Part 22

De már ez mire való fényüzés egy fogoly úr börtönében?

Egyszer megint jön a két hajdu, az egyik hoz két nyalábra fogva két nagy sárgaviolás virágcserepet, a másik meg egy zöld kaliczkát kanári madárral.

Már erre nevetni kezdett Decebál.

– Úgy látom egészen fel akarjátok czifrázni a tömlöczömet.

– Ő nagyméltósága parancsolta így.

– Vajjon micsoda szellet szállta meg ő nagyméltóságát, hogy így kedveskedik, nekem?

Aztán eljött az ebéd ideje. Kompareált nemcsak Dabajkó uram a megrendelt ételekkel és italokkal, hanem a meghivott vendégurak is; a kik nehány órával elébb mint birák ültek szemben az incattussal. Most azután pajtásnevet ittak, s jó alkonyra járt az idő, a mikor vége szakadt az ebédnek. Akkor aztán felczihelődtek a vendégek s menni készültek.

– De biz én tőlem meg nem szabadultok! hatalmaskodott Decebál. A ki én nálam ebédel, az nálam vacsorál is. Itt ragadtok reggelig. Legalább hírét vihetitek, hogy micsoda keserves dolga van a szegény elitélt rabnak Tuhutum vármegyében.

Valamelyik czimbora példálózni kezdett a szobába tévedt sárga ibolyákra meg a kanári madárra.

– A szegény jó feleségem küldte ide, tudom, mondá Decebál. Az ő kedvencz virágai, meg az ő kedvencz madara. Csodálom, hogy még a kis kedves pincsi kutyáját is el nem küldte.

Hát, hogy ne csodálkozzék sokáig, a legközelebbi ajtónyilásnál csak beugrik ám a börtönbe az a kis oroszlánforma fenevad, a mi elfér egy köpönyeg-zsebbe, s nagy csaholással, vinnyogással rohan az urához, annak egy szökéssel felugrik a térdére, s egy párszor körül fordulva, oda ágyazza magát az ölébe.

– Mondtam ugy-e? hogy még a pincsi kutyáját is elküldi hozzám. Szegény jó Sárika! Mennyit évődtem vele! Kár, hogy nem hallom zsémbelni.

Hát csak kivánni kell! olyan tündérvilág van itt, hogy a mit az ember kimond, egyszerre megvan.

A börtönajtón kopogtatnak, nem várják, hogy «szabad»-e, kinyitják s belebben rajta, mint a kivánság, az asszonyok legszebbike s azzal egyenest borul az ura nyakába, s nem törődik vele, ha látják is, ha hallják is, annyi csókot rak az orczájára, a mennyi csak ráfér.

Decebál mire magához tért, azon vette észre, hogy az egész vendégtársaság elszédelgett a szobából, maguk maradtak kettecskén. Nem is bánta.

Mert csak akkor tudja ám meg az ember, hogy micsoda nagy kincs egy hűséges, nyájas, deli szép asszony, mikor a börtönajtó-ablak közé szorul.

De már ez mégis igazán nagy figyelmetesség attól a királyi biztostól. Nem hiába gróf, de fáin ember.

Azonban újra nyitják az ajtót, s megint jön két hajdu. Most meg már egy rengeteg nagy rézveretes böröndöt czepelnek be.

– Csak tegyétek oda az almáriom elé! parancsolgat nekik Sára asszony, s azzal kibontakozva férje karjai közül, siet az oldalán függő kulcstartóról kikeresni a börönd kulcsát, azzal rögtön felnyitja a lakatot, s szépen leguggolva a láda mellé, elkezdi kiszedegetni abból a sok mindenféle fehérnemüt, s aztán rakosgatja befelé az almáriom fiókjaiba.

Decebálnak csak elállt a lélekzete.

– Hát ez micsoda?

– Micsoda galambom? hát az én ingeim, alsószoknyáim, meg harisnyáim.

– De hát mit akarsz te azokkal itten?

– Hát viselni akarom, lelkecském, egymásután; a hogy rákerül a sor.

– Rá kerül a sor! Hát meddig akarsz te itt maradni?

– Meddig? Épen addig, a meddig te. Két esztendeig.

Decebál felpattant erre a szóra.

– No, azt én meg nem engedem.

– Hjaj, szerelmem! otthon parancsolj. Itt én is oly uraság vagyok, mint te. Hát nem tudod, hogy én is el vagyok itélve két esztendőre, a hogy te?

– Mit? Az én vétségem miatt?

– Nem! Gyémántom. Az én saját vétségem miatt. Nem csak ti tudtok ám felségsértést elkövetni, ha az olyan virtus, hát mink is tudunk.

– Hát mit csináltál?

