Part 7

A mint Decebál haragos élete párját dallal, csókkal, öleléssel szelidítgeti, meglátják az asszonynak az inquisitori szemei azt a bizonyos tárgyat, a mi Decebálnak a kezében maradt, azt a fehér-piros selyemszalagot, azzal az arany kereszttel, a mit ő kelme, hogy el ne veszítse, az övé mellé dugott. Azt azután egy kézzel kirántani onnan, másik kézzel az urát eltaszítani magától, az arczát meduza képpé torzítani s a bűntanujelt az orra elé tartva a gonosztevőnek, azt a legválogatottabb czimekkel elhalmozni, ez mind egymásután következett.

– Hát ez micsoda? heh! Szalag ugy-e? Selyem pántlika arany kereszttel! Ezt valami czifrának a nyakáról tépted le! ugy-e gyalázatos? Tudom én jól, hogy ilyen czifra keresztet viselnek a pápista asszonyok a nyakukon, ilyen piros pántlikán. Ezt te annak az örmény «bikál»-nak a nyakáról tépted le, s még elhoztad magaddal.

Következett még több is; de azt alig lehetett hallani a nagy kaczagástól, a mit különösen Decebál elkövetett; de a két czimbora sem tarthatta vissza magát.

– Hiszen nem bikál volt az, hanem bika!

– De nem lehet erre találni cadentiát!

Dehogy nem lehetett; akár egész nótát; ez már a frissibül való volt; Decebál nagy dévajkodással aprózta a gúnydalt:

«Kincsem, komámasszony! Lelkem, szomszédasszony! Nem látta kend az uramat? Láttam biz én a kocsmában, Kocsmárosnéval volt tánczban, Ketten ölelgették, Hárman szeretgették. Azok a fain menyecskék, Majd minden pénzét elvették. Bárcsak az ördög elvinné Pokol fenekére tenné! Kincsem, lelkem komámasszony. Kitty, kotty, hopp!»

Az asszony szitkozódott, az úr dalolt, a két czimbora röhögött, gyönyörű egy hangverseny lett belőle.

E kedélyes jelenet alatt senki sem vette észre, hogy egy új alak settenkedik be a társaságba. Azaz, hogy csak ráviteles értelemben «új», mert nincs azon semmi alkatrész, a mi nagyon, igen nagyon ócska ne volna.

Kabát zsíros, csizma sáros, nadrág rongyos, ing, gallér piszkos, a mellényét csak két gomb tartja össze, s annak az alsó gomblyukába van gombolva a pantalló felső gombja. A csizmának a sarka természetesen ferdére van gázolva. Görbe fogantyus bot van a kezében, s az oldalára akasztva egy nagyon kopott bőrtarisznya. S ha ilyen a ráma, a kép épen belevaló. Ha ezt a pofát Darvin látta volna, czímképnek vásárolhatta volna fel a munkái elé.

Az a ránczos vigyorgás, az a kámficsorodott sunyiskodás, az az alattomos, ravasz agyarkodás, a mi a majompofának a diszét képezi, egyesülve az emberi tudálékosság homlokránczoló, orrfintorgató, szájösszeszorító rokon kifejezéseivel, a legtökéletesebb harmoniába hozatnak az által a teljes tulipánpiros orral, mely mint egy külön remekmű emelkedik ki ragyogva a ránczfedte, cserfakó arczulat közepéből. Az egész alak terjeszti maga körül, a hol megáll, a penész, doha és gomba illatot.

Egy cseppet sem törődik a zajos családi jelenettel, a mit maga előtt lát. Ez nem tartozik az ő világába. Odamegy egyenesen Decebál úrhoz, s a nagy danolás közben megrántja a dolmányát.

Decebál hátranéz, s a mint ezt az alakot megpillantja, egyszerre elmulik az arczáról minden fintorgatása a jó kedvnek, elkomolyul, a szemei kerekre felnyilnak, a nóta a szájába szakad. Lassú hangon kérdi:

– Nos, mit hoz Vakandi úr?

Ez az ócska alak Vakandi Anonymus, a régészet nagy apostola.

A rendkívüli férfiu fél tenyerét a szája elé tartva, hogy a szó hivatlan fülekig el ne jusson, ezt sugta Decebálnak.

– «Feltaláltam Thonuzóba sírját!»

