Part 8

– No lássa. Hát aztán nem telt bele egy esztendő, hogy beteljesült a harmadik mondás is: fiam született.

– No ez már nem annyira rendkívüli dolog.

– De hát én nekem már most ez nem megy ki a fejemből. Ha három beteljesült, a többi is bekövetkezhetik, s én ezt szeretném megakadályozni. Mesélt én nekem egyszer az apám, a ki járt az enyedi kollegiumba is, valami régi görög herczegről, a nevét is meg tudom mondani, Achilles volt. (Nekünk is volt egy kutyánk, a kit így hivtak.) No hát, ennek is megjövendölték, hogy vagy híres ember lesz belőle, de ifjanta és erőszakos halállal fog meghalni, vagy pedig megmarad csendes embernek, s aztán hosszú életet él. Hát bizony egy anyától nem lehet azt rossz néven venni, ha az egyetlen gyermekét inkább akarja hosszú életűnek, mint kora halálúnak tudni. Mit ér nekem a hír, dicsőség? Van abból már a Tanussyaknak annyi, hogy el sem birják. Én azt akarom, hogy a gyermekem kisérjen engem a temetőbe, ne pedig én őtet. Rettenetes az még csak gondolatnak is. Hát még ha hozzáveszem, hogy a csatában kell neki elesni! Édes Jézusom! még csak koporsóba sem teszik, hanem szétmarczangolják a farkasok, meg a hollók…

Tovább nem birta mondani a keserves zokogástól.

Az is hamar elmult. Úgy jött nála a sirás, mint a tavaszi permeteg, az arczán meg üdébb lett a könyektől a visszatért mosolygás.

– Hát mit csináltam? Azt tettem vele, a mit az Achillessel tettek; olyan nevet adtam neki, a miből ha farkát elhagyják, leány név is lehet. Leányruhában járattam, mindig magam mellé szoktattam, hogy jó «anyás» gyermek legyen belőle, félénk természetű, a kit még a pávakakas is megkerget, hogy fel ne ébredjen benne az a veszedelmes indulat, a mit bátorságnak neveznek, s aztán, hogy meg ne terhelje a fejét valami gonosz tudománynyal, a mi a hiresség útjára vezethetné, rábíztam a nevelését tisztelendő Horkázi Kajafás uramra. Az ám.

Bakala Peti nevetett folyvást ez alatt.

– Már az igaz Szárah nagysád, hogy ha «ez» volt a czélja, akkor jobban ki nem választhatta a maga Achilleséhez a maga Centaurusát Chitont, a ki őt felnevelje. Ugyan mit tanít neki Kajafás úr?

– Nem tudom én. Mindig az én saját jelenlétemben adja neki a leczkét. Úgy tetszik, hogy a szyttya nyelvet tanítja neki.

– Micsodát? Instálom alásan.

– Jól mondom én. A szyttya nyelvet. Hát azt mondják, hogy valami idegen nyelvet csak kell az embernek tudni. Ez pedig elég idegen.

– Annyira idegen, hogy én nem is tudom, hogy volna a világon.

– De bizony van. Betüi is vannak. Azt látom, mikor a pap a táblára irja, s az Emmával olvastatja.

– Miféle betük?

– Hát tudom én? Maga engem most gúnyolni akar? Hát nekem egyik betü csak olyan szarkaláb, mint a másik, akár magyar, akár görög, akár zsidó, akár szyttya.

– Aztán, hogy vetik sorba ezeket a szyttya betüket, nagysám? jobbról balra, vagy balról jobbra?

– Oh nem. Felülről lefelé megy a sor.

– Nem tudok róla semmit.

– Hja, az a maga hibája. Az Emma fog tudni olyant, a mit más nem tud.

– De mi hasznát fogja venni?

– Azt majd megtudja a világ, de csak később.

– És megtanulja ezt az Emma?

– Az igaz, hogy nagyon nehezen töri a tollát. A mit tegnap nagy nehezen a fejébe vertek, ma már nem tud belőle semmit. De hát azt is szeretem, hogy olyan nehéz feje van. Mi szüksége van neki arra a sok tudományra? Nem lesz ő belőle püspök. Nem kénytelen vele, hogy a fejét megfájdítsa. Marad rá akkora birtok, hogy nyolcz napig utazhat rajta s mindig a maga kastélyában hálhat meg.

