Part 4

Valamennyi Kont-dacz, keserűség, eredendő erőszakosság csak lappangott a késő unoka vérében, egyszeribe kitört, lobbot vetett a czivilizácziónak őslelkét takaró hamuja alól. Megrázta magát, mint a mérges buli, lábát nekifeszítette az asztalénak, a körmeit meg belevágta egy selyempárnába, mintha az képviselné az uradalmait. És szembeszállott a saját ükapjával, mint a hogy a hörcsög nekimegy az embernek is, hogy megvédelmezze azt a pár szem búzát, a mit tőle ellopott s a pofazacskójába rejtett.

– Nem addig van a’! – vijjogta a vitéz képébe. – A birtokaimhoz ragaszkodom. Nem tőled kaptam, hanem az apámtól. Te, a milyen pazarló vagy, rég elherdáltad volna a magadét.

Kont, a helyett, hogy megharagudott volna, homéri kaczajba tört ki.

– Hisz nem kérek én tőled semmit, gyerek… Nem is volnál igazi Kont, ha a magad jószántából adnál. Bízd rám, majd visszaharácsolom én a birtokaimat a magam öklével, Kont-szokás szerint.

Gábris ki akarta csúfolni az ükapját: átölelte pipaszárlábait a térde irányában s fehúzta őket egész az álláig, úgy kaczagott a szeme közé.

– Hihihibruhaha, hol maradtál te, ükapa, te naiv vitéz! Azt hiszed, hogy még ma is harácsolnak?

– Nem hiszem, fiam, de tudom, – állította Kont flegmásan. – Az eszközök megváltozhattak, de a harácsolás maga, a míg csak két ember lesz a földön, sohasem fogja divatját múlni. Ha erővel nem vehetem vissza a jussomat, majd visszaveszem észszel. Egyszóval azzal a fegyverrel, a mivel ma harczolni szokás.

– A jog ez a fegyver, – vihánczolt Gabi gróf, – az meg mellettem szól.

– Melletted, – hagyta rá Kont vitéz, – de csak addig, a míg te vagy az erősebb.

– Az az erősebb, a kinek igaza van.

Kont szatirikusan mosolygott.

– Fiam, mi égi lakók azt egész máskép tudjuk.

– Majd megtapasztalod…

Kont ütött a fejével.

– Hiszen majd megtapasztalom… Most nem is veszekszem veled tovább, csak annyit kérdezek tőled, hajlandó vagy-e a lantosoknak és papoknak adott szavamat beváltani?

Gábris gondolkozott egy pillanatig.

– Majd meglátjuk. Ha nem csinálsz több adósságot, megépíttetem a templomodat.

– És a lovak?

– A lovakat megváltom pénzzel.

Kont ütött a fejével.

– Azt se bánom, hivasd be a kobzosokat…

A czigányok beléptek az ebédlőbe.

– Szátokba süssön a nap! – üdvözölte őket a vitéz. – Megkapjátok a lovatokat, de csak télben, most nincs annyi lovam. Hanem, – tette hozzá, – ha megelégesztek a csereárával, azt mindjárt megkaphatjátok…

A czigányok hajlongtak.

– Megelégszünk, méltóságos gróf úr.

– Helyes, – s bólintott Kont vitéz, – most már az a kérdés, mit ér a ló manapság?

A czigányok ötöltek-hatoltak, nem mertek nyilatkozni. Bezzeg nyilatkozott helyettük az ükunoka.

– Ötven forintot, – vágta ki szemtelenül.

A primás savanyú képet vágott, a többi zenész is szítta a fogát, de hiába, csak gavallér a czigány-fajta: senki se tiltakozott a Gábris gróf becslése ellen.

– Jó lesz, – mondta a primás, – csókoljuk a kezit.

– Akkor fizess, – diktálta Kont úr, – hagy látom magam is, milyen a mai pénz.

Gábris kinyalt a tárczájából két darab ezerkoronás bankjegyet és átadta a primásnak.

– Tizenhatan vagytok, – magyarázta, – az ötven forintjával nyolczszáz forint. A többit én adom.

– Kezüket csókoljuk…

A banda kivonult. Gábris egymásba dörgölte a kezét. Ebből hát elég olcsón kimászott. Majd csak kigondol valamit a templommal is.

