Part 1

A KONT-ESET.

FANTASZTIKUS REGÉNY A XXI. SZÁZADBÓL.

IRTA

SZEMERE GYÖRGY.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1911.

FRANKLN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A Nemzeti Kaszinó társalgó-termében épen összeült volt a «szkupstina».

Vámházy, a világhirű tudós elmesélte (vagy hetvenedszer), hogy a londoni állatkertben nem egyszer sétált karonfogva az angol királynővel s egyben szemére hányta a magyar arisztokrácziának, hogy a tudományt nem becsüli meg benne az értéke szerint.

Tibay báró, a kinek a legroszabb időben (nagykövetjelölt korában) kissé meglágyult az agya, a világbéke megvalósításának egy általa kieszelt formuláját tálalta fel.

Kanut, de genere Megyer, a híres vadász, tigrisekre és vadbakokra vadászott.

Klimanóczy végre, a megátalkodott firtli, ükanyja, született Poniatowszka herczegnő szokásaival dicsekedett: megfürdette a szegény asszonyt szamártejben és exotikus pókok hálójából szövetett fátyolt az arczára; a mi mindenesetre szép fantáziára vallott, mert köztudomású tény volt, hogy nagyapától fölfelé egész a birkák importálásáig bacsók voltak a Klimanóczy ősei.

A szkupstina egyéb tagjai egyelőre emésztéssel foglalkoztak és bunkósvégű havannákat szivtak, az öreg Szentmarjay gróf kivételével, a ki hortyogott…

– Az én dédanyám, a Poniatowszka, a lengyel király huga, – berregte Klimanóczy az orrán át, – olyan asszony volt, hogy sohase járt gyalog még az egyik szobából a másikba se…

– Trara! Ilyet meg ne beszélj, – intette le a nagyősű férfiút Mándoky gróf, miközben beletrombitált a zsebkendőjébe, – mert kinevetnek, tradradratta…

Klimanóczy megorrolt.

– Azt az embert szeretném én látni!

– Hát, – jelentkezett Mándoky, – mindjárt itt vagyok én magam la, hahaha, hihihi, bruhahihi…

Klimanóczy ágaskodni akart, de egy váratlan intermezzo visszalökte a székébe.

Klimm… bumm… durr!… Kivágódott a szárnyasajtó, meg becsapódott döngő robajjal, kettészelve a csúfolódó Mándoky kaczagását.

Hatalmas öles férfi bukott be az ajtón és egy pár harczias lépéssel a csillár alatt termett. Frakkot viselt, de nem lehetett rászabva a frakk, mert csak a könyökéig ért az újja. Nadrágja alól is kilátszott a lakkos czipője füle… Első pillanatra egy vén betörő benyomását tette: arcza veres volt, mint a karmazsin, szeme úgy villogott, mint hiuzé az éjben, merész karvalyorra alatt keskeny ajkak, pompás bajusz, hatalmas állkapocs. Alapjában impozáns férfi volt, de nyilvánvaló, hogy gonosz szándékkal robbant a nagy urak fészkébe, mert kihivóan előrecsapta a ballábát s le sem vette a czilinderét.

Az urak felugráltak. Gekszi grófnak torkába szaladt a szivarja, Szentmarjay felriadt álmából és segítségért kiabált. A többiek is menekülni szerettek volna, de eszükbe jutott, hogy őseik gyávaságukon való szégyenükben megfordulnának kriptáikban, hát helyt állottak, csak a tudós szaladt el; annak még nem voltak ősei.

És síri csend támadt a fényes teremben. Minden szem a vén _betörő_ kezére tapadt. Némelyek előregurnyadtak, hogy első gyanús mozdulatára rávessék magukat. Lélek sem akadt a társaságban, a ki meg ne esküdött volna, hogy bomba van az _anarchista_ keblében s hogy fel akarja a kaszinót robbantani.

Az ellenben csak állott, nem nyult a kebelébe. Aczélos, nyugodt szemét szinte kedélyes kiváncsisággal legeltette a díszes társaságon és mintha sohase látott volna hasonló csudát: roppant érdeklődéssel figyelte a társalgó állóórája járását: a ketyegést, az inga lengését.

