Part 9

Gyönyörű egy példánya a kalugyernek! Rézveres pofa, a minek a közepén az orr a két czimpájával épen olyan halmot képez, a milyen az ország czimerében van. A két szeme mindig tele könynyel, mintha folyton siratná a világ mulandóságát, felettük egész bozótja a sűrű szemöldöknek, mely előre hajlik, mintha megquadruplázta volna a természet a bajuszt. A szemszögleteiből napsugarakként futnak szét a ránczok, örök nevetésre álló kifejezést lopva a zord tekintet közé. Ajkai duzzadtak, de azokat csak olyankor látni, ha a bajuszát kétfelé törüli, mikor toasztot mondani készül («valamiképen őseink tettek, mikor dicső munka után nagy áldomást ittak» ezen kezdi rendesen); a szakálla hosszú gubanczokban hull le az övéig, felszedve ebéd közben minden kenyérmorzsát, szósz, sató és kávé elcseppenéseit, a haja ezuttal hosszúra van eresztve a két válla körül: most már nem meri hármas kontyba fonni, a mióta a püspök ráijesztett, hogy lenyiratja a haját, ha még azt próbálja tenni.

Pedig őseink is így viselték: a tuhudún ősök, a pogányok. A keresztyén királyok még törvényt is hoztak a hármas varkocs viselése ellen.

Horkázi Kajafás pedig egyenesen a pogány magyar táltosoktól származtatja le az eredetét. «Horkáz»! Ez is ősnév. Ez valami esperes lehetett a táltos papok között.

A milyen büszke Tanussy Deczebál arra, hogy az ő ősapja hozta meg a vizet, földet és füvet Árpádnak Szvatopluktól, épen olyan sokat tart Horkázi Kajafás arra, hogy viszont az ő üke áldozta meg a deési tűzhalmon a «Deus, Deus, Deus» istennek a legelső fehér csődört.

Önkénytelen feltámad a kérdés, vajjon a véletlen hozott-e össze ezen a helyen ilyen három szokatlan észjárású embert, mint Deczebál, Vakandi és Horkázi? vagy hogy a rögeszme ragad egyik emberről a másikra? vagy talán lehet valami rendszeres összefüggés mindezen rendkívülinek látszó jelenségek között, mely egy közös czélnál összetalálkozik? – Majd megfelel rá az idő.

Hanem azért nem kell azt hinni, hogy Vakandi és Horkázi jó barátok. De sőt gyülölik egymást, a hogy csak két philolog-archæolog képes az ellenségeskedés superlativusát kifejteni. Ha valamelyik megérzi a másiknak a szagát egy házban, a hová belép, megfordul és kimegy. S ennek a megérzéséhez nem kell valami mohikáni finom szagérzék.

Könnyen megérthető. Vakandi a német, orosz, franczia, chinai tudósok nyomán jár, s az obi pusztán, a Volgán tul keresi a magyarok eredetét, szokásait, mindenféle dibdáb népek között; Horkázi úr pedig beleköt egyenesen a legfényesebb nemzetekbe, perzsákba, médusokba, asszyrokba. S neki nincs szüksége ócska kútforrásokra: azokat teremti ő maga, mire való a divinatio? Meg az összehasonlító nyelvészet? De kútforrásai is vannak. Nyomtatott és irott könyvek. Egymásnak az állításaira aztán mind a ketten azt állítják, hogy az mind vakmerő hazugság!

Még abban is nagy az összeütközés közöttük, hogy mind a ketten feltalálták az ősi hunnus betűket. Csakhogy mindenik másformát talált fel. Vakandi a kameni bábokon talált runák mintájára csupa egyenes vonalokból építi fel az egész hun-scytha ábéczét, míg Horkázi a székelyhún alphabetnek csinál propagandát, mely már nem olyan alpári munka. Ez sokkal furfangosabb. Ebben két egymással ellenlábas M betű képezi az U betűt, egy visszafordított B az M-et, a H az R-et, a megfordított C az L-et, az egyes kereszt az I-t, a kettős kereszt a Gy-t. Így található az a gyergyó-szent-miklósi templom feliratán. Vakandi hivatkozik a maga nyílvesszőire, a mik az ék-szyttyairást megörökíték; Horkázi ellenben bir egy barkóczafa botot, a minek a négy oldala a székelyhún irással van tüzes vassal beégetve. Horkázi azzal fenyegetődzik, hogy ha megkaphatja azt az obi pusztán tekergő kumiszban megsavanyodott földtúró ürgét, a hátán fogja megmagyarázni az ős-szyttya botjával az igazi hun-irást; míg Vakanditól kitelik, hogy beváltja azt az igéretét, hogy ha egy nyíl lövésnyi távolban találkozhatik ezzel a hústorony hájfejű kalugyerrel, belelövi neki a hasába azt az ó tuhudún-betűkkel ékes nyílvesszőt, felajzott tegezzel.