Erre a szóra Decebál arcza egyszerre a megdicsőülés fényétől ragyog fel. Egészen más emberré változik át. Mintha egyszerre egy fejjel nagyobb lett volna. Majd meg elragadtatásában nyalábra kapja azt a kis szurtos embervakarcsot, s úgy megölelgeti, majd megfojtja, s fakó pofáit jobbról is, balról is összecsókolgatja!

Feltalálva Thonuzóba sírja!

– Asszony! menj a szobádba. Czimborák! Dolgotokra! Senki se próbáljon háborgatni bennünket! Jövel te messiásom!

S azzal karon ragadva a kis homunculust, tolta őt maga előtt a szobákon keresztül, míg a saját lakosztályába ért, ott bezárta maguk után az ajtót. Egy szikra bor sem volt már a fejében. Egészen józan lett ettől a pár szótól.

NINCS JOBB A JÓ TANÁCSADÓNÁL!

Az már megint nem volt valami gavalléros tempó Decebáltól, hogy ő magát kihúzza a csávából s azzal odébb áll a lőcs árával, a két magával hozott czimborát meg ott hagyja a veszedelemben.

Mert jobb lett volna azoknak az állatmutogató oroszlánjának a ketreczébe kerülni, mint egyedül maradni Sára asszonynyal, mikor az hitvesi haragja kitörésének épen a tetőpontján áll.

Eblábolt volna örömest Csunyi Laczi a szobából, de Sára asszony megkapta a mentéjén a vitézkötést s a falhoz szorítá s úgy kezdé őt saját magával megismertetni, elszámlálva neki minden titulusát, a mit nem a vármegyétől kapott, s e közben a tíz körmét veszedelmes szemkikaparási mozdulatokra igazgatva.

– Ti korhely, kártyás, részeges csalafinták! Ti városfüle, falufarka, kószapilák! Ti viszitek minden gonoszba, ti csábítjátok minden istentelenségre az én uramat. Tivornyahősök, csapalólivók, csárdaczégérek! Ti félkézkalmár bojnyikok! Hol hurczoltátok meg az uramat megint?

Az úrhölgy többesben beszélt, ámbár csak egyet apostrophált, a miből megérthette Bakala Peti, hogy ez a sok szép kinevezés az ő hivatalait illeti, de ő csak mosolyogva veregette a lovagostorával a csizmája szárát, ellenben a kortesczimbora annál jobban meg volt ijedve s a végsőre elszántan esküdött.

– Én? Tekintetes asszony! Úgy segélyjen, nem voltam én semmiféle korcsmában a Decebállal, itt találkoztunk vele a határban. Mi a czimborámmal a generális gyűlésre igyekezünk Tanusvárra. Fusson ki a két szemem, ha csak láttam is Decebált hamarább. Még hogy én részeg! De itt sülyedjek el a föld alá, ha tegnap dél óta egy csepp bor is lement a torkomon.

Dorkó nénő, onnan a benyiló ajtóból nagyot fohászkodott, kezeit összecsapva.

– Oh a pokolra való! Hogy nem fél, hogy mindjárt elnyeli a föld.

– Hagyd el, czimbora! szólt közbelépve Bakala Peti. Nem megyünk itt a hazugsággal semmire. Sohse esküdözz, hiszen nem a törvényszék előtt állsz most. Meg kell itt az igazat mondanunk. Szárah nagysám! mille pardon! Kisztihand.

A szép asszony nagyon szerette, ha a nevét a zsíros szájú nemzeti Sssára helyett a finomhangzású idegen «Szárah»-nak ejtették ki, ha hozzátették a «nagysám» affixumot, ha idegen nyelvű mondásokat intéztek hozzá, s ha kezet csókoltak neki. Ezt mind megkapta, annálfogva annyira csillapodott, hogy engedett mást is szóhoz jutni.

– Én elmondok mindent úgy igazán, a hogy történt. Szólt Bakala Peti, egész biztossággal.

Most már a kiváncsiság is fel volt ébresztve.

– Halljuk, szólt Sára asszony, s leült az asztal mellé, de senkit sem kinált, hogy «tessék helyet foglalni».

– Igen is, Szárah nagysám, úgy van. Mi bizony éjfélig ott mulattunk az Régi Napnál.