– Hát hagylám azt a mai pénzt, – figyelmeztette Kont úr morfondirozó unokáját előbbeni kérésére.

Gábris odatartott neki egy ezrest.

Kont megbámulta illendőképen, aztán a mellényzsebébe gyűrte.

– Csunya, – mondta, – nekem legalább nem tetszik.

– Akkor add vissza, – kérte ámulva Gábris.

– Minek? Csak nem sajnálod az ükapádtól!

Gábris röstelte sajnálni, kifújta az orrát és rágyújtott egy szivarkára.

– Mi az, a mi az orrod alatt füstöl? – kérdezte Kont. – Már megbámulgattam az áldomáson is, de nem tudtam kitalálni.

– Dohány, – világosította fel Gábris, – Amerikából hozta valami Drake Ferencz vagy kicsoda.

– És jó az?

– Próbáld meg.

Megkinálta ükapját egy Wafiadesz-szivarkával.

Kont rágyújtott és három szippantással kiszivta a szivarkát.

– Lassabban szídd, – tanította ükunokája.

– Jó, majd a következőt.

Igen belejött Kont vitéz a czigarettázásba, kedvét lelte benne.

– Hát – jelentette ki a harmadik után, – most már jöhetnének az iródeákok. Essünk túl rajtuk…

Ezt már Gábris sem bánta. Hadd kürtöljék világgá az adta pennászai az ő dicsőségét a spiritizmus terén. Ha már megfizeti, legalább tudjon róla az egész földgolyó. Becsengette Móriczot.

– A méltóságos úr szivesen látja az ujságiró urakat.

Alig egy percz mulva bevonult a penna hadserege: összesen hetvenkilencz ujságiró. Mindenféle fajta. De olyan egy sem akadt közöttük, a ki fel ne lett volna fegyverkezve. Csak egy kodakkal persze, mert nem akarták ők Kont vitézt lelőni, csak lefotografálni. Abba meg szivesen beleegyezett a hétszáz éves vértanú. Olyan pózba csapta magát, mint egy toreador a bika előtt.

A fényképezés után az intervjú következett. A riporter urak letelepedtek a székekre és körülfogták a mesebeli vendéget karéjban. A részben előre megállapított főkérdéseket a legtekintélyesebb lap (a «Magyar Birodalom») tette fel.

_A tudósító:_ Sziveskednék méltóságod megmondani, mi birta rá, hogy otthagyja mennybéli hazáját s magas poziczióját gyarló porhüvelylyel cserélje fel?

_Kont:_ A hazámért való aggodalom.

_A tudósító:_ És mi úton értesült méltóságod a haza mostoha sorsáról?

_Kont:_ Az ükunokám üzente fel nekem egy asztalláb segítségével.

_A tudósító:_ És rögtön leszállott méltóságod a hivására?

_Kont:_ Nem épen rögtön, de annyit panaszkodott a Gábor, hogy végre is megsajnáltam a hazát.

_A tudósító:_ S mi úton-módon szándékozik méltóságod a haza sorsán segíteni?…

_Kont:_ Arról most nem nyilatkozhatom. Először meg kell ismerkednem a népemmel, mert a mint kigyelmetek képéből is kitűnik, súlyos vérkavarodások történhettek itt Zsigmond óta.

_A tudósító:_ Helyes; a faj megnemesedett, de ki fog-e méltóságod igazodni a földön hét század öltő távollét után?

_Kont:_ Ki, barátom. Annyit már most is elárulhatok, hogy hétszáz év alatt alig változott itt valami. Úgyszólván csak formát cseréltek az emberek és a házak.

_A tudósító:_ Nem vitatkozom méltóságoddal…

_Kont_ (szavába vágva): Azt nem is tanácsolom.

_A tudósító_ (megsértődre, némi gúnynyal): Mi a czivilizált világ első nagyhatalma vagyunk, de az éggel még sem akarunk perbe szállni.

_Kont:_ A világ első nagyhatalmai a kötél és a patkány. (Óriási konsternáczió.)

_A tudósító:_ Lenne szives méltóságod megmagyarázni, miként értelmezi eme merész állítását?

_Kont:_ Hát megmagyarázom _kendteknek_ úgy, hogy még kendtek is megérthessék… Egy jó hatrét kötéllel föl lehet kötni sorjában az egész emberiséget s a patkány egy óra alatt megeszi ezt a kötelet. Akkor pedig az egész emberiség _élete_ a patkány gyomrában van.

