Part 2

– Csakhogy ezeknek az ellenségeskedése nem abból áll ám, hogy az egyik a Kubinszky, a másik a pecsovics párton álljon, az ő politikai dulakodásuk nem olyan természetű, mint más rendes eszű embereké, hogy az egyik a kormánypárton, a másik az ellenzék pártján állva, mérkőznének egymással. Ezeknek a harcza egymást fölülmulni a refractariusságban. Ha a bátya előáll egy vakmerő inditványnyal, az öcs egyszerre készen van egy még dühösebbel. Így liczitálják fel egymást egész a holdig. Aztán mind a kettőnek van megfelelő tábora, jól berendezett táborkarral: a leghiresebb verekedők, bicskások az ő szolgálatukban állanak. Maga a megye székvárosa, Tanusvár, mely az ő nevüket viseli, úgy oszlik meg kettőjük között, hogy a földmivelő gentry, aztán a szekeres gazdák, meg a sertéshizlalók, a birkások mind a bátya pártján tömörülnek, míg a democratia, a csizmadiák, a gubások, meg a gelencsérek, a kik között sok a nemes ember, az öcs zászlóit követik s egymást viszonozva «mezítlábos pártnak» és «plundrás pártnak» csufolják; saját magukat pedik úgy nevezik, hogy «sasok» és «daruk» s büszkék a czimükre. – Ezek tehát nem ellenfelek, hanem versenytársak, a mi sokkal rosszabb. Ha egyszer Tanusy Decebálnak eszébe jut, hogy proclamáltassa magát Pannonia és Dáczia királyának (a mihez documentumokban őrzött igényei vannak), hát bizonyos, hogy Tanusy Belizár, az öcscse abban az órában ki fogja kiáltani Magyarországon a respublicát.

– De furcsa keresztneveket válogatott nekik az édes mamájuk.

– Kétféle anyjuk volt. Az öreg Tanusy Balambérnak az első felesége oláhországi gazdag bojárleány volt, a kivel két milliót kapott készpénzben; egyenesen Mihály vajdától származott le a családja. Ennek a kedvéért lett az elsőszülött Decebálnak keresztelve. Ez az asszony, a gyermeke születése után egy esztendőre, igen rejtelmes körülmények közt, meghalálozott, Balambér úr pedig még a hat hetet sem várva be, másodszor megnősült, s ezuttal egy szép fiatal bárónőt vett el Sziléziából, ez ajándékozta meg a kisebbik fiuval, a kit Belizárnak kereszteltek. A két fivér között alig van korkülömbség s mind a kettőt a férfiui délczegség eszményképének tartják, sőt mivel egymáshoz nagyon hasonlítanak, gyakran összetévesztik őket, a mi azoknak a testvéri dühét csak annál jobban növeli egymás ellen.

– Mégis azon kellene kezdeni, hogy az egyiket a kettő közül megszerezzük magunknak.

– Csaknem lehetetlen feladat. Pénzzel, gazdagsággal nem lehet rájuk hatni. Jövedelmüket most sem tudják elkölteni, ha meg akarnák duplázni, csak azt kellene tenniök, hogy ne engedjék ellopni felét a szolgáik által, s ez sokkal kevesebb fáradsággal járna, mint hogy maga álljon be az ember más szolgájának. Az igazi főuri fényűzést nem ismerik. Arra büszkék, hogy minden butoruk kétszáz esztendős. Ambitióik pedig olyan régiókban kalandoznak, a hol azokat a kormány utól nem érheti. A bátya arról a paizsról álmodik, a min a hét vezér Árpádot a vállára emelte, az öcs meg Brutusra játszsza magát.

– Lehet azért ebből még valami. Minden embernek van a feje hátulján egy szál tarkaszinű haja, ha azt megtalálják, annálfogva el lehet őt vezetni akárhová. Csak az a feladat, ezt a tarka szál hajat megtalálni. – Nincs a két testvér között valami asszonyféle?