S hogy szidják egymásnak az istenét! – Az egyiknek az istene a «Damasek», a másiké a «Deus». Mind a kettőről krónikák beszélnek. De hisz az egyik tót hangzású név, a másik meg latin. Van is mit szenvedni a két külömböző istennek a két ellenkező táltosok részéről!

Horkázi tisztelendő a legszélsőbb szyttya chauvinistának adja ki magát, a ki egy idegen szót ki nem enged osonni az ajkán, miután vannak ős idők óta bevett idegen szavak a magyarban, mint «ablak», «kapu», azokat ő magyar városok neveivel helyettesíti: «Tedd be a czeglédet, – nyisd ki a makót!»

És ezt a törekvését még a kathedrai működésében sem felejti el. Ő tulajdonképen orosz keleti hitű pap volna, a kiknél a liturgia oroszul meg görögül megy, ő azt mind magyarul mondja. S miután azt, hogy «Kyrie eleison» mégis csak meg kell tartani, hát azt ezen szavakkal ejti ki: «Kérje, leiszom». Hát még minő predikatziókat tart! A bibliai történeteket magyarázza. S kisüti belőle, hogy a patriachák mind magyarok voltak, sőt maga a Jehova is magyar név, «Sehova». Tudniillik «örökké élő», a másik neve «Él», az meg épen ideillik. És végtére, hogy a régi magyar pogány vallás, meg az ős Mózses vallás tökéletesen egy dolog. Ábrahám volt a főtáltos. A legelső két, asszonytól született ember pedig: Ápol és Kaján (Abel és Kain) magyar ősi módra végzé az áldozatot, az egyik húsfélét, a másik gabonát égetvén a tüzén, mely áldozati ritus maig is feltalálható az igaz magyaroknál: szalonnapiritás és kukoricza pattogatás mivoltában.

Hát az ilyen eszeveszett beszédekért régen kolostorba dugták volna Kajafás uramat, ha az a sajátságos szerencsés körülmény nem védelmezné, hogy egy lélek sem jár a templomába, mióta az a vén süket juhász meghalálozott, a ki, mint utolsó óhitű híve a tűzhalmi keleti szertartású ecclesiának, vasárnaponkint feljött a tisztelendő úr predikatiójára, nagyokat aludni. Azóta üres az Arpádkori emlékezetes egyház, veres és fekete téglából rakott tarka falaival.

Ezzel nem akarjuk megbántani a minden esetre ottmaradott élő lelket, a diaconust, a kinek a functiók végett ott kell lenni a pap oldalánál. Ezt meg Ocsu Spiridionnak hivják. A milyen incarnatus pogány szyttya a pap, épen olyan vad sarmata a diaconus: megtestesült russophil.

Úgy kerültek ezek ide össze, hogy sehol másutt nem állta ki őket senki. Utoljára összecsapták öket egy üresen maradó fárába, veszekedjenek egymással.

Azt meg is teszik. Spiridion csak azért is oroszul, meg görögül válaszol a magyarul tartott ének közé, s belekiabál Kajafás predikatziójába, mikor az már az angyalok lábára is sarkantyus csizmát kezd húzni: Spiridion meg lehuzza. «Az nem való! Tagadok aztat.»

Mindig veszekedve jönnek ki a templomból, s mikor a templomajtót bezárták, még akkor megállnak a bolthajtás alatt; ott holmi czifra ákombákom van felvésve, a miket erős phantasiával betűknek is lehet nézni. Azokról aztán (szyttya alphabet szerint) Kajafás úr leolvassa, hogy ezt a templomot még Géza fejedelem építtette, míg Spiridion ugyanazokat az ó-görög alphabet segélyével kényszeríti Glád fejedelem szerzőségére vallani.

Mind a ketten folyvást denuntziálják egymást a püspökségnél, de minthogy a leveleiket nem bérmentesítik, annálfogva azok a postahivatalban fidibusnak felapríttatódnak.

Ilyen tudós kezekre volt bízva a szép Emmácska szellemi kiképeztetése.

Nem tanulta meg a leczkéjét? Jó. Nem kap reggelit. Nem is kell neki. Jól lakott már fekete kenyérrel.

A correpetitiónak azonban azért okvetlenül meg kell történnie.

A mama, híven a felvett szerephez, maga is jelen van a leczke alatt, a hogy illik, mikor egy felserdült kisasszonynak férfi tanár ad oktatást. Sára asszony azalatt ott ül az ablakban és harisnyát köt.

Tisztelendő Horkázi Kajafás uram legelőször is az irásbeli gyakorlatokon kezdi az Emmácskával.

Az Emmácskát tíz esztendős koráig egyáltalában nem engedték semmit tanulni, nehogy a növésében gátolva legyen, s minthogy most még csak a tizenharmadikba jár, nem is lehet tőle kívánni, hogy minden betűt le tudjon irni egymás után; még kevésbbé, hogy a mit leirt, el is tudja olvasni. Gondoljuk meg, hogy azok szyttya betűk.

Különösen nagy küzdelem folyik az E betűvel. Ez, mint a gyergyószentmiklósi székelyhun felírásból ismerjük, egy visszafelé fordított C betű által van képviselve, a melyen két «lúd lelke» van keresztűl döfve. Az egyik a C betű hátába, úgy, hogy a hasán jön ki, a másik ellenben a hasán keresztül, hogy a hátán bukkan elő. Ezt a komplikált kombinatziót ritka talentum képes elsajátítani. – Annálfogva arról végképen le kellett mondani, hogy az Emmácska a maga nevét valaha le tudja scythacalligraphiázni, minthogy az épen ezen a veszedelmes betűn kezdődik; ellenben alapos reménység van rá, hogy a maga Chiton Centaurusának a nevét, Horkázi Kajafást valaha láthatóvá fogja tenni. – Erre a czélra szolgál egy nagy fekete tábla a tanulószobában, a mi elé oda kell állni az Emmácskának s krétával rajzolni rá a diktált betűket, a mi ha nem akar menni, Horkázi úr megfogja az Emmácska kacsóját a krétával az ujjai közt s így segít neki kiformálni a nehéz feladat jegyeit, míg végre kiüt a sor, s aztán egyenkint betűt betű után petyegetve, ki lehet belőle szorongatni az eredményt.

– No! Hor – ká – Horká; – zi – ázi, kázi, Horkázi! Nagyon jól van. Horkázi! Lám milyen szépen sikerült.

Ennek aztán Sára asszony rendkívül nagyon örült.

Akkor «penig» következik a didaktikus correpetitio. Az Emmácskát leültetik az asztalhoz, a tudós tanító mellé, s az prælegál neki Khabuxyngila viselt dolgairól, s a persa mágusoknak a vallásáról, a mi szülő anyja a magyar tuhudun vallásnak. Közbe-közbe tart neki egy kis természettudományi felolvasást is a turul madárról, meg a táltos lovakról, a mik arról nevezetesek, hogy nincsen állkapczájuk.

Az Emmácska ezalatt azzal mulatja magát, hogy az eléje tett irásból papiros csókát csinál, aztán elfog egy nagy dongót, annak a hátára odaragasztja a csókát s elereszti az asztalon, s aztán lesi, hogy sétál fel a vaksi papircsóka a professor úr könyvére.

– Ugyan! Emmácska! Már micsoda dolog ez?

Következik a vallásbeli oktatás. Hogyan áldoztak az őstáltosok «pulpas equinas».

Emmácska nem győz vakarózni.

– Ugyan Emma! kiált rá az anyja. Ne huzd fel úgy a ruhádat, az nem illik.

– Hát ha csípnek!

Pedig dehogy csípték; csak abban mesterkedett, hogy Horkázi úrnak a lelógó szakállát az asztal lábához odakötözze, úgy hogy annak majd a táltos lovaké után ment az állkapczája, mikor felkapta a fejét a studiumból.

– Ejnye maga kis pajkos! Feddi őt nyájas szóval a táltosok utóda, míg a szemei vérben forognak a dühtől. No de, elég lesz ez mára.

Az ilyen felmentő szónál más alkalommal az Emmácska, mint a szöcskő szokott felpattanni a helyéről s rontott ki az ajtón. Ezuttal ott maradt még az asztal mellett ülve s két könyökét az asztalra, az állát meg a két tenyerébe fektetve, ezt a szokatlan mondást intézte nagytudományú mentorához:

– Hallja maga Horkázi bácsi.

– Mit kíván maga, lelkem Emmácskám?

– Szeretnék én egyszer valamit látni.

– Mit szeretne látni, drága Emmácskám?

– Szeretnék én egyszer életemben egy okos embert látni. Vajjon milyen lehet az?

Horkázi Kajafás úr erre a furcsa kivánságra felállt a székéről s úgy feldúzta az ajkait, hogy majd eltemette az orrát a bajusza bozótjában, aztán nagyon megcsóválta a fejét, a szakálla egyik szárnyát a jobb vállára, a másikat a bal vállára veté, s a tensasszonyhoz fordulva, ekként szólt:

– Nagyon nehéz feje van az Emmácskának. Igen nagyon nehéz feje van.

A NAGY TAKTIKA.

Ezalatt készült erősen a nagy politikai actio, Tuhutum vármegye gyülésterme volt ezuttal a világ közepe. Az a bizonyos hitregebeli barlang, a hol a Boreas őrzi a szeleket egy nagy bőrzsákban. Nem csoda, ha a bécsi udvari kanczelláriának olyan nagy gondja volt rá, hogy valaki, bolond fővel, ki ne lyukaszsza ezt a zsákot.

Pedig ilyen merénylet volt a tuhutumvármegyei híres rezoluczio. (Magyarul nem hangzik ez olyan hatalmasan, mint ez: rezoluczio! Csak egy betű változtatás kell benne, s kész a világbomlás.)

A mai kor gyermekeinek hiába magyaráznók, hogy mi volt az élesztője e nagy politikai gerjedésnek, mert úgy sem értené meg: «a diarium kérdés». Tuhutum vármegye karai és rendei azt a vakmerő óhajtást dobták ki a világba, hogy ezentúl az országgyűlési napló a szónokok beszédeit egész terjedelmében nyomtatásban és censura nélkül közölje.

Egy ilyen harczi jelszó képes volt az egész országot felvillanyozni – akkor.

Hát mai napság biz ezért nem sok kardot vennénk le a szegről. Elvégezzük azt most ollóval is. Van sajtószabadság, de nincs sajtómuszáj: a kormánypárti lapszerkesztők kinyírják az ellenzéki orátorok beszédéből, a mi nekik tetszik, az ellenzéki szerkesztők meg kormánypártiéval cselekszenek hasonlót: maguk magukat kölcsönösen megcensurázzák, – szent a békesség.

Hajh a régi boldog időben mennyire tudtunk ezért lelkesülni. Ha nem engedték meg, hogy a szép szónoklatot kinyomtassuk: leírtuk azokat. Ha most is így lenne! (Quod Deus avertat.)

E fölöttébb veszedelmesnek látszó indítványt még sárkánytojásában elzápítani volt főfő gondja egy bölcs államférfiúnak. Ezért adatott Ponthay Adalbert grófnak teljhatalom, a visszavonás, elvillongás magvait hintő Tuhutum vármegye ellen.

A tényleges hatalommal szemben viszont a megyei pártok is szervezkedtek; de sajnos, hogy ezuttal sem tudtak közös megállapodásra jutni. A daruk, a kiknek Belizár volt a vezére, a teljes «vis inertiæt»[5] akarták alkalmazni. Ne jelenjen meg senki a nemességből a vármegyeház termében, mikor a királyi biztos odajön, a királyi rescriptummal. Olvassa fel az üres padoknak. A sasok ellenben az actio politikájára határozták el magukat s az egész taktika meg lett állapítva a mult heti nagy számú conferentián.

Ez volt a sorrend.

A feketetollas nemesség megtölti teljes számban a megyeház termét már korán reggel; a fehér tollas kinn maradásával demonstrálhat. (Mennyivel hatalmasabb szó volt ez is, mint a mostani pelángyás «tüntetés».)

A katonaság ki fog vonulni a megyeház előtti térre s szemben és két oldalt felállíttatik a kormánybiztos részéről.

A gyűlés megkezdésekor aztán az első alispán erélyes tiltakozást emel a fegyveres erőnek ilyetén pressiója ellen, s a központi főszolgabírót utasítja, hogy menjen le a főparancsnok-tiszthez és hagyja meg neki a megyei hatalom nevében, hogy azonnal jelenjen meg a generális-gyűlés színe előtt.

Erre a mérges obristlájtinánt azt fogja mondani, hogy neki az ilyen generális nem parancsol.

Ekkor a közgyűlés egyhangúlag elhatározza, hogy a főispáni lakosztályban időző királyi biztoshoz, a protonotarius vezetése mellett, öt legidősebb táblabíróból alakított deputatio küldessék, őt erélyesen felszólítandó, hogy a katonaságot a megyeház közeléből azonnal távolítsa el.

Ezt vagy megteszi a királyi biztos, vagy nem teszi meg.

Ha megteszi, akkor már a fájós fogára tapintottak, akkor már ki van kezdve a tekintélye.

Ha pedig nem teszi meg, akkor a karok és rendek hangos tiltakozással fogják megakadályozni a királyi biztosnak a gyűlésbe meghívatását, s szóhoz sem hagyják jönni, a míg a katonaságot el nem küldi.

Mikor aztán ez ki lesz víva, s a főispáni széket a királyi biztos elfoglalja, a kalapját a fejére teszi, a királyi rescriptumot felolvassa, akkor a főjegyző feláll és követelni fogja legelébb is a mult ülés jegyzőkönyvének felolvasását. (Ebben van az a veszedelmes határozat.)

Ez közös beleegyezéssel meg fog történni.

Ekkor a királyi biztos a maga vetójogát használva, követelni fogja a jegyzőkönyv ilyen tartalmú lapjainak kiszakítását és megsemmisítését, a termet megtöltő nemesség folytonos kiáltozásai mellett.

A zaj csillapultával feláll a zöld asztal mellől Tanussy Deczebál, mint a párt vezérszónoka, s tart egy fulmináns philippicát a zsarnoki hatalom ellen, mely egyúttal a jövő országgyülési követválasztásra való jelölő szónoklata is lészen.

A széke mögött álló Bakala és Csunyi urak minden nyomatékos mondat végén jelt adnak a gyülekezetnek harsogó éljen-kiáltásokra. A királyi biztos érezni fogja, hogy zsugorodik össze a vehemens szónoklat csapásai alatt.

És így tovább!

Ezzel szemben azonban Ponthay Adalbert grófnak is megvolt a maga taktikája, csakhogy ő abba nem engedett belepillantani.

A nemesség teleülte és állta a nagy termet, a karzat megtelt hölgyekkel és fiatalsággal; e közben a gyalog és lovas hadsorok felálltak a megyeház terén. Nagy szorongásba burkolt elszántsággal leste mindenki a történendőket.

Majd elkövetkezett az a stadium, a midőn az első alispán leküldi a központi főszolgabírót a hadak parancsnokához, hogy azt a lováról leszállni s a megyei hatóság szine előtt megjelenni kényszerítse.

És íme itt mindjárt kitünt, hogy Ponthay gróf kijátszotta az egész taktikát: a meghívásra az alezredes készségesen megjelent a gyűlésteremben. Ezt nem várták.

A főtiszt, katonai szokás szerint, feltett sisakkal lépett be a gyűlésterembe.

Ebbe bele lehetett kötni.

Az első alispán Cicero nyelvén szólt a karok és rendekhez.