A zseniális paradox mondás óriási szenzácziót keltett. Volt a zsurnaliszták közt egy drámairó is. Ez a magasságba ugrott tőle és elkiáltotta magát:

– Homéri, shakespeari, isteni!

– Sst, – intette rendre a vezénylő tudósító. – A következő kérdés: Milyen az ég?

_Kont:_ Sajnos, az hivatalos titok.

_A tudósító:_ Kitől tetszett szabadságot kapni?

_Kont:_ A közvetlen feljebbvalómtól.

_A tudósító:_ Ki volt méltóságodnak közvetlen feljebbvalója?

_Kont:_ Ez is hivatalos titok.

_A tudósító:_ És égi s légi útjának mikéntje?

_Kont:_ Ezt nem értem. Zsigmond király korában nem így beszéltek magyarul.

_A tudósító:_ Úgy értse méltóságod: kegyeskedjék elmondani földreszállása történetét.

_Kont:_ Az egyszerű. Kikerestem a régi testemet s szellemem fölibe vettem. Aztán letörtem egy darabot a Saturnus csillagból, leterítettem az éj nedves fátyolával, (hogy meg ne gyúljak vele együtt,) ráültem s leereszkedtem rajta.

_Mind:_ Óriási!… (Szünet. Hátborzongás.)

_A tudósító_ (hebegve érzései súlya alatt): Mondaná meg méltóságod…

_Egy göndörhajú_ (görbe lábacskáin Kont szine elé karikázik és mutatóújjával megczélozza a főriportert): Halt! Mielőtt tovább mennénk, azt mondja meg a méltóságos úr, hol _létezik_ az a meteor, a min leutazott?

A kérdést zseniálisnak találta minden lélek, maga az ükunoka is. Az ám, a meteor! Halljuk! Halljuk! Mi van a meteorral? – zengett-zúgott az érzelmek viharja szerteszét.

_Kont_ (roppant flegmával): Azt tudjam először, mi az a meteor?

_A tudósító:_ Az a csillagdarab, a mit letört. Minden csillagdarab, a mi a földre hull, meteornak neveztetik.

_Kont:_ Vagy úgy… Hát azt ott hagytam a Rákos mezején.

Erre egyszeribe vizsgálóbiróvá változtatta a főriportert a vére: szimatoló inkvizitorrá.

– Mondja meg nekem méltóságod, – kérdezte s újjával két szeme közé czélozott a vértanúnak, – meg tudná-e találni azt a meteort?

_Kont:_ Hogy a manóba ne!

_A tudósító_ (feláll): Mindjárt?

_Kont:_ Akár mindjárt.

_Mind_ (felugrálnak, majd bátortalanul vigyorogva az egymás szemébe néznek, végül összecsattannak a tenyerek): Kolosszális! Fenomenális! Rettenetes!

Ezeknek a felkiáltásoknak az a magyarázatuk, hogy a zsurnaliszták el voltak ugyan készülve arra, hogy egy nagyszabású szélhámos üzelmeivel állanak szemközt, de ilyen merészségről még álmodni se mertek!…

_A tudósító:_ Hajlandó-e méltóságod személyazonossága igazolása érdekében bennünket azonnal odavezetni, a hol a meteorkő a földre esett?

_Kont:_ Nem, barátom! Afféle kicsiségekért nem vagyok hajlandó a lábamat megmozdítani.

_Mind:_ Áhá!

_Kont:_ Hanem ha vártok addig, a meddig elintézem azt a párbajt, a mire egy csantra kamasz tegnap kihítt, megmutathatom nektek a csillagforgácsot, mert a Rákos mezején lesz az _istenitélet_ is.

_Mind_ (másodszor is összecsapják tenyerüket).

_A tudósító:_ Tehát a Rákos mezején tetszett kiszállani?

_Kont:_ Ott.

_A tudósító:_ És ott lesz a párbaj is?

_Kont:_ Már egyszer mondtam.

_A tudósító:_ És ott lehetünk mi is?

_Kont:_ Bánom is én…

_A tudósító:_ És meglátjuk a meteort?

_Kont:_ Meg hát!

_A tudósító:_ És nem tart bennünket bolonddá a méltóságos úr?

