Part 21

– Jaj, jaj! Kedves amice, barátocskám. Dehogy lánczolnak téged a falhoz, hahaha! Igazán nevethetek rajta. Annyit már kiböffentett előttem ő excellentiája, hogy ha az itéletet kimondják is, a várfogság porkolábfogságra fog enyhíttetni, mivel hogy magad nobiliter feljelentetted magadat, s akkor itt ülheted le az idődet a vármegyeháznál, minden úri kényelmed meglesz, tarthatsz itt szakácsot, pinczemestert, mi, a te régi jó czimboráid mindennap feljövünk hozzád tarokkozni, preferanszozni, s olyan jól elmulatunk, mint a törökök a paradicsomban.

Ez a programm pedig már egészen kihozta a sodrából Decebált.

A négylábú saurust ágyugolyóbisnak gyúrta össze s úgy vágta az asztalhoz, hogy az a gerendákig ugrott fel.

– Nem kell a ti mulatságtok! Velem ne komázzon senki! Tegyék velem a mit akarnak, de kegyelmet ne osztogassanak. A mit megmondtam, megmondtam. Többet ne kérdezzenek tőlem, mert rettenetes leszek. Eredj dolgodra s aztán akkor lássalak, a mikor a hátam közepét. Nekem tetszik rabnak lennem. Aztán azt is megmondom előre, hogy meg ne próbálják velem azt a tréfát, a mit szoktak, hogy még egy másik embert, sub titulo «rab» ide csukjanak mellém, a ki pedig voltaképen nem más, mint spion, mert azt én megrágom, palacsintává lapítom s a falhoz mázolom. És most: örülök, hogy volt szerencsém.

Azzal szépen kitolta az ajtón a fiskálist, olyat rivalva a kinn ácsorgó porkolábra, hogy többet ő hozzá senkit be ne ereszszen, mintha ő volna itt az úr a háznál.

A fiskális meg a porkoláb egymás szeme közé mosolygott. Csak első nap van ez így.

Decebál elkezdett dühösen járkálni a börtönében alá s fel. Tudta, hogy lépteinek hangját meg kell hallani a királyi biztosnak odalenn. Elhatározott szándéka volt éjfél utáni három óráig négy magyar mérföldet legyalogolni, hogy el ne alhassék a lábdobogástól az a tyrannus odalenn.

De még félstatiót sem végezhetett el, a midőn újra nyikorogtatják az előtornácz vasajtaja zárában a kulcsot. Megint jön valaki.

– De már ezt megeszem, akárki lesz!

Úgy is várta, ugrásra készen, mint egy tigris a prédáját.

Hanem aztán épen úgy járt vele, mint a tigris, mikor a várt antilope helyett egy töviskes disznó bukkan ki eléje. A mostani látogatója Vakandi Anonymus úr volt. Épen abban az adjustirozásban, a miben legutoljára láttuk.

Ezt nem lehet megenni.

De annyit mégis megtehetett vele, hogy per kend kiáltott rá.

– Hát kend mit akar itt az én áristomomban?

A hirhedett tudós oda sem nézett rá, elfordult tőle.

– Csak tessék folytatni kérem. S azzal ment egyenesen ama nyitott szekrény felé s az előtt törökösen lekutyorodva, elkezdett neki gyürkőzni.

Csak akkor vette észre Decebál, hogy hová jutott? Hisz az a cucullorium, azonkívül, hogy vendégszoba, nemesi börtön, még egyuttal magazinja is a vármegye legócskább irathalmazának. Nemcsak egerek járnak abba, hanem tudósok is.

– Maga ide jár studirozni? kérdé most már enyhültebb hangon Vakanditól.

– Igen is. Épen a Tanussyak egyenes leszármazását kutatom Thonuzóbától.

Thonuzóba! Egyenes leszármazás! Ez a szó volt az, a mi Decebált képes volt egyszerre az egekbe emelni.

Az a rozzant szekrény egyszerre oltárrá változott előtte. Hogy egyenlő szinvonalon lehessen Vakandival, a ki guggon ült, kénytelen volt letérdepelni mellé. Hasonlított a chinaihoz, a ki a pagodlija előtt áldozik.

– Mit találtál eddig, szerelmetes barátom? kérdé könyörgő hangon.

