Part 3

Nekifohászkodásáról észre lehet venni a szándékát, hogy ez itt mondokát akar tartani. Úgy lesz. Hangja kissé rekedt gordonkaszerű, de azért ünnepélyes.

– Nagyméltóságú királyi comissárius úr!

Hanem ennél a szónál egyszerre tele lett a szája musliczával.

– Phi! Phü! köpködött jobbra is, balra is a szónok, míg ismét visszavívta koczkáztatott szólásszabadságát s folytathatá, azaz hogy elkezdheté:

– Dicső nap ez, melynek fénye ma homályba borul.

De hogy miért borul homályba, azt már megint nem engedték neki elmondani a szunyogok. Nagyon sokan voltak.

– Ez a nap, mely dicsőségbe borul… phi! phü! a keserű voltát a musliczájának!

Adalbert gróf nem állhatta tovább a dicsőséget, közberivalt a selyemkendő alul:

– Kicsoda, micsoda az úr?

– Én vagyok Sajgató Hollofernes, tekintetes, nemes Tuhutum vármegye persecutor hadnagya.

– No ha persecutor az úr, hát persequálja a tolvajokat, takarodjék a vásárba rendet csinálni, nekem pedig ne köpködjön itten phrasisokat, meg musliczákat, hanem hagyjon szaporán odább menni.

Ezt a kivánságát annyival örömestebb teljesíté Sajgató Hollofernes, mert csakugyan nem lehet az embernek ilyen szunyograj között az ékesszólását gyakorolni.

Ponthay Adalbert gróf pedig ebből a fogadtatásból előre izlelheté, hogy mi vár rá Tuhutum vármegyében? A csendbiztost küldeni ki a királyi biztos beneventálására! Nem az egyik alispánt, még csak nem is egy szolgabirót, hanem egy csendbiztost! Egy régi római az ilyen rossz omenre rögtön visszafordult volna. De Ponthay Adalbert gróf nem volt régi római, azért azt parancsolá a kocsisának, hogy már most vagdaljon a lovak közé istenigazában, hogy bejuthassanak Tanusvárra, mielőtt a Sisera hadai utolérik.

Ez aztán szerencsésen sikerült is ő kegyelmességének.

A marhavásár terét háta mögött hagyva, a somogyi lovasok elől lovaglása mellett, minden akadály nélkül bejuthatott a sorompón a városba.

A sorompónál kövezetvámot szednek, mivelhogy a piacz közepén van egy keskeny vályúforma mesgye, fehér mészkövekkel kirakva, de arra rá nem hajtat senki, a kinek még csont van a szájában. Tőle azt sem kérték.

Tanusvár csak olyan város, mint a többi. Legszélről egy sor czigányputri, azután következik egy utcza szalmafödelű ház, folytatja egy másik, zöld mohával lepett zsindelyes házsor, közbe egy csoport új zsindelyes, ott nemrég tűz volt, azután jön a nagy piacz, ott van a városház, az cserepes tetejű, csak a fala vedlett, patika, vásznos bolt, fűszerszámos egymás mellett, zöldre meg sárgára festett házak, az egyikben szappant főznek, a másikban bőrt cserzenek, ezek a polgárpatriciusok házai. Odább van egy másik piacz, az nem olyan nagy, ott van a vármegyeháza, átellenében a nagy vendéglő a «Régi Naphoz». (!!) Aztán van két nagy templom, az egyiknek a tornyán körülfutó erkély, a melyről a toronyőr hirdeti a világ négy részének az idők mennyiségét; a másiknak a tornyán van még négy kisebb torony-malacz. A kálvinista torony órája esteli hat órát mutat, a pápistáé déli tizenkettőt, a miből, a ki az astronomiát érti, kiszámíthatja, hogy lehet úgy délután három óra felé az idő.

Hanem ezek a Bædeckerbe való adatok most már mind háttérbe szorulnak az országos vásár alkalmával, a mikor tudvalevő, hogy még egy másik várost szokás építeni a réginek közepébe, fából.

Kétoldalt fabódékkal van szegélyezve minden utcza.