_Kont:_ Mi haszna lenne. A ki nem bolond, attól úgyse bolondulna meg.

A bámulatnak is csak egy bizonyos számú foka van; a fogas zsurnaliszták elképedése már nem tudott nagyobbra nőni. A főriporter megfeledkezett róla, hol áll és impertinens fejcsóválások között ezzel a kérdéssel fordult társaihoz:

– Mit szóltok ehhez?

Kont vitézből kitört a régi kényúr.

– A véleményeteket – rivallt rá a tintanyaló hadra, – mondjátok el az egymás fejének a hátam megett. Előttem úgy viselkedjetek, mintha dárdát nyeltetek volna. Értettétek?

Ezt megértették az ujságirók. Csak azt nem sejtették, hogy fogja magát a _modern Cagliostro_ a meteor bemutatási kényszere alól kisvindlizni? És miféle agyafúrt kitalálásokkal fogja folytatni a megkezdett üzletet, ha lelepleztetik!… A zsurnaliszták meg voltak róla győződve, hogy botba szaladt az _ipse_. De persze kifejezést nem adtak a meggyőződésüknek…

Informáltatták magukat a párbaj ideje és körülményei felől s megszállották a szemben levő sarokkávéházat, hogy ott várják be a legközelebbi fejleményeket. Azonban addig sem lopták a napot, előszedték a kutyanyelveket és hozzáfogtak az intervjuról szóló riportjuk megszerkesztéséhez. Megjegyzést nem fűztek hozzá, mindössze ama reinkarnálási eseteket sorolták fel, a melyekről a világnak, illetve a spiritiszta köröknek a Kont esetéig állítólag tudomásuk lett volna. Egyszóval nem csapták be az ajtót a nagyközönség izgalmas érdeklődése elől, inkább felsrófolták a fantáziákat: ez jövedelmezőbbnek tetszett…

Elkészülvén a riportok, egy pár pohárka borovicska, ürmös vagy állás felhörpintése után izgelődni kezdtek az _első nagyhatalom_ előörsei, mert immár elérkezett az ebéd ideje, de még nyomuk sem mutatkozott a várvavárt párbajsegédeknek. Még tűrtek vagy egy órahosszat, aztán, tekintve, hogy el nem hagyhatták a posztjukat, megrendelték a debreczenit, vagy a két tojást pohárban, s úgy, a hogy, beebédeltek. Aztán sakkoztak, kalábereztek és káromkodtak.

Délután négy órakor végre felbukkant a sarkon Kanut daliás alakja, nyomában Gekszi gróf.

S – uczczu vesd el magad, – egy szempillantás alatt kiürült a kávéház és az utczára költözött. A falhoz nyomta a két érdemes férfiút egy szempillantás alatt s nem eresztette addig, a míg ki nem vallották a nagy szenzáczió részleteit…

– A párbaj holnap fog végbemenni a Rákos mezején, még pedig lóhátról. Belépőjegyek a Kont-palota portásánál kaphatók…

Tudnivaló ugyanis, hogy 2091-ben már annyira kibővültek volt Magyarországon a szabadságjogok, hogy az egymás fejbeütése sem tartozott többé a tilos cselekmények közé, ha a kölcsönös megegyezés be volt bizonyítható.

A zsurnalisztahad vévén a szenzácziós informácziót (és külön tiz koronát a portási protekczió elnyerése czéljából), öt percz lefolyása alatt megszerezte az antrébilétákat, aztán visszahemzsegett a kávéházba és újabb kutyanyelvekre újabb riportokat firkált:

_«Szenzácziós középkori párbaj egy inkarnált szellemmel.»_

_«Kont, a kemény vitéz és Klimanóczy!»_

_«Meteorkeresés a Rákos mezején!»_

A krajczáros ujság nagykövetei még további három sort irtak a riportjuk fölé. A külföldi lapok tudósítói a következő szörnyű sürgönyt röpítették világgá:

«Héderi Kont grófnak sikerült az ükapját, a magyar történelemből előnyösen ismert s hatszáz év előtt lefejeztetett Kont vitézt, a hires összeesküvőt, a szellemek világából a földre csalnia. Állítólag egy meteoron szállt le az ős s még aznap lovagias ügye kerekedett. Párbaját előkelő, válogatott közönség jelenlétében holnap fogja megvívni, korabeli szokás szerint, lóháton. Utána be fogja mutatni a meteorját is. A csudával határos események elé feszült várakozással tekint az egész ország apraja-nagyja. A tudós akadémia elemeztetni fogja a meteort. A reinkarnált szellem személyazonosságának megállapítása czéljából a legszigorúbb rendőri és tudományos vizsgálat fog megindíttatni…»