– Sokat, de nem mindent.

Azzal előszedegette a tarsolyából az eddigi kutatások zsákmányait. Azok mind a tuhutummegyei archivum lomtárából kerültek elő. Hisz az ilyen ócska levéltár a senki jószága. Még jobb, ha egy tudós szedi ki belőle a becsesebb iratokat, mint ha a sajtos csavarint belőlük papiros töltikéket, vagy a hajduk vágnak belőle fidibuszt a viczispáni pipatorium számára.

Voltak azok között egész III. Béláig felmenő régi okiratok, a miknek a papirosa kecskebőr szinű volt már, s a betűi rozsdásak. Mindezek tágították a visszatekintő szemei előtt a multak láthatárát. Hogy a Tanussy-család fejedelmi ágból származott, azt ki lehetett belőlük olvasni. De volt közöttük különösen egy pergamenre irott palimpsest, a minek az alsó irásában fel lehetett ismerni egyikét a régi pogány énekeknek. «Hadur, Ármány, Turul, Nemere, Táltos» előfordult abban, természetesen régi scytha betükkel, a miknek valami barát egy diák litániát írt a hegyébe minuskel betükkel. Alá volt irva «Zákán».

Ki volt az a Zákán?

Az már bebizonyult tény, hogy az ősi oklevelek nyomán legmesszebb felvihető ősapja volt a Tanussy-családnak. Ez tehát élhetett a XII. században. Arra mutat a pogányének. Akkor pusztították el a hitbuzgó király parancsára a hegedűsöket a hegedűikkel együtt. Bár legalább egyet meghagytak volna a museum számára.

– A hol ennyi van, ott többnek is kell lenni. Ez volt a nagy archæolog véleménye.

– Keressük, dörmögé Decebál s levetette a kabátját, felgyürkőzött. (Nehogy a borjuszájú ingujjába bele szaladjanak az egerek.) Segíteni fogok.

– Csak csendesen. Én már tudom a tájékozást ebben a labyrinthusban.

– Több szem többet lát.

– No csak azokat tessék kikeresni, a mik minuskel irásjegyekkel vannak ellátva.

Azzal neki hasaltak a papiroscaliforniának, kihuzgálták a csomagokat, szétteregették a padlóra a leveleket, úgy jártak közöttük négykézláb. Egyszer a porkoláb be akart jönni az ajtón, Decebál széket emelt rá.

– Be ne jöjj, ha az életed kedves!

Pedig csak az üres tálat akarta kivinni.

– Jó nyomon vagyunk, biztatá Vakandi Decebált.

Még aznap meg is találtak egy leszármazási lajstromot, kutyabőrre irva, mely a leghitelesebben bizonyítá a Tanussyak őseredetét, de annak is a legérdekesebb részét, a felsőt, a hová a pogánykorbeli fejedelmi ősök nevei lehettek irva, megette az egér. Rettenetes egér! Fejedelmekre kellett éhezned!

Csak az est sötétje vetett véget a nagy buvárlatnak.

Decebál egészen meg volt elégedve. A sors intéző keze volt ez, hogy neki ide ebbe a börtönszobába kellett jutni. Nem börtön az már, hanem a Dárius kincstára. Ez egyenesen prædestinatio volt.

Az eltávozó Vakandinak azt az utasítást adta, hogy holnap a mint megvirrad, compareáljon a börtönében.

Egész éjjel alig tudott aludni, a dicsvágy ábrándaitól, no meg az egerektől.

Reggel újra kezdődött a munka, és folyt meglepő sikerrel. Félbeszakíttatott néha a belépő porkoláb, vagy a főfiscus által egy pillanatra, de azokat nagy hamar kiexpediálta Decebál. Még takarítani sem engedett a szobájában, tele volt ott teregetve minden ócska irásokkal.

A főfiscus ugyan capacitálgatta, hogy jó lenne bele nézni ebbe meg amabba a mai korból kelt paksamétába, de rá sem hallgatott. A saját peréről volt szó. «Bánom is én. A mit rám fognak, mind igaz. Itéljenek el. Felét sülve, felét főve. Nem diskurálunk egymással!»

Makacsul megmaradt a mellett, hogy nem jelen meg a birái előtt, itéljék el konok makacsságból.

Drága dolgok kerültek napfényre a poros almáriumból.