– Gyere ide Dorkó! mondá az úrhölgy. Ide gyere a hátam mögé!

(Hej, ha én azt tudom, hogy az a vén banya ott leskelődik! sohajta fel keservesen Csunyi Laczi.)

– Hát hogyan mulattak az urak? vallatá szigorú tekintettel az előtte álló delinquenst az úrnő.

– Hát hiszen azt már valószinüleg mind elreferálta Dorothea asszonyság Szárah nagysámnak apróra, s nekem odáig nincs mit hozzátennem. Úgy volt biz az mind. Dorbézolás, kártyázás, istentelenkedés. Ez mind igaz. Még az is igaz, hogy Belizár a legtiszteletlenebbül viselte magát Szárah nagysám irányában.

– Tudok mindent! Minden szót tudok!

– Hanem azt már nem mondta el a hű cseléd, a mi ezután következett, mert akkor már a bakterek elhajtottak a piaczról minden embert.

– No hát mi történt?

– Az, hogy a mi Decebálunk nem tűrte el azt, hogy az ő imádott nejét még az édes apjának a fia is dehonestálja, de torkon ragadta s úgy a földhöz sujtá Belizár uramat, hogy ott terült el eszméletlenül mint a béka.

Csunyi Laczi sietett tódítani.

– De úgy összetörte, lelkem! hogy vérben-fagyban vitték el lepedőbe takarva. Soha se lesz abból többet ember.

– No czimbora, csak ne hazudj hozzá semmit!

– Hát megnémuljak? mi?

– Nos ne hazudj.

Sára asszonynak egy perczre felderült az arcza, de aztán megint csak ránczbaszedte a homlokát.

– Szép volna, ha úgy volna, de mesebeszéd! Hiszi a bolond!

(«No hát érdemes az embernek igazat mondani? mikor azt sem hiszik el!» förmed fel a vén kortes.)

Bakala Peti a csurapéja zsebébe nyult, s előhúzott valamit.

– Hát ezt elhiszi-e Szárah nagysám, hogy igaz?

Az a valami volt a Decebál bőrerszénye, a miben az aranyai voltak.

– Tessék kibontani és megszámlálni. Itt van az egész ára az eladott tulkoknak, azon módon, a hogy a bécsi kereskedő kifizette. Mikor dulakodásra került a sor a két dalia között, én látva, hogy az asztalt mindjárt összetörik, siettem a veszélyben forgó pénzes erszényét Decebálnak biztos helyre tenni, nehogy a sok tolvaj között szőrén-lábán elszármazzék. Ime átadom Szárah nagysádnak tisztelettel.

Azt azonban elhallgatá Bakala Peti, hogy mi történt azzal a határ pénzzel, a mit Decebál az öcscsétől elnyert a kártyán? Hát az, az ilyen dulakodásban a «cassa nemonis» (a senki pénztára).

Ez már csakugyan nagyon enyhítő körülmény volt.

– Tessék leülni Bakala úr! Ide a hotelbe (Sára asszony szeretett idegen szókat használni a hol szerét tehette, s neki «hotel» vagy «fauteuil» a peu près mindegy volt).

Ő maga pedig a kanapén foglalt helyet.

– Eredj Dorkó! Adj Csunyi úrnak az ebédlőben egy kis domitoriumot. Hallottad, hogy még ma nem frustukolt.

(Oh a pokolra szülött, hisz most kelt fel a vacsorától.)

Ezzel aztán csak ketten maradtak.

Bakala Peti ura kezdett lenni a positiónak.

– Mert lássa Szárah nagysám, ha én minden mulatságaiba olyan híven követem a Decebált, hát ez nem másért történik, mint törhetlen baráti hűségből. Én őrködöm fölötte, mint egy mentor. Ismerem a természetét, tudom, hogy olyankor nem vigyáz magára, a sok tolvaj mind kirabolná, ha én ott nem volnék. No hát nem igaz-e, a mit mondok? «Geld spricht», azt mondja a német.

Sára asszony ledobta a pénzes erszényt az asztalra, s érzékeny kezdett lenni.

– Lássa Bakala barátom, és én nem bánom akármit mond a német, de én jobb szeretném, ha e helyett az erszény helyet az én uramnak a szivét nyertem volna vissza.