Jó egy pár másodperczig tartott, míg fölengedett valamennyire az általános rémület fagya s felszabadultak a megdermedt idegek. Az agyak elkezdtek szabályosan működni s hovatovább arra az eredményre jutottak, hogy nincs félelemre ok. Újabb magatartásából itélve, nem bombavető anarchista a jövevény, hanem valami szegény kiszabadult _őrült_… Az urak a szerint bántak vele.

Első sorban Kanut, a tigrisvadász s legtöbb ősű utód a jelenlevők között, érezte magát hivatottnak, hogy szembeszálljon a lefokozódott veszedelemmel. Kivágta mellét s egy lépést tett az őrült felé.

– Barátom, vegye le a kalapját, nem vagyunk korcsmában.

A jövevény csodálkozva nézett le rá.

– Kalapomat?! Mi az a kalap?

Pompás mély hangja volt, tekintete nyugodt, tisztavizű szeme tüzét csak az elfogultság téveszthette össze az öntudatlanság kétes lidérczfényével. Csak a szavai hazudtolták meg a látszatot.

– Nem tudja, mi a kalap? – rivallt rá Kanut.

– Nem.

– Az a födő, a mi a fején van.

A jövevény levette czilinderét; körültapogatta, megbabrálta.

– Ahán, ezt a bolondoknak való süveget nevezik kalapnak?

Felborzolta a czilindert és szivből nevetett.

– Maga a bolond! – támadt rá Kanut. – Ajánlom is, távozzék feltűnés nélkül.

Az idegen egy félölet lépett, majd rádűlt Kanutra. Az megijedt és hátraszökött. Pedig nem ijeszteni akart az idegen, csak így adott kifejezést újabbi bámulatának.

– Én? – kiáltott fel, szemét karikára felrántva. – Én távozzam?… Hát eszeteket vesztettétek, édes véreim, avagy csak az erős körtespiritusz szédítette meg a fejeteket?

A kaszinó urai összenéztek.

Tibay báró belebújt a telefonbódéba és a mentőkért telefonált.

Az öreg Szentmarjay elkezdett hahotázni.

Kanut összesúgott Gekszi gróffal. Ez megértése jeléül bólintott a fejével, aztán átvette barátjától a vezető szerepet. Odalépett az _őrülthöz_ és megfogta a karját. De azonmód el is eresztette, akárcsak egy villamos-telepbe markolt volna bele. És alig birta kinyögni:

– Üljön le kk… edves bb… arátom!

A Gekszi gróf ijedtségét nem értette senki. Nem szokott a Gekszi hebegni.

– Mi lelt? – kérdezte tőle Kanut.

– Uraim, – jelentette ki a grófocska félhangon, barátai felé fordulva, – sohase tapasztaltam én ilyen csudát. Olyan ennek az embernek a karja, mint a vert vas, vagy öntött aczél; megütöttem benne a körmömet…

Az _őrült_ külömben engedett a Gekszi gróf felszólításának, belevágta magát egy angol bőrzsöllébe, széllyelterpesztette lábát, egyet sodorintott hatalmas bajuszán, aztán csipőjére vágta kezét, úgy nézett farkasszemet a rábámészkodó társasággal.

Az urak megbotránkoztak a szemtelenségén, de Kanut rájuk csikkantott a szemével, hogy ne ingereljék, mert ki talál rajta törni a düh, mielőtt megérkeznének a mentők. Ezt az intelmet mindjárt szét is súgta a barátai között.

Azok helyeseltek neki és várták a mentőket. Addig is beszédbe ereszkedtek a veszedelmes emberrel, nehogy tartózkodásuk gyanút keltsen benne.

– Honnan jött, kedves barátom? – kérdezte tőle Klimanóczy, raccsolást, orrhangot felejtve reszketegen.

Az _őrült_ rákapta szemét, oly hirtelen fejmozdulattal, hogy a jó Muki ijedtében majd hanyattesett.

– Mondom, hogy részegek vagytok, kedves véreim, – szólalt meg, – avagy bolondgomba terem ezen a vidéken… nem tudom.

Az öreg Szentmarjay roppant humorosnak találta a helyzetet; nem állotta meg, hogy ki ne aknázza.

– Miért gondolja uraságod, – kérdezte a bolondtól, miközben szemöldöke alá nyomta monokliját, – miért gondolja, hogy bolondok vagyunk?