Egy Tanussy ős athnámét is kapott a török szultántól, melyben a tiszántuli hét vármegye királyának kineveztetik. Volt annyi esze, hogy nem használta, de azért itt van. Pénzt is verethetett volna a saját képére, ha akart volna.

– Ez mind nem ér semmit, mondá a nagy régész, ha fel nem tudjuk találni azt az itéletet, a mi Thonuzóbára kimondatott. Pedig annak itt kell lenni.

Az ilyen régiségbuvárnak olyan jó orra van, mint a szarvasgomba kereső kopónak. (Ejnye, de csunya hasonlat!) Mondjuk inkább, olyan varázsereje van, mint a kincskereső vesszőnek, hogy a hol a rejtett kincs bujdokol, ott egyszerre lehajlik magától.

– Mit szól ön, barátja az erénynek? mondá egyszer Vakandi. Mit keres itt a megyei acták között ez a vastag táblájú imádságos könyv?

– Bizony nem tudom én.

– Hát én kitalálom. Az ilyen régi imádságos könyveknek a táblái még régibb papirlevelekből vannak összeragasztva, s ha egy ilyen ódon könyvnek a tábláját szétválogatjuk, igen gyakran meglepő becses iratokra találunk bennük.

– Szedjük széjjel!

Úgy sem kell az az imádságos könyv a vármegyének.

Vakandi egy archæolog vakmerőségével szakítá le a könyvről a külső táblát, mely disznóbőrbe volt kötve. Hogy az egerek nem bántották, azt valami arcanumnak köszönheti, a mivel be volt páczolva; a mikor ez készült, még drága lehetett a papiros, mert a könyvnek még a szélei is tele voltak irva.

Ezt a táblát Vakandinak el kellett dugni a tarsolyába és haza vinni; mert annak a szétfejtése nagy tudomány.

Az évezredes csirizt, a mivel egyik papirlap a másikhoz van ragasztva, elébb meleg vizpárával kell felengesztelni. E végett a zsákmányt haza kellett vinni Anonymus úrnak.

Decebál addig az ideig, a míg a tudós visszatért, nem volt ezen a világon. Étvágya sem volt már, azt sem tudta, délelőtt van-e vagy délután? Rémledezett előtte, hogy a reggeli órákban valami ismerős alak karikázik be a szobájába, a ki nagyon hasonlít Csunkó Náczihoz, a jurátusok apjához, s az egy nagy bolond pecsétes levélből olvas fel előtte valamit.

Említettük ugyanis, hogy a jurátusság milyen nagy uraság volt, csakhogy nem tartott tovább, mint feszesen egy esztendeig, akkor letette a fiatal ember a censurát, s a lepkéből lett hernyó, a jurátusból prókátor. Nincs ez meg Buffonban! Azonban voltak kiváló capacitások, a kiknek annyira megtetszett a jurátus élet, hogy vénséget értek benne. A mi úgy történt meg, hogy minden esztendőben «vissza kapták az aranyat». Tudniillik a censurára jelentkező jurátusnak előbb egy aranyat kellett letenni a personalis expeditoránál, ha aztán szerencsésen átesett a censurán, scriptoristicán, akkor ugyanott megkapta a diplomáját; ha pedig megbukott, akkor vissza kapta az aranyát, s még egy esztendeig maradt jurátus. Így aztán volt, a ki ott rekedt, ott őszült meg jurátusi minőségben s a fiatal generatiónak vezetője volt a pozsonyi és budapesti erkölcsművelő intézetek látogatásában.

Ilyen forma alak volt az, a ki Decebált meglátogatta, Pestről küldték, mint az ilyen eljárásokban versatus praktikust. A börtönben ülő nemesnek ugyanis a citatoriát nem lehet az ajtajára kiszegezni, mert az ott ezt meg nem láthatja; tehát annak, ha elfogadni nem akarja, fel kell olvasni az idéző levél tartalmát.

Dehogy hallgatta ezt Decebál. Mikor vége volt, azt kérdezte a vén sastól: «aztán hol lesz az a fiaker-bál?» A «Nagy Gárdistánál»?

– Ott, felelt rá Csunkó Náczi, s végezve hivatalos exmissióját, eltávozott.

– Magam nem mehetek, hanem a feleségemet majd elküldöm, kiáltá utána Decebál.

Végre megérkezett a várvavárt szabadító.

Hogy ragyogott már messziről a rubintos orra, meg a fekete két szeme! A nyert csata diadala látszott az egész arczán.

– Heuréka! mondá görögül Decebálnak, hogy a porkoláb ne értse.

Azt azután csakhamar kiturszolták a börtönből. Nem kell ma az ágyat fölvetni!

De még az sem volt elég, hogy az ajtót kivülről magukra záratták, még azon fölül a nyoszolyát is eléje tolták annak, hogy belülről is el legyen torlaszolva.

Ekkor azután a szögletbe huzódtak, hogy a kulcslyukon át rájuk ne leshessen valaki.

– Itt van, barátja az erénynek. Mind a kettő.

– Mi az a kettő?

– Az egyik Thonuzóba itélete, a másik pedig Szár László szerződése Kenézzel, Thonuzóba apjával a fejedelmi örökösödés dolgában.

– Fejedelmi örökösödés!

Anonymus előszedte egyiket a másik után. Kegyetlenül megviselt papirosdarabok voltak.

– Vigyázva kell hozzájuk nyulni, mert töredékenyek; a XII. századig még csak a gyapotból készült papirt ismerték; ezek is abból vannak.

Mind a kettő minuskel betükkel volt irva.

Decebálnak gyönge scrupulusa támadt.

– Az első nem is lehet azzal irva, magyarázá a tudós; mert az egy országbirói itélet; egyébiránt mind a két irat, ámbár nem az eredeti okmány, de egykorú hiteles másolat; a mi az egész geneologiára teljes világosságot vet.

Lássuk.

A két régiségbuvár olyan szépen tudta már olvasni ezeket a barbár szavakat, hogy fenn nem akadt a szöveg értelmezésében.

Itt állt Thonuzóba elitéltetése. A vádpontok. «Halmokon, forrásoknál, köveken áldozott. Pogány hitben fiát nevelte. Lóhúst megette, lótejet megitta. Keresztet ledöntötte. Király ellen «szert» kötött. Pártot ütött. Zomotort tartott. Felesége penigh alirumna vala. Megitéltetett, hogy monnó[17] elsiroltassanak; ősi szokás szerint, lovával, ebével, sólyom madarával, fegyverével; asszonyember csepeszével, kösöntyüivel, függőivel, edényeivel, áldozatüst, kés, hártyára irott szer velük temettessék; Bajhalomnak neveztessék! Fiuk Zákán esztergomi érseknek adassék, keresztény hitben neveltessék, jószágaiban meghagyassék.»

– Ime tehát minden megvan, a mit kerestünk, szólt Anonymus, úgy őrizve a tenyerén a ráfektetett ócska papirt, mint a ki érzi, hogy attól függ egy ország új átalakulása.

Decebálnak a köny homályosítá el a szemeit.

Lelke előtt látta megjelenni a hőspárt; az ősapát és anyát, a kik a hitükért, az ősi istenért, a szabad-jogért inkább élve hagyták magukat eltemettetni, semhogy az itéletet megtartsák a hittagadás árán. Mik vagyunk mi, elkorcsult unokák az ő nagyságukhoz képest? Mi a Tanusvári cucullorium a bajhalmi sirdombhoz?

– Tehát ez okirat nyomán megtudtuk, hogy Zákán csakugyan Thonuzóba fia volt, s e szerint a Tanussyak egyenes leszármazása be van bizonyítva. De van ennél egy még nevezetesebb szó is ez itéletben: «hártyára irott szer» velük temettessék. «Szer» annyit jelent, mint «kötés, szövetség, egyesség», innen «szerződés.» Azért «Pusztaszer», ahol Árpáddal a hős vezér szövetséget kötött s őt fejedelemmé tette. A hártyára irott szer ott van bizonynyal az áldozatüstben eltemetve a bajhalmi sirban. Az egy czölöpsirbolt, magas hegytetőn, tehát száraz helyen, a hol a hártyapapirnak épen meg kellett maradni. Azonban itt van a másolata, annak a hivatkozott «szer»-nek, mely szintén az imádságos könyv borítékjába összeragasztott papirok közül került elő. Olvassa el azt, barátja az erénynek.

Ez még ódonabb szavakkal volt fogalmazva, ugyan csak jártasnak kellett lenni a hajdankori magyar lexikonban, a ki azt meg akarta tudni, mi van a Szár László és a Kenéz között megerősített contractusban? mikor a «kopasz» helyett azt mondják «zár», a «gazdag» helyett «szemere», a «vívást» jelenti «baj», a «vívás» ellenben «ivadékot», «apa» helyett mondják «ük», a «rokonság» helyett az a szó járja «vér», «vért» pedig jelent ráviteles értelemben annyit, mint «trón» s a mi fődolog: «fejedelem» szó helyett azt használják: «csákán.» (A mi természetesen a várkun, avar, varchonita szótól jön «Chagan.»)

Hanem azért nevezetes egy okmány ez! Mert ebből derül ki (archæologiai szófejtés mellett) az a megdönthetlen históriai tényállás, miszerint Szár László Kenézzel kötött szövetséget az iránt, hogy ha az Árpádház férfi ivadéka kihal, akkor Kenéz vére emeltessék a csákáni vértre.

És Kenéz nemzette Thonuzóbát, Thonuzóba Zákánt, tőle ered a Tanussy-ivadék, annak az elsőszülötte pedig Decebál…

Ki hát akkor az igazi «csákán» Magyarországon ez idő szerint?

Decebál büszkén egyenesedett föl, s ha oly magas lett volna, mint a milyennek lelkében érezte magát, fölemelte volna a fejével a Tanusvári megyeház cuculloriumának a tetejét.

Dejszen zörgethettek azon az eltorlaszolt börtönajtón, akár ki fiai vagytok odakinn, ez most nem megy a ti hivogatástokra semmiféle törvényszék elé.

Itt van az ő álmainak rég kergetett bálványa!

Csakhogy ez még nem az eredeti. Az ott van a bajhalmi sírdomb alatt. Bizonyosan ott van!

– S te csakugyan feltaláltad Thonuzóba sírját? kérdé hosszas elmerengés után Decebál.

– Bizony mondom, hogy feltaláltam, barátja az erénynek.

– S hogy ahhoz hozzájuthassunk?

– Nem kerül többe, «csak egy szóba», szólt ravaszul hunyorítva a vakandok.

Decebál fejet csóvált.

– Az még meggondolni való! Rakd el az irásokat. Ha elhatározhatom magamat, majd odaizenek hozzád.

– Jól van, barátja az erénynek. Én várok és hallgatok.

Az a Bajhalom, Thonuzóba sírjával Ponthay Adalbert gróf birtokán van.

A BOLDOGSÁG, A MIT MEGSOKALNAK.

A Ponthay Adalbert gróf és Tanussy Decebál közötti gyűlölködésnek a nagy publikum előtt hangzatos czímei voltak; politikai meggyőződések, felekezeti hitbuzgalom, hagyományos ős villongás, kurucz, labancz tábor! hanem a fiskálisaik meg a sedriák jobban ismerték a dolgot, «osztályos atyafiak» voltak! S ez az ellenségeskedésnek a superlativusa.

Adalbert grófnak ugyanaz volt az öreganyja, a ki a Tanussy testvéreké, utolsó ivadéka egy ősi családnak: fiusított leány, a kinek halála után egy roppant terjedelmű nagy birtok maradt az unokáira. Ez a birtok Erdély határszélén feküdt, a hol a Kárpátok kezdődnek, a keleti része rengeteg erdőkből áll, a nyugoti jól termő szőllős hegyoldalakba hanyatlik át s aztán ellapul végtelen síksággá, a mit két folyam öntözget; jó kövér termőföld, búzának, repczének, dohánynak hazája; gazdag kaszálókkal, sík legelőin jó dolga van gulyának, ménesnek.

Mikor a két család ezen a birtokon megosztozott, a Ponthayak családfeje el volt foglalva a nagy franczia háboruval; generális volt a hadseregnél, kinn feküdt Mantuában; egyszer el is fogták Makk tábornagygyal. Ellenben a Tanussy családapa idehaza volt s a maga dolga után látott. Így történhetett aztán meg, hogy a birói osztoztatásnál a rájuk maradt nagy birtokot olyan szépen osztották kétfelé, hogy a rengeteg erdőség mind a Ponthay-családnak maradt, az áldott Kanahánvidék meg a Tanussyaké lett.

Mikor aztán Adalbert gróf az apja örökébe lépett s átvizsgálta az inventáriumot, akkor egyszerre rájött, hogy ez nem jó osztály volt; ő a maga erdőfedte örökségére folyvást ráfizet, a Tanussyak ellenben dúskálkodnak; neki jutott a makk, meg a gubics; ezeknek a bor és a búza; ez nem igazság! Osztályigazító pert indított az unokaöcscsei ellen, azt követelte, hogy a nagyanyjuk jószágát ne hosszában, hanem keresztben vágják kétfelé: kapják meg azok az ő makkjának és gubicsának a felét, s engedjék át neki szintén a felét a boruknak és búzájuknak.

A régi harag méregfájának a gyökerei számára ez az osztályigazító per volt a legtelevényebb talaj. Az ilyen pernek pedig az a természete, a mi a berkenyefának, hogy a ki elülteti, az nem eszik a gyümölcséből, ezt nem végzi be egy emberöltő idő.

Arra pedig, hogy a két Tanussy testvért barátságos kiegyezésre lehessen birni, egy csepp kilátás sem volt; miután bizonyos, hogy a mire az egyik rááll, azt a másik csak azért is megtagadja. Aztán, ha az osztályujítás a Ponthay-család kedvére jönne létre, akkor a két Tanussy testvérnek is újra kellene osztozni!

De ime a «fátum», a «véletlen» közbehoz egy minden prókátori erősségnél hatalmasabb argumentumot! Thonuzóba sírját feltalálja egy régiségbuvár; ámde ez a halom épen annak a rengeteg erdőséggel fedett hegyláncznak legmesszelátszóbb gerinczén fekszik, a mely Ponthay Adalbertnek jutott osztályrészbe. Ott van eltemetve az «ük» Thonuzóba, és vele együtt eltemetve a hártyára irott «szer». Csakhogy ehhez hozzájutni más áron nem lehet, mint a békés kiegyezés áldozatáén; s ez annyit jelent mint egy szép tízezer holdas pusztát átadni cserébe egy ugyan akkora ősrengetegért.

Bizony nem lehet rossz néven venni Decebálnak, ha minden dicsősége daczára is azt mondá magának: «aludjunk erre egyet!»

Mert hát nem hiába van az ország czímere is olyan formán osztva kétfelé, hogy az egyik részébe esnek a folyó vizek, meg a sík földek, a másik részébe pedig a hegyek; s ha az utóbbiakra van feltéve a korona és a kereszt, ez azt jelenti, hogy a hegyek, erdők a főuraké és a papoké, a másik aztán a mienk.

Decebál még nem adta be a derekát, meg volt ugyan már rendítve; de még tartotta magát a lábán. A mérleg ingadozott a haszon és dicsőség között. Az egyik serpenyőben búza, repcze, a másikban a bükkmakk! Ezt még a Bajhalom kincsei nem nyomják le. Még ide kell valami, a mi a súlyt erre felé billentse.

Decebál kiállta még aznap is a rabkoszton, s megkisérté kenyérbélből lovon ülő pánczélos vitézeket gyurmázni.

A következő nap reggelén korán nyitották rá az ajtót. Megint a főfiscus jött be hozzá.

– Látod, látod barátocskám, mondtam ugy-e, hogy ez lesz belőle! nem akartál megjelenni, magadat védelmezni; már most meghozta rád a törvényszék az itéletet makacsságból. Most lejöhetsz, meghallhatod, publicálni fogják.

– És ha nem megyek? szólt daczosan Decebál.

– Hát akkor visznek. De az nem volna tehozzád méltó situatio.

Decebál maga is úgy találta, hogy az bizony semmiképen sem lenne valami dicsőséges látvány, ha az ő nemesi alakját kezénél, lábánál fogva hurczolnák a hajduk a törvényszék elé. Eszébe jutott Kont balladája is, az is ott volt az itélet kimondásakor; külömben nem feleselhetett volna a királylyal.

– Jól van, ott leszek. Hadd lássam azt a komédiát!

Úgy is viselte magát a törvényszék előtt, mint a ki fitymálja az egészet. Az egész hosszan indokolt itélet felolvasása alatt egyre törekedett hetyke közbeszólásokkal rontani az ünnepélyes hangot. «No lássa az ember!» «soha több fát, mint az erdőn!» «mi a tatár? hát még ezt is tudják?» «Czoki pöngő!» «Legyen lud, ha kövér!»

A hallgatóság (mert karzat is volt) nem is volt háladatlan; eleget nevetett a mókázásain; s a derültséget nem birta elparáholni a királyi biztos haragos tekintete.

Az itélet kétesztendei nehéz várfogságra szólt, mely azonban a királyi biztos által kihirdetett kegyelmi tény folytán megyeházi szobafogságra lett átváltoztatva; hozzátétetvén, hogy «azonban a fogoly úr tartozik magát saját költségén élelmeztetni.»

Erre a szóra meg már épen elkaczagta magát Decebál.

– No, hát ha tartozom magamat a börtönben magam élelmezni, akkor azt úri rangomhoz méltóan fogom cselekedni. Hej, porkoláb, lódulj Dabajkóhoz! a hogy csak kitelik konyhából, pinczéből! Aztán én nem szoktam ahhoz, hogy magamban pánizáljak. Nekem társaság kell. Meg vannak híva hozzám az urak, birák, jegyzők, jurátus, esküdt, mind valamennyi együtt, a ki törvényt ült ma fölöttem. Legyen szerencsém az én úri lakásomon, odafenn a cuculloriumban, aztán, ha úgy tetszik, kivilágos kivirradtig együtt mulathatunk.

Ettől a szótól még a magas törvényszék tagjaira is elszármazott a jó kedv.

Decebál kezet szorított a hivatalos barátjával a főfiskussal. «Aztán te is eljöjj! Mindennap dáridó lesz itt nálam e szent naptól fogva, a míg csak itt ülök. Szivesen látok mindenkit, a hányan csak beférnek a dutyimba. Most kezdődik csak a víg élet!» Kimenet a teremből egyre osztogatta fenhangon a parancsolatokat a hajduknak, ki mit hozzon?

A börtönajtóban találkozott Anonymussal. Ez nem kedvező órában jött most.

– Eredj ám innen az ürgelyukadba! Nekem most semmiféle papirost ne hozz, mert úgy segéljen, mákos kalácsot süttetek rajta!

A régiségbuvár valami ferde mosolyra fintorította a pofáját, s az a gúnyvigyorgás meg is maradt a mumia vonásain, még mikor visszasompolygott is.

A porkoláb mondhatott volna Decebálnak valamit, a mi azt nagyon meglepte volna, de soha sem juthatott szóhoz a nagy régészeti kutatás miatt, a mint bejött, mindjárt kilökték az ajtón. Most már elmondhatná neki, s azzal egyszerre leszállítaná a patvarkodó kedvét; de hát akkor kárba veszne a Dabajkónál megrendelt ebéd, az pedig hiba volna. Úgy is majd megtudja azt még ma este a fogoly uraság az első kutforrásból, hát csak hadd patvarkodjék addig.

Decebált a börtönébe beléptekor meglepte az a változás, a mi a törvényszék előtt járta alatt e helyütt végbement. A szoba ki volt seperve; a nagy poros szekrényt az ócska iratcsomagokkal kivitték onnan, s helyébe egy díszes almáriumot, meg egy polituros pohárszéket állítottak be, a pohárszékre volt letéve a dohányos börbönczéje és a tajték pipája is.

No, ez már emberség!

Kis idő mulva jött két hajdu, a ki se kérd, se hall, összepakolja az ágynemüt, hoz helyette új derékaljat, szarvasbőr takaróval, nagy vánkos, kis vánkos hozzá, selyem paplan, mind tiszta czihával. Az ágy elé pompás nagy medvebőrt terítenek le.

Ő excellentiája, a királyi biztos úr parancsolta így.

Ez ellen nem is lehet kifogást tenni.

Decebál nem is tartott elébb valónak semmit, mint rágyujtani a jó vágott dohányra, a miben saját termékét ismerte fel.

Ezt bizonyosan a feleség küldte ide.

Szegény Sárika! Mégis jó áldott asszony ez!

Megint egy kis idő mulva hoznak egy nagy fali-tükröt s azt felakasztják a két ablak közé.