– Az ifjabbik nőtlen s köztudomás szerint nem csapong a fantáziája magasabbra a paraszt menyecskéknél, czigánylányoknál. Ennek a szive szenvedélymentes. Nála az asszonyféle csak olyan mindennapi kenyér. A bátya már szenvedélyesebb. Van felesége, s ő annak a rabja. Semmiféle urat nem ismer a földön, csak ezt az egy zsarnokot. És ehhez az asszonyhoz úgy jutott, hogy az elébb egy birkásának a felesége volt. Tizenhat esztendősnél több nem lehetett, mikor elszerette. Akkor aztán elválasztotta a férjétől.

– Törvényesen?

– Az erdélyi consistorium előtt, tehát protestans felfogás szerint törvényesen, annak tizennégy esztendeje, az asszony lehet most harmincz esztendős. Most is csodálatos szépség. Csupa temperamentum. A hogy mondják nálunk, tetőtől talpig szív.

– Eszes-e?

– Hát erre nehéz határozott feleletet adni. Mert először is sem irni, sem olvasni nem tud.

– Parasztnő?

– Nem az. Köznemesi családból való. Hanem egy olyan faluban laktak a szülői, a hol nem volt iskola.

– Hát a mióta férjhez ment, nem tudta megtanulni?

– Akkor meg már derogált neki az ábéczét bökdösni az ujjával. Hát csak úgy maradt. Tehát a tudománya æquale zero. A mellett babonás és együgyű. Nem ül tanácsot mással, mint a kuruzsló vén banyákkal, ezek a belső titkos tanácsosai. – Hanem aztán van neki annyi természetes esze és furfangja, hogy nemcsak a gazdatisztjeit tudja kordában tartani, s daczára annak, hogy a számokat nem ismeri, mégis mindent számba tud venni tőlük, hanem még arra is kiterjed az esze, hogy a legnagyobb cselszövényeket elbogozza az egész vármegyében; úgy látszik, hogy van valami kielégíthetetlen ambitiója, a mint szokott az olyan nőknek lenni, a kik alacsony sorsból emelkedtek magas rangba, s folyvást azon tépelődnek, hogy a világ nem tiszteli őket eléggé.

– Ez már hasonlít ahhoz a bizonyos hajszálhoz.

– Az egész asszony élénken emlékeztet azokra a szultána validékra, a kik a Yildizköskből kormányozták az ozman birodalmat, s ha megharagudtak, a mi hamarább a kezükbe akadt, chinai porczellán edény vagy nagyvezér feje, azt törték össze.

– S szereti az urát?

– Úgy, a hogy csak vad emberek szoktak szeretni.

– Hát a férje öcscsével hogy van?

– A «kisebbik urát» (így hivják a magyar asszonyok a férjük öcscsét) ezt úgy gyülöli, a hogy csak a czivilizált világban tudnak gyülölni az asszonyok.

– Van-e gyermeke?

– Van egy tizenhárom esztendős leánya.

– Az nem ér semmit.

Leány nem számít a politikában.

– Nem lehetne a két testvér közül az egyiket megpuhítani? Kérdezé, más utra térve a királyi tanácsos úr.

– Értem, hogy mire tetszik czélozni. Hanem az a mi körülményeink között nem használ semmit. A kit egyszer megpuhítottak, az aztán lágy marad; nincsen sem ereje, sem éle többé. Elveszti a vármegyében minden befolyását, s mi azon veszszük észre, hogy a mit megszereztünk, nem szám, csak egy nulla.

– Nem úgy gondoltam, hogy az egyiket nullificáljuk. Hanem a hogy a kovács bánik a vassal. Elébb tűzbe dugja, attól meglágyul, akkor hideg vízbe mártja s megaczélosodik.

– Az allegoria nem egészen világos előttem.

– Igyekezni fogok világossá tenni. Azt méltóztatott mondani, hogy az egyik testvér Bocskaynak, Rákóczynak vagy minek képzeli magát; prætendensi ábrándokkal jár-kel; a másik testvér pedig Brutust vagy Robespierret szeretné majmolni. Ezek mulhatatlanul tesznek vagy mondanak valamit, a mi az ország törvényeibe ütközik, tartanak valami conventiculumot, a miben valami perduellio kerül elő, eljár a szájuk?