Minthogy ma még csak a marhavásár napja van, az árusok még nem rakodtak ki, annálfogva a legtöbb sátort csak most tákolják össze; minden utcza el van torlaszolva deszkafalakkal, gerendákkal; kalapács, baltafok csattog, kopog mindenfelé. Jó, hogy a lovasság trombitása elől megy, utat riasztani a bábel-tornya építői között.

Így jut el a királyi biztos úr a városházáig.

Ott felállíttatja a téren a lovas svadronyt, s azután felüzen a városházába a biróhoz, hogy jöjjön le hozzá.

Feltünő, hogy ő excellentiája sem egy titkárt, sem egy jurátust, patvaristát nem hoz magával. Ez az ő jellemrajzához tartozik. Minden irásművelő ember iránt bizalmatlan, fél, hogy elárulják a titkait, s soha sem adja irásba a parancsolatait, hogy csak addig is meg ne tudja a szándékát valaki előbb, a míg papirosra teszi.

Tanusvár birája afféle demidoctus ember. Syntaxist végzett biz ő csak, de nagy nála a praxis. Az apja is biró volt. Nem is igen kapaszkodnak ez után a hivatal után.

– Soh’se keresgesse biró uram a titulusaimat! rivalt rá Adalbert gróf a jámbor emberre, a midőn az két kézzel válogatott a «tekintetesek és méltóságosok» között, hanem hallja meg, mit mondok. Itt van ez az escadron lovaskatona, ezeket rögtön szállásoltassa be a legjobb kvártélyokra, hogy panaszuk ne legyen. Itt maradnak, a míg szükség lesz reájuk.

– Bizony-bizony! hebegé a biró a fejét vakarva.

– Azután tegyen intézkedést, hogy a korcsmárosok éjfél után a korcsmáikat bezárják. A ki szót nem fogad, vasra fog veretni, hadi törvényszék elé állíttatni s a korcsmája bezáratni.

– Bizony, bizony.

– A legkisebb zenebonára a katonaság rögtön fegyverbe fog öltözni s fegyverét személyválogatás nélkül alkalmazni fogja. A rendért biró uram felel nekem a fejével. Most vakarhatja már biró uram a fejét!

A salugáderek mind zárva voltak egész utczahosszat, egy kiváncsi asszonyfő sem mutatkozott az ablakokban, csupán egynéhány vászoncselédnek jutott eszébe épen akkor üríteni ki a mosogatós dézsát az utczai kanálisba, mikor az excellentiás úr hintaja azon döczög, s talán egész véletlenül történt, hogy a vásáros bódék által összeszorított utczán épen a csatornát barázdolva, haladt egy fakó szekér a négy lovas hintó előtt, a melynek a tulajdonosa megátalkodottan kiabálta onnan a kocsis-ülésből: «hajmát vegyenek!» A hagymás szekeret szerencsésen elkerülve, végre eljutott a hintó a megyeház terére, a hol keresztülvergődve a laczikonyhákon, megtalálta a Bocskay idejéből való tisztes ó épületet.

Ott sem várt rá semmi küldöttség, a kapu zárva volt, csak a kis ajtóban állt kivont karddal egy szál megyei hajdu, kék mondurban, veres-sárga zsinórral. A királyi biztos somogyi hajdui pedig az ő családi színeit viselték a mondurjukon, sárga dolmányt veres-kék zsinórzattal. A míg az utóbbiak az előbbit capacitálták, hogy fel kell nyitni a kaput, abba szép idő telt bele. E szünet alatt odasomfordált a hintó mellé egy szál czigány hegedűs, abból a fajtából, a kit minden banda elüldöz a kebléből. A boglyas nagy fején volt akkora kis süveg, hogy az csupa csoda, hogy tud rajta megmaradni. A dolmányából nagyon kinőhetett, mert csak a könyökén túl ért a karja, s ez volt az egyedüli felső ruhája; annak a hiányosságain keresztül tündöklött a mahagoni barna bőre, ellenben a nadrágja valamikor áldott termetű emberre lehetett szabva. A két lábán volt két felemás csizma, az egyik félig még jó volt, a másikból már kikandikált a lába ujja, minélfogva az egyik csizmáját gondosan eldugta a másik mögé, természetesen a jobbikat, mert ha a rosszabbikat dugta volna el, az már svihákság lett volna.