– Mit csináltam? Angyalom! Hát a mint utánam futtattál, hogy forduljak vissza, hagyjam ott Debreczent, a rajkóval együtt, én egybe vágtattam vissza, haza Tüzhalomra. De téged már nem találtalak otthon, csak a tiszttartótól értettem meg, hogy le vagy tartóztatva Tanusvárott. Én rögtön másnap reggel be akartam rontani a vármegyeházára, hogy csunya ribilliót csapok miattad, de megelőzött a királyi biztos, a ki maga személyesen jött ki Tanusvárról, sok katonasággal s elfoglalta a kastélyunk udvarát, mielőtt ellenállásra gondoltam volna.

– S te ellenálltál volna?

– De így is megtettem. Az a te pipogya cselédséged (de kár a moslékot rájuk vesztegetni!) mind a kályhasutba bujt el, a mint a katonákat megszagolták; ott hagytak engemet magamra. Én csak nem vesztettem el a prezencziámat; ott fogadtam a salonajtóban ő excellentiáját s azt kérdeztem tőle, hogy kihez van szerencsém. Megmondta: ő gróf Ponthay Adalbert, királyi biztos. «Minek köszönhessem ezt a nagy szerencsét?» Hát, hogy ő bizony azzal a szándékkal jött, hogy most itt a mi kastélyunkban házmotozást visz véghez. De már ez ellen én protestálok! Mit keresnek itten? Nem vagyunk mi tolvajok, orgazdák! Azzal felkaptam a seprüt s odaálltam a szekrényem elé. A ki hozzá próbál nyulni, bizony betömöm a száját ezzel a bartwischsel.

– Igazán azt mondtad?

– Mondtam hát! Megtettem! Annak az auditornak, a ki ott kotnyeleskedett, olyat kalabintottam a ferde pofájára, hogy két foga megbánta; egynehány cserepárnak markomban maradt a pakumpartja, s mikor a kezeimet lefogták, elkerítettem a királyi biztosnak, a császárjával együtt az egész genelogiáját úgy, hogy azokon még a keresztvíz sem maradt meg.

Decebál felugrott, össze-vissza ölelte, csókolta az asszonyát. «Igazán azt tetted?»

– Azt én! de mindjárt bilincset is vertek a kezemre.

– Erre a kis kézre?

Decebál csókokkal halmozta el azt a két szép kezet.

– Akkor aztán mit volt mit tennem. Csak a nyelvemmel üthettem a gorombákat, a mint elnéztem, hogy törik fel a szekrényemet, hogy hányják fel a fehérneműimet, a míg rátalálnak arra a veszedelmes keresztes szalagra, a miről én vesztemben azt hittem, hogy valami menyecske násfája; pedig hát a királyi ember fityegője volt. Arra nagy volt a diadaluk. Azt mondták, csak azért jöttek ide. Engemet aztán behoztak ide a vármegye házára, ott adtak egy szobát a főispán szállásán. Vallattak, felirtak mindent, a mit mondtam, megfeleltem nekik. Nem hazudtam el semmit. Ma délben aztán kihirdették a sententiámat. Felségsértés miatt két esztendei tömlöczre vagyok itélve, s azt itt kell leülnöm a vármegyeházánál. Látod már most, kincsem, gyémántom, rubintom, hogyan kerültünk össze.

Az első órában ezt az esetet fölöttébb mulatságosnak találta Decebál. Ha már az embert elitélik két esztendeig tartó, tisztességes czímű vétség miatti börtönre, akkor semmi sem lehet kellemetesebb enyhítő körülmény, mint ha hasonló vétség miatt a szép, kedves, hű, fiatal feleséget is becsukják hozzá a börtönbe. (Ha ez divatba találna jönni!)

Szegény asszony! De milyen boldog is volt! Hogy végtére olyan helyzetbe juthatott a maga szerelmesével, a honnan az tőle sehová el nem szökhet, a hol se éjjel, se nappal másra nem gondolhat, egyedül ő reá. Most már egészen az övé!

Decebál nagyon regényesnek találta ezt a helyzetet. Volt benne valami az ábrándos lovagkorból. Emlékeztetett azokra a szép regékre: «Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok. Honnan aztán kirepülni soha többé nem fogok!»

Ez nagyon szép idyll volt – egy napig, két napig, három napig. De már a negyedik nap kezdte az ember megunni a nagy boldogságot.

Hiszen, ha az ember elmehetne egy kicsit vadászni, vagy kilumpolhatná magát, hogy aztán visszatérett ujdonságnak találhatná a feleségét; de így estétől reggelig s reggeltől estig mindig maga előtt látni a kedvest! Ez még imádkozásnak is sok volna.

