség szellemi fölényének nyomása alatt. A mártiromságát nem hányta fel soha senkinek. Főúri származásáért sem követelt külön hódolatot. Ember volt tetőtől talpig; fizikai és szellemi erejére büszke, fölényes, indulataiban félelmesen hatalmas, de érzéseiben a naivságig gyöngéd, csapongó lelkű, életkedvtől és tettvágytól duzzadó, de vallásos és ábrándos férfiú. Egyszóval megtestesülése a magyar faji eszménynek.

És azóta, a mióta akkreditálta a közvélemény (egyelőre legalább), meg nem bolygatta többé azt a mindenesetre szerfölött bizarr kérdést, a melylyel annyira ráijesztett az ükunokájára: az ősi Kont-javak tulajdonjoga iránt táplált igényének kérdését.

Igaz, hogy Gábris gróf mindent elkövetett, hogy elfeledtesse vele ezt a reá nézve kínos ügyet. Szólnia se kellett az ükapának, annyi pénzt adott neki, a mennyit csak tudott. Úgyszólván ráköltötte 500,000 forintot kitevő jövedelmének a felét. Hat paripát és nyolcz kocsilovat bocsátott a rendelkezésére. Tizenkét csatlóst állított személyes szolgálatára, de kielégítette egyéb, gyakran szertelen igényeit is. A meteor lelethelyén, kivánságához képest, csakugyan felépíttette a búcsújáróhelynek szánt kolostort, templommal. (Pompásan jövedelmező üzletté fejlődött ez a papok kezén.) A Dunán (miután a hidakat megvetette) külön gőzbárkát tartott ükapácskájának, sőt akkor sem zúgolódott, midőn az külön várkastélyt is követelt magának Budapesten, még pedig a Gellérthegy déli lejtőjén. Megépíttette neki a várkastélyt a saját tervei szerint, a mi, tekintve a vitéz igényeit és a telkek akkori értékét, óriási összegbe, csaknem ötszázezer forintjába került. De aztán volt is látszatja. Vizes-árok, felvonó-híd, bástya, torony, kínzókamra a belevaló szerszámokkal… egyszóval nem hiányzott abból semmi, a minek hiánya egy tizenötödik századbeli magyar főúr szégyenére válhatott volna.

A kastélyudvaron alabárdosok és kürtös csatlósok lopták a napot. A toronyban őrtálló kiabálta ki a nap szakait, kutya helyett medvék teljesítették a házőrzés tisztét, melyik lánczraverve, melyik szabadon.

Kont vitéz április hó végén szállott a földre és november végén már készen állott a várkastélya. Meg is szállotta legott. Azonban addig sem fecsérelte az idejét. Egy pillanatra sem felejtkezett meg honmentő küldetéséről, illetve terveiről. Beutazta az országot, hogy megismerkedjék az új magyar nemzettel; kifürkészte annak titkos vágyait, hogy számot vethessen az erejével: Mire képes? Mire vállalkozhatik?… Valamint kortársai, vakmerőségében is okosan számító bölcs ember vala Kont vitéz, a ki egy lépést sem tesz a viszonyok mérlegelése nélkül, mert nem akarja nemzetét beleugratni a bizonytalan sötétségbe.

Természetes, hogy bármerre járt legyen, magyar alföldjén, hegyi tótok, havasi rutének, kövér svábok, acsarkodó oláhok között: mindenütt babonás félelemmel, de egyszersmind megváltót megillető rajongással fogadta a nép. A magyarok fedetlen fővel járultak eléje, de bátran szeme közé néztek, ha szóba ereszkedett velök; a tótok és oláhok térdenállva csuszkáltak előtte, a sváb a degez bugyellárisával babrált, mert annak a legbecsesebbje a pénze…