A czigány hegedűjén csak három húr volt s a vonója madzaggal volt összekötözve.

Ez az alak volt az első és egyetlen tisztelkedő.

Olyan igyekezettel húzta a mai nap divatos nótát a hintóban ülő úrnak, hogy még a szája és a szemöldöke is segített hozzá. Ehhez a nótához danolni is szokták a szöveget a muzsikusok: «Jaj de szakad ez a húr! Majd megfizet ez az úr! Az úr Isten éltesse Tanusváry urakat!» A soloczigány a végsort igen leleményesen így travestálta: «Azs úr Isten iltesse, ecscselencsás uramat!»

Ezt bizonyosan úgy küldték ide – csúfságból.

Ponthay gróf nem ügyelt a rongyos moréra. A hintó begördült a felnyitott kapun át a boltozatos bejárat alá, a kaput újra becsukták mögötte, a rongyos művész még akkor is húzta és gajdolta: «Jaj de sakad ezs a húr! majd megfizset ezs azs úr!» Egyszer aztán kijött a kapun az egyik somogyi legény, az egyik keze hátra volt téve: «Gyerejde csak te czigány, kapsz egy kis borravalót». – De a czigánynak volt annyi esze (vagy tán előre fel volt eszelve másoktól), hogy ne várja be azt a borravalót, nagyot ugrott, félkezébe kapta a süvegét s tova iramodott; hanem azért a somogyi legény karikásának az ostorsugára mégis utolérte s jót csípett a lába ikrájába, a mitől aztán a czigány még jobban tudott szaladni.

A HOMO REGIUS (KIRÁLYI EMBER).

A megyeház udvarán behajtatott a négylovas hintó, berobogott a tizenkét lovas hajdu, ennyi zajra mégis csak meg kellett mozdulni valami élő léleknek a házban.

A strázsán kívül az őrszobában csak két hajdu volt még, az egyiket a hideg lelte, a másik meg a csizmáját foltozta, azok nem jöhettek, hanem a melléksikátorból, mely a börtönökhöz vezet, előczammogott a várnagy, a ki egyúttal porkoláb s a rabokra felügyel, hogy a dohányt elég apróra vágják. Öreg legény már, borotvált vörös arcza s félreütött orra van, a bajusza rövidre nyirva. Ő is hajdu egyenruhát visel, strázsamesteri ranggal. Az a legkiválóbb ismertető jele, hogy az egyik lába térdben görbe, minélfogva minden lépésével úgy tesz, mintha le akarna ülni.

Régi embere már a vármegyének, haszontalan ügyefogyott ember, de hát csak nem lehet kilökni az utczára. Ponthay gróf is jól ismeri.

– No hát, Karakó! fáj-e még az ökörcsont? kérdi tőle, mikor elébiczegni látja.

– Az ökörcsont nem, hanem a többi, felel rá a porkoláb.

(Tudniillik, hogy egyszer keresztül ment a lábaszárán a terhes szekér, s általános a hiedelem, hogy az egész hiányzó csontot egy egészséges ökör lábszár-konczczal sikerült helyettesítenie a megye csodakurás orvosának, s az ökörjárulék tökéletesen otthon találta magát Karakó uramnál, hozzá forrott. Si non e vero…)

– Hát itthon van-e a főispán úr ő méltósága? kérdezé tovább a hintójából leszállt hatalmas úr.

Karakó uram mindig köhinteni szokott előbb, mielőtt választ adna.

– Krhm, km. Engedelmet kérek. Az nincsen idehaza. Kiment a jószágára.

– Hát az első alispán úr?

– Engedelmet kérek. Kint van a pusztáján.

– A főjegyző úr sincs idebenn?

– Engedelmet kérek. Kiment a tanyájára.

– És az archivárius úr?

– Engedelmet kérek. Azzal nem szolgálhatok, hogy hol van.

– És a központi főbiró úr?