– Csak azért, – válaszolt ez, – mert ép az imént hivtatok _le_ magatok közé s alighogy rászántam magamat erre a rengeteg _megalázkodásra_, kapja magát az a keskenyfejű (s újjal rámutatott Kanutra) és azt ajánlja: távozzam föltűnés nélkül, kend meg – fordult Szentmarjay felé – azt kérdezi tőlem: honnan jöttem?… Véreim, – konkludált a szerencsétlen (?) ember, – ez a ti eljárástok rókakölyökhöz illik, nem magyar emberhez.

Az urak, ha nem szepegtek volna még mindig az esetleges rohamtól, igen mulatságosnak találták volna a bizarr szituácziót.

Egynémelyikük, gyáván bár, így is elmosolyodott. Sőt Szentmarjayt még a humora se hagyta el.

– Hahaha, – mondotta, – uraságodnak igen erőteljes a stilusa!

– Magyar! – dördült meg az őrült. – A mi a májamban, az az ajkamon.

– Hehehe, azt tapasztaljuk… Persze, – taktikázott az öreg gróf, hogy jobban bele nyomulhasson a szerencsétlen ember lelki világába, – persze, mi csakugyan berúgtunk kissé a spiritusztól, mint mondani tetszett és végkép elfelejtettük, hogy hivtuk uraságodat. Nem emlékeztetne rá, ki s mikor hivta?

– Szivesen, – s térdére csapott az _őrült_. – A bolonddal és részeg emberrel csakugyan úgy kell bánni, mint a kis gyerekkel… Hát – adta meg a választ, – a tizenhatodik ükunokám hítt _le_.

… A tizenhatodik ükunokája!… Az őrült mániája mind mulatságosabb körvonalakban bontakozott ki a társaság szemében. Mert hogy valaki egy élő ember tizenhatodik ősének képzelje magát: az már olyan perverzitása még a beteg agyvelőnek is, a milyet a legugrósabb képzelőtehetség is alig tudna kitalálni.

– Egyszóval uraságod egy ős, – ugratta a bolondot a vérszemet kapott Szentmarjay.

– Természetes, hogy az vagyok. Mi egyéb lennék?

– És ha szabad kérdeznem, kinek az őse?

Az idegen ember megcsóválta fejét.

– Hát annyira oda vagy, fiacskám, hogy már azt is elfelejtetted, miszerint az ember csak a saját utódjának lehet az őse!

– Azt tudom, – kedélyeskedett a gróf, – csak a nevét nem tudom, nevet kérünk.

– Hüm, – s hümmögött a bolond, – akkora lurkó lenne az ükunokám: lóvá tette volna az üköregapját!… Azt mondta nekem, – fordult méltatlankodva a társaság felé, – hogy az egész nemzet nevében és megbizásából szólít a _földre_. Hogy mindnyájan vártok rám; veszélyben a haza, rántsam ki valahogy a páczból, a mibe belesavanyították a király lelketlen tanácsosi… Becsapott volna a lókötő, senki se várt rám, csak a maga nevében csalt _le_?

Az urak hovatovább egész hozzászoktak, mondhatni: hozzákedélyesedtek a furcsa s nyilván ártalmatlan őrülthöz. Nem is igen bánták, hogy késnek a mentők.

– Nevet kérünk, – ösztökélte újból Szentmarjay, – azzal még mindig adós nekünk uraságod.

– Nem tudom, – elégítette ki a bolond az általános kiváncsiságot, – nem tudom, ismeritek-e az ükunokámat. Héderi Kont Gábor a neve.

Az urak összesunyítottak. Alig birták visszafojtani kitörni vágyó kaczagásukat… Hédery Gábris! A kis gőgpolcz, a ki röstelkedve fog kezet mindenkivel, a kinek legalább is egy máltai lovagságra való családfája nincs! Valóságos irónia, kaczagtató komédia, hogy az _őrült_ épen egy ilyen embert választott ükunokájának. Úgy kell neki! Micsoda heczczet csinálnának vele, ha most hirtelen közéjük toppanna! Holtra kaczagnák magukat.

– Hihihi, – súgta nevetve Gekszi gróf a Kanut fülébe, – addig idézte Gábris a túlvilági szellemeket, míg ime komolyan vette a tizenhatodik üke s lelépett hozzá a földre… Hihihuhu, így figurázza ki a végzet a spiritiszta hóbortokat!