Kont vitéz, ha jónak találja vala, eret vághatott volna rajtuk, a haza nevében; de nem, nem adóztatta meg a derék svábokat, csak azt kötötte a lelkükre, hogy talpon legyenek, ha üt a nagy óra, s üzenni fog nekik. A tótokkal és románokkal már egész más hangnemből beszélt a vitéz. Leteremtettézte őket a sárga földig, a pokolnak ajánlván lelküket, ha folytatni merészelik nemzetellenes, hazaáruló üzelmeiket. Megmagyarázta nekik, hogy az egek kivételes szigorral sújtják a közös édesanya bántalmazóját… A ruténokat ellenben, a hazának eme hű, de a sors viszontagságai között elesett fiait megdicsérte. Megigérte nekik, hogy szószólójuk lesz a szent magasságban, Isten trónusa előtt, hogy kárpótlást nyerjenek az égben mindazért, a mit a sors tőlük a földön megtagadott.

A magyarnak csak annyit mondott: jó nyomon vagytok, véreim megcsikartátok a földet s ki nem eresztitek a karmaitokból, csak azon legyetek, hogy megbecsüljétek és jobban istápoljátok, mert azé a földiek és a mennyek országa, a kié a föld…

És magyar, sváb, román és tót, valamennyi emberfajta csak lakja a Kárpátok és a Tisza közit, mind átszellemült a Kont vitéz varázslatos erejű szavai hallatán. A bűnösök megreszkettek bele, magasztos erőre kaptak a tisztalelkű hazafiak. Az idegenajkúak keresték a testvéri közeledést a magyarokkal, a széthúzó elemek egybeforrottak, az összetartás lőn az emberi erények legteteje.

A két utolsó évszázad minden nemzetiségi politikája, nemzetgazdasági fortélya, kulturtörekvése sem tudott annyi eredményt felmutatni a széthulló nemzettest egybeolvasztása körül, mint Kont vitéznek egyetlen, háromhónapos körútja.

Nem csuda. A politika többnyire dinamikai erőműveletek kifejtésével tör a czélja felé, ezeknek pedig a szerves testre való hatásuk igen kétes értékű. Az egészséges testet megedzhetik, mint a gimnasztika, de a gyengét, a beteget elnyomoríthatják. Ellenben Kont vitéz egyéniségének babonázó varázsával a szervezetnek a lelkét ragadta meg: azt gyúrta egygyé, a mi, ha egyszer összeforrt, többé széjjel nem eshetik. A politika alkotott, ő teremtett, mint a zsenik, a kiket a nagy Alkotó az emberiség szellemi műveinek fejlesztésével bizott meg s a kiknek feje körül ott ragyog az isteni jel: a gondviselésszerű küldetés dicsfénye, a mi az emberiség meggyőzéséhez, a hithez feltétlenül szükséges, mert az ember a kételkedés és tagadás maga…

… A várkastély fölszentelése országraszóló parádéval ment végbe. Két hétig tartott az ünnep. Kont vitéz az egész nemzetet meghivta rá. Már mint az ő, illetve a Zsigmond király korabeli értelmezés szerint veendő nemzetet: a nemességet. Azonban valami nagyon szigorúan nem ellenőrizték ezt a kvalifikácziót, bebújhatott (be is bújt) a várkastélyba a legsötétebb vigécz is, ha díszruhában volt. De azt aztán el nem engedte Kont vitéz az udvari tanácsosoknak sem. Egyébként is ragaszkodott a régi erkölcsökhöz. Ő maga puritán egyszerűségű kék zekében, feszes, de minden zsinórdísz nélkül való magyar ruhában fogadta vendégeit s vállig érő hullámos serényét pompás ékköves fésűvel koronázta meg. Egyéb dísz nem volt rajta, holott vendégeitől megkövetelte a legteljesebb parádét, még a fringiát sem volt szabad lecsatolni senkinek. Zsigmond korában nyilván az a divat járta: nemes ember nem vált meg a kardjától idegen helyen.