– Az otthon van a felesége kastélyában, Pogányházán.

– Tehát egy árva lélek sincs a megyeházában? Nagyon jól van. S hol vannak a főispán úr tiszti szállásának a kulcsai?

– Azokat ő méltósága elvitte magával.

– Az sem baj. Karakó uram azonban itthon tartsa magát, s várja további rendeleteimet; most nincs szükségem rá.

– Én, meg a rabok szolgálatjára állunk excellentiádnak.

– Köszönöm.

Azzal szép csendes halk hangon kiosztá a rendeletet Ponthay Adalbert a maga embereinek. Oh, volt itt gondoskodva minden eshetőségről. A tizenkét legény között volt olyan ezermester is, a ki fel tudta nyitogatni sorban a bezárt ajtókat. Lakatosért sem kellett küldeni. A főispáni szállás kénytelen volt vendégszeretettel feltárulni a királyi biztos úr előtt.

Onnan ugyan minden kényelemre való utensiliák hiányzottak; a konyhából a főző edények, a pohárszékből a tányérok, poharak s a nyoszolyából az ágynemű. Mind nem baj az. Ő excellentiája egész társzekérrel küldé előre a saját asztali készletét, a szakácsával együtt. A komornyikja is azon a szekéren utazott. Ezek már két nap óta itt vannak a «Régi Nap»-nál, csak át kell mindent hordatni. De ha itt nem találnának is lenni, valami véletlen által meggátolva, ő excellentiája tudja, hogyan kell magyar úri embernek utazni? ott van a hintó ládájában a legszükségesebb: a felfújható szélpárnák, a szarvasbőr-terítő, ott van az elemozsinás ládikó hideg sültekkel, aztán a jól ellátott pinczetok; a somogyiak hirtelen rendbehozzák a hálószobát, fel is terítenek, a míg szakács és komornyik innen-onnan előkerűl. Nem hiányzik semmi, csak épen valami étkező társ, az asztaltól. Talán még az is kerül valahonnan.

A somogyiak is gondoskodnak magukról. Itt ugyan a főispán konyháján még csak egy gulyáshúsnak való bográcsot sem hagytak; de a zsivány-pecsenye megsül egy fanyárson is, hozzávalót ád a mészárszék és a hentesbolt, s ha nincs tüzelő, mindjárt előkerül az is, csak a gyülésterem karzatáról lehozzanak egy pár padot, azok is tölgyfából vannak.

Különben mulatság van elég. Épen a megyeházával szemközt van felállítva a kolompáruló bódéja, a hol a juhászok próbálgatják a különféle birkaharangokat; a tér közepén már megkezdte a működését a komédiás társaság, a mit hirdet a bőrrepedésig püfölt öreg dob, meg egy sivító kintorna, a mi órahosszant tilinkózza az «eladom a kakasom – tizenhárom garason» nótáját; egy vak koldus meg egy csonka koldus versenyez egymással két átelleni szögleten, irgalomkeltő virginálással, és azonfölül a kálvinistáknak nagy halottjuk lehet, szünet tartás nélkül huzzák a harangot. Van belőle három: egy igen nagy, egy igen kicsi, aztán meg egy repedt.

Egyszer azonban, mikor már épen le akar ülni az asztalhoz a királyi biztos, hogy magányosan hozzákezdjen a kinálatlan falatozáshoz, olyanformát hall, mintha a feje fölött járkálnának.

Tudniillik, hogy az egyemeletes megyeháznak a kellő közepén van még egy felülemelkedő tractus, a miből kitelik egy szoba.

Ki lakhatik ottan?

Adalbert gróf csengetett (csengetyüt is hozott magával) s azt mondta a hajdunak, hogy küldje be hozzá a várnagyot.

– Van valaki idefenn a fejem fölött a donjonban?

– Krhm, km. Igen is, engedelmet kérek, ottan laknak.

– Hát már azok miért nem hagyták el szintén a vármegyeházat, ha a többi mind elpárolgott?

– Mert azoknak nem szabad, kérem alásan.

– Talán arestánsok?