– A szivét? Arra megesküszöm, hogy az a nagysádé volt és lesz örökön örökké.

Sára asszony baziliszk szemekkel tekinte a kedves barátomra.

– De hát kedves barátom! Ha minden igazat meg akar mondani, elhallgatja-e, hogy valami dáma nem keveredett abba a szép dáridóba?

– Oh, biz az még említésre sem érdemes. Egynéhány fiatal siheder tréfálkozott ott valami vásári komédiásnéval. Ugyan már csak nem hiszi Szárah nagysám, hogy egy Tanussy Decebál egy ilyen kreaturára még csak rá is nézzen!

– Hát ez micsoda itten! kiálta Sára asszony indulatkitöréssel, s a szép fehér fogait összecsikorgatta, a markába szorított keresztes szalagot odatartva Bakala orra alá. Hát ez micsoda, he?

– Hüh, drága nagysám! szólt Bakala Peti, a feje hátulját vakarva, most már azt mondom ám, hogy jobb szeretném, ha a Decebál ezt a szalagot akár az örmény straniera, akár a lengyel lovas komédiásné nyakából szakította volna le, mert a még kis baj volna. S ugyancsak elrejtse ezt a portékát, édes nagysám, hogy senki meg ne lássa, mert a szegény Decebálnak az egész vagyona, de még a feje is utána mehet, ha ez kisül rá!

– Hát micsoda?

– A bizony. Nagy baj van. Macskazenét adtunk a királyi komiszárusnak az ablaka alatt, eldaloltuk neki a varjuk nótáját egész harmóniával. Aztán a bűne odahozta azt a bolond Rézkuthyt. Én nem tudom, mi szellet szállta meg? hisz különben olyan gyáva, mint egy egér, lejött közénk bakafántoskodni. Azt hitte, hogy ha megmondja, hogy ő a homo regius, hát majd akkor megijednek tőle. Vesztére épen a Decebál keze ügyébe került. Az pedig homo regius ide, homo regius oda, nem sokat teketoriázott vele, hanem megfogta a nyakát, s jót húzott rajta végig a suhogóval. Akkor maradt aztán a kezében az a furcsaság. Nem szép menyecske nyakravalója ez, hanem a homo regius Lipót-rendje.

Törődött is azzal Sára asszony, hogy mi az a homoregius, meg az a Lipót-rend, őtet csak egy szempont érdekelte.

– Hát igazán nem volt Decebálnak semmiféle históriája asszonyfélével?

– Azt mondanám, hogy becsületem szentségére esküszöm, de hát ha én nekem nem hisz Szárah nagysád, higyjen akkor a tükrének. Ugyan nézzen oda, s aztán itélje meg, lehet-e valakinek, a ki olyan boldog, hogy egy ilyen istenasszonyt birhat, azt elfelejteni akármi más halandó teremtésért.

– Menjen! Ne csúfolódjék.

– De már erre esküszöm hitemmel. Hát a főispáni bálban nem minden szem nagysád felé volt-e fordulva? nem minden férfi, ifja, véne, törte-e magát nagysád után, s boldog volt, a ki egy tekintetében részesülhetett?

– Az igaz, hogy nem volt nyugtom miattuk.

– Nagysád volt az est királynéja. Egész lazarétumot hagyott maga után sebzett szivekből.

– Menjen! Ne tréfálkozzék. Hiszen soha felénk sem jönnek azóta sem.

– Igen bizony. Mert nagysád húzza magát félre szándékosan.

– Hát hogyan?

– Annak bizony az a módja, hogy ha nagysád a nagyvilág előtt meg akarja nyitni salonjait, hát legelébb is adni kell egy nagy tánczmulatságot, a mire az egész vármegye minden előkelő családjait meg kell hívni. Ezt, elkezdve a főispántól, mindenki, a legnagyobb megtiszteltetésnek fogja venni.

– Lehet is nekem! Hisz mindenki kicsúfol ezekért az ócska bútorokért, a mik még Noé apánk idejéből valók. Láttam én, hogy micsoda pompa volt a főispánéknál! A nevét sem tudnám megmondani. Mind Bécsből hozták.

– Hát hozasson nagysád meg Párisból.