Az antik divatot még a nőkkel szemben is visszahelyezte Kont régi jogaiba. Azokra nézve is kötelező volt a magyar viselet, a párta, a násfa, a sarkig érő fátyol, szines csizmácskák, többnyire arany- és ezüstszinűek…

A férfiak fogadására huszonnégy csatlós volt az ünnepélyen a felvonó-híd elé rendelve, az asszonyokat ugyanannyi kurta selyem viganós, kalárisos fiatal szép leány szolgálta ki az előcsarnokban. A lépcsőházban alabárdosok és kürtösök állottak sorfalat, s egy pár virgoncz apród kalauzolta a vendégeket.

Az urak, mielőtt a kastélyba léptek, mindenekelőtt a lovagterembe siettek, a várúr üdvözlésére, az asszonyok és leányok az úgynevezett asszonypalotába, a mi a várkastélynak külön szárnyát képezte s a hol Kont legközelebbi élő rokona, Ikerváry herczeg özvegye (a Gábris húga) töltötte be a várúrnői szerepet.

A hangulat a fogadás első óráiban ünnepies volt, mondhatni feszes. A vendégek, férfi és asszony egyaránt, elfogódtak a súlyos, komoran méltóságos pompa közepette.

Hiábavaló volt a várúr és a herczegné minden lekötelező nyájassága, kedves enyelgése: a vendégsereg úgy érezte magát, mintha a magyar történelem egy eltemetett szakának kriptájába szállott volna alá. A férfiak nem mertek szólani, az asszonyok nem tudtak nevetni. A daliák fejedelemként tisztelték Kont vitézt (s szinte belereszkettek vasparolájába), az asszonyok mély bókokkal járultak a herczegné elé s a leányok, minden szokás ellenére kezet csókoltak neki. A társalgás halkan morajlott itt is, ott is. Kurta kérdések röpködtek a levegőben, azokat is elnyelte a sarkantyú pengése, illetve a selyem suhogása s az ékszer-kösöntyűk előkelő zenéje…

Bizonyára másként alakult volna ki a kedvek harmóniája, ha az ősi szokás megtűrte volna a férfihadnak az asszonyok virágkoszorújával való egybevegyülését. A férfit bátorságra és enyelgésre buzdította volna a szép szemek czirógatása s a hetyke lovagtempót: a bókot, a tréfát s az udvarlásnak egyéb kecsességeit csilingelő kaczagással jutalmazta volna a dámák serege. Ám erről szó sem lehetett a lakomáig. Az ősi erkölcsök értelmében más mulatság dukál a férfinak és más a nőnek…

A férfinak a fegyverházban a helye, a kardok, bárdok, kelevézek, pánczélok, csatacsépek és medvebőrök között. Az asztalon tüzes ital, ezüst kupák, arany serlegek. Itt szabad a szó, merész a hang. A férfinép nem hizeleg egymásnak, inkább összeakasztja a rudat. Kemény szavak csattognak a levegőben, szikráznak a szemek. Az összeveszés biztos. Két magyar egy helyen, egy időben egy véleményen nem lehet. Hát még ha száz torlódik össze: mindegyik nyakas, hajlíthatatlan egyéniség!…

Mit keresne ilyen helyen a nő?… Az asszonyi lélek országa a szemérem és a báj. A palota is a szerint van berendezve. Az asszonyház mennyezete kék csillagos eget ábrázol, a falakon festett angyalkák röpködnek, sok, sok virág között. A bútorok filigrán velenczei gyártmány, a melyet nem illik alaposan megülni. A szabad, fesztelen mozdulatok egyébként sem méltók egy előkelő, szemérmetes nagyasszonyhoz. A nagyasszony lábujjhegyen jár (mert a csizmája sarkának nem szabad a padlóhoz koppannia); fejét kissé előrehajtja, szemét lesüti. Egyszóval libeg, mint a pillangó. És világért sem nyitná ki hangos szóra vagy kaczagásra a száját. A beszéde édes susogás, a nevetése bájos, szelid mosoly. A palotán tudniillik. Mert a cselédházban már egészen másforma a nagyasszony természete. De a viselete is. A haja búbosra van fésülve, harcziasan. Szoknyája feltűzve s egy hatalmas kormánypálczát tart a kezében: a főzőkanalat. És dirigál. Kontya reszket, mint a harczimén csótárja, csizmája sarka koppan a földhöz s mialatt a kormánypálczával taktusokat vág ki a cselédség feje felett, csattog-cseng a szava. A cselédházban csak olyan katona az asszony, mint ura a csatamezőn. De még annál is jobban ért a kommandóhoz. Reszket is előtte az udvari népség – pedig soha senkit sem bánt… Csakhogy mindezt nem látja, nem hallja az ura. Az asszony nagyon vigyáz arra, hogy az ő kedves párja szemében annak a szelid, félénk hölgyecskének lássék, a milyet egy kemény harczos illuziója megkövetel…