– Oh dehogy! engedelmet kérek alássan. Hogy tennénk arestánsokat a contignátióba, pinczében azoknak a helyük, még onnan is megszöknek. Az a két úr odafenn a «homo regius» meg a «homo capitularis». Ide vannak küldve ő felségétől statutióra, s a törvény regulája szerint a homo regiusnak kötelessége a statutio után hat hétig a vármegyeházán maradni, s bevárni, hogy nem protestál-e valaki?

Karakó uram nem járt több iskolába, csak a syntaxisig, hanem a sok évi praxis alatt ragadt rá annyi juridicai ismeret, miszerint hivatva érezheté magát ő excellentiájának a magyar közjogból felvilágosításokat adni.

– Hogy hivják ezt az urat?

– Méltóságos Rézkuthy Barnabás, locumtenentialis assessor úr.

– Hallottam a nevét valaha. Hát a másikat?

– Az «csak» egy pap. Nem tudom a rangját. A nevét meg elfelejtettem.

– Van veres öv a derekán?

– Én bizony nem néztem meg. (Karakó uram vastag nyakú kálvinista volt.)

– No mindegy. Hát menjen fel kend ahhoz a két úrhoz, s invitálja meg a nevemben egy pohár borra, meg egy kis collatióra.

Karakó uram megjárta a nehéz utat a másféllábával, telhetőleg rövid idő alatt s visszabukdácsolva, megreferált.

– A homo regius azonnal fogja tenni tiszteletét, csak gálát vesz föl, hanem a homo capitularis engedelmet kér, ma péntek van, neki bőjtölni kell.

– No hogy annál jobban bőjtölhessen, vigye fel kend neki ezt a dobozka sardinát. Itt tudom, nem kapni halat. A másik úr meg ne sokat gálázzon az én kedvemért, látja, hogy én is csak «bon jour»-ban vagyok «itthon».

De biz azért a locumtenentialis assessor úr csak felölté a zöld máncseszter zrinyijét, a kardját is felkötötte, sőt még a Lipótrend középkeresztje is oda volt kötve a nyakába a kétujjnyi széles szalagon, mikor belépett.

Most már az arczára is emlékezett az excellentiás úr, találkozott vele egyszer a tavernicus előszobájában. Egy ilyen jeles figurát nem lehet elfelejteni.

Rézkuthy Barnabás úrnak a termete magasságban nem üti meg az öt lábat, de a mi elmaradt a hosszából, azt kipótolta az alkotótermészet a szélességében, vállai oly terjedelmesek, hogy a szárnyajtón csak féloldalt tud velük befurakodni, azután következik mindjárt a has a mi a mellet is helyettesíti, s a két lába azt a látványt nyujtja, mintha két sonka indulna el járni sarkantyús csizmában. Hanem aztán a karjai leérnek térdig. Meghajtani nem tudja magát, csak a két kezét veti hátra, ez jelenti nála a bókolást.

A feje is egészen quadrál a termetéhez. Igazi megoldása a circuli quadraturának, minden négyszegletű rajta és mégis gömbölyű. Ez a fej nem képes alázatosan meghunyászkodni, mert ahhoz való nyaka nincsen. Ez az arcz nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat, a büszkeséget, daczolást, boszuállást, csupa pirosból veresbe átmenő szinek tarkállanak orczáin, homlokán. Álla, orra, homloka, mind kétfele vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapczával, s a felső ajkat diszítő rettenetes torzonborz bajuszszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldök, a miket hogy ha összeránczol, a sűrű, kurta, sertekemény haj lehuzódik a homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyilik a szeme, azaz, hogy csak a félszeme, mert a másik hiányzik s a kire ezzel az egy szemmel rámered, annak minden rémmesét eszébe juttat vele, a mit csak Polyphemus Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiók-mennydörgés.

Ez az úr a legfélénkebb teremtés a kerek földön.

Nem a halavány félelem, hanem a tulipiros félelem megtestesült alakja. Ekkora kókuszdióhajba még kisebb mogyoróbél nem szorult soha.