– De utoljára is – ne haragudjék Szárah nagysám – ez nem tarthat így hosszú ideig. Az Emmát lehetett idáig (azt hiszem tizenhárom esztendős már) leány ruhában járatni, félénknek, tudatlannak nevelni, de majd egyszer tizenhét, tizennyolcz esztendős is lesz, akkor csak szint kell vallani, hogy fiu-e vagy leány?

– Nem a! Lássa ezt már nem a görögöktől tanultam, hanem a rómaiaktól. A hol az apám lakott, az oláh falu volt. Hát ott a beszerikában soha se kereszteltek fiu névre senkit. Az mind Anicza volt. A fiukat mind leányruhában járatták, egész addig a míg megházasodtak. Így aztán nem vihették el őket katonának. Nem került elő a mi falunkból soha katona, mert az egész fiatalság mind katrinczában járt, s csak akkor kapott nadrágot, a mikor feleséget.

– És nagysád is így szádékozik tenni az Emmával.

– Hát persze. Kifogok én azon a jóslaton. «Híres nevezetes tudós ember lesz!» Annak már útját álltam. «A más világról hoz feleséget magának.» Lesz gondom rá, hogy kiválaszszak a számára egy derék, szép, okos, hozzáillő rangbeli kisasszonyt, s akkor aztán megmondhatja, hogy ő a «legény»! Ha egyszer megházasítottam, akkor aztán tudom, hogy nem kivánkozik semmi háborúba; hanem otthon marad szépen, s rajta lesz, hogy megvénüljön. Hát mit szól hozzá!

– Azt, hogy biz ez erős phantasia; de meg kell vallani, hogy systema van benne.

Sára asszonyság büszke volt erre a dicséretre.

– Lássa! Így védelmezi meg egy magyar asszony a maga gyermekét!

Bakala Peti nem tett ellene semmi lényeges kifogást. Arra gondolt, hogy neki is lehetnek valamikor gyermekei, s majd azoknak megint milyen jó lesz, ha egy ilyen módon nevelt Tanussy ivadékot találnak a kezük ügyében. Nagyon jól rendelte azt a mennyei gondviselés, hogy az egyiknek adta a gazdagságot, másiknak meg az észt, különben hogy állhatna fenn a világ?

– Hanem erről még álmában se szóljon ám senkinek.

– Isten őrizz! Inkább a nyelvemet harapom el. De még arról sem, hogy hogyan, miképen kerülnek ide majd azok a pompás butorok.

– Úgy! Igazság! Hát itt van, nyuljon bele ebbe az erszénybe, vegyen ki annyit, a mennyi kell, hogy Bécsbe utazzék s aztán rendeljen meg egyetmást. Hanem aztán rá ne szedjen ám a számadással.

– Hiszen, kérem, az egészet eldughattam volna, ha olyan ember volnék. Mindenről nyugtatványt hozok!

(Szép szin alatt mégis csak majd meg lesz hát felezve az a nem kereshető pénz.)

TUDOMÁNYOS DOLGOK.

Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy ha unja a tudományos dolgokat, hozzá se nyuljon ehhez a fejezethez, mert ebben nem lesz egyéb mint rozsdás vasak, bronzok, nyolczszáz esztendős koponyák, kődarabok, cserepek és minden, a mi azoknak a kiséretét képezi, fakó pergamen, szuette papiros, csizmatalp, régi pénz, zsidó betük (értve alatta minden olyan irást, a mit rendes magaviseletű ember nem tud elolvasni).

Ilyenekből van Tanussy Decebálnak egy egész muzeuma.

S ha valaki egy milliót kinálna neki – pengő pénzben, ezért a kincshalmazért, ezt a nótát dalolná válaszul:

«Ha ez a pénz volna csak foglaló S ezer annyi még a borravaló, S a világot adnád ráadásnak, Muzeumom még sem adnám másnak.»

Be sem bocsát abba a szentélybe soha senkit, ott soha sem sepernek, nem törülgetnek. Egyetlen látogatója ezen a titkok kárpitjával fedett helyen a tudós Vakandi Anonymus.