– Oh, azt ők nagyon sűrűn teszik. Hanem a nagy mondásokon túl nem mennek. Erőszakoskodásaikban megtartják az alkotmányos formákat s ha valami törvényellenes kihágásra vetemednek, a mi a törvényszék szigorát felhivja ellenük, egyszerre annyi tanut állítanak elő, a ki megesküszik rá, hogy a vád alá veendő Tanusy ugyanakkor tíz mértföldnyi távolban betegen feküdt az ágyban, a mikor ez történt, hogy nem lehet a vétkest megfogni soha.

– No ha a vétkest nem lehet, hát meg lehet fogni az ártatlant. Az még sokkal jobb. Ugyanaz az apparatus, a melyik az egyiket tisztára mossa, a másikat befeketíti. Ha a hamis tanuk az egyik testvért kihuzzák a sárból, egészen kezük ügyére esik, hogy a másikat meg belemártsák. Ha a nélkül is ellenséges lábon állnak egymással.

– Ez nem rossz gondolat.

– Akkor aztán úgy tesz az ember a kelepczébe kerülttel, a hogy a vad elefántot szokták megszelidíteni. Előbb a rossz emberek ütik, verik, éheztetik; akkor aztán előjön a jó ember, ételt hoz neki, jól tartja, leoldozza a köteleit, szépen szól hozzá, elkergeti mellőle a rossz embereket s az elefánt azontúl hűséges követője lesz a «jó embernek».

– Ez kidolgozásra méltó gondolat.

– Minden siker a körülmények előidézésétől függ. A kellő hatalommal ellátva, alkalmat adni nekik a törvénybe ütköző kihágásra. Eleinte úgy tenni, mintha félne tőlük az ember; hogy vérszemet kapjanak. A hetvenkedés elől óvatosan visszavonulni; hadd nőjjön nagyobbra a szarvuk. A könnyű diadal hőstettekre csábítja az embert. Ha az megvan, akkor aztán megragadni vagy a ludast, vagy az ártatlant. Az utóbbi jobb. Mert az igazi csihést a czimborái körömszakadtáig védelmezik, de az ártatlant minden ember magára hagyja, azt gondolva, hogy annak elég védelem az, hogy nem követte el, a mivel gyanusítják.

– Aha! Haha! Igen! Igen! döczögé közbe Adalbert gróf.

– Ez aztán kellemetlen processust kap; dühös lesz, eleinte azokra, a kik által üldöztetik, de később jobban azokra, a kik helyett szenved. S ha plane megsententiázzák, az egészen el fogja keseríteni. Felségsértésért, rebellisségért, a mit az ember elkövetett, tudom, hogy gyönyörüség börtönben ülni, de olyanért, a mit más követett el, boszantó a legszelidebb szenvedés is.

– Nagyon jó!

– Akkor aztán az elkeserített emberhez odalép a jó ember, beszél hozzá részvéttel, rokonszenvvel. Megigéri neki a közbenjárását a kellemetlen következmények elenyésztetésére, s azzal meg van találva, a mit kerestünk.

– A tarka hajszál a feje hátulján? Hahaha!

– A minél fogva aztán lépésről lépésre odavezetjük, a hova akarjuk. Megmutatjuk neki az éremnek a másik oldalát, új irányt adunk az ambitiójának. Kitüntetjük, megkülönböztetjük a többiektől, fölfedezzük a jó tulajdonságait, míg egyszer aztán szerencsésen megfordítjuk s ellenlábasává teszszük a másiknak. A mi pedig azután következik, az már csak a cserépedény és vasedény sétája egymás mellett.

– Kezd a prospectushoz kedvem támadni.

– Excellentiád tökéletes teljhatalommal lenne felruházva, s e hatalom gyakorlásához mindenféle eszközökkel bőven ellátva.

– Lesz katonaság küldve a helyszinre?

– Egy zászlóalj Ceccopieri már útban van Tanusvár felé.

– Azok olaszok. Annál jobb.

– Azonkívül egy svadrony Kresz svalizsér fogja excellentiádat kisérni a bevonuláskor.

– Azok jobban imponálnak.

– Hiszen komoly tettekre nem is fog kerülni a sor. Excellentiád bölcsesége legjobban el fog igazítani mindent. A nemes urak szeretnek lármázni nagyon, de a katonát respectálják még nagyobban.

