Part 17

Lizandra onnan az ablakból úgy nézte ezt, mint egy álomjelenést.

Hogy dulakodik ez a két idegen fiu ott előre-hátra. A kik egymást sohasem látták.

Gil Blas tizenhat esztendős volt, s nagy csontos legény, Manó csak tizenhárom éves, de aczélizmú fiu, egyszer nekiveselkedett, összeszedte magát, s egy kanyarítással úgy ellódította magától a küzdőtársát, hogy az hanyatt esett, mivel pedig az a tér a veranda és rőzsepart között nagyon keskeny vala, egyenesen belebukott a tóba.

Szegény Gil Blas e kudarcz után alig tehetett okosabbat, mint hogy a víz felszinére kerülve, gyorsan kiuszszék a tulsó partra, ott hagyva a sandolint.

Hiszen jó uszó volt, ebben nem volt hiba, de ilyen vizben uszni! S ilyen alkalommal!

Mikor kigázolt a sűrű siska közül a partra, igazán olyan volt, mint egy hamis isten, a tengeri fajtából, felül zöld, alul fekete.

Ott pedig éktelen hahota fogadta. A három nagybátya a fának vetette a hátát, meg hanyatt vagdosta magát, úgy kaczagott rajta.

Ő meg, nyavalyás, csak prüszkölte orrán-száján a keserű tóhabarékot, a mit uszásközben nyelt, s azt sem tudta, hogy a szemeiből törülgesse-e a békanyálat, vagy a hajából szedje ki a sulymot. Sírt is meg káromkodott is.

Megszánták azután s letörülgették a zsebkendőikkel, hogy ismét visszanyerje az emberi ábrázatját.

Csak egyet nem lehetett letörülni, annak az ütésnek a foltját a szeme alatt.

– No, te Gil Blascskám, ugyancsak megjártad a vadmacskáddal, szánakozék rajta Don Juan. Hiszen nem vadmacska ez, hanem mándrucz!

Gil Blas még most is fujtatott a dühtől, az ijedtségtől, meg az akaratlan sporttól.

– Kérlek, csak egyre kérlek, kedves barátim, édes bátyáim, ne szóljatok erről a mostani történetről senkinek. Adjátok becsületszavatokat rá.

– Én megigérem, de becsületszavamat nem adhatom rá, mondá Fanfan.

– Én becsületemre fogadom, hogy nem szólok erről semmit, de csak egy esztendeig, fogadá az Albino.

Csak Don Juan nem állt rá semmi alkura.

– Nem! Kedves Gil Blascskám! Kérj tőlem akármi egyebet, kérd tőlem a vérebemet, átaladom, kérd el az epsomi verseny idejére a winneremet, átengedem, kérd el tőlem a práter-utczai numero 28-nak a tolvajkulcsát, boldoggá teszlek vele, kérd tőlem, hogy tegyem le helyetted az érettségi vizsgát, azt is kiállom, de, hogy én ezt a szép jelenetet, a mi most itt előttünk végbement, még ma hajnalhasadta előtt el ne mondjam minden embernek, a kit csak az ágyából kirángathatok, azt kérlek szépen, ne kivánd tőlem, mert az lehetetlen!

MUCIUS SCÆVOLA.

Manónak még csak most kezdett az álom kimenni a szeméből igazában, egész odáig nagyon hasonlított ez valami álomlátáshoz, a míg a küzdőtársát a vízbe beledobta. Csak azután kezdett magához téregetni, mikor annak habuczkolását meghallotta a tóban s aztán látta, hogy uszik az egész kétségbeesetten, zöld héjas fejjel a zöld vízben, ugratva szét maga elől minden irányban a csendes philosophálásukból felriasztott békákat.

Akkor egy kicsit megijedt, hátha ő most ezt az embert a vizbe ölte volna? Gyilkosság! No ez szép kezdet volna egy uj életpályához! Akkor aztán mindjárt mehetne nem Debreczenbe diáknak, hanem az erdőbe zsiványnak.

Nem volt már kedve a lefekvéshez, hirtelen magára kapkodta a ruháit. Hanem azután a parton támadt nagy kaczagás egy kissé helyrevigasztalta. A min kaczagnak, az még sem lehet valami siralmas dolog.

Azonban még sem tudott belőle semmit megérteni, a mi itt történt.

Honnan cseppent ide ez a hosszú ficzkó? Mi keresete volt itt? Mi a bolond ütött hozzá, hogy ő róla a legédesdedebb álmában lerántsa a pokróczot? Hát vétett ő ennek a longuriónak valamit?

A megingatott vizen himbálódásnak eredt sandolin láncza az első kérdésre nagyhamar felvilágosítást adott neki. Ahá! Ide csónakon jöttek. Talán rablási vágyból? Van is itten mit elrabolni!

Valaki kopogtatott belülről az ablakon. Odatekintett. Azt a két nagy szemet látta az üvegen keresztül villogni.

– Hát te ébren vagy még? kérdezé a kis leánytól.

– Épen most oltottam el a mécset, mondá az, kinyitva az ablakot, s aztán kidült rajra, könyökére támaszkodva.

– Láttad ezt a hecczet itten? kérdé a fiu.

– Hogy ne láttam volna?

– Rossz volt, a mit tettem?

– De nagyon is jó volt. Úgy kellett neki.

– Ismered ezt a fiut?

– A grófnak a fia.

– Én nem tehetek róla. Idejött, meg akart harapni.

– Nem téged, hanem engem.

– Tégedet-e?

– Az ám, azt gondolta, én aluszom ott a szunyogháló alatt.

– Akkor az nagy kutyaság volt tőle!

– Könyökölj csak ide az ablak párkányára, aztán majd elmondok neked valamit.

Manó odatérdelt az alacsony ablak elé, hogy annak a hidjára rákönyökölhessen.

– Hát honnan ismered te ezt? mikor beszéltél vele? sürgeté türelmetlenül.

– No, csak várj sorodra, majd megtudsz mindent. Láttam az urfit, de csak a tavon keresztül, beszélt is hozzám, de csak ilyenekkel ni.

Azzal megmutatta Manónak a vadgesztenyét, a héjába vésett szivecskével.

– S te mivel feleltél neki rá?

– Egy czitromtökkel. Tudom, hogy betörött tőle az orra. A milyent ott látsz felfuttatva a háztetőre. Harmadnap kereste is a mama, hogy hová lett az egyik czitromtök, mert mindennap megszámlálja, hány van? Én azt hazudtam neki, hogy kikezdték a rózsabogarak, s megrohadt.

– Hazudtál? Hát nem szégyenled magadat?

– Hahaha! Miért? A hazudásért? Te talán nem szoksz hazudni?

– Nem én!

– Oh te oktondi. Hisz akkor mindig megvernek. Mi abból élünk, hogy hazudunk. Minden embernek hazudunk. Még magunknak is hazudunk. Mikor télen kimegyünk valahová, felveszszük a selyemruháinkat, s azt hazudjuk, hogy urak vagyunk. Hiszen nekünk sem mond senki igazat. Isten őrizz attól! Hiszen ha valaha uri társaságba kerülsz, s ott minden embernek igazat mondasz, hát kidobnak az ajtón. Oh te bagó! Látod, engem a mama kis gyerekkorom óta mindig arra tanít, hogy ha valahova megyünk, kinek mit hazudjak? Hej, ha egyszer-egyszer elszólom magamat, s valami igazat találok mondani, hogy megmosdat érte!

Manót nagyon elizetleníté ez a beszéd.

– Látod, ha te én nekem «hugám» volnál, hát én azt szeretném, hogy nekem mindig igazat mondj.

– Igazán szeretnéd? No hát mondok valami igazat. Tudod, hogy miért hajítottam orron azzal a czitromtökkel az urfit? Azért, mert az a vadgesztenye, a mivel engem megdobott, egy levélbe volt göngyölve, s abba a levélbe ő azt írta, hogy szerelmes belém és feleségül akar venni.

– Igazán azt írta! kiálta fel Manó, elszörnyedve, hogy lehet valaki akkora gonosztevő, hogy ilyesmire vetemedjék!

– No, csak ne kiabálj ilyen nagyon, mert fellármázod a mamát, s akkor aztán majd hazudhatunk ketten egyesült erővel, hogy miért vagyunk itt az ablakban?

– Meg van az a levél?

– Bizony nem is dobtam ám el. Várj csak, megmutatom.

Azzal előkeresett egy sokrétt összehajtogatott levelet a czipője talpából s azt kiterítette az ablakhidjára a fényes holdvilág elé. Az urfi nagy betüket szokott vetni, el lehetett azt olvasni könnyen. A leány maga olvasta fel.

De minden sor után nagyobb haragba jött Emmánuel. Ez iszonyú gonoszság! Rettenetes vakmerőség!

– No, ugy-e, hogy igaz, a mit mondtam? szólt a leány.

– Most már bánom, hogy agyon nem csaptam a botommal.

A leány csiklandósan nevetett erre a szóra. Valami olyan jól esett neki rajta. «Hihihi! De bolond fiu vagy te, hallod-e?»

Manó pedig csak úgy gyűrögette fel a kabátja ujjait a két karján, mintha sajnálná, hogy nincs most itt valaki, a kit meggyomrozzon.

– Ha rágondolok, hogy hátha téged talált volna itten?

– Sajnáltál volna? Szegény gyerek. No eredj vissza aludni, feküdjél le.

– Nem alhatnám már, inkább visszaadom az ágyadat, aludj te. Én addig beleülök ebbe a csónakba, körülhajókázom vele ezt a szigetet, s ha valaki be akar törni, fejbe ütöm.

– Hahaha! De vitéz vagy! No hát ha nem akarsz lefeküdni, maradj itten, én sem fekszem. Oh én sokszor egész éjjel nem alszom, kivált mikor a holdvilág süt.

– Én is úgy vagyok vele. Ha valami eszembe jut, el nem tudok aludni tőle.

– Aztán mi szokott neked eszedbe jutni? kérdé a leány.

– Hát mindenféle, a mit nagyon kivánok, a mit szeretnék elérni valaha.

– Ugyan mi az?

– Hát én azt még magam sem tudom. Szeretnék valami nagy, kiváló ember lenni, a kit sokan szeretnek, vagy gyűlölnek, a kit a világ hire emleget, a kit az ország dicsőit, a ki a hatalmasok fölé emelkedik s a ki azt mondhatja magáról, én magam teremtettem magamat!

– Én is, én is ilyenekről gondolkozom mindig, viszonzá a leány. Nem beszéltem el senkinek, csak a holdvilágnak, az az én bizalmasom. Nekem is mind az jár az eszemben, hogy tudnék egyszer valami olyan hires csillaggá lenni, a mit mindenki imád, valami olyan bálványnyá, a ki az okos embereket mind elbolondítja, s aztán befogni őket, mint a lovakat és hajtani ostorral és aztán nevetni rajtok!

A két gyermek aztán elbeszélt reggelig egymással azokról az álmairól, a mit a gyermekek ébren szoktak álmodni, egyiknek a képzelődése a másiknak a lángját szitogatta. Minek lett volna nekik aludni, mikor szebb álmokat láttak így, s aztán a minden álmok vége az volt, hogy ha egyszer az egyik is, meg a másik is fel tudott hágni a csillagos égre, hogyan fognak ott összetalálkozni ismét?

Nincs az a hatalom, a mi megfoszsza a gyermeket a hitétől az ábrándjaihoz, sem hatalom, sem éhség, sem nyomor.

Már a hajnalcsillag is feljött a fák sudarai közül, a holdvilág beleszürődött a pitymallat derengésébe, a békák elhallgattak, ők reggel mennek aludni, a faluból átringott a hajnali harangszó, a gólyapár elkezdett kelepelni a háztetőn, a parkban egy leányhang danája szólalt meg, az idei népdalt czifrázgatva.

– No, most eredj innen, mondá a leány, bujj el a lugas alá, a Böske jön, a tejet hozza, nem szükség hogy téged itt lásson.

(Ösztön volt már a leánynál a titkolózás.)

– Talán jó volna, ha én el is mennék előbb az utamra.

– A nélkül, hogy elbucsuznál az anyámtól? te paraszt!

– Igazság! De mikor kel fel az asszonynéném?

– Majd a mikor én felébresztem, addig alszik. Délig sem ébredne fel.