(Ananiasnak keresztelték, de az egész világ Anonymusnak nevezi, Béla király névtelen jegyzője után.)

Vakandi úr nem ennek a világnak az embere. Ő csak a nagyon régen elmult századokban él. Két-háromszáz esztendőre hivatkozó koponyákkal még csak szóba sem áll. Az egész históriát csak az Árpád-házból született királyok fiágon kihaltáig ismeri. Hanem azután úgy ismeri, hogy egy kiásott patkóról megmondja, hogy kinek a lova viselte azt? s hanyadik fokú vezéri hivatalt töltött be a gazdája?

A földfelett valókkal ő nem is társalkodik. Ránézve csak az létezik, a mi már nincs. Beszél és ír minden nyelven, olyanon is, a mit senki sem ismer már; hanem a szót mindennapi használatra nem vesztegeti. Nem törődik a nagy urak czímezgetésével, minden emberre nézve csak egyféle megszólítást tart: «barátja az erénynek!» S ez csakugyan igen szép czím: el lehet fogadni. Asszonyokhoz sehogy se szól, azokat egyszerűen ignorálja.

A míg Decebál három ajtóra ráfordította a kulcsot, a mik a museumát elzárták a világtól, az alatt Vakandi felnyitotta az oldalán levő táskát, s kihuzott belőle egy furcsa izét. (Volt annak valaha neve, de ma már nincs.) S addig forgatta a tenyerében, a míg kitalálta, hogy honnan kell megnézni.

– Barátja az erénynek! suttogá a hozzásiető Decebálnak. Látja ön ezt a kincset?

– Látom.

– Felismeri, hogy mi ez?

– Mondja hamar.

Vakandi előbb az ajkához értette az ereklyét áhitatosan, azután a két ujja közé fogta, úgy tartá a szeme elé, nagy elragadtatással.

– Ez a sokat emlegetett, de még soha meg nem talált «jász-kép» az ős magyarok bálványsymboluma; a mit Theophilactes a hunnuturgok «idolum electreum»-jának nevez: borostyánkő bálvány. Látja? Ez itten a feje. Ezek itt az összefont karjai. Ez itt a fenekén a svarga kereszt, a mit az obi pusztán elhagyott kabar bálványokon találni. Ha hátulról nézzük, emlékeztet a «Tápió» istenre. Ez a két szeme. Páriz-Pápai szerint ezeket a szemeket korallok képezték. Még azokra is ráfogok találni, akkor kétségtelenül be lesz bizonyítva, hogy ez volt maga a «Damasek» isten.

– Hol találta ön ezt?

Vakandi úr úgy hátrahökkent ettől a kérdéstől, mintha az életét fenyegetnék vele. Elébb széjjel nézett. Azután az asztal alá nézett. Azután a kezét a szája elé tartá, úgy sugta meg a titkot:

– «Ott!»

– «Ott?» hörgé meglepetve Decebál.

– Ugyanott!

– Fatális állapot! mormogá Decebál, az ujjával a hajába markolva. Hát csakugyan a «Bajhalom».

– Csitt!

– Hiszen magunk vagyunk.

– A kövek is beszélnek s a koponyák hallgatóznak. Ki ne ejtse ön, (barátja az erénynek) ezt a nevet még álmában sem. Ezt én fedeztem fel. Sok álmatlan éjszakám ára. Egész életem végczélja. Ennek áldoztam fiatalságomat. Csontok és rozsdás érczdarabok voltak az egyedüli társalkodóim. Nyomról-nyomra közelítettem felé. Mint Columbus az újvilághoz. Végre rátalálok. Milyen áron? Lopva járok sötét zivataros éjszakákon, zordon rengeteg között. Medvék és farkasok megkergetnek. Vadászok, vadorzók, zsiványok rám lövöldöznek. Nem közlöm senkivel. Nem hivok segítő társat. Egyedül magam ásom a halmot. A kihordott földet bevetem szénapolyvával, hogy kizöldüljön, hogy el ne áruljon. Tovább ások. A jelek, a tanuk vezetnek, egy négyszögletű szyttyapénz, egy napimádási agyagjelvény, egy mithras-kultuszi cserépcsillag, egy bronzcsatt, egy rézfibula, egy kutyalapoczkacsont. Végre megkoppan a csákányom. Dönt a fal. Mit látok? Czölöpöket. Ez az! A veresfenyő, a mivel a hunok sírja van kifalazva. A miről irnak a chinai történészek. A mit emlegetett Jornandes és Calamus, Attila temetésénél; a miről szól Dœfi és Imhoffer, Leventa pogánymódra történt eltakarításánál; a mit emleget Bod Péter és Bél Mátyás; a minek a mintáira ráakadt Pallas és Rouisbrook az obi pusztán, a kún bálványok alatt. Itt van. Nem álom. Barátja az erénynek!