A ruházatát, fegyverzetét már leirtuk fentebb a homo regiusnak, de az utóbbit még ki kell egészítenünk egy nagy spanyolnád bottal, a minek elefántcsont fogantyúja volt s körültekert szijczafrangja. Ezt sem hagyta el magától.

Az excellentiás úr cordiális nevetéssel fogadta az ajtaján egyik vállát a másik után betoló uraságot.

– De ugyan, illustrissime, nem hivattam én uraságodat duellumra hozzám, hanem egy kis solid vacsorára, mi a kányának hoz ide magával ennyi fegyverzetet? Inkább kést, villát hozott volna.

Az is van. A csizmaszárba oda van dugva az ezüst tok, a miben rendes ember az evőkését és villáját hordani szokta. Hanem a kardját nem hagyta eldisputáltatni magától az illustrissimus.

– Kérem alássan! Hozzá tartozik ez a magyar viselethez. A kard a magyar öltözet kiegészítő része. Mikor ő felségéhez vagyunk hivatalosak díszebédre, a kardunkat akkor is a térdünk között tartjuk. A ki kard nélkül jár magyar ruhában, azt felszolgáló hajdunak nézik. Én még éjjel az ágyba is odafektetem magam mellé a kardomat. Ez a kard ott volt Budavára vivásánál is.

– No de legalább azt a sinkót tegye le a kezéből, illustrissime.

Azt tehát odatámasztotta a szék támlájához, a melyre leültették, hogy keze ügyében legyen.

Ő excellentiája azonnal hozzá fogott a mai ülés érdemleges tárgyalásához s elkezdte szeletelni a sült borjuczombot a magával hozott ezüst tányérkákra, míg egy furfangos etuis több rendbeli egymásba tolható ezüst pohárkákat adott elő a finom sombor számára.

Rézkuthy Barnabás úr ez alatt nyugtalanul nézegetett a háta mögé. Egy ablak, redőnyöstül együtt nyitva volt.

(Én nem tudom, ezek a mágnások honnan veszik kölcsön a bőrüket, hogy mind nyitott ablak mellett dégálnak? nem kapnak ezek se rheumát, se grippét. Azért megy tönkre a gentry, ha velük együtt feszít.)

– Talán nem szereti a nyitott ablakot, illustrissime?

– Bizony instálom, nem szokott hozzá a fejem, otthon mindig süveget viselek a szobában.

Adalbert gróf becsengette a szolgálattevő hajdut, s becsukatta vele a redőnyt is, meg az ablakot is.

Ekkor aztán meg volt nyugtatva az illustrissimus. – Nem a légvonattól félt ő, hanem attól, hogy valami perversus paniperda onnan a piaczról, a mikor ők vacsorálnak, a hideg pecsenyéhez még valami czitromot, vagy mit talál behajítani a nyitott ablakon.

– No de most meg aztán olyan meleg lesz idebenn, mondá a gróf, hogy megüti az embert a guta, vetkőzzünk neki illustrissime.

S maga mindjárt le is vetette a felső kabátját.

– Csak méltóztassék excellentiádnak, egész uri kényelme szerint. Én így vagyok szokva. Menté magát és dolmányát Barnabás úr.

Pedig majd megfulladt a nyakig begombolt zrinyi dolmányban, s később, mikor a bor is kezdte hevíteni, csak úgy sütött az orczája, mint az izzóvá lett vaskemencze.

S csakugyan igaza volt az illustrissimusnak, hogy azt az ablakot becsukatta, mert alig került a sor a hideg őzgerinczsültre, a midőn egy jól kivehető koppanás hangzék épen annak az ablaknak a redőnyén. Valami követ dobtak rá – nem, «az» itt nem terem, valami lágyabb volt.

A homo regiusnak az arcza el nem halaványult, azt nem tehette, hanem elmeredt, az a félszeme, kerekre felnyilva bámult maga elé, az egyik kezével a kardja markolatát kaparászta, a másikkal a nyakában levő Lipótrenden motozott.

– Hallotta excellentiád?

– Mit?

– Azt a koppanást az ablakon.

– Sohse törődjünk vele. Tessék ebből az őzpecsenyéből.

De nem ment volna le többé Barnabás úr torkán semmi pecsenyéből egy árva falat sem.