«Nagyon édes a családi boldogság! Igaz. Ki ne találná benne gyönyörűségét? Hanem a mi sok, az mégis sok. Igenis: kávés csésze számra, de egyszerre egész fürdőkáddal! Ez még boldogságnak is tulzott!» Így mondá azt magában Tanussy Decebál.

S aztán a boldogságnak van árnyéka is. Még a mézeshetek napjai sem állnak csupa pásztorórákból. Az egy szobába bezárt férj és feleség között idő jártával mégis csak fejlődik ki egynémely véleménykülönbség.

Egyszer ilyenformát talált Deczebál a felesége előtt kiejteni:

– No de aztán már most, ha azt nyilvánvalóvá tettem, hogy én követtem el a garázdaságot, nem az öcsém, akkor én fordítom meg a botnak a boldog végit bizonyos emberek irányában. Ha nem titkolni való többé, hogy ott voltam a «Régi Napnál», akkor én indítok keresetet az ott jelenvolt czimborák ellen, hogy kinek a kezén-közén származott el a körmöcziekkel telt bőrerszényem. Fogadom előre, hogy a gaz árulkodó Bakala Peti marad benne a tolvajságban.

Ettől aztán Sára asszonynak volt nagy oka megszeppenni! Ha Bakala Petit kérdőre vonják, az megmondja az igazat, ő az egész megmentett pénzt Sára asszonynak kézbesítette, feleljen az róla, hogy mire költötte el? – Ez szép mulatságra adna alkalmat – idebenn.

Azért Sára asszony ebből a dologból egészen becsületbeli kérdést csinált.

– Nem! Annak az embernek a nevét a tieddel összeköttetésbe hozni nem szabad! Te és ő, még mint vádló és vádlott sem állhattok egymással szemben. Aztán miért? Egy pár marék nyomorúságos aranyért! Egy Tanussy Decebál kereskedjék miatta? Keverje gyanuba a legjobb czimboráit, a kik még azon az emberen kívül jelen voltak? Az egész vármegyét ellenségeddé tennéd. Az a rossz ember még képes volna utoljára engemet is rágalmazni. Akár még azt is mondhatná, hogy nekem adta ide a pénzedet. Hisz oda jött veled együtt azon a reggelen a házunkhoz. Mivel hazudtolhatnám meg? Nem! Ha te engemet szeretsz, annak a csúf embernek a nevét se ki nem mondod, se le nem irod soha. Az ránk nézve meghalt!

Erre a nagyon meleg hangon adott replicára aztán megint Decebál keblében ütötte fel a fejét a féltékenység hydrája.

– De nagyon érdeklődik az ifjasszony azért a drága madárért!

Ebből aztán egy kis családi csetepaté fejlődött ki, a minek az lett a vége, hogy az asszony odaült duzzogva az ablakhoz s egész nap harisnyát kötött, Decebál pedig végig nyujtózott a kanapén s elpipált két font dohányt. Este aztán mégis csak neki kellett kibékíteni az asszonyát.

Máskor az ember az ilyen esetben a nyakába kerítette a csurapéját, s úgy elment, hogy három napig sem került haza, de most azt parancsolja a törvény, hogy itthon kell maradni.

Egy teljes álló hétig kiállta Decebál ezt a, hol napfénynyel, hol zivatarral járó családi boldogságot, de sokszor eszébe jutott a mesemondás zárszava: «tojáshajba kerekedtek; most is élnek, ha meg nem haltak» s hozzágondolta, hogy a tündérek átkozott rossz mulatságot gondoltak ki maguknak.

A nyolczadik nap reggelén azt mondta a porkolábnak, hogy kerestesse fel Vakandi Anonymus urat s küldje ide hozzá.

– Nem kell azt kerestetni, itt ül az az almáriomban s eszi a penészes papirost egész nap.

Mindjárt elő is keríttetett.

Decebál látta (bár el volt fordulva), hogy Sára asszony egyszerre zsebkendőjével takarja el orrát, száját, a mint a régiségbúvár belép s röviden végezte el vele a dolgát.

– Elhatároztam magamat. Eredj le rögtön a királyi biztoshoz, s mondd meg neki, hogy kész vagyok arra az egy szóra.

Anonymus úgy fordította a fejét a duzzogó menyecske felé, mint mikor a görény a gyöngytyúkra sandalít; aztán egyet köszörült a torkán, ezzel adott választ s igyekezett kifelé az ajtón.

Az az «egy szó» pedig nem volt ám valami politikai meghunyászkodás szava. Abban nincsen alku. Ez az egy szó annyi volt: «kiegyezek!»

Értve az osztályigazgatási pert alatta.

Még abban az órában látogatást kapott a rab házaspár a főfiscustól, a ki holmi hivatalos irásokat hozott magával.

Azok nem érdekelték Sára asszonyt.

Az atyafiságos kiegyezés iránti nyilatkozat volt azokban törvényes kellékekkel ellátva; az egyik irat Belizár hasontartalmú beleegyezését rejté soraiban. Tehát azt még hamarabb megpuhították? Ki tudja, mivel? Hisz nem ő rá néz a csákányság! Decebál aláirta az egyezséget.

Mikor aztán a főfiscus ezt eltette az egyik zsebébe, a másikból kihúzott egy átzsinórozott függőpecsétes iratot, s azt kitárta Decebál elé.

Az volt a királyi amnestia-levél. – A dátumon még nedves volt a porzó; azt most irták bele; maga a kegyelemlevél itt hevert eleitől fogva az excellentia fiókjában.

Decebál elolvasta, s ott hagyta az asztalon.

– Mondhatom, hogy két heti kvártélyért még a muszka császár sem fizetett Bécsben nagyobb taksát, mint én ettől a cuculloriumtól.

Már az igaz. Tízezer hold búzatermő rónát elcserélni ugyanannyi havasi erdőért.

Ponthay Adalbert gróf szépen elérte a czélját. Hiszen igazsága volt, azt nem lehet eltagadni. Csakhogy ötven esztendő kellett volna hozzá rendes perlefolyás szerint, a míg igazságához hozzájuthat. Egy kicsit előreforgatta az idő óramutatóját. – Ezt nevezik «magasabb politikának» – az üzletvilágban.

– No asszony! Pakolhatod a ládádat! megyünk haza Tűzhalomra. Kitelt a kapitulatziónk!

– De kár! szólt nagyot sóhajtva Sára asszony.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: «Bongyora» az olyan haj, mely hosszú és sűrű göndör hullámzású. Székely szó.

J. M.]

[Footnote 2: Egyetlen edény.]

[Footnote 3: Nyilak bűvészete.]

[Footnote 4: Kalapács.]

[Footnote 5: A tétlenség ereje.]

[Footnote 6: Tekintetes karok és rendek. A vértes feltette a süvegét, tegyük fel mi is.]

[Footnote 7: A vértes levette a süvegét, vegyük le mi is.]

[Footnote 8: A 180. t.-cz. 9-ik szakasza, mely a nemesek sérthetetlenségét bizonyítja.]

[Footnote 9: Első évi philosophus.]

[Footnote 10: Első éves jogász.]

[Footnote 11: «Római polgár vagyok. Cajus Muciusnak hivnak. Ellenfél, ellenfelet akartam megölni. A halálhoz sincs kisebb kedvem, mint volt az öléshez… Hosszú rend jön utánam ugyane diszt keresve.»]

[Footnote 12: Ismeretlen mennyiség.]

[Footnote 13: Oh tempora, oh mores!]

[Footnote 14: Quot capita, tot sensus.]

[Footnote 15: «Mándrucz»: ősmagyar neve az oroszlánnak. Az utóbbi a török «arszlán»-ból van idomítva.]

[Footnote 16: Kártyás műszó a Makaóból.]]

[Footnote 17: Ős magyar szó: «mind a ketten.»]

TARTALOM.

I. KÖTET.

A pontaligeti park szigete 1 A nagyszerű bevonulás 22 A homo regius (Királyi ember) 32 A «Régi Nap» törzsvendégei 42 A két Thonuzóba ivadék 52 A varju nóta 66 A tüzhalmi kastély 72 Családi hangverseny 83 Nincs jobb a jó tanácsadónál! 87 Tudományos dolgok 102 A táltosok utódja 113 A nagy taktika 119 Az egy szál okos ember 129 Ki hát a férfi 138 Az egzáment 153 Emmanuel 169 Don Juan, Elszler Fanfan és Gil Blas 177 Az orvosok consultatiója 186 Macska helyett mándrucz 198 Mecius Scævola 226 A mi meg volt érdemelve 249 Egy jó szóért 269 A boldogság, amit megsokalnak 291

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

30 |kogy a korcsmárosok |hogy a korcsmárosok

36 |ezt az nrat |ezt az urat

42 |áliítása szerint |állítása szerint

46 |teszi, kogy |teszi, hogy

58 |Kinizsi j rta |Kinizsi járta

86 |adrág rongyos |nadrág rongyos

125 |elementia… tstb. |elementia… stb.

177 |nem síkerűlt |nem sikerűlt

236 |en nekem |én nekem

260 |annál inkáb |annál inkább

268 |nem ís kér |nem is kér

273 |Mondá Deczebál |Mondá Decebál

288 |esztergombi érseknek |esztergomi érseknek]