A penészes emberkének a lelkesedése Decebálra is elragadt. Neki is azokba a titokteljes regiókba csapongott a lelke, a mikbe azé, csak azzal a külömbséggel, hogy a míg azt a tudomány bacillusai lepték meg, ő a nagyravágyás sporáitól volt megbetegítve. Az a rögeszme kergette, hogy az ő őse vetélytársa volt az Árpádházi királyoknak!

– De hát valóban Thonuzoba sírja-e ez? (Ez volt előtte a főkérdés.)

A tudás embere magas öntudattal fitymálta az ilyen scepticus észrevételt.

– Barátja az erénynek! A mit én mondok, az mind axioma. Mi okból akarnám én önt elámítani? Ismerem én a haszonlesést? Ide tessék nézni. Ha én ezt a «jászbálványt» el akarnám adni egy külföldi museumnak, tízezer tallért kapnék érte. De hát minek? Azért a nyolcz lat derczekenyérért, a mit én naponkint elfogyasztok? Még az ivóvízben sem válogatok. Forrásvízből vagy ökörnyomból inni, nekem mindegy. De ha ezt nem hiszi, hát tessék megnézni ezt a leletemet.

Ezzel ismét a bőrtáskába nyúlt s előhuzott belőle egy csákányfejet s azt Decebál kezébe tette. Az uraság érezheté a sulyáról, láthatta a szinéről, hogy az aranyból van, nehéz és sárga.

– Ezt is ott találta?

– Ezt is. Mi ez? Hasonmása azoknak az arany csákányoknak, a miket a székelyföldön találtak. Vezéri jelvény. Hasonlóval csak a bécsi császári kincstár dicsekedik.

– Ezt én nekem meg kell öntől vennem.

– Átengedem. Nagylelkű leszek. Az arany sulyában. Mintha a pesti Kohlmarkton adnám el a zsidónak. Ennek rám nézve semmi különös érzelmi becse. De nem adnám semmi árért és senkinek, a mit most mutatok meg. Nézze, barátja az erénynek.

Az a felséges tárgy egy hosszú nyílvessző volt, a minek a végéhez oda volt rozsdásodva a nyílhegy.

– Ez a kincsek kincse! Ott volt a czölöpzetbe furódva.

Decebálnak egy okos észrevétele támadt.

– De hogyan nem rohadt el ez a vékony vessző, nyolczszáz esztendő alatt a földben?

Ez a kérdés dühbe hozta a tudóst, s a tudósok gorombák, ha dühbe jönnek.

– Így van az, mikor az ostobaság a bölcseség álarczát teszi fel! Hogy nem rohadt el ez a nyílvessző? Hát úgy nem rohadt el, hogy ez is ugyanazon scythiai tamariskus fából van, a miből a székelyek áldozatpohara készült. Az Anonymus «vas unicuma»,[2] a mit Thuróczy emleget, a csiki krónika leir, a miből a szövetséget itták; ez is scythiai tamariskus fából készült, a mi a föld alatt keményebb lesz, mint a vas, mert nem rozsdásodik meg. Ilyenből készült a vezérek nyílvesszője. De hát ezt nem tudják! Csak belebeszélnek.

Decebál ezer bocsánatot kért s fogadta, hogy többet nem fogja a nagy férfiut előadásában megzavarni.

– No hát! pedig lássa, barátja az erénynek, ez az egyszerű tárgy épen önre nézve bir nagyobb becscsel, mind azon kincseknél, a miket Aladin lámpája (állítólag) felfedezett. Hogy hivták Thonuzobának az ősapját? Emlékezik még rá?