Kanut és Gekszi gróf ezalatt jelentést tettek felüknek ügyének mikénti állásáról: hogy Klimanóczy csudálatosképen azonnal belement a kivánságukba, sőt némi gyanús megkönnyebbülést mutatott, midőn azt értésére adták… Ilyenformán elhárult minden akadály a lovas párbaj elől, az ellenfelek holnap _hajnali_ nyolcz órakor vígan összeütközhetnek a Rákos mezején…

IV.

Azt talán mindenki tudja (tudhatná legalább), hogy vérbeli ujságiró nagy események hajnalán (különösen ha eme hajnal összevág a csillagászati hajnallal) nem képes elaludni az izgalomtól, nem is próbálja meg. Inkább elmegy a kabaréba és addig lumpol, míg egy garasa marad. Ez jó metódus, mert a zsurnalisztának szüksége van az eszére, már pedig semmi sincs a világon, a mi jobban gyógyítaná a mámort, mint az abszolut pénztelenség.

A mi riportereink sem voltak _roszabbak_ másoknál s a _nagy_ párbajt megelőző éjszakát összesen hét mulatóhelyen dőzsölték át. Utolsónak a New-York-kávéház maradt, mert ott hitelez a főpinczér.

Hajnali öt órakor hatalmas eszméje támadt Hunyady Mátyásnak, a «Hirverő» riporterének.

– Gyerekek, előzzük meg Kontot, kerekedjünk fel és keressük meg a meteort!

Az eszme (tekintve, hogy ujságirói zónaészről van szó) későn jött, de nem igen jöhetett előbb. Pihent agygyal nem lehetett a meteorban hinni, ahhoz naivság kell, a mi bizonyos fokú szeszek nélkül egy szkeptikus pennász fejében el nem képzelhető. De azzal igen.

– Mondasz valamit, – kapott az eszmén Bor Lőrincz, az «Aranykakas» riportere. – A meteor egy lelet, a melyből egyharmadrész a megtalálónak dukál ki.

– Már pedig a meteornak óriási értéke van, – tódította a kollegája…

– Hátha még szellemek nyargaltak rajta!…

– Rengeteg pretium affectionis várható…

– Milliók…

– Az angol múzeum…

Így a harmadik, negyedik, ötödik úr. A tizedik, huszadik, ötvenedik nem szólt semmit, csak fogta a kalapját és esernyőjét s megnyugtatván Szöpit, a főpinczért, hogy ma nem fizet, kilépett a friss levegőre.

Mikor együtt voltak valamennyien, megszólalt Hajnal Dóri, a főujság riportere:

– Gyerekek, kocsin megyünk?

Kitörő kaczagás követte a nevetséges kérdést.

– Ki jár manapság kocsin!…

Útnak indultak a suszter paripáján a Rákos mezeje felé. Hetvenheten valának, elszánt, kemény legények valamennyien. Másfél órai gyalogolás után megérkeztek a történeti nevezetességű mezőre és széjjelszéledtek, mint a skatulyából kieresztett bogarak. Keresték a meteort.

Ha valami nagyobbfajta kőre bukkantak, megdobbant a szivük, leguggoltak hozzá és elkezdték ismergetni. De senki sem értett a meteorhoz a nagyhatalom virgoncz képviselői közül. Ám azért nem estek kétségbe, kiki a puszta érzésére bizta magát, hiszen mi egyéb a zsurnalisztika, mint az érzések és kitalálások tudománya?…

Immáron egy órahosszat barangoltak volt az ujságirók a Rákos mezején, de a meteor csak nem akart mutatkozni. Már-már felhagytak a czéltalan kereséssel (azok, a kiknek feleségük volt, inkább harmatgombát szedtek a zsebkendőjükbe, a nőtelenek meg mezei bokrétát kötöttek a rét vadvirágaiból, voltak, a kiket igen kifárasztott a heczcz, ezek helyet foglaltak egy-egy vakandoktúráson, vagy lefeküdtek a boglyák alá, azt se bánták, ha szájukba süt a nap), midőn hét óra felé egy különös jelenség vonta magára a szemfüles csapat figyelmét. Valahogy népesedni kezdett a mező. Kaputos urak mászkáltak szerteszéjjel, többnyire czilinderben és pápaszemmel az orrukon. Némelyiküknek bőrtáska volt a nyakába akasztva, mások könyvet szorongattak a hónuk alatt, komoly, tudákos képet vágott valamennyi. És folyton szaporodtak, mint a gomba, a fejük lógott, mintha az orruk vére folyna. Nem lehetett kitalálni, mi lelhette őket.

– Bogarásznak, – jegyezte meg az egyik ujságiró.

– Botanizálnak, – vélte Dóri.

– Se nem botanizálnak, se nem bogarásznak, – mondta egy harmadik. – A párbajczirkuszra jöttek.

Ez alighanem igaz lehetett. Csak az volt a furcsa, hogy igen össze-vissza mászkáltak a jövevények, minden látható czél és rendszer nélkül. És ha összetalálkoztak, szidalmazni kezdték egymást.

– Miféle csudanép ez? – kiáltott fel egy kis vörös gyerek. – Én bizony megszólítok vagy egyet.

– Fölösleges, – jegyezte meg Bor Lőrincz fölényesen, – én már kitaláltam, hogy kicsodák.

– Halljuk!

– Tudósok… Ők is a meteort keresik.

Biz igaz a… Hisz az esti lapokba kiszerkesztették volt a meteort is. Kár volt annyira sietniök… Most ezek a szürke tudósok szedik majd le a tejfelt a meteorról. Annyival is inkább, hogy minden valószinűség szerint ismerősök vele.

A kaján irigység friss energiát csepegtetett az ujságirók szivébe. Még a legfáradtabbja is talpraszökött és hajrá, megkezdődött a versenyfutás tudós és ujságiró között.

Az se használt. Bor Lőrincz, a ki kabaretszinész volt üres óráiban, megcsinálta a meteorkuplét, de magát a meteort senkise fedezte fel. Már a Kanut számozatlanja is feltűnt a kéklő távolban, azaz egy porgolyó közepén és – semmi.

A riporterek megelégelték a keresést, kicsúfolták a tudósokat, aztán összeverődtek, hogy a bekövetkezendő harcz terére vonuljanak.

Azt azonban előbb még föl kellett fedezniök, mert hiányos volt a rendezés, senki se tudta, hol lesz a csata…

No de kisült hamarosan az is. A Kanut fogatja épen a firkonczok felé kanyarodott és alig két-háromszáz lépésnyire tőlük megállott.

Először Gekszi gróf szállott ki belőle, a Gábris helyettese, aztán maga Kanut, a viadal főrendezője. Nagyon ki voltak fontos szerepükkel, szemlét tartottak a terep felett, leléptek vagy egy félholdnyi területet, botokat szúrtak a földbe, köhögtek és czigarettáztak. És nem hallgattak senkire.

Az ujságcsinálók ez egyszer nem is igen bolygatták őket, hiszen majd kisül a végén, megérte-e a rév a vámot…

Annyi bizonyos, hogy a nekikészülés és a felvonulás igen érdekes, mondhatni izgalmas eseményeket igért. A Kanut fogata után négy kamáslis lovász négy telivér paripát ugratott a helyszinére, majd megérkezett Klimanóczy is, egyik segédje társaságában. A másik egy harmadik fogaton a két orvost vezette elő. De még ezzel sem fogyott el a fogatok száma. Egy fiakkeren lóhalál esetére két állatorvos ült (ez a körülmény rendkívül élénkítette a kilátásokat), a másikon meg az ükunoka egy pappal. Klimanóczy ugyanis ragaszkodott az utolsó kenethez, azt pedig otthon, épkézláb ember létére nem kaphatta meg.

Már csak Kont hiányzott a szereplők közül. A főszereplő. Még az ujságirók se tudták kitalálni, hogy miért késik. Hova lehet és miért tartogatja magát az utolsó pillanatra? Póz ez, vagy megúnta földi életét és visszakérezkedett az égbe? Az mégsem lehet, különben a segédek nem serénykednének annyira. Puffra!

A nézőközönség folyton nőtt, mint a lavina. A lovak prüszköltek. De prüszköltek immáron az emberek is, attól tartottak, hogy be lesznek csapva. Némelyek már széledni is kezdtek, midőn végrevalahára hangot adott a föld: egy csapat vágtató ló dübörgése ütődött a dobhártyákhoz. Mindenki arra kapta a fejét, a merről a hangok jöttek. A kurtábbak a magasabbak tetejibe másztak, hogy jobban lássanak. Ezek rugdostak és káromkodtak. Majd megeredt a találgatás: Hányan lehetnek?… Heten! Tizen! Huszan!… És hol a vitéz? Nem látszik a vitéz!

Ez dühbe hozta a tömeget.

– Nem látszik a vitéz! – dörögte ezer torok követelőn.

Egy hat éves siheder, a ki az apja nyakában foglalt helyet, végre kivette a száguldó lovascsapatban magát a várva-várt, mohón követelt hőst is.

– Ahol van a, ieds’apám, a közepin vágtat és kék bunda van rajta.

Frenetikus üdvriadalba tört ki a tömeg.

– Éljen a szellem! Éljen a vértanú! Éljen Kont vitéz…

Hát megérdemelte Kont az ünneplést, annyi bizonyos. Mert ugyancsak kivágta a magyar tempót. Sem szemnek, sem léleknek nem maradt adósa azzal a nimbuszszal, a mi dicső hirét környékezte. Tizennyolcz markos szénfekete paripáját úgy ülte meg, mint egy hódító hadjáratból hazatérő keleti fejedelem. Aranyhimzésű bársony zsabrák verdeste a büszke állat vékonyát, hattyúcsótár rezgett a fején. A kantárja aranynyal kivert zöld szattyán, patkója vert ezüst. Maga a vitéz smaragdzöld díszruhát öltött s kevély sasfejébe nyusztprémes kalpagot nyomott. Mogyorónagyságú gyémánt csillogott a forgójában, de még annál is jobban szikrázott a szeme. Szép volt, erős, hatalmas, félelmetes, mint Mars Isten maga… Dicső látvány… Megreszketett bele a magyarok faji hiúságukban megihletett szive.

Az ujságirók összekancsalítottak.

– Ezt jól csinálta! Pompás legény! – sugdostak-bugdostak s kalapot emeltek a nagyúr és kisérete előtt.

A kiséret tizenkét aranysárga díszruhába bújtatott csatlós volt. Úgy akarta Kont. Gábor gróf nem is igen bánta, hiszen az ő családi hiúságának hizelgett a rendkívüli parádé.

A pálya ki volt mérve, a harczi paripák megnyergelve… Kont leszállott galléros spanyol lováról és a párbajra készen tartott fürge telivérre pattant.

Szegény Klimanóczy is nekikészült Isten nevében, bár ő nem pattant, csak kúszott a lovára, háromszor is kicsúszott a lába a kengyelből, míg végre a hegyibe került. És haj, de keservesen festett rajta a tutykos bricseszében! De a bricsesz csak hagyján, hanem úgy reszketett az árva, mint a rezgőnyárfa levele, vagy a hajnali harmat a liliom kelyhén.

– Bátorság! – buzdította egyik segédje. – Talán nem csap egészen agyon.

Azzal megkezdődött a párbaj. Kanut, a vezető segéd, átnyújtotta Klimanóczynak a kardját (Kontnak ott lógott a fringiája a czombján) és ráparancsolt, hogy veszteg maradjon az adandó jelig. Kontot pedig, a ki váltig tánczoltatta lovát, megkérte, foglalja el helyét a pályavonalon.

A vértanú hajtott a szóra, a kijelölt vonalra ugratott.

Az ellenfelek húsz lépésnyi távolságra voltak egymástól.

– Vigyázz! – vezényelt Kanut.

Kont kirántotta kardját hüvelyéből és nyugodtan várta a további jelt. Klimanóczy suttyomban keresztet vetett magára a kardjával.

– Rajta! – hangzott el a döntő szó.

A lélekzet elállott a keblekben (a legtöbb lélekzet a Klimanóczy keblében állott el), az arczok kipirultak, megfényesedtek a szemek. Hogyne! Egy középkori élet-halál torna a XXII. század végén. Magának a német császárnak sem lehet ilyen dicső látványban része, hiába uralkodik ötven millió emberen.