– Nem tudnám mi a szöszön! Hisz nekem Decebál soha sem ád pénzt a kezembe, valahányszor elád valamit, nekem mindig azt mondja, hogy jószágot vett a pénzből, a contractust is megmutatja. Mutathatja nekem, akár görögül van, akár diákul, nem ismerem én az ákombákot. Én csak a kertből, meg a majorságból pénzelek, abból meg nem telik a pompa.

– Hát itt van most nagysádnak a kezében valami ötezer arany.

– Hát aztán?

– Ne kérdjen se jobbra, se balra, vásárolja el.

– Hát aztán ha Decebál keresi?

– De nem fogja ám keresni. – Hiszen még nem végeztem el a históriát. Az a homo regiusnak a megütlegelése nagyon veszedelmes egy dolog ám. A törvény olyan büntetést szab arra, a ki a «királyi emberre» ráteszi a kezét, mintha magával a király személyével tette volna azt. – Ezt a veszedelmet el kell nekünk hárítanunk a jó Decebál fejéről. Ezért gondoltuk azt ki, hogy a mint a verekedésnek vége volt, (még a katonasággal volt egy csetepaténk, Decebál egy cserepárnak úgy a fejébe csapta a sótartót, hogy azt még most is húzzák kifelé belőle)…

Sára nevetett jóizün.

–… hát akkor letértünk a város alatt a «Békafogó csárdába», a hol a juhászok mulattak, s együtt dőzsöltünk velök reggelig. Így aztán, ha inquisitióra kerül a dolog, nekünk lesz ötven tanunk, a ki megesküszik rá, hogy Decebál estétől reggelig ott mulatott a «Békafogóban». Azt, hogy a «Régi Napnál» is lettünk volna, keményen eltagadjuk. És ilyenformán Decebál nem csak hogy nem fogja keresni a «Régi Nap» vendégteremében eltévedt pénzes erszényét, de még ha aranytálczán hozná eléje valaki, hogy tessék, megkerült az erszény, a «Régi Nap»-nál, eltagadná, hogy sohasem látta. Elköltheti azt nagysád bátran bútorokra és toillettere.

– De majd Decebál kérdezni fogja, hogy honnan vettem erre a pénzt.

– Tudja is ő, hogy minek mi az ára? Ha kérdi, mondja neki nagysád, hogy a tejpénzből került.

Sára asszony annyit belátott ez alkalommal, hogy Bakala Peti igen hasznos ember. Nem olyan hiábavaló fráter, a milyennek a világ hiszi. Hisz ettől tanulni lehet.

Azt ugyan ő a maga részéről is megtanulta, egy látásból, hogy a főispáni úrilak divatos pompája miféle alkatrészekből áll, csakhogy azoknak az izéknek először is a neveit nem tudta, azután meg pénz nem volt a kezén, hogy azokat megszerezze. Most megkapta mind a kettőt, pénzt eleget és olyat, a miről a lelkem uram nem mer kérdezősködni és hozzá egy szaktúdóst, a ki ezt a sok czifra dolgot mind a nevén tudja szólítani.

Körülhordozta minden termein és szobáin a kastélynak a hű tanácsadót.

Volt azokban most is elég pazarlás. Nyoszolya, ágy volt a kastélyban annyi, hogy kétszáz vendég mindenkor kényelmes ellátásban részesülhetett. Az ember nem hinné, ha a kontót nem látná, hogy Decebál csak a vendégágyakra való szarvasbőr takarókért egyszerre húszezer forintot fizetett egy budai kesztyüsnek. De hiányzott a divatos fényüzésnek minden követelménye, szőnyegek, porczellánok, festmények.

Ezekhez pedig Bakala Peti mind nagyon jól értett.

A míg szép Emma a Jancsi pajtástól, a filagóriában elbujva, diák szavakat tanult, az alatt az anyja Bakala Petitől annyi ördöngős franczia elnevezést sajátított el, hogy majd egyszer ragyoghat vele. «Balzac, causeuse, kredencz, chiffoniere, gobelin, sévres, consol, étagère, statuette, majolica, gros de naples, moire antique» stb. mind hű termő talajba hullott el, nem fogja ő azokat elfelejteni, egy-két betü külömbséggel fogja majd reproducálni, de az nem tesz semmi kárt.

– Ide pedig, ebbe a szalonba kellene egy szép nagy fortepiano, Szárah nagysám.