– Inclyti status et ordines. Catafractus apposuit pileum, apponamus etiam nos.[6]

E szóra valamennyi kalpag, kucsma, süveg, mind a szemöldökig volt a fejekbe nyomva.

A főtiszt észrevette ezt az ellenmaneuvret, s sietett rögtön takaródót fuvatni, levette a fejéről a sisakot s udvariasan üdvözlé az alispánt.

Mire az öreg államférfi megnyugasztalva mondá, ismét latinul:

– Catafractus deposuit pileum, deponamus etiam nos.[7]

Még nagyobb meglepetés várt a gyülekezetre, mikor a vasas német magyarul szólalt meg s azt kérdezte, igen jó kecskeméti kiejtéssel:

– Miért tetszött ide röndölni a tekintetös viczispán úrnak?

Megesik az, hogy a vasasoknál magyar születésű tisztek is szolgálnak és megfordítva.

Ez köztetszést aratott.

– Felszólítom ezennel az alezredes urat, mondá az alispán, hogy a kirukkoltatott katonaságot azonnal távolítsa el a megyeház közeléből.

Az alezredes udvariasan válaszolt:

– Én neköm az a röndöletöm van a nagyméltóságú királyi biztos úrtól, hogy a tekintetös alispán úrnak engödelmesködjem, s a fegyveres erőt röndölkezésére bocsássam. Ha parancsolja, visszavezetöm a csapatokat a kaszármáikba; azonban a bekövetközhető eshetőségökért mindön felelősségöt a tekintetös alispán úr vállaira töszök.

Azzal meghajtotta magát, megfordult és elhagyta a termet, csak az ajtóban téve föl a sisakját.

Az a sehogy sem várt «engödelmesség» nagyon megconfundálta a gyülést.

Mert egészen más az, ha a királyi biztos, a karok és rendek által kényszerítve, távolítja el a katonaságot, meg hogyha az alispán egyszerű felszólítására vonul vissza.

Ez utóbbi eset nagyon sokat egyengetett a királyi biztos útján s a kedélyek ingerültségét jóval megapasztotta.

Most már semmi sem állt az útjában, hogy a gyülésbe meghivassék. Azaz, hogy nem deputatio által, hanem csak úgy, hogy a legfiatalabb aljegyzőt exmittálták hozzá, hogy tudassa vele a gyülés megkezdését.

Még egy mende-monda tartotta fenn magát a főúrról. Az a hír, hogy egy egész gárda somogyi bicskást hozott magával, a kivel a gyülésteremben körül fogja vétetni a testét.

Hát ez is meg lett hazudtolva.

Mikor a főispáni lakosztályból a gyülésterembe vezető szárnyajtó feltárult, ő excellentiája egyetlen egy hajdu kiséretében (a hogy szokás és illik) lépett be a nagy szálába. Az a hajdu is megnézni való alak volt, mert olyan szép szál legény nem terem minden faluban, azonfelül a dolmánya, mentéje úgy ki volt sujtásozva ezüsttel, hogy szinte fényt vetett maga körül; de maga a főúr pompa dolgában még azt is elhomályosítá.

Egészen más az ember abban a Rákóczy-korabeli öltözetben, mint mikor a kurta kertész-zubbony két oldalzsebébe dugja a kezeit. Az a fehér mente a kék rókaprémmel, a mit ökölnyi csattok s tenyérnyi láncz tartanak a fél vállára vetve; alatta meg a sötét gránátszín bársony dolmány, beleszőtt aranyvirágokkal, átszorítva széles boglárövvel; s mentekötő, csatt, öv, mind csak úgy szikrázik a brilliántoktól. A tizenegy dolmánygombot ugyanannyi solitaire képezi. A kezében tartott kard tokja is gyémántokkal rakva, míg a nagy nyusztkalpag kócsagtollbokrétája mellett a kétfelé boruló forgó smaragddal és rubinnal van tarkázva.

Az ilyen megjelenés igézetet gyakorol a magyar közönségre. Elfeledik neki, hogy ellenség, el azt, hogy zsarnok, gyűlölet tárgya; csak a hizelgő megtisztelést látják a pompás felvonulásban.

Ponthay Adalbert gróf igazán előkelő alak volt ilyenkor.

A hölgyek és ifjuurak a karzaton találgatták, vajjon mennyit érnek azok a híres solitairek az atilláján. Voltak, a kik azokat százezer forintra becsülték.

És az a biztos nonchalence, a mivel a főúr föllépett, egy olyan teremben, a melyik zsúfolva van olyan emberekkel, a kik neki mind ellenségei. S még azok, a kiknek zsíros a gallérjuk, nem a legkegyetlenebbek.

Végig jártatja a zöld asztal mellett ülőkön a szemeit. Egy percz alatt otthon van velük. Tanussy Decebálon csak úgy átugrik a tekintetével.

Méltóságteljes léptekkel járul e közben az elnöki szék felé, a melyet máskor a főispán szokott betölteni. (Az most elment fürdőkre!) s míg a martialis, ezüstbe varrt hajdú a széket hátrahúzza, ő a zöld asztal elé lép, felteszi a fejére a magas nyusztkalpagot, s széttárva a kezében tartott pecsétes pergament, elkezdi olvasni:

«Nos, Franciscus primus, divina favente elementia… stb. stb.!»

Az urak mind felállnak székeikről, (mert a király iránti tisztelet még Tuhutum vármegyében is az általános érzületek közé tartozik.) Csak Tanussy Decebál marad a székében ülve s fejét hátraveti: ő a Thonuzóba dédunokája!

Mikor felolvasta a királyi leiratot, mely őt a király jogainak gyakorlásával felruházza, leteszi a fejéről a kalpagot az asztalra Ponthay Adalbert, s mint a ki egészen otthon van a megyei gyülések gyakorlatában, nem várja, hogy indítványt tegyenek, ő maga szólítja fel a protonotariust, hogy olvassa fel a mult ülés protocollumát.

Ebben van épen az a kérdéses határozat, a mi az országfelfordító vihar magjait hordja méhében.

A főjegyző ünnepélyesen reszkető hangon sírja el a végzetes határozatot, melynek elhangoztával, a rendezők jeladására falrengető éljenzés riad fel az egybegyült karok és rendek részéről, vegyítve e sokszor ismételt kiáltásokkal: diárium! diárium!

(Akkori időben a kis diákok szoktak rovatolt papirra írni mindennap az iskolában valamit, ezt hitták «diárium»-nak, annálfogva ez nagyon népszerű egy név volt.)

Ponthay Adalbert gróf engedte nekik, hogy hadd lármázzák ki magukat.

Tanussy Decebál érezte, hogy most következik az ő nagy szerepe: a villámló szónoklat.

Készülni ő nem szokott a beszédeire, de bizonyos volt magáról. A harcz hevében önként tolakodnak fel az eszmék. A théma háladatos. Büszkén hordozta végig a karzaton a szemeit s a mentéjét félvállra igazítá, hogy a jobb karja szabadon legyen. Kalamárisfélét félretolt az útjából, nehogy a szónoklat hevében beletenyereljen, s aztán inte a kalpagjával a szives kiabálóknak, hogy hallgassanak el már.

Hanem elébb még a királyi biztos úron volt a szó beszélni. Elébb annak kellett előadni a kivánságát, hogy ezt a jegyzőkönyvet megsemmisíttetni óhajtja; arra következett volna a visszatorlás.

Ő excellentiája pedig egy irótollat vőn a kezébe és azzal játszogatott.

Mikor a lárma elcsendesült, azon az éles, kemény hangon, mely őt úgy jellemzé, megszólalt az excellentia.

– Hallám és megértém a tekintetes karok és rendek részéről, mennyire ragaszkodnak a mult gyülésben hozott határozat fentartásához. Látom az ábrázatokból, hallom a hangokból, hogy itt minden okos beszéd hiába vesztegetett szó lenne; capacitálta már az urakat elegendőleg a bor és pálinka. Azért nem vesztegetem a szót ezen a helyen. Ha fentartják az urak a határozatukat, hát csak tartsák fenn, küldjék szét akár a többi vármegyéknek is. Úgy sem lesz annak semmi hatása. Hiábavalóság az egész. Maradjon, a hogy van. A kinek nincsen egyéb baja, mehet szépen haza.

Ez valami váratlan fordulat volt!