– De inkább a saját nevemet felejteném el, mint azt: Kusidkun volt az ükapja.

– Ugyanazon Kusidkun, a kiről Thuróczy irja, hogy mint a Szvatopluknál járt követ, elhozta Árpádnak a kivánt vizet, földet és perjét.

– Valóban így volt.

(Valóban! Kusidkun is épen ilyen délczeg dalia lehetett, mint Tanussy Decebál! Vajjon hányan dicsekedhetnek még széles e Magyarországon azzal, hogy annak a száznyolcz családfőnek az arczvonásait viselik, a ki első elfoglalója volt e szép hazának.)

– Otthon van ön jól a hunnus irásban? kérdezé Vakandi úr.

– Ha mindent úgy tudnék.

– Hát olvassa le erről a nyílvesszőről, mi van ráirva.

A régi magyar pogány irást hányan ismerik még?

Egyszerű volt az, mindenki könnyen megtanulhatta. Nem irták náddal, de késsel faragták vesszőre. Bizonyítják a székely krónikák, tanubizonyságot tesznek róla Cornides, Dezericzky, saját szemeikkel látták az élő nemzedék régiségbuvárai. Tizenhat betüből állt az ábéczéjük, csupa egyenes vonásokból összerakva. Akármelyik betűszedő rögtön kiszedheti. Hiszen nem lesz sok.

│ a, ├ b (egyuttal p is,) ┤ (k, c, cs és h egy személyben), └ d, — e, ┘ f, ┘ g (egyszersmind gy), ┐ i (és j), ┴ l, / m, / n, ┬ o, X r, > s (és z), ┼ v, ∆ u, ‡ th.

– Már most tessék kibetüzni, mi van a nyílvessző egyik oldalára faragva. Természetesen szyttyamódra felülről lefelé olvasván a sort.

Decebált úgy elfogta a reszketés, mint egykor Saul királyt, mikor az endori boszorkány felidézte eléje az apja lelkét. «Kusidkun!» rebegé ihletetten.

– Most tessék a tulsó oldalon levő betüket leszemelni. Mit mond a nyílvessző.

A nyílvessző így szólt: «Thonuzoba».

Decebál két kézre fogva csókolta meg a drága ereklyét. Ha a házát kérték volna, odaadta volna érte cserébe.

– Most menjünk tovább kutatásainkban, folytatá a földalattiak nagy mestere. Mit jelent ez a nyíl? Ez nem más, mint a Cloudius által megnevezett «magia sagitarum.»[3] Valamennyi őskori történetiró, és saját krónikásunk mind említést tesz róla, hogy az elsiroltakat bajtársaik nyíllövésekkel szokták elbucsúztatni végüdvözlet gyanánt. Ime erre a nyílvesszőre fel van irva az ősapának és az unokának a neve. Semmi kétség, hogy azon a veresfenyő czölöpzeten belől maga Thonuzoba és a vele élve elsirolt felesége alszik.

– Nem alszik! Vár a feltámadásra! kiálta fel lelkesülten Decebál.

– Csak csendesen! barátja az erénynek. Csillapítá őt a csontok kincstárnoka. A tovább kutatás nem megy olyan könnyen. A míg csak a földet kellett kivájnom, elég volt hozzá a saját testi erőm és rabszorgalmam. Úgy vájtam a tárnát, mint a börtönéből kikivánkozó rab a tömlöczfalat. De most egyszerre egy tömör veresfenyő czölöpzet állja el az utamat, öllel át nem érhető fatörzsek, azokat én keresztül nem tudom vágni; de még ha tudnám is, lehet, hogy a sírkamarán belül olyan kincsekre akadok, a miknek a világi emberek előtt is nagy értéke van. Hiszen tudjuk, hogy az ősvezéreket minden arany ékszereikkel együtt (ezüstöt nem hordtak) szokták eltemetni. Azokat titokban elemelni kriminalitás volna. De én nem is azért fáradtam egész életemen át ezzel a munkával, hogy mikor bevégeztem, akkor véka alá rejtsem.