Hát mit keressenek a férfiak _az asszonyrészen_: emez imádságos, félénk fehérnép között, a melynek nem illik se ülni, se nevetni, se járni, a kiknek nem szabad idegen férfi szemébe nézni, még hangosan beszélni sem?

A lakoma: az más! Ott hivatása van az asszonynak: a kinálgatás…

Így volt ez régen: Zsigmond király urunk idejében, de még sokkal későbben is. Ezért nem keveredett össze a lakomáig asszony a férfival. Míg ma, inkább meghal, ha össze nem keveredhetik vele…

Egyszóval Kont vitéz nem respektálta a kor izlését, a két nemet csak akkor eresztette össze, midőn megkondult a kastély-torony harangjának a lakomára hivogató szava. Akkor fölkerekedtek a daliák és állást foglaltak az asszony-palota előcsarnokában. Összecsapták sarkantyús bokáikat és vártak a hölgyekre haptákban, mint a czövek. Élükön Kont vitéz.

Elsőnek Ikerváry herczegnő hopkázott ki a palota ajtaján. Kont mélyen meghajolt előtte és hihetetlen czeremóniával feléje nyujtotta kezét. A herczegnő beletette két újját. A vitéz még egyet bókolt, mintegy köszönete jeléül, s megnyitotta az ebédlőházba vonuló páros menetet.

A többi dalia követte példáját, valamennyi hódított magának két picziny ujjacskát, a melynél fogva az ebédlőbe vezette az újjacskák tulajdonosát.

Az ebédlőházban tiz tömör tölgyfaasztal állott, kettős rendekben, csak a vezérasztal görnyedezett egymagában az élén, antik ezüsttálak, kupák, serlegek súlya alatt. A Kontok kincsestárának a java erre az asztalra került, de jutott az antik pompából a többi asztalnak is.

Kont a főhelyre vezette a herczegnőt, maga mellette foglalt állást és megvárta, míg annyira a mennyire, elrendezkednek vendégei. Akkor feje felé emelte összekulcsolt két kezét s ekképen fohászkodott:

– Kenyeret, sót adtál mi urunk, fenséges Isten, áldd meg, a kikkel megosztom jótéteményeidet, szegény házam vendégeit is.

Azzal leült. A herczegnő s utánuk az egész ötszáz főnyi vendégsereg követte példáját: nagy robajjal elhelyezkedett. A Kont balján Szentandrásy püspök foglalt helyet…

A tósztok sorát természetesen a házigazda nyitotta meg. Szinig töltötte arany-serlegét tokaji aszúval, aztán fölállt:

– Éljen a király!

S a vendégsereg éljenriadása közepette fenékig kiitta s szájával lefelé tette vissza helyére a kiürített serleget.

A második szónok a püspök volt. A házigazdát éltette: megköszönte neki a klastromot.

Aztán egy tapintatos, sima miniszter következett, a ki a vendégseregnek s kiváltképen legpompásabb rózsájának, a herczegnőnek örök virágzására ürítette poharát.

Rákóczy Alfréd bankigazgató a Kont isteni eredetét s gondviselésszerű küldetését bolygatta meg, Torma Gábor, az ellenzék vezére a pártját ajánlotta fel neki. Az erdélyi bakszászok főkolomposa, Bierbrauer Teofil esküt tett, hogy német szóra nem nyitja száját, valameddig szuszog, az ó-budai rabbi meg arra tett fogadalmat, hogy ha a haza érdeke kivánja, azonnal kikeresztelkedik.