– Hát aztán ki játszanék rajta?

– Gondolom, a bájos szép kis Emmácska.

– Menjen! ugyan kitől tanulná meg? Ehhez nem ért a tiszteletes.

– Bizony nem is biznám én már az Emmácska nevelését az öreg táltosra, hanem hozatnék a számára egy ügyes gouvernanteot.

– Micsodát?

– Egy tanult kisasszonyt, a ki a nevelést alaposan érti, a ki francziául tud és zongorázik s a ki az Emma kisasszonyt ahhoz az előkelő plihez szoktatja, a mely a nagyvilágban való megjelenéséhez mulhatatlanul szükséges. Az Emmácska már abban a korban van, a mikor a kiképeztetése okvetetlen női kezekre bizandó.

– Menjen, maga nagy bolond! Hogy a tüzes tatárba bíznám én az Emmám nevelését valami kisasszonyra?

– Nem értem.

– Nem érti? Hát nem tudja, hogy az én Emmám nem leány, hanem fiu?

– Ne tréfáljon nagysád.

– Dehogy tréfálok. Hát nem mondta azt el magának a Decebál soha?

– Nem szokta ő mások előtt a családi dolgait profanálni.

– No hát én proponálom. Biz ezt Emmanuelnek keresztelte a pap.

– De hát szabad bámulatomnak azon kérdésben adni kifejezést, hogy mi oka lehet nagysádnak az egyetlen fiát, a Tanussy család majorescoját leányruhában, leányfővel járatni?

– Hát hiszen tudom én azt, hogy ő a familiában a majorocska. De hát én nekem erre igen erős okaim vannak.

– Szabad volna ezen nézeteket mikroskop alá venni?

– Már arra nagyon kérem, hogy ne vegye Miskapor alá, a mit mondok, de ha megigéri, hogy egy teremtett léleknek sem adja tovább…

– Becsületem szentségére fogadom.

– Hallja, én a maga becsületére nem adok egy fagarast sem, hanem – látja azt a guzsalyt ott az ablakban?

– Remélem, hogy az helyet fog adni egy diszes aquariumnak.

– Verték már meg magát guzsalyszárral?

– Azzal még nem.

– No én azt a guzsalyszárt összetöröm magának a hátán, ha elárulja, a mit én most mondok.

– Biztosítom felőle nagysádat, hogy a hallottaknak az ellenkezőjét fogom mondani mindenkinek. Erre garantiát adok.

– Nem kell nekem a garaboncziája, hanem hát üljön ide mellém és hallgasson rám.

Sára asszonyság odaültette a kanapéra maga mellé a hű barátot.

Tudja, mikor én fiatal leány voltam (az apám jómódú nemes ember volt Zarándban, hanem voltunk hét leányok, én voltam a legkisebb), hát egyszer jövendőt mondattam magamnak egy kártyavető czigány asszonynyal. Hát az nekem ilyen jóslatot mondott: hogy legelőször is férjhez megyek egy parasztsorsú emberhez s annál sok ütlegben és sok koplalásban részesülök, de majd nem sokára vége lesz annak, s akkor egy nagyon gazdag úrnak leszek a felesége, s pompában, jóllétben fogok élni. Lesz egy gyermekem, a ki fiu lesz, annak a sorsa pedig az lesz, hogy híres, nevezetes ember válik belőle, a kit nagyon emlegetni fognak, mikor embernyi emberré lesz, akkor meg fog házasodni, s egy olyan leányt vesz el, a ki nem ebből a világból való. Azután pedig igen szegény ember lesz belőle. És végezetre elviszik katonának, háboruba megy és ottan megölik.

– Ejnye de furcsa kis horoscopot csinált az a czigány asszony.