– Valami gárdát azonban kell vinni magammal, majd a somogyi birtokomról felhozatom a juhászlegényeimet, s felöltöztetem hajduknak, mert a hogy én a Tuhutum vármegyei hajdukat ismerem, azoknak hite és vallása parancsolja, hogy a hol valami baj van, onnan elszaladjanak, de ha az én somogyi bicskásaim ott lesznek körülöttem, akkor biztos vagyok felőle, hogy a tuhutumi mándrucz legények nem dobnak ki az ablakon.

– Oh, kérem, hiszen csak egyemeletes a vármegyeháza.

– És az is alacsony. Ez is biztató körülmény. Holnap reggelig meggondolom magamat, akkor majd bátor leszek tudatni nagyságoddal az elhatározásomat. Addig kegyeskedjék kastélyomban unatkozni.

– Oh kérem, nekem legélvezetesebb óráim azok, a miket excellentiád körében tölthetek.

– Azután kérem, ne tessék elfelejtkezni erről a piszokszigetről itt a parkomban.

– És a vadmacskáról. Első dolgom az lesz Bécsben, szólt meghajolva Hruszkay úr, s csomót kötött a zsebkendője szegletére. – Magában pedig azt gondolta, hogy mikor már valaminek az árát kérik, akkor már az alku perfectté lett.

Minden embernek van valami ára. S néha a kicsiny embernek nagy ára van, máskor meg a nagy embernek van kicsiny ára. – Már mi az egy Ponthay Adalbert-ért?

Egy vadmacska! De hát meglehet, hogy ránézve ez a rozzant viskó épen olyan pretium affectionissal bir, mint annak a mostani törvényes tulajdonosnéjára nézve.

E közben visszakerültek az urak a kastélyhoz.

– Ugyan kérem, mondá a királyi tanácsos úr, miféle fölfutó növény ez a verandán, a minek olyan szép sárga virágfürtjei vannak.

– Bizony nem tudom én! hárítá el magától a kérdést ő excellentiája. A főkertészem fogja tudni a nevét. Valami «scandens», vagy «radicans» nem tudom micsoda?

Hruszkay Xavér Ferencz úr tapintatos politikus volt. Ponthay Adalbert gróf úr ő excellentiája ugyanazzal a postával kapta meg királyi biztossá kineveztetését, a melylyel Sáromberkyné felmentését az osztrák metropolisból való kitiltása alól. Hogy ezt a felmentő okiratot miért ne kapja az érdeklett asszonyság egyenesen megküldve, hanem ő excellentiája kezén keresztül, azt csak az olyan finom érzékű diplomata, mint ő nagysága, birja észszel felérni, egyébiránt ő excellentiájának teljes méltánylatát nyerve meg e gyöngéd figyelme által.

Egyelőre e sorsfordulatról még ne tudjanak meg semmit a pontaligeti pocsétasziget lakói, s élvezzék még egy kis ideig a békák est-zenéjét s a bűzmocsár minden illatait.

A NAGYSZERŰ BEVONULÁS.

Hiszen parádét csinálni mai napság is csak tudnak a magyarok. Ebben rajtuk semmi más nemzet túl nem tesz. Nem is tehet. – De mi ez a mostani parádé a hajdanihoz képest, a milyent az öregeink láttak és producáltak.

Csak úgy a hiréből halljuk még, hogy volt egyszer egy mágnás, a kinek olyan dolmánya volt, hogy nem látszott rajta a posztó az igazgyöngy himzéstől! Hát az a másik, a kinek minden dolmánygombja egy-egy repetáló óra volt, a mik hogyha elkezdtek egyszerre ütni, hát az egy kis török muzsikát adott ki! Hát az az egyházfejedelem, a kinek az installatiói bevonulásánál mind a hat fekete lova ezüst patkóval volt megvasalva, a patkó mind lógott, ha egy leesett, azt ott hagyták a népnek, ott voltak diszkovácsok, vertek fel más ezüst patkót, megint olyan veszendőnek szánva. No meg aztán az a híres herczeg, a ki egy ilyen parádéra Rubensnek egy eredeti vásznát (a vászon be volt mázolva valami festéssel; megért százezer forintot) felszabatta atillának, azt öltötte fel. – Hanem hát mindezeknél hiresebb volt az a nagy parádé, a melyben Ponthay Adalbert úr ő excellentiája részesül vala, mikor bevonulását tartá Tuhutum vármegyébe, teljhatalmú királyi biztosi minőségében.