Ez a két utóbbi úr majd elolvadt a gyönyörűségtől, midőn Kont elismerőleg biczczentett feléjök a fejével, mondván:

– Magyar lélekből fakadt dicső fogadásotok és ez untig elég. A nyelvetek és hitetek maradhat a régi, a fő, hogy a szivetek és öklötök legyen magyar.

Ezzel aztán véget is értek a felköszöntők, a nélkül, hogy a vadtósztokra került volna a sor. Ennek a veszedelemnek maga a házigazda vette elejét.

– Igyatok véreim, mulassatok és ne magasztaljatok többet, mert csak _ezentúl_ fogtok engem _igazán_ megérteni.

Volt ebben a kijelentésben is valami titokszerűség, a melynek hatása alól nem egyhamar szabadúltak a várúr vendégei. Pedig immár jócskán fogyott a pezsgő, rég elérkezett volna az az időpont, a melynél rendes körülmények között kifényesednek a szemek s nekibátorodik a szó. De Kont annyi méltósággal, mondhatni olimpusi fölénynyel uralkodott a fényes gyülekezeten: egyéniségének imponáló varázsa gátat emelt az érzések hullámainak.

Az ebéd vége felé azonban a házigazda biztatására végre mégis nekilendült a jókedv. A hölgyek koczczintottak a leventékkel, itt-ott elcsattant egy-egy gerliczeszerű kaczagás is, finom tréfák, apró élczek röpködtek a levegőben, egy-egy talpraesett mondáson maga a nagyúr mulatott legjobban, még tapsolt is hozzá, hogy végkép felbátorítsa a kedélyeket.

Az utolsó fogás után beállított a czigányzenekar és ráhúzta a Rákóczi-indulót.

Ikerváry herczegnő fölállott és intvén a hölgyeknek, a tánczterembe vonult az élükön.

Ekkor fölemelkedett a házigazda is.

– Véreim, fiaim! – hirdette ki, – kezdődik a táncz. A kinek fiatal a szive, mehet asszonyt ölelni, a kinek öreg, maradjon itt és fiatalítsa meg a tokaji hegy levével. Ki-ki mulasson, járjon-keljen a kedve szerint.

Ezentúl csak aszút szolgáltak fel az asztalnál. A férfiak egy része bement a tánczterembe, a hol egy második czigányzenekar húzta a talp alá valót. A másik része maradt és ivott.

Kont vitéz körüljárta az asztalokat s minden egyes vendégét megszólítással tüntette ki. Majd ő is bement a tánczterembe s egy ideig gyönyörködve nézte a kavargó párokat. Ükunokája, a herczegnő melléje szegődött s fényes szemét ráemelve, elbeszélgetett vele.

Kont vitéz mosolyogva hallgatta a gyönyörű menyecske csevegését, majd egyet gondolt, derékon kapta az asszonyt, s lassú, méltóságos tempóban, de tűzzel és keményen megforgatta a tánczzene ütemeire.

A végén lehajolt nemes fejecskéjére s megszítta az ajkát hosszan, szomjasan.

A herczegnő fülig pirult. Nem rokoni csóknak érezte a vitéz csókját. Fiatal, üde testének minden vércseppje föllázadt tőle. Megreszketett bele. Fényes két kebele hullámokat vetett, ajka kipirult s egy könnycsepp szivárgott a szeme pillájára.

Kont vitéz fogta a kezét és nem eresztette el.

– Mi bánt, kicsi leánykám?

– Az, – válaszolt a herczegnő remegő hangon, – hogy meg ne csókoljon engem többé soha, soha.

– És – kérdezte a vitéz szeliden, atyáskodva, – miért ne csókoljalak meg én téged szép virágom, édes gyermekem?

A herczegnő nem tudott válaszolni, csak elfordította gyönyörű fejét.

A vitéz unszolta, faggatta.

– Talán fáj a csókom picziny ajakadnak? Talán feldörzsölte a szakállam harmatos álladat?