– Oh én sem akarom, hogy az titokban maradjon.

– No hát! Barátja az erénynek! Azt pedig jól tudja ön, hogy ez a hely, a hol mind azt felfedezém, nem az ön birtokán fekszik.

– Tudom. Az egy per alatt levő birtok, a mi felett már húsz esztendő óta perlekedünk Ponthay gróffal.

– Itt a nehézség. Itt kell már most önnek előállni jó tanácscsal, barátja az erénynek, mert itt már az én tudományom elfogy.

Decebálnak gyöngyözött a homlokán a veriték. Tudott volna ő valami módot ennek a megoldására; csakhogy az nagyon drága. S ámbátor Decebál az éjjel nagyon sokat ivott, de annyi még mindig maradt meg a fejében, hogy számítani tudjon. Nagyon meggondolta, hogy vajjon a mit Kusidkun dédapja olyan olcsón szerzett meg Szvatopluktól, visszabocsássa-e ugyanabban az árban Szvatopluk unokáinak? olyanformáról volt szó.

Ebből aztán nagy tanakodás lett; a mi közben Decebál még azt is elfelejtette, hogy a mai szent napon miféle nagy feladatoknak kell még megfelelnie? Ma van a vármegyegyűlés napja, a melyen a bécsi udvari kanczellária által kiküldött királyi biztosnak meg kell mutatni a legharapósabb municipium fogait. A párt épen őt bízta meg azzal, hogy legyen a királyi biztosnak erős mallausa.[4] Neki kell ma a 10 órakor megkezdendő ülésben a hatalmas indítványt megtenni, mely szerint a vármegye karai és rendei el vannak határozva, a kibocsátott körlevélben foglalt nézeteket az utolsó körömszakadtáig fentartani.

És már kilencz óra elmult.

Bakala Peti és Csunyi Laczi már kétségbe vannak esve, hogy el fog késni Decebál az ülésről, kudarczot vallanak a sasok, ha vezér nélkül becsődülnek a gyűlésterembe és senki sem dirigálja őket. Decebál előszobájának az ajtaján pedig hiába dörömbölnek, mert az ezt most meg nem hallja. Sára asszony is lamentált már, hogy a korhely leves mind elromlik! végtére Csunyi Laczi azt a stratagémát találta ki, hogy előkerített egy lajtorját, azt neki támasztotta annak az ablaknak, mely a museumra szolgált, s azon mászott fel az emeletre, s onnan kiabált be az ablakon keresztül.

– Hej Decebál! Gyere már elő a kriptádból. Várnak rád a tens karok és rendek! Megyünk királyi biztost kergetni.

Ez a prózai figyelmeztetés felrántotta Decebált a föld alatti világból. Eszmélni kezdett, hogy idefenn is van valami tenni való.

– No majd eligazítjuk gyűlés után ezt a nehéz kérdést, mondá Vakandinak. Addig tessék vendégemül maradni. Parancsolja, hogy ide küldjem a reggelijét, vagy át tetszik jönni az étkezőbe?

– Mind a kettőt köszönettel visszautasítom, szólt büszkén a kőbe esett féreg. Nem szoktam senkinek alkalmatlankodni. Egy darab kenyér eledelem. Azt itt hordom az iszákomban. Ha megszomjazom rá, lemegyek a kuthoz. Csak tessék mulatni menni nálam nélkül, barátja az erénynek.

Hanem azért a barátja az erénynek nem mulasztá el figyelmeztetni a távozni készülő házi urat, hogy itt hagyott az asztalon valamit. Azt a bizonyos arany csákányt.

– Ha tetszik? Úgy, a hogy mondtam. De én egy cseppet sem erőltetem.

S már büszkén vissza akarta tenni a tarsolyába.

– Oh igen! Dehogy nem! mondá Decebál, zsebébe téve a nagybecsű ereklyét. Nem eresztem idegen kézre.

A tudós kegyesen bólintott a fejével.

– Majd megméretem, dörmögé Decebál.

– Önre bizom, barátja az erénynek. Az ilyenekben nem vagyok scrupulosus.