Tudnivaló ugyanis, hogy hires spiritiszta vala Hédery Gábor gróf; hitte a szférákat, a hét eget, sőt bízott a reinkarnaczióban, a materializáczióban is… (Hát ime itt van a matériája!)

Azonban nem lehetett sokat mókázni, hogy ki ne találjon valahogy törni, szórakoztatni kellett az érdekes _őrültet_.

– Tehát kegyed egy Héderi Kont, – konstatálta komoly képpel Kanut. – Szabad tudnunk, hogy melyik? Mikor született?

Az őrült gőggel tért ki a részletes felelet elől, mellbecsapta magát:

– Kont, a kemény vitéz vagyok.

A Garay versét nem ismerte Kanut.

– Jó, de mikor született? – okvetetlenkedett a gőgös őssel.

_Kont_ megcsóválta hatalmas üstökét.

– Hát – s felsóhajtott, – csakugyan igaza volt az én Garay komámnak. Ennyire sülyedt a magyar, hogy vértanúit sem tartja számon!? Csak a lantosok tudnak róluk, azokra pedig fittyet hány a nemzet!

– Ahá, – kiáltott fel az öreg Szentmarjay, véknyát fogva, hogy a kaczagás ki ne csattanjon a száján. – Uraságod az a Kont, a ki összeesküvést forralt Zsigmond király ellen.

– És – tódította az _őrült_, – a ki ezért a merészségért lefejeztetett… Tehát – konstatálta boldogan, – mégse felejtettetek el, becsapott Garay… De megállj, imposztor, – fenyegette meg a jó poétát, – ezért bevádollak; nem érdemled meg a harmadik eget.

– Ott találkozott uraságod Garayval? – kérdezte nekibátorodva a sunyi Klimanóczy.

– Ott. Egy rangban voltam vele. Nekem az összeesküvés miatt hétszáz esztendő kellett ahhoz, a mihez neki negyven is elég volt… Hiába, – sóhajtott _Kont_, – a lantosoknak az egek is kedveznek.

– Bruhaha, – tört ki Kanut akarata ellenére, – hát az égben is van protekczió?

– Van. Protekczió csak a hetedik égben nincs. Ott, a legfelső fokon teljes a rény.

De ezt már senki se állotta meg kaczagás nélkül. Kitört a jókedv zivatarja: a fényes terem csak úgy harsogott bele. Az urak, vesztükre, megfeledkeztek róla, hogy _őrülttel_ van dolguk.

_Kont_ felpattant, mintha aczélrúgó lökte volna fel és megfenyegette a rovására mulató társaságot.

– Elég legyen a nyiharászásból, mert ütök!

A kaszinó urai megszeppentek. (A roham! A roham!) Összeszedték minden tapintatukat, hogy kibékítsék a megvadult bolondot.

– Papa… pardon! – kérlelte hebegve Klimanóczy, – mi nem uraságodon nevettünk, csak a pompás vicczein.

A többiek is mentegetődztek, hajlongtak és vigyorogtak neki…

Jó magyar természete volt _Kont_ úrnak; az udvarlástól egyszeribe úgy lelohadt a mérge, mint az ökörhólyag, a mibe tűt szúrtak.

– Nohát – s fújt egyet, – tanácslom is, hogy tisztességgel legyetek, ha köztetek vagyok.

– Meglesz… Jók leszünk…

– Akkor, – bökte ki _Kont_ úr s egy nagyot ásított hozzá, – adjatok egy kis gyömbéres bikahúst s egy kupa bort a tetejébe, mert rettenetesen megéheztem útközben… Nem csuda – tette hozzá, – hisz nyolcz milliárd mértföldet utaztam két hajtásra.

– Ha szabad tudnom, – kérdezte most már szerényen Szentmarjay, – merre tetszett jönni és honnan?

– Mondtam már egyszer, – hujjantott rá az _őrült_, – hogy a harmadik égből. Mindössze a Saturnuson tartottam stácziót.

– És – érdeklődött ugyancsak szerényen Gekszi gróf, – milyen alkalmatosságon méltóztatott utazni?

Kont készséggel válaszolt.

– Letörtem egy darabot egy közeli csillagból és ráültem, de előbb, hogy ne világítson, letakartam az éj legsűrűbb fátyolával.

– Ej-ej, és hol van most az a csillagdarab?