A tuhutummegyei tekintetes urak mindig hiresek voltak élczes ötleteikről. Ezuttal különös jó élcz volt tőlük a megyegyülést arra a napra tüzni ki, a mikor egyszersmind országos vásár van Tanusvárott.

A tanusvári Mihálynapi vásárra az egész ország összerajzik. Távolról, közelről megindul minden úton a hosszú szekérsor. Debreczeni csizmadiák, váradi gubások, osgyáni fazekasok, szepességi gyolcsosok, fehérvári kékfestők, meczenzéfi vasárusok, gönczi borkereskedők, üvegcsüri üvegesek, kassai mézesbábosok, pesti kolompöntők, miskolczi szűrszabók, stószi késcsinálók, pozsonyi szíjgyártók, lőcsei ötvösök, komáromi asztalosok a tulipános ládákkal, bakonybéli szerszámosok, örmény, rácz, görög, zsidó, kalmár, kupecz, csiszár, szatócs mind tódul szekérháton, a kas megrakva ládákkal, rajta gubbaszt bundás, köpönyeges ember, asszony; a kocsioldalról messze kinyúlnak a sátorfák végei; közbe egy-egy szekér czigány, meg egy komédiás trupp, az öreg dob a kis tudós lovacska hátán. Azonkívül erre a napra esik a juhászfogadás terminusa. Valami kétezer juhász jön össze a városba új conventiót keresni, meg új kolompot venni a vezérkos számára. De a mi mindennek megadja a nagyszerűség mértékét, az a roppant nagy marhavásár, a miről a tanusvári Mihálynapi «Szabadság» hirhedett. Itt van a nagy országos kiállítása mindenféle haszonra teremtett négylábú állatoknak.

S ezzel a népvándorlással együtt kellett ő excellentiájának Tanusvárra bevonulni.

Hiszen még a «Két víz» között csak istenes volt az utazás, mert ott örökké sár van, s az országút csak egyvágányú. A hogy a kerékvágást az előrehaladott szekérsor tracirozta, azon a nyomon kell az utána jövőknek mind csendesen előre haladni, mert a ki ki próbál térni a barázdából, úgy odaragad a degetbe, hogy hat bivaly sem húzza ki onnan. Haladni pedig nagyon lassan lehet, mert közben egy bárka nagyságú fazekas szekér döczög, megrakva szinültig cserépedényekkel, s annak a vágtatva haladás nem tanácsos; odább meg egy óriás tótszekéren csupa szitát, rostát visznek, ha az egyet billen, mindjárt felfordul.

Hozott ugyan magával ő excellentiája egy svadrony dragonyost útikiséretül, de mit tehet az ilyen hadjáratban. Tehát csak tűrni kell a lassú czammogást s hallgatni a szekeresek «gyih! hó!» kiabálását.

Ő excellentiája csendesen meghúzta magát a köpenyébe burkoltan a hintó hátuljában s mondogatá magában a fogai közt a bölcs német közmondást: «Geduld bringt Rosen».

A mint aztán a túlsó hidon is átczammog a szekérsor, ott az egyvágányú országút egyszerre tízvágányú dülőúttá válik, kezdődik a nagy legelő, a véghetetlen láthatárral, s a töretlen hagyott országútról jobbra-balra futnak széjjel a mellék szekérvágások, ki a senki földjére, keresztül az árkon. Itt azután a sok vásáros szekér siet hirtelen kikapni az országútról, le a sík mezőre, s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied». Kezdődik a versenyfuttatás a szekerek közt. Csak a fazekas és szitás szekerek, meg a főuri hintó maradnak meg a legalis téren az országúton; az elsőbbeknek tiltja az egyensúly theoriája az árkon keresztül vádolást, az utóbbinak pedig a törvény és rend iránti tisztelet.

Ebben a régióban aztán már nem uralkodik a sár, hanem a por. Ezer szekér veri fel a port a benyargalt rónán. Ebből természetesen a maga részét el kell ő excellentiájának nyelni türelmesen.