Itt aztán menés közben eszébe jutott Decebálnak, hogy igen bizony; de a pénzzel telt erszénye elmaradt valahol. S ő azt még csak nem is keresheti. No sebaj! Több is veszett Mohácsnál. Hanem Vakandit még is ki kell elégíteni minden áron. Meglássuk!

Nagyon kellemesen lepte meg aztán, mikor az étkezőbe benyitva, együtt találta az egész társaságot, kedélyesen diskurálva s hogy a felesége egészen normális kedélyállapotban volt.

Sára asszony csupa hitvesi nyájasság volt a lelkem uramhoz. Szót sem tett se az őrmény bikálról, se a zsidó Rüfkeléről, se a komédiásnéról, se a repedt sarkú juhásznéról. Ellenben nagyon is gondoskodó volt, előkészítette és sorba kiterítette a kanapékra a félparádéhoz való nemzeti öltözeteket, a kalpagot, a díszkardot, a panyóka mentét, a miket evidentiában tartani, s a molyoktól megőrizni egy gondos házi asszonynak a kötelessége. Azonkívül a reggelihez felteríttetni is az ő háziasszonyi gondjai közé tartozott, s mindezeknek Sára asszony a legnagyobb akkurátussággal meg is felelt.

A társaság ezalatt megszaporodott tisztelendő Horkázi Kajafás úrral, ki már végezte a szent misét, s soha egy ilyen ünnepélyes alkalomról el nem maradt.

Ellenben Decebál figyelmes szemei észrevették, hogy valaki mégis hiányzik a társaságból, midőn a terített asztalhoz leülnek.

– Hol van az én kis Emmám?

– Az ma nem kap frustukot, válaszolt Sára asszony, mert nem tanulta meg a leczkéjét, a mit a tisztelendő úr feladott neki. Majd ha megtanulja, megkapja.

Ebben az itéletben meg kellett nyugodni.

Az urak hozzáláttak emberül a jó alföldi magyaros villás reggelihez, s egyiken sem látszott meg, hogy ez csak a folytatása a tegnapi vacsorának. A gyomrunk, hála Istennek, egészséges.

Ezalatt a befogott kocsik mind előhajtattak. Az óra ¾-et mutatott tizre. No, de egy negyed alatt be lehet vágtatni futtatvást Tanusvárra; a gyűlés sem kezdődik pontban az óraütésre.

Tanussy Deczebál ezalatt, a míg Sára asszony a magyar nyakravalóját csokorra kötötte, ezen bizalmas szavakat dörmögé hozzá:

– Ugyan édes galambom tubiczám, én a mi pénzt tegnap bevettem a gőbölyökből, mind elfizettem rögtön.

– Tudom már: a jószágvételre; nálad a kontrektus.

– Ühüm. – Most ettől a tudóstól kell megvennem okvetlenül egy drága ereklyét, a mit más kézre nem bocsájthatok; egy arany rhabonbán csákányt. Nincs egy kis félretett tejpénzed? majd megadom a gyapjuból.

– Szivesen szolgálok, édes lelkem uram. Mennyi kell?

– Valami száz arany.

– Mindjárt hozom, édes angyalom.

Biz az a csákány nyomott vagy másfél fontot; arany sulyértékben kétszáz körmöczinél is több.

A tudós morgott is magában valamit, mikor a száz aranyat megkapta, hanem azért csak elsülyeszté a zsebébe. S azt mondta rá: «jól van, barátja az erénynek. Az ilyen dolgokban én nem vagyok skrupulózus.»

A TÁLTOSOK UTÓDJA.

A hogy a kocsik kigördültek az udvarról, a vármegyegyűlésre elszálló hősökkel, rákövetkezett a sor az Emmácska leczke-órájára; Horkázi Kajafás úr jelenté, hogy készen van.

Ő tudniillik, mikor már mindenki felkelt az asztaltól, még akkor is ott szokott maradni, lelkiismeretbe vágó kötelességnek tartván egy csepp bort sem felejteni ott az eléje tett palaczknak a fenekén, és semmi ételt, a mi az asztalra fel van téve, megkóstolatlan nem hagyni. Megeszi ez még a czukorangyalt is a tortáta tetejéből, a mi csak czifrának van; ott nem hiszi el, hogy az nem ennivaló, mérges. Mérgesebb ő!