– Az ám, magam is nevettem én azon, csakhogy ez a borospók apródonkint mind beteljesült, akármilyen képtelenségnek látszott is eleinte. A hat nénémet egymásután mind férjhez vitték, mind hozzájok illő jó nemes emberek, kit a Szilágyságba, kit a Bárczaságba, kit a Mezőségre, kit meg a Bánságba. Pedig egyik se volt többre való, mint én. Szegény édes anyánk bizony nem tanított bennünket egyébre, mint hogy a jó szájízre való ételt hogyan kell megfőzni. A mi verseket én tőle tanultam, azok mind ilyenek: «Leesett a lencse. Betörött a feje. Vajjal kötötték be. Vajjal jó a lencse». Egyszer aztán szegény anyám meghalálozott, a halotti tor alkalmával a vendégek valamelyike az égő pipával a szájában felfeküdt a hiuban a szénába, felgyujtotta a házat. Porrá égtünk. Akkor aztán az apám átköltözött a legöregebb nénémhez Vidrára, engem is magával vive. Juczi néném pedig, Isten bocsássa meg, valóságos hárpia volt, a kinél soha egy nyugodalmas órám nem volt, mindig ütött, hajtott s az urát féltette tőlem, pedig annak akkora golyvája volt szegénynek, hogy a mellényét nem tudta begombolni tőle. Egy nagy erdő közepén volt a lakásunk, a hová gyakran eljártak jókedvű vadász urak, a kik éjszakára ott maradtak a medvehajtás után. Itt láttam meg először Decebált. Akkor még fiatal, nyalka legény volt. Én meg szép leány voltam. Hasonlítottam az Emmához, csakhogy annak soha sem lesz olyan tüzes szeme, mint nekem volt. De sok komplimentet mondtak az úrfiak ezeknek az én ragyogó szemeimnek! Hanemhát mind nem ért az semmit. Egyszer csak jött értem egy kérő. Birkás volt, rücskös volt, öreg volt. Király Samunak hitták. De nem bántam én akármilyen volt is, csak megszabaduljak attól a háztól, a hol testem lelkem megunta a kujonérozást. Kezet adtam neki, megesküdtünk. Csak mikor haza vitt, akkor láttam, hogy hová kerültem. Csivasz paraszt volt a férjem, árendában élő bális, a kinél egész nap birkatúrót kellett gyúrnom döbözbe, kászuba. Nem emlékezem rá, hogy lett volna egy nap az együttlétünk alatt, a melyikben háromszor össze ne verekedtünk volna: reggel, délbe, este. Szerencsére én voltam az erősebb, a keresetlen fa mindig az én kezemben maradt utoljára, én dögönyöztem el Király Samut végül. E mellett aztán a koplalásban is volt módom. Egyik nap málépuliszka volt az ebédünk, a másik nap sült tök. A birkahúst nem vette be a természetem, a miből az uram tokányt főzött, mert tudtam, hogy mindig az esett birkát szokták erre a czélra felhasználni. Legtöbbször nyers sárgarépával laktam jól a kertben. Ez alatt gyakran odavetődött a házunkhoz Decebál, az övé volt az egész rengeteg birtok, a bális csak az ő birkása volt. Én mindjárt kitaláltam, hogy mi szándéka van a lelkemnek? Hordott ő nekem végszámra selymet, kamukát, aztán arany függőt, kösöntyüt, vaddisznót, őzet, drága csemegéket küldött a konyhára. De én csak mind nem akartam azt megérteni. Hiába tudott olyan szépen danolni, hizelkedni, hiába küldte el az öregemet hazulról, nem ért vele semmi czélt. Nekem mind csak a czigány asszony jóslata állt az eszemben. Megmondtam aztán neki világosan, hogy «lelkem úrficskám, ha maga azt hiszi, hogy a halat a fáról szedik, hát akkor maga nagyon meg fogja ütni a bokáját». S miután kapott tőlem egy párszor olyan egészséges pofoncsapásokat, sőt egyszer az öt körmöm helyét is haza vitte a pofáján, hát csak rájött, hogy a ki halat akar fogni, hát annak bele kell menni a vízbe. Egyszer csak előállt vele, hogy elválaszt az uramtól, s elvesz feleségül. Szép voltam ám akkor, mint a hétszerváltott ördög.

– Oh nagysám! Szebb nem lehetett, mint most.

– Hagyjuk azt el. Meglett, a mit kivánt. A konszilvorium (talán consistorium) elválasztott a Király Samutól, a kinek valósággal soha felesége sem voltam. S engemet Tanussy Decebál hazahozott a kastélyába. Ime tehát már a második jóslata is beteljesült a czigány asszonynak. S még azt mondják, hogy ne higyjen az ember jövendőmondóknak.

– Ez valóban különös, jegyzé meg Bakala Peti. Az ember nem hinné.