– Ott hagytam, a hol leszállottam, a Rákos mezején. Gondoltam: mit czipeljem az ükunokám palotájába, a földön úgyse lehet rajta lovagolni.

– Az ám… És meg tetszett találni az ükunokája palotáját?

– Hogyne, hiszen mindenttudó szellem voltam mindaddig, a míg a szobájába léptem; csak ott vettem magamra a butító porhüvelyt.

Az urak csak ámultak-bámultak. Oly könnyed és biztos volt az őrült ember minden felelete, mint a tudósé, a ki úr a tudománya felett. _Őrült_ volt, de (azt mindenkinek be kellett látnia) rendszer volt az őrületében.

– Persze, – folytatta magától az égi utas, – most már megbántam kissé a komédiát… Ez a fránya gúnya is vágja a hónomat: szűk.

– Ugyan – kérdezte Kanut, csakhogy mondjon valamit, – kitől tetszett a ruhát kapni?

– Az ükunokám adta rám, – válaszolt az _őrült_ egyszerűen. – Az égben nem csinálnak ruhát.

Kont úrnak, hogy egyszer szóba hozta, egyszeribe tűrhetetlenné lett a frakkja. Addig-addig feszengett benne, míg csakugyan megrepedt a hóna alatt.

– Hál’ Istennek! – kapott az alkalmon, – most már legalább levethetem; rongyos gunyában nem járhat Kont vitéz.

Mondván, csakugyan lehányta magáról a frakkot s a Gekszi gróf kezébe nyomta.

– Ne, tedd el valahová…

A fiatal gróf átvette gépiesen, hamarjában az se jutott eszébe, hogy letegye. Csak nézte és nevetett.

De egyszerre csak meglátott rajta valamit, a mitől menten befagyott a mosolya.

– Nini, – hadarta elhűlve, – ez a frakk csakugyan a Hédery Gábrisé.

– Úgy látszik, – súgta Kanut a fülébe, – rádragadt a barátunk mániája.

– Az övé, – erősítette Gekszi sápadtan, – egy szabónál dolgoztatunk… jaj!

Torkán akadt a szó, egy székbe tottyant.

A czimborák hozzásiettek és körülállották.

– Mi lelt?

– A Gá-Gá-Gábris frakkja, – gágogta szegény Gekszi harmadszor is s a foga elkezdett vaczogni, mert kirázta a hideg.

– Légy eszeden, – okosította Szentmarjay halkan, – mi következik abból, ha a Gábris frakkja is?

– Az, hogy… ho-ho-hogy hátha csakugyan a Kont inkarnált szelleme!… Igen okosan beszélt… Csak nézzetek a szemébe… Nem őrült az az ember egy csöppet sem.

A czimborák szánakozólag rázogatták a fejüket…

Szegény ideges Gekszi, vélték, megkapta az őrültséget, mint más az influenzát.

– Ne szamárkodjál, – eszelte Kanut, – a józan ész azt mondja, hogy még azon esetre is, ha csakugyan a Gáboré ez a frakk, legföljebb ellopta ez az őrült csirkefogó.

De már igen benne volt Gekszi gróf a spiritiszták szent őrületében, nem engedett belőle egy jottányit sem.

– Ne-ne-nem, – hebegte, – a Ko-Ko-Kont szelleme.

Az urak összenéztek. Klimanóczy kiszaladt, hogy utána nézzen a mentőknek.

_Kont_ ezenközben megúnta, hogy senki sem foglalkozik vele s hogy súgnak-búgnak a háta megett, megsürgette előbbeni kérését.

– Hát mi lesz azzal a bikahússal? Éhen csak nem veszhetek magyarok között!

Az urak megbiztatták:

– Azonnal Kont úr, a szakács főzi már a bikahúst…

– Mondja csak, kedves ős, – faggatta az _őrültet_ a javíthatatlan Szentmarjay, – hogy került kegyed az unokájától így egymagában a mi társaságunkba? Miért nem kisérte el kedves ükunokája?

– Az nagyon egyszerű, – válaszolt _Kont_ úr készségesen, – az éhség hozott ide. Az ükunokám ugyanis kétszer is elájult, mióta _megérkeztem_. Még talán most is ott hever az asztal alatt. Hát, mondok, keresek magamnak egy vigabb házat, a hol enni is kapok, a helyett, hogy elájuljanak tőlem… Ez a ház itt igen ki volt világítva, mondok, e helyt valami áldomást tarthat a gazda, jutni fog belőle nekem is.