A svalizsérek annyit megtehetnek, hogy a hidnál hátul maradva, az utóbb jövő szekereket visszatartják a rónára való kicsapástól, s ez által meggátolják, hogy a királyi biztos úr körül előlhátul verjék fel a port, hanem azért jut neki elég, mert a szél szemközt fuj.

«Geduld bringt Rosen!»

Eddig csak szekerek voltak, most következnek a csordák. Ökrök gúlya számra, lovak ménesestől, tömött phalanxai a sertéseknek, toklyóknak özönlenek innen is, onnan is, bégetve, bömbölve, kolompolva.

Ezek még a vásáros szekereket is megállítják. A baromtorlaszon nem lehet keresztül gázolni. Az országút megtelik disznókkal. Azoknak az az út tetszik legjobban, a hol az ember az orrával turhatja a rögöt.

Ő excellentiája most az erély eszközeihez nyult, előre parancsolta a magával hozott tizenkét, hajdunak öltöztetett somogyi legényt, hogy nyissanak utat a hintó előtt. Azok kiereszték sodronyvégű karikásaikat s volt sikere a működésüknek; jobbra-balra pattogatva, szerencsésen lekergettek az árokba annyi malaczot meg birkát, a mennyinek a helyén a hintó odább gördülhetett; a négy paripa neki rugaszkodott, s a göröngyös döczögős úton vitte az úri járművet; mikor egy-egy kátyuba bezökkent a hátulsó kerék, ő excellentiája majd kiütötte a fejével a kocsi tetejét.

Hanem azért csak: «Geduld bringt Rosen!»

Hova-tovább mind több út kezdett összejönni, ugyanannyi szekérfolyammal, a mi sehogy sem fért el a medrében. Itt már nem volt elég a karikás, a dragonyosoknak is közbe kellett szólni a kardlappal. Mindez nem történt meg káromkodás nélkül.

No de csak: «Geduld bringt Rosen!»

Hiszen már közel van Tanusvára. Ott merednek fel tornyai a porfelleg mögül! Csak még egy kis kitartás.

A dragonyosoknak sikerül valahogy valamennyi szekeret, csordát, gulyát, kondát az országút északi oldalára terelni, hogy a hintó számára szabad út nyiljék. Ekkor azonban új veszedelem támad. Ismeretlen okú, kipuhatolhatlan eredetű veszedelem, csak azt látja az ember, hogy jön.

Délszakról jön valami nagy porfelleg, meg azon fölül is valami füstforma szakadvány, dühös bömbölés, sebesen rázott kolompok kalatyolása, s a mellett egy növekedő robaj hangzik, mintha egy egész lovas dandár jönne erre felé «marsch, marsch!» commandóra!

– Vágtassanak eléjük! parancsolja a teljhatalommal biró úr; a fegyvert is kell használni! S erre az egész svadron hosszú arczvonalban szembe megy a rejtélyes porfellegnek.

De hiába oda minden vitézség; nem ellenség az, a kivel beszélni lehet, hanem egy pár megriadt gulya, ökör, bivaly összekeveredve, a kit felbőszített a rájuk lecsapó kolumbácsi szunyogsereg, ez a gyilkos féreg, a mely ezeredmagával meg tud ölni egy hatalmas tulkot, s a mi ellen se embernek, se állatnak nincs semmi védelme. Az a gulya, a mit ez meglepett, meg nem áll a vízig.

Nehány percz mulva a főúr azt látta, hogy az ő dragonyos svadronya vágtat visszafelé, szörnyen megszaporodva mindenféle kétszarvú állatokkal. A hátukon hozzák az ellenséget.