– Oh, – búgta a herczegnő, – nem az, nem az.

– Akkor hát mi bánt szentecském, violácskám?

– Ereszsze el a kezemet, – kérte a szép asszony elhalóan, – maga nekem nem ükapám…

A vitéz mosolygott, csupa fönséges ragyogás volt az arcza.

– Te kis bolond, bolond, bolond!…

Aztán csakugyan eleresztette a herczegnő kezét és visszament az ebédlőházba s szilaj jókedvében elkiáltotta magát.

– Gyerekek, színig a billikomot… ki-ki ürítse a szive párjára, mert nincs a szerelemnél szebb és dicsőbb dolog.

A gyerekek szinig töltötték a billikomot és a várúr példáját követve, kiürítették fenékig.

Ilyen stilban folyt a mulatozás hajnalig. Czigányozás, táncz és ivás között. Akkor visszavonultak a dámák, illetve hazamentek. Csak a herczegnő maradt a várkastélyban és két barátnője, Brenday és Forray grófnők. A legényemberek tovább mulattak a házigazdával, de visszaszivódtak, miután hazakisérték volt nejeiket, a házasok is. Folyt a bor és a nótázás. Délfelé a fegyveres-házba vonult az egész vendégsereg. A czigány pihenőt kapott és korhelylevest. Az uraknak ebédhez terítettek, kiszellőzték az ebédlőtermet és rendbehozták az összekúszált terítékeket.

Este új, friss vendégek tódultak a várkastélyba. S midőn ezek is kidőltek, ismét mások jöttek a harmadik napon.

Így tartott ez egy héten át s Kont vitézt az egész idő alatt nem látta senki, nem hogy aludni, de még pihenni sem. Ott volt mindenütt. Ivott, nótázott, tánczolt, egy pillanatra se lankadt emberfeletti ősereje.

A vendégseregnek, a kik megfordultanak az országra szóló lakomán, az volt az érzésük, hogy Kont vitéz (bár emberebb vala valamennyiüknél) régi testét kapta ugyan vissza Isten kegyelméből, de a lelke égiekben meggyarapodva szállott a földre.

A lakoma hetedik napján így búcsúzott a várúr vendégeitől:

– Vége a dáridónak, fiaim. Most már a haza sorsa következik. Ha szükségem lesz rátok, hivni foglak benneteket.

A herczegnőtől négyszemközt vett búcsút.

– Köszönöm a segítséget, leányom, – kezdte komolyan, – büszke vagyok rád. Szép voltál, mint egy tündér és jóságos, mint az angyalok.

A herczegnő lesütötte szemét.

– Igyekeztem tetszésedet megnyerni, háziasszonyi teendőimet hozzád méltóan teljesíteni…

Kont egy pár pillanatig hallgatagon gyönyörködött _kései ivadékának_ harmatos arczában és fejedelmi termetében, aztán feléje nyujtotta kezét.

Az asszony beletette a magáét.

– Ideje, hogy menjek, – mondta, – nagyon sok volt nekem ez a hét.

– Elfáradtál? – kérdezte Kont, s eleresztette az asszony kezét.

– Nem.

– Tehát?…

– Félek magától.

– Tőlem? Miért?

– Olyan csodálatos érzések támadtak a szivemben… összeszorul a keblem… agyam ég, ha magát látom… mintha nem is ember előtt állanék.

Kont egy lépést tett a pompás, remegő asszony felé s annak kigyúlt arczára hajolt.

– Tudod-e én gyönyörűségem, hogy nevezik emberi nyelven ezeket az érzéseidet?

Az asszony hátraszökött.

– Nem akarom tudni.

– Szerelemnek…

A herczegnő kezébe temette arczát, de csak egy pillanatra. A másik pillanatban felvetette büszke fejét s miközben ökölbe szorult picziny keze, a vitéz szemébe vágta szikrázó tekintetét. A női méltóságában, származási gögjében megsértett asszonyi lélek lázongása érezett ki a hangjából:

– Tulajdonképen ki maga? Tudni akarom. Mert hogy nem az ükapám, azt érzem én.

Kont elmosolyodott.

– Azt érezheted szép asszony, – mondta suttogva, az elfojtott szenvedély hangján, – de el ne mondd senkinek, mert a te érzéseidnek ímmár úgyse fog senki se hitelt adni.

A herczegnő összeharapta az ajakát.

– Kalandor! – vágta a Kont szemébe.

A vitéz elsápadt.

– Megőrültél?!

Zeüsi homlokán kidagadtak az erek. Az asszony megbánta vakmerőségét, vagy megijedt tőle. Maga se tudta, mit érez, mit cselekszik, összetette remegő két kezét:

– Bocsánat, _ennyire_ nem akartam megsérteni.

– Nem szabad engem megsértened _semennyire_ sem, – mondta Kont, szinte fenyegető hangon, – engem szeretned kell… szeretni fogsz, mert úgy kivánják magasabb érdekek és mert – úgy akarom!

A herczegnőnek keblére esett a feje. Aztán sarkon fordult s gépiesen, öntudatlanul, mint egy alvajáró, kinek lelkét egy idegen világba varázsolta valami rejtélyes felsőbb akarat hatalma, az ajtó felé irányította lépteit.

Kont visszahivta.

– Emerenczia!

Hangja oly csodálatosan búgott, mint ha egyenesen a szive húrjairól pattant volna le. Az asszony megreszketett belé.

– Tessék?

– Jer közelébb és csókolj meg.

Emerenczia herczegnő engedelmeskedett.

Nyilván hipnotizálva volt.

VII.

Mihelyt a szép herczegnő fogata átrobogott a várkastély felvonó-hídján, Kont vitéz maga elé rendelte palotamesterét.

– Dávid mester, ide eleibém!

A székely góbé odaplántálta magát, mint a czövek.

– Parancs, vitéz nagyuram!

– A zászlót levéteted a toronyról s a hidat felvonatod. További parancsomig lélek se be, se ki. Mondjátok: pihenek és imádkozom.

– Értettem alásan.

Kont vitéz sarkonfordult, belső termeibe vonult és bezárkózott. Egyhuzamban két napig aludt. Legalább senkise látta harmadnapig.

Bár azon túl se nagyon. Csak addig, a míg elköltötte ebédjét. Nem vacsorázott, nem reggelizett. És elzárta a kastélynak azt a szárnyát, a melyben tartózkodott. Mivel töltötte a napot, azt még csak nem is sejtette senki sem. A cselédek babonás félelemmel keresgették eme rejtelmesség kulcsát, felizgatott képzeletük messzire elkalandozott egész a mesék világába, de még csak a valószinűségig sem tudott eljutni.

– A szellemekkel tanácskozik, – jegyezte meg Csoltár, a főlovász.

– Talán nincs is a földön, csak nem akarja elárulni, – tódította Dávid, a székely palotamester.

– Az ám, – helyeselt Pozsve, a pankuhár, – a ki égbül gyütte, vissza is meheti oda, a mikor akarja.

Ez elég valószinűnek tetszett mindenkinek. Csak azt nem értette senki, hogy miért akarja a vitéz titokban tartani, hogy le s föl járkál ég és föld között.

– Az az ő dolga, – vélte Dávid.

– Bizony, – jegyezte meg a gazdasszony, – kár is azt firtatni, mert a milyen nagy a menybéli módja, még kővé talál bennünket változtatni…

Ettől a kilátástól aztán mindenki megijedt és nem merte tovább bolygatni a várúr rejtelmeit. Még pletykázni se mert senki sem a cselédek közül. A ki idegen az uruk után tudakozódott a felvont híd rácsozatán keresztül, kitérő feleletet kapott tőlük.

– Csak annyit tudunk, hogy senkit sem szabad beereszteni.

Elutasították természetesen Gábris grófot is. Nem bocsátották be még az udvarra sem.

– Nem akarunk, instállom, elkárhozni, – mentegetődzött előtte a cselédhad, – a parancs, parancs…