Szörnyű gyanú czikázott át a Kanut agyvelején… Hédery elájult az _őrült_ szerint, (még most is ott fekszik az asztal alatt). Mitől ájulhatott volna el? Nyilván leütötte az őrült… (Ezzel megkerült a frakkérdés kulcsa is.)

– Urak, – jelentette ki magából kikelve, – én szaladok a Hédery-palotába. Ki tudja, mi történt Gáborral?

A Kanut fejében megfogant gyanú egyszeribe végigvonaglott az egész társaság lelkén. Hiába állította az őrült:

– Nincs a gyereknek kutyabaja se, csak elszédült, mint az egynapos liba.

Az urak most már beszüntették úgy a félelmet, mint a kedélyeskedést; idegenül, gyűlölettel nézték az ártalmatlannak tartott, de immáron közveszélyesnek bizonyult _őrültet_. Kanutnak (mielőtt távozott volna) volt annyi bátorsága, hogy szóra is váltsa indulatát.

– Mit csinált a gróffal? – támadt rá _Kont_ úrra. – Bizonyára megütötte!

_Kont_ megbotránkozott az inszinuáczion.

– Ütötte a manó. A saját ükunokámat csak nem fogom bántani.

– Akkor mitől ájult el?

_Kontnak_ nem volt ideje felelni. A lépcsőházból sulyos lépések kongása hallatszott be a terembe s egy parancsoló hang harsány rendelkezése.

Az urak föllélekzettek… Végre megérkeztek a mentők. Legfőbb ideje volt!

Csakugyan! Nyilt az ajtó s megjelent benne a Klimanóczy feje.

– A mentők! – kiabálta be társainak, aztán visszakapta a fejét, hogy előrebocsássa az egyesület embereit… Négyen voltak. Tagbaszakadt, markos legények. Velük jött az orvos is.

Elsőnek ő lépett be. Hóna alatt ott fityegett a kényszerzubbony.

A fogdmegek körülfogták főnöküket. A kaszinótagok borzalommal vegyes érdeklődéssel néztek elébe a lefülelési műveletnek.

Az orvos ravaszul, szép szóval kezdte:

– Kedves uram, – szólította meg az _őrültet_, – önön nincs kabát… Szabad egygyel megkinálnom? Ez épen passzolna önre.

Az őrült általános meglepetésre, első szóra elfogadta a kinált kényszerzubbonyt. Még oda is tartotta karjait a fogdmegeknek, hogy megkönnyítse a dolgukat.

– Zsupsz! – A két markos legény egy-kettőre belerázta a beteget a szomorú zubbonyba. Most már a kabátújjak hátrakötése következett volna, de ez már nem ment olyan szaporán. Azaz sehogyse ment. _Kont úr_ gyanúra kapott s mint csattogó agyarú vadkan a szelindekfalkát, lerázta magáról a két betegápolót.

– Miért akarjátok hátrakötni a kezemet? – ordította s megrázta oroszlánüstökét. – A mai királyotokat nem bántottam én.

Az urak csak dűltek-hűltek… Kont szerepéhez következetes marad az _őrült_ a kényszerzubbony igája alatt is… Jellemes őrült, annyi bizonyos!

– Zsigmondot sem _ráztam_ volna meg, – folytatta Kont úr, – ha meg nem sérti vala a nemesek törvényeit s az esküjét, a mit ezekre a törvényekre tett. De megsértette!… Én nem tettem egyebet, teljesítettem legszentebb kötelességemet. S vértanúhalált haltam a hazámért… Azt hittem, – folytatta szenvedelemmel, – sárkányok fognak támadni minden vércseppemből és ime, azt kell látnom, hogy mulyák vagytok; a helyett, hogy megrázná sziveteket az ősi virtus csak a nevem említésére is, másodszor is vérpadra akartok hurczolni egy hétszáz évvel ezelőtt elkövetett hősi tettemért. Dicső nemzetségnek törpe ivadékai, – fejezte be, – tányérnyalók: fogadjátok megvetésemet!…

A döbbenet mély csendje követte a Kont szavait. Alakja a kényszerzubbony idétlen szabása ellenére is fönségesen domborodott ki a csoportképből, csakugyan mint egy antik veretű hős sziluettje. Feje kevélyen hátracsuklott, szeme szinte szikrázott az elszántság tüzében.