Jó szerencse, hogy a kocsis nem vesztette el a præsentiáját ebben a kritikus pillanatban, mert ha az a hústömegből álló lavina itt éri az országút közepén az excellentiás úr hintaját s az a négy sárkányvérű paripa nekivadul, szörnyű catastropha lesz ennek a vége. Hanem a «matyó» azzal az okos politikával élt, hogy megsejtve a közelben egy jókora hidat, a mi az országutat átszelő száraz ér fölé volt építve, neki cserdített az ostorral az ostorhegyesnek, meg a gyeplősnek s szerencsésen el tudta foglalni azt a biztos menedéket, mielőtt a veszedelmes roham helyükbe jött volna. Az egyesült tulok-bivaly csorda, összegubajodva a svalizsérekkel, egy rohammal elfoglalta az országút töltését, társzekeret, szitásraktárt menten beleforgatott az árokba, ott maradtak; aztán rohant bomlottul a túlsó oldalon megtorlott szekérvárnak, a mi futtában útját állta. De úgy ugrálta azokat a szekereket keresztül az a rideg marha, mint a legjobb angol versenyparipa; a vásárosok ugyan előkapták a sátor-karókat, s azokkal vitéz ellenállást fejtettek ki, de az mind nem használt semmit, a bivalyok, tulkok már fanatizálva voltak s halálmegvetéssel és magasan csóvált farkkal rohantak az akadálynak; egynehány szekeret pozdorjává törtek, s azoknak a holttestén keresztül folytatták ádáz rohanásukat, kisérve az elgázolt nép átkaitól.

Mindezt pedig igen kényelmes dolog volt onnan a hídról nézni, a minek a dobogójára a fellázított tömeg fel nem ugrálhatott, hanem inkább alatta futott keresztül.

– Ezen is átestünk, mondá ő excellentiája, mikor vége volt a hajczéczunak.

A dragonyosok is összeverődtek megint innen-amonnan. Némelyiknek a kengyelvasa hiányzott, másiknak meg a sisakja; az azt ráért keresni.

Egy haszon lett a tulokzendülésből, az, hogy a vásáros népet egészen megconfundálta, s ez által az országutat szabaddá tette mind a város határáig; hanem egy kis baj is maradt utána hátra, az, hogy ez a förtelmes szunyogspecies, a mit a galambóczi sziklaoduk küldenek ki egyptomi csapásul a világra, nem követte egész táborával az üldözött marhákat, hanem szórványosan egy-egy folt belőle hátramaradt az utazók számára. Adalbert gróf hintaja egyszerre mintha füstfelleggel lett volna beborítva. A kocsisának a dolmánya eddig sárga volt, az rögtön fekete lett a legyektől.

Négy somogyi legénynek le kellett szállani, hogy elhajtsa a lovak orczájáról a legyeket s aztán kantárszáron vezessen kiki egy paripát, nehogy azok bőszült ijedelmükben az árokba ragadják a hintót. És így vonult ő excellentiája előre, kantárszáron vezetett lovakkal, mint valami hétválasztó fejedelem.

De hogy saját személyét se érje veszedelem, azt tette Adalbert gróf, hogy előrántotta a selyem zsebkendőjét, a mely császárpiros színű volt, a közepén egy nagy napoleonkék szélrózsával, azt terítette le az arczára, úgy, hogy a napoleonkék szélrózsa képezte nála a physiognomiát.

A selyemkendőn ugyan keresztül lehetett látni. Ő excellentiája észrevehette, hogy szembe az országúton egy hét lovasból álló csapat közelít eléje, kardos és karabélyos alakok, pitykés dolmányokban, sárga gombokkal végig megrakott rajthuzlikban. Az első testes, vaskos férfiú, darutollal a kalapja mellett, fekete ábrázattal, mint egy czigány, a többit vezetni látszék. Ez is úgy van öltözve mint a többi, csakhogy a kardtokja rezes.

Ez hát valami deputatio lesz.

Szokták ám a vármegye részéről a királyi biztost lovas banderiummal fogadni a székváros határán.

Ez is bizonyosan az lesz.

Jó jel, hogy mégis fogadja valaki. Nem sokan vannak, csak heted magukkal, de az is számot vet ilyenkor.

A lovas csapat összekerül a hintóval. A czigánybarna vezér meghőkölteti a lovát, s féloldalt tánczoltatva, bekukkant a hintó ernyője alá, vizsga tekintettel. Nem lát, csak egy kék szélrózsát ábrázat helyett. Azt meg nem tudja, hogy hogyan kell titulálni.

– No mit bámul az úr? riad rá categoricus kifejezéssel Adalbert gróf.

A hangjáról aztán ráismer a szemben álló s positurába vágja magát.