Csak fogcsikorgatva dörmögé:

– Borzasztó egy nép ez! Mondhatom excellentiádnak, hogy borzasztó egy fajzat. Nincs ez előtt semmi szent a földön! Istentelen egy nép! Olyan pogányok most is, mint mikor Ázsiából kijöttek. A legrosszabbra kell az embernek elkészülve lenni, mikor közéjük jön.

– Sohse tessék tőlük félni. No még egy pohárral ebből a somborból.

– Éhhhn? tiltakozék büszkén Barnabás úr. Félni soha! Nem félek én a sárkánykigyótól sem! Nem félek a kitörő vulkántól!…

– De a légvonattól csak fél, illustrissime.

– Attól igen, de nem a csőcseléktől. Justum ac tenacem propositi virum… Nec civium ardor prava jubentium. Én nem magamért rettegek, de excellentiádért. Nagy kár volt azt a dragonyos ezredet nem ide a vármegyeház udvarába elszállásolni. Engemet nem mer bántani az a nép! Mikor kilépek az utczára, ezzel a Lipótrend-szalagjával a nyakamon, egyszerre úgy válik előttem kétfelé a tömeg, mint a Veres-tenger Mózes előtt, egy mormogás fut át az egész sokaságon: «Itt jön a hom oregius!» Tudják, hogy az én személyem szent és sérthetetlen! Tudják, hogy a ki engem megbánt, az a király személyét bántja meg.

Rézkuthy úr e hatalmas szavakat ugyanolyan taglejtésekkel is kisérte, az egyik ökle a levegőben volt, a másik az asztalt ütögette, a hangja pedig dörgött mint az oroszláné.

Ekkor egy másik, sokkal hangosabb koppanás hangzott az ablakredőnyön.

E hangra Rézkuthy Barnabás úr majd hogy az asztal alá nem zsugorodott, olyan kicsiny lett egyszerre, s vékony hangon, mint egy kappan, sipegé:

– Tetszett ezt hallani megint?

Aztán jött egy harmadik meg egy negyedik koppanás gyorsan egymás után.

– De már ezt megnézem, hogy micsoda? kiáltá felugorva az asztaltól Adalbert gróf s odasietett az ablakhoz.

– Az Istenért! oda ne menjen excellentiád! Ne exponálja magát! Hátha egy petárda.

A gróf nem hagyta magát visszatartani.

– Legalább öltse fel excellentiád az attiláját, tegye fel a királyi biztosi kalpagját.

– Teszem a patvart! hisz most is úgy izzad a fejem, mint a gőzfürdőben.

Azzal hirtelen felszakította az ablakot, a redőny szárnyakat szétcsapta s lekiáltott a piaczra. (Már akkor sötét volt, lámpásra nem vesztegetik itt az olajat.)

– Mit akarnak kendtek odalenn!

Erre aztán a legkellemesebb csalódást hozta meg a válasz, nem a perduellis nemes urak hajigálták az ablaktáblákat, hanem most érkezett meg a komornyik meg a szakács a bagázsiás szekérrel az útról, s minthogy a vármegyeház kapuján hiába zörgettek (esti harangszó után minden becsületes ember alszik, s a hajdu is becsületes ember), annál fogva kénytelenek voltak ahhoz az expedienshez folyamodni, hogy a mely ablak redőnyein keresztül világosságot láttak átszüremkedni, azon kopogtattak be apró rögöcskékkel.

Tehát megérkezett, a mi a főfődolog, szerencsésen a díszlakomához való czókmók.

– No illustrissime, mondá a gróf, most kezdünk el hát majd igazán vacsorálni. Megjött a szakács.

Rézkuthy Barnabás úr visszataszítá a félig kirántott kardját a hüvelyébe.

– Köszönjék! Már épen le akartam menni, hogy szétriaszszam a rebellis népet.

Most aztán egyszerre megjött az étvágya a második vacsorához is.

A «RÉGI NAP» TÖRZSVENDÉGEI.

A «Régi Nap», szavavihető tanuk állítása szerint a legrégibb vendégfogadó Magyarországon.