Az orvos hozzálépett.

– Tévedni tetszik, – csöndesítette _betegét_, – nem vérpadról van itt szó, inkább javát akarjuk uraságodnak; ápolni, szeretni fogjuk, mert beteg.

– Beteg a menydörgős ménkű! – szitkozódott _Kont_ úr. – Ismerem én már – folytatta, – ezeket a jámbor fogásokat. Be akartok csapni, hogy könnyebb legyen a dolgotok, mert tudjátok, hogy Kont vitéz ingyen nem adja meg magát! Átlátok a szitán!

Az orvos nem okoskodott tovább. Megadta a jelt a négy emberének.

– Rajta!

A fogdmegek (most már négyen) rávetették magukat az _őrültre_. Ki a kezét, ki a lábát, ki a nyakát kapta el. De hajna, nem használt az erőlködésük semmit. _Kont_ úr egyet pördült a sarkán s úgy széjjelhányta elszánt támadóit, hogy alig lehetett őket összeszedni az asztalok és kanapék alól.

Felséges látvány volt. Az uraknak meghült a vérük. Az orvos bámulatában szinte elvesztette itélőképességét.

– Ez nem _emberi_ erő, – motyogta. – Ilyen embert nem szül _mai_ anya.

– Hát – szólt s újabb támadáshoz gyürkőzött Kont vitéz, – nem is mai anya szült engem. Ha még most se hiszitek, bebizonyítom nektek másképen is.

Alig ejtette ki a _fenyegetést_, forgószélnél sebesebben, a saját ingénél fehérebben, égnek meredő hajjal, nyakkendőtelenül egy czingár kis alak viharzott be a társaságba.

– Urrak! – kiabálta magából kikelve. – Megjött az ükapám.

A kaszinótagoknak most már csakugyan elállott a lélekzetük…

– Csakhogy itt vagy végre! – üdvözölte Kont úr az ujonnan érkezett urat. – Ez a hitvány had erővel vérpadra akart czipelni.

Hédery Kont Gábor gróf (ő volt a megrémült kis alak) majd hanyattesett, midőn meglátta Kont urat a kényszerzubbonyban.

– Az Istenért, – hápogta, – vegyétek le róla a kényszerzubbonyt!… Bocsánat ükapa, – mentegetődzött, összetett kézzel az őrülthöz lépve, – egy végzetes tévedésbe estek az urak: nem tudhatták, hogy az ükapámmal van dolguk.

Azzal leránczigálta Kont úrról a kényszerzubbonyt.

– Hát nem akartok felakasztani? – kérdezte ez lelohadva.

– Nem, nem, nem, – állította az _ükunokája_, – majd megmagyarázom nekik az esetet…

– Hát magyarázd, – biztatta _Kont_ úr, – csak sebesen, mert irtó éhes vagyok.

Héderi Gábris pózba vágta magát a társaság előtt.

– Uraim, – fogott a beszédbe illő czerimóniával, – van szerencsém nektek bemutatni ükapámat, Héderi illetve hédervári Kont vitézt. Emeljetek előtte kalapot, vagy miután nincs kalap a fejeteken, hajtsatok neki térdet. Tekintve, hogy vértanúhalált halt érettünk, ez a tisztelet sem lesz neki sok.

Az uraknak (már amúgy is odáig voltak a kiállott izgalmaktól) végkép összezavarodott az eszük. (Ime, Gekszi után Gábrist is megőrjítette az őrült!)

Térdet természetesen nem hajtott senki sem. Tátott szájjal, sápadtan lesték a Gábor gróf további szavait.

– Mint látom, – folytatta ez, – meg vagytok döbbenve. Nem csuda. Magam sem lehettem elkészülve arra a nagy megtiszteltetésre, a melyben az egek engem, az egész hazát, boldogult ükapám szellemének _reinkarnáltatása_ által részesítették.

– Hát nem is a te szép szemedért jöttem le, – szólt közbe Kont úr, – hanem mert a hazára hivatkoztál. Gondoltam: ha csakugyan veszélyben a hon, lejövök közétek emberi formában, hogy ne csak tanácscsal, tettel is szolgáljam a szent ügyet.

– Áldott légy érte, ükapám! – zengedezte Gábris gróf, majd így folytatta fölvilágosításait: