Part 5

Van már két benefactor, a ki a vacsorát fizeti.

Decebál a bal kezében egy hosszú szarvasbőr iszákot hoz, a mi valami súlyossal van megtömve. Azt oda dobja a szögletbe a szék alá s azzal a vizsla kutyájának füttyent, a ki mindjárt odafekszik az iszák mellé, s nagyokat mordul, ha valaki arra felé törekedik.

Azonnal kezdetét veszi a két vér között a kötelőzködés.

– Hát, öcsémuram, volt-e vásár a koczákra?

(Belizárnak van a leghíresebb mangalicza kondája az országban, s a legnagyobb sértés, ha a négy esztendős ártányra azt mondják, hogy «kocza».)

– Hát csak elkeltek olyan simán, mint a kelmed tinai, bátyámuram.

(A hízott göbölyt sem hizelkedés tinónak nevezni.)

– Hiszi a pisze!

– Hát fogadjunk.

– Hát mibe fogadjunk?

– Hát a melyikünk több pénzt hozott haza a vásárból, az rendeli meg ma a vacsorát az egész frequentiának, sasoknak, daruknak, s a ki a kevesebbet hozta, az fizeti a dinomdánom árát.

– Állom a fogadást. Dabajkó! Fontot ide!

Mert tudnivaló, hogy a Tanussyak pénzét nem számlálják, hanem mérik, még ők nem ismerték el a bécsi papirost pénznek, náluk csak az arany járja.

Dabajkó uram előjön a serpenyős fonttal.

– Nem ilyen sáfránymérő fontot mondtam én, hanem a min a lisztet mérik.

– No hát mázsát?

Előhozza aztán Dabajkó a mázsálót s azt felakasztják a boltozat kampójára.

– Lássuk a kend pénzét, öcsémuram.

– Megláthatjuk, szól Belizár, s előre rázva a czifra szűrét, kihúz annak a bekötött ujjából egy ócska harisnyát, a mi torokban át van kötve szijmadzaggal.

– Hát kend a szűre ujjában hordja a kongóját? Tán félti a daruktól? Lám én ott hagytam az én iszákom a szék alatt; nem félek, hogy elhordják a sasok!

(Már micsoda nagy megbántás ez megint a daruknak!)

– De rajta fekszik a kend kutyája.

– No hát lássuk, hogy melyik nehezebb?

Azzal a két pénzes hüvelyt a mázsáló két mérlegpadjára tették. Az egész sokaság összedugta a fejét, úgy nézte egymás vállán keresztül, hogy melyik nyomja le a másikat? az iszák-e vagy a harisnya?

Biz ezúttal a harisnya volt a nehezebb. Belizár nyerte meg a fogadást.

– De nincsen-e rézgaras közte? kapczáskodék Decebál a triumfáló öcsbe.

Az minden felelet helyett felkapta a harisnyát, leoldva róla a hurkot s kiöntötte az egész pénzt az asztalra. Volt valami hatezer körmöczi. Egy-kettő legurult az asztalról a padlóra. «Hagyd azt a czigányoknak».

– No hát ma én fizetek. Kend öcsémuram parancsol. Legyen a daruknak egyszer karácsonyjuk. Mit isznak a daruk?

– Dabajkó! Egy gönczi hordóval abból a harmincznegyediki diószegiből.

– Elég jó az a daruknak! No hát nekünk is egy hordót abból a híresből. Ecsém uram büszkesége! Ő termeszti.

Nagy hamar felgördítették a két hordót; akadt hozzá segítő kéz elég.

– No már most minekünk dézsát ehhez a borhoz! uraskodék Decebál.

Ezen nagyot kaczagtak a daruk. Hahaha! A sasok dézsából fognak inni.

Mikor aztán meg voltak töltve a dézsák, félig diószegivel, akkor előhozták a Decebál hajdui a pinczetokokat. Azokban meg hegyaljaival telt palaczkok voltak.

Decebál azokat a palaczkokat belerakatta a dézsákba, kaczagó kevélységgel harsogtatva:

– A szegény sasok majd csak hegyaljait isznak. Öcsémuram diószegije csak hűtőnek való, hogy a szárhegyit belerakják.

Ez már kegyetlen letromfolás volt. Még tán harag is lehetett volna belőle, ha a czigánynak esze nem volna. Tudja az már, hogy mikor az urak között valami nagy versengés támad, csak rá kell rántani az «ősapáink» nótáját, s egyszerre helyre áll a világ szokott rendje.

A nótára összepengtek a sarkantyuk; a két vezér egymással szembenézve, egy pár délczeg lejtést verbunkolt el az andalgó palotásból, egymást körüljárva, mint a hogy Kinizsi járta a kenyérmezei diadal után.

Aztán: «Igyál pajtás, jó a szállás!»

Decebál azért is Belizár poharát tölté legelébb tele a maga máslásából, összekocczintották a poharaikat, s aztán odacsapták a falhoz, hogy száz darabra tört.

Eleinte csak a falhoz, később aztán minden kiivott pohár az ablakon repült ki, a minek az lett a következése, hogy egy üvegtábla sem maradt azon, s ez azt a veszedelmet vonta maga után, hogy a piaczról a szájtátó csőcselék mind bebámulhatott a nagy ivóterembe s nézhette tetszése szerint, hogyan mulatnak az uraságok egymás között. Egyszer-egyszer ugyan kiment Csunyi Laczi, szétzavarni a fokossal a néző publikumot, de az megint csak összeröffent.

Aztán százat lehet egyre tenni, hogy a bámészkodó siserahad közt bizonyosan van valami bratinája Tanussy Decebálné asszonyomnak, a kit utána küldtek a «lelkem uramnak», hogy lesse ki, hol jár és mit mível. Az a hegyes veres orr, a mi a fejre bugyolált nagy kendő alul kilátszik, legalább szakasztott olyan, mint a Dorkó nénőé, a szép asszony vén dajkájáé, a ki neki egyúttal legbensőbb bizalmasa, annak van ilyen patent-orra, a mit mozgatni lehet, mint a tapirét.

No, ha ő az, akkor ugyan szép dolgokat fog otthon elmesélhetni a «gyémántos uramról!»

Az, hogy úgy öntik odabenn a bort, hogy bokáig gázol benne az ember, még csak hagyján, azok az ékes beszédek is megjárnák, a mikkel a két testvér egymásnak a csínjait szemébe dobálja, még az is, hogy a két nagy úr egymás truczczára, hetvenkedésből, megiszsza a kőolajat, az is derék dolog, de azt már még sem kellett volna tenni, hogy idehozassák a komédia-bódéból azt a solo-tánczosnét s a billard tetején tánczoltassák el vele a kuferczest. Hogy nem szégyenlik magukat! Utoljára valaki egy fidibuszszal meggyujtja a tüllszoknyáját s a nympha sikongatva fut el, letépett rokolyákkal. Úgy kell neki!

No de hát ez még mind ártatlan mulatság, hanem a mitől félni lehetett, vacsora után a dáridó végén csakugyan bekövetkezik.

– Ne vesztegessük a drága időt hiába! szól Bakala Peti, előhozatva a hajdukkal a kis gömbölyű asztalt, s odahelyezve azt a két ivóasztal közé. – Hej Dabajkó! Hol van a harminczkét levelű szentírás?

Dabajkó uram előhozta a kártyacsomagokat s letette a kis asztalra.

– Nem bánom! mondá Decebál. Szeretném öcsémuramtól visszaszerezni a mai dáridó költségét.

– Majd csak meg ne duplázza kend, bátyámuram.

– Hátha még azt a szép czifra szűrt is én vihetném haza az öcsémuram nyakából.

– Ha olyan nagyon megtetszett, inkább odaadom, bátyámuram.

– Ne rontsa meg a familiáját! Mit venne fel a Böske, mikor reggel fejni megy?

Volt erre nagy hahota a sasok részéről.

– Hát hiszen nem lehet minden ember olyan szerencsés, hogy királynét vehessen élete párjának, vág vissza Belizár.

Tudniillik, hogy Decebál úrnak a neje elébb Király Benczének volt az oldalbordája, a birkásnak, attól választotta el, hogy nőül vegye.

Ekkor meg aztán a darukon van a röhögés sora.

(Hejh! ha ezt a tekintetes asszony meghallaná! sóhajt fel a mozgékony orr tulajdonosnéja. Szent, hogy meg fogja hallani.)

– No hát gyepre, bajszos! szólt Decebál, a kis asztalra dobva aranytól degez iszákját.

Bakala Peti a legelső, a ki odarántja a székét, s hatalmába kerítve a kártyát, elkezdi keverni nagy ügybuzgalommal.

– De majd nem úgy lesz az, Petykó pajtás, szól Decebál. Nem úgy játszuk a filkót, a hogy te gondolod. Mert hát az én drága öcsémuram külömb legény a régi druszájánál, neki jó szemei vannak. Én így szoktam kártyázni.

Azzal kihúzta csizmaszára mellől az ezüstnyelű kést, s a játék kártyát keresztülütve vele, odaszegezte az asztalhoz. Így aztán nem lehet paklizni. Minden kártyát egyenkint kell leszelni a kés élén keresztül, s minden új játszmához új kártya kell.

Bakala Peti ezt legmagasabb fokú megsértésnek vette.

– Ez, uram, bizalmatlansági szavazat a társaság irányában. Én így nem játszom!

S megtette, hogy nem játszott, de azért ott maradt sápistának.

Nem is közönséges legényeknek való játszás volt az. Csak ketten maradtak a kis asztalnál nem sokára, a két testvér. A többi csoportban állt a hátuk mögé, úgy nézte.

Az ablakon bekandikáló veres orr csak a tömött csoport közül felhangzó kiáltásokból tanulhatja ki, hogy mi a játék rendje. Ezekből is úgy tud ő már következtetni, mint az álmoskönyvből. (Azért senki se higyje, hogy Dorkó néne olvasni tud; az álmoskönyvben képek is vannak, meg számok, ezeket ismeri, a többit hozzágondolja.)

A melyik a kettő közül hahotával kaczag, az seperte be a tételt. Az az illetlen szokás van náluk, hogy a melyik nyerőben van, az a vesztőben levőt még szavakkal is insultálja.

– No öcsém uram! most mindjárt felhúzhatja a harisnyát a Böske a lábára.

– Nem lesz baj. Engem nem térdepeltetnek le s nem kötnek az asztal lábához, ha üres erszénynyel térek haza, mint bátyámuramat.

Ennél érzékenyebb sértést alig lehet elkövetni férfiun. Hogy az embert a felesége az asztal lábához köti. Azt az embert, a kinek a hatalmasok minden láncza sem elég, hogy őt valamihez hozzákötözze: nem, még a trón lábához sem! És azt egy asszony! – az asztal lábához!! – czérna szállal!!! büntetésből!!!! S annál keservesebb a sértés, mert igaz. A biz úgy van.

Decebál bátya megrugta a játszó asztalt, s közel volt hozzá, hogy azt a marék aranyat, a mit az öklébe szorított, egyszerre odavágja Belizár öcscse szeme közé.

Ebben a pillanatban egy részeg kortes, onnan kívülről a piaczról, bedugta fejét az ablakon, elordítá magát:

– Éljen a haza!

Talán csak a melle kivánta, hogy kikurjantsa magát? talán el volt keseredve a miatt, hogy kidobták az ivóteremből? – talán bántotta a nömös harag, hogy itt az urak vigadnak, a míg ő búsul? – akármi indoka volt is a kiáltó szónak, az nem hangzott el a pusztában; mindakét czigánybanda egyszerre összebeszélés nélkül rárántotta a Rákóczy indulót, s annak az első hangjaira az egész tivornyacsoport mint egy varázsvilágításra átalakulni látszott. Azok a pirosra hevült arczok nem részeg emberek pofái, hanem hősök tündöklő arczulatai, a mit kezeikben emelgetnek, nem kulacs, palaczk, furkos bot, hanem kard, harczi bárd, lobogó, s az a két alak ott a középen, az a kún és magyar vezér, a kik egymással szembe rontva, peressé teszik az eget és földet, harczolni készek az új Istenért, meg a régi Istenért és kard élére bocsátják, kié legyen hát Etele ősapánk öröksége? A kún vezér marokkal szórja az aranyat maga körül, hogy ellenségei sorát megzavarja vele, de a magyar vezér, az a «szent», egy szavával kővé változtatja azokat. Most is ott hevernek halommal: Szent László pénze a nevök.

De szép volna, ha igy maradna a kép!

Hanem hát csak nehány accordig tart e csalódás.

«Ácsi!» kiáltják a czigánynak.

«Bolond czigány! Ne kezdd rá mindjárt a Rákóczy nótát, ha valaki elkiáltja «éljen a haza!» mikor az urak épen – «blindre vágnak vissza».

A kis intermezzo nem fojtotta vissza a választ Decebál keblébe, arra a megbántásra.

– Kövesse meg magát öcsémuram, engem nem tanítottak térdepelni, mert bennem egy csepp pápista vér sem foly, titokban sem szoktam próbálgatni, hogy megy a térdepelés?

Ez megint a legszuróbb czélzás volt Belizár féltettebb oldala ellen. Egyike azoknak az insinuatióknak, a miknek odavetésére a parlamentben fel szokás ugrani: «szót kérek». Belizárnak az esett legnehezebben, mikor azt a hírt terjesztették felőle, hogy ő szíve belső indulatai szerint a római katholika egyház felé hajlik, hogy a hálószobájában Szűz Mária képet tart s az előtt imádkozik térdepelve. Ez az ő népszerűségének sokat ártott.

Azért is történhetett az meg, hogy Belizár ilyen szóval vágjon vissza.

– Hát hiszen azt senki sem tudhatja bizonyosan, hogy milyen vér keveredett az ereibe? Decebál bátya!

Ez a paraszt sértés Decebál anyjának szólt.

Ejh, ejh! urak! Először elkezdtétek egymás marháit leszólni, azután nem sajnáltátok egymásnak az asszonyait csunya tréfa, pajkos hahota tárgyává tenni, – most már a sírban nyugvó anyákról tépitek le a szemfödelet? Illik ez Thonuzóba ivadékaihoz?

De ezt nem is tűrte el Decebál, öklével az asztalra vágott, hogy minden arany pénz tánczra kerekedett rögtön, s kirugta maga alul a széket.

– Te az én anyámat mered gyalázni, kölyök?

– Te hurczoltad fel az én anyámat elébb!

– Ezt nem viszed el szárazon.

– No hát ide vele.

Mielőtt a czimborák közbevethették volna magukat, a két dalia már nyalábra kapta egymást, s azután meg nem volt tanácsos a közelükbe menni. Mintha két oroszlán dulakodnék egymással. A férfi erő a maga ősmodorú kitörésében, a mikor csak izmok és tagok küzdenek egymással, egyik sem enged a másiknak, egymás derekát törik karjaikkal, fejeiket egymás vállára szorítják; most az egyik kalimpál a légben, majd a másik; a padlódeszka beszakad a letoppanó láb alatt, a kártyaasztal recsegve törik szét, az arany szétgurul. De bajos azt felkapkodni, mert a kit a dulakodó pár meg talál rúgni, az megsántul bele.

A czimborák félreugrálnak a falmelletti lóczákra, a két czigánybanda menekül az ablakon, meg a hátulsó ajtón keresztül, féltve a szerszámait. Csak a két törzsvendég ott a kályha mögötti szegletben pityizálgat csendes contemplátióval.

– Fogadjunk, hogy melyik kerül felyül? Mond a rácz disznókereskedő.

–…nyibe?

– Száz forintba.

–…taszáz fo…

– Én az öcscsre teszek.

–…nabáty…

– Egyszer aztán Belizár egy feldűlt székben elbotlott, s azzal hanyatt esett, a feje hátulját belevágta az asztal lábába s eszméletlenül elterült.

A hentes mester minden szó nélkül összehajtogatta a két egymásra tett százforintos veresszemű bankót s belesülyeszté a mellényzsebébe. Hanem a disznókereskedő nagyon kiabált.

– Nem igazság! Az az úr, az a veres, odadobta elébe a széket! Kezdjék újra!

Jó szerencséje, hogy a feltámadt nagy zsivajban nem hallatszott meg a kiabálása.

Úgy sem lehetett volna ezt az athletai mutatványt újra kezdeni, mert Belizár nem volt eszméletre hozható. Úgy feküdt az asztalon, a hová fektették, mint egy halott.

– Csigavér! hörgé Decebál, a ki, mint valami nagy diadal után, fogadá a nemes atyafiak üdvözléseit. Majd kialuszsza a krapuláját holnap estig. Nem való a gyereknek az ilyen bor, az gyalázta el.

– Bizony Isten! Meg van halva! ordítá kétségbeesett hangon Bakala Peti.

– No akkor egyenesen a mennyországba jutott, kaczagott a bátya, mert a katholika vallás védelmében esett el. Mindig azzal tartott. Adjatok frissen egy kruczifikszust a kezébe! Aztán énekeljétek el fölötte a «circumdederum»-ot, míg meg nem bánja a halálát.

A részeg kompániának nem kellett sok biztatás, egy rákezdte azt a szép katholikus halotti éneket (a mit én olyan nagyra becsülök, igazi demokratikus zsolozsma, «cum Lazaro, quondam paupere, vitam habeas sempiternam». Ezt éneklik a királyoknak, a herczegeknek, a grófoknak, a püspököknek és a napszámosoknak «Lázárral, a szegénynyel, fogsz együtt élni örökké a paradicsomban». Nem a felséges, méltóságos és főtisztelendő kollégákkal, nem: – Lázárral, a szegénynyel, a zsidóval! Derék zsolozsma!)

Hát a mint ezt legjobban harsogtatják, odakerül hátulról Decebál oldalához Dabajkó uram s megrántja a dolmánya szélét.

– Tekintetes uram. Már régen elverte ám a tizenkettőt.

– Hát aztán? Mi lesz belőle! Csak nincs tán Tanusvárott is «polizájstunde», mint Bécsben a nagy bőjt alatt.

– De bizony helyesen tetszett találgatni. Az a királyi biztos, vagy micsoda, azt parancsolta, hogy éjfél után minden korcsma bezárassék.

– A királyi biztos! rikácsolt fel Decebál. Eb ura a fakó! Otthon parancsoljon a hanákjainak, azoknak is csak mikor alusznak, itt pedig csak a kutyának.

– Hát hiszen én vagyok itt csak a kutya, mondá Dabajkó uram. Mert hiszen az bizonyos, hogy én magam, még ha akarnám sem tudnék ennyi urat kitakarítani a vendégszobámból, ha maguktól nem mennek. Hanem hát lássa tekintetes uram, ha én megellenzem annak a nagy úrnak a parancsolatját, hát az engem megvasaltat, tömlöczbe csukat, akkor aztán a vendégfogadóm is akár kaszárnyának csinálja; mert ha én a tömlöczbe kerülök, pusztulóba megy itt minden. – Hát ha az urak nem engedelmeskednek, a kutya bánja meg.

Decebál éktelen haragba jött, az arcza egészen elsápadt.

– No hát jól van. Dabajkónak igaza van. Itt van a királyi biztos, ő neki az parancsol. Nem szereti ő excellentiája, hogyha a korcsmában danolnak. No hát menjünk oda az ablaka alá, danoljunk neki ottan.

Ez az indítvány általános pártolásra talált, fehér toll, fekete toll fusionált benne. Olyan bolond volt az, hogy lehetetlen volt mindenki tetszését meg nem nyerni vele.

– Hozzátok az öcsémuramat is magatokkal, neki is része legyen benne.

A kábultan, aléltan elnyult Belizárt két czimbora hóna alatt fogta, s úgy hurczolta magával. A kalapja nem állt meg a fején, azt, hogy el ne veszszen, Decebál feltette a fövege hegyébe; a szűrét is oda akasztotta a maga nyakába.

Azzal kivonult az egész ordító had a korcsmából a piaczra.

Csak a két törzsvendég a kályhasutban maradt hátra.

–…gegygyel abuamirge…

– De én eloltom ám a gyertyákat – mondá Dabajkó uram.

–…glátjuk azt a sötét…

A VARJÚ-NÓTA.

A mi deákkorunkban volt egy nóta, a minek az éneklése minden iskolában meg volt tiltva, éppen azért nagyon énekeltük. Mert hát deákkorunkban mi is csak olyan rebellis, perduellis, refractárius, maleferiátus nátio voltunk, mint a mostaniak, mivelhogy az ember nem olyan, mint a spárga, a ki fiatal korában lágy és megehető, vénségére fás és kemény, az ember fiatal korában kemény, vénségére lesz megehető.

Ez volt a varjú nóta. Volt annak sok verse, de az első ez volt:

Ifjú varjú keresztről Csak ezt kiabálja: «Ur vagyok, lábam nyomát A kereszt csodálja!» A vén varjú hallja, A boglyáról ezt mondja: «Telelj ki csak, csak, csak, csak, csak. Telelj ki csak!»

Valami szörnyű mély értelme lehetett ennek a poémának, olyan mély, hogy maig sem elucubrálta senki. Mi volt az a két varjú? meg a kereszt, meg a boglya? ezt csak a sejtelmek közelítik meg, de nem a positiv adatok.

Ezt a nótát juratusok hordták szét a vármegyékbe Pozsonyból, s mindenütt csináltak hozzá alkalmilag új verseket; például ezt:

«A ló is, míg paripa, Angol nyereg alatt jár; Ha megvénűl taliga- Vonólesz, mint a szamár. Igy már sok Mágnások Lettek taligások. Akkor tudták csak, csak, csak, csak, Mivé lettek?»

Szörnyű vakmerő eszmék ezek! Ha a mai előhaladott művelt korban ilyeneket merne valaki irni, mondani vagy pláne énekelni, mit szólna hozzá a mai civilisált sajtó?

Ezt a nótát harsogtatva vonult a Régi Napból kiakolbólított emberraj a piaczon keresztül az átellenben fekvő vármegyeház elé. Elől Decebál a Belizár szűrével a nyakában, utána a Csunyi Laczi, meg a Bakala Peti által két karjánál fogva czepelt Belizár, aztán egy nagy csapat jól bevásárolt kortes, fokossal, furkósbottal ellátva; a mikkel nagyon jól esett a vásáros bódék oldalait végig döngetni.

Tanussy Decebál soha sem volt annyira ittas, hogy a maga drága «én»-jéről megfeledkezzék. Egy potentát, egy római pápa nincs annyira áthatva a saját személyének megmérhetetlen becse által, mint ez a kis király.

Az úri dölyf máza alól kirítt a sivár, rideg cynismus.

«Hogy van tovább Belizár?» kurjongatott a varjú nóta közben.

Hát mi szükség volt neki Belizárt kiabálni, mikor ő tudta maga a királyi biztos üdvözlésére gyártott verset.

«Pontyot küldtek a tóba Komiszáriusnak, Ott vár rád a sok csuka Bizony megfogdosnak Szegény komiszszáros Leszel komisz, de sáros, Akkor tudod csak, csak, csak, csak, Mivé lettél?»

A «ponty» szó világos czélzás volt a Ponthay névre, a vers vonatkozásai pedig a legfelsőbb fokú lázadást fejezték ki kétségtelenül.

– Fújjad, mondjad Belizár! rikkanta reá Decebál s újra kezdték a nótát a királyi biztos ablakai alatt: «Hogy volt, hogy, Belizár?»

Hogy ezt a pokolbeli serenadeot okvetlenül meg kellett hallani ő excellentiájának odafenn, az iránt nem lehet semmi kétség, miután a két főfő uraság, most már az igazi, második vacsora mellett folyvást ébren ült az asztalnál.

Rézkuthy úr ő méltósága eleget is talált bevenni a drága borokból, a miket ő excellentiája a komornyikjával felhordatott, sőt annyival többet az elégnél, hogy annak egy része a fejébe hágott.

A mint ezt a csúnya sivalkodást meghallá közeledni, a mikor az még csak zűrzavaros kurjongatásban és deszkadöngetésben nyilvánult, a méltatlankodás kitörése hangzott ajkairól.

– De már ez impertinentia! Ilyen vad üvöltést követni el éjnek éjszakáján a székváros közepett! Bárcsak itt tartotta volna excellentiád azokat a dragonyosokat, hogy rendre tanítanák e goromba embereket.

– Hadd kiabáljanak, majd megunják.

A mint azonban az ablak alá érve, azt a bizonyos gúnydalt eldalolták, a minek a szövege kétségtelenné teszi, hogy a sértő szándék egyenesen ő excellentiája ellen van intézve, a loyalis harag erőt vett a tartózkodó elővigyázaton. Rézkuthy úr a kardja tokjával a padlóra ütött: «Ez már gazság! ez már szemtelenség! Ez büntetést érdemlő vakmerőség».

Ponthay Adalbert csak mosolygott; még csak a homloka sem vonult ránczba.

– Sohse induljunk meg rajta. Nekem a gyülevész nem imponál. Hozzászoktam a rivajához. Hiszen ha meg akarnám őket veretni, nem kellene nekem ahhoz dragonyos svadrony. Itt van az én tizenkét hajdum, mind szemen szedett somogyi legényekből válogatva, azok közül a híres verekedők közül, a kik mikor a korcsmába mennek, azt mondják: «nem viszek botot magammal, majd lesz az ellenfelemnek!» ha én ezeket neki ereszteném ennek a nagyszájú, bortól elázott, dülöngélő csoportnak, úgy szétvernék azt egy hajrá alatt, hogy a pora sem maradna.

Erre a biztató felfedezésre azonnal nagyot nőtt a taréja Rézkuthy úrnak. Somogyi legények! Ez fordít a dolgon.

– De már ezt nem tűröm tovább! kiálta felpeczkelődve a székéről, a mint a gúnyverset harmadszor is rákezdték énekelni. Ezt eltűrnünk annyi, mint a legfelsőbb hatóság nevét beszennyeztetni hagynunk.

– Hát mi tetszik?

– Excellentiád csak maradjon itten. Én lemegyek magam személyében a lármázókhoz. Engemet ismernek, engemet tiszteletben tartanak. Oh mikor ezt a piros-fehér szalagot meglátják a nyakamban. Itt van a homo regius! A király embere! Ez respectusban tartja az embereket. – Meg fogja látni excellentiád! – Hanem azért azok a somogyi legények legyenek a közelemben.

Nem vagyunk felőle bizonyosak, hogy Rézkuthy úr nem számított-e arra, hogy ő excellentiája semmiképen sem fogja engedni, hogy érdemes vendége ily koczkáztatott vállalatra adja a fejét; sőt vissza fogja tartani erővel, lenyomja a székére, bezárja előtte az ajtót, hogy ki ne mehessen. Hanem ez esetben nagyon megcsalódott, a királyi biztos egészen komolyan vette ezt a nemes elhatározását s azt mondta neki a vitézkedésre, hogy «jól van, kisértse meg méltóságod». (Talán gondolt is akkor valamire?)

Ekkor aztán mit volt mit tenni? Neki kellett menni a veszedelemnek, lehetetlen volt a visszavonulás.

A kortes urak ez alatt már a vármegyeház kapuján a czapfenstreichot verték oda lenn.

Egyszer aztán felnyilik a kapun levő kis ajtó, sarkig kitárulva; s kilép rajta, kurta, de méltóságteljes léptekkel a homo regius. – Sok lépést nem tett előre a kapuból, hanem annál hatalmasabban állt meg.

– Ki meri háborgatni az ország szentélyét? kiáltá, félelemtől erőltetett harsogó hangon. Mért nem takarodnak az urak haza?

– Ki beszél odalenn? Kiálta Decebál a tömeg közül kiválva s a kurta uraság felé közeledett.

Az egy lépést hátrafelé téve, s ott erősen megtámaszkodva, de a mellét annál jobban kifeszítve kiáltá:

– Én vagyok Rézkuthy Baló, szorultában a kicsinyített gyerek neve akadt a nyelvére.

– Hallod-e héj Belizár? ujjongott Decebál, itt van a rézorru bagó!

Erre azonban tűzbe jött a depreciált nagyság, s mérgesen felállt a lábai hegyére.

– Hallja az úr! nyissa ki a szemét! Én vagyok a «homo regius!» tisztelet ennek a jelvénynek!

S rémült büszkeséggel mutatott a nyakán függő érdemrendre a fehér-piros szalaggal.

– Mi vagy te? horkantott rá Decebál – Homo regius? Király és filkó egymás mellett aduttban? akkor te vagy a «bellus musicus». Gyerejde, hadd látlak. (Sötét volt, tökéletes, még ha lett volna is lámpás a városban, az anti illuminátio napján azt is kioltották volna.)

S azzal kinyujtva az izmos karját, nyakon markolta a szent és sérthetetlen férfiut.