– Ugy-e? kezdett valami mondáshoz Manó, de kapiczányon kapta a nyelvét hirtelen s nem mondta tovább.

– Micsoda «ugy-e?» szólt a leány, s azokkal a titoklátó szemeivel belenézett a fiu szemébe, s ki is olvasta belőlük az el nem mondott kérdést. Leskelődtél ugy-e firhangon keresztül? mikor megtiltottam! Láttad, hogyan altattam el az anyámat? Másképen egész éjjel le nem hunyja a szemét szegény.

– De hát hogy teszed azt?

– Hát az én ujjaimban olyan erő van. Vigyázz magadra! Mert, ha végig huzom a tíz ujjam hegyét az arczodon, hát elalszol, mint a macska.

Manó igazán visszahőkölt.

– No, most sunyj el, bujósdit játszunk. Majd aztán megtalállak, ha kész lesz a kávé.

– Felmegyek a padlásra.

– Az lesz a legjobb.

Manó felmászott a külső lépcsőn a hiúba, a minek a nyitott eresze alól le is lehetett látni és hallgatózni a verandára.

A mezei dal egyre közelebb hangzott, s mikor vége szakadt, a túlparton megláthatá Manó a tejhordó leányt, a ki kora hajnalban, a mikor még a kastély népe alszik, lopva szokta elhozni a mindennapi kávéhoz való tejet a Styx szigeti gunyhóhoz. Ezek itten reggelire kávét isznak, ozsonnára is kávét isznak. Bizonyosan ebédre is kávét isznak. Azt a tejet a béresné titokban kezeli el a kulcsárnétól, a pesztonka titokban hozza ide, ha megtudná az uraság, elcsapnák valamennyit a szolgálatból.

Lizandra leeresztette a csapóhidat s bebocsátá a Böskét.

– Tjühühüj! kisasszony! ereszté meg a lány a nyelvprittyét, alig várva, hogy letegye a köcsögöt a kezéből. No maga ugyan szép dolgot csinált az éjjel.

– Mit? kérdezé nevetve Lizandra.

– Beledobta a tóba a méltóságos gróf urfit.

– Hát nem jól tettem?

– Nagyon jól tette, de nekem még a zúzám is reszket, hogy ha ezt a méltóságos gróf, meg a kegyelmes grófné megtudja.

– Hát te honnan tudtad meg olyan hamar?

– Oda jöttek be a gróf urak a tiszttartóhoz, ujra öltöztetni, kimosdatni a gróf urfit.

– Ivott sok tóvizet?

– Ühüm. Alig győzték helyreigazítani forró punchchal, a mit hirtelen csinált a tiszttartóné.

– Szép zöld volt a képe?

– A zöld csak lement, hanem a szeme alatt volt egy nagy kékség, azt nem lehetett lemosni. Maga még talán meg is ütötte?

Lizandra még jobban nevetett.

– Magam is azt hiszem. Hát aztán nagy az a folt?

– Bizony nagyobb, mint a maga ökle. Ejnye, de hogy tudott ezekkel a filigranmunka kezeivel úgy elbánni azzal az erős urfival.

– Ugy-e? Hát te nem tudod, hogy én tündér vagyok. Ha előveszem a hatalmamat, még a medvét is legázolom.

– De csak nagy baj lesz ebből mégis. A négy urfi a tiszttartó szobájában ugyancsak köpte a markát, hogy majd mit csinálnak ők ezért boszuból. Nem értettem a beszédüket, mert francziául beszéltek, csak a sok «szeker ment» ütögette a fülemet. Azok most magának, meg a mamájának nyugtot nem fognak hagyni, annyi bizonyos.

– No, majd megválik, hány zsákkal telik?

– Jaj, én sietek vissza, hogy meg ne lássanak itten. Az a fekete bajuszú gróf már hajnalban kitárta a szobája ablakán a zsalugádorokat, az öreg méltóságos ur is csengetett már a komornyikjának, azok fenn vannak már.

– Hát Isten veled, Böske.

– No, én csak elszökném innen anyjostul, ha maguknak volnék, kisasszony, de még ma!

A pesztonka szaladt vissza a hidon keresztül a bozótba. Lizandra megint felhuzta a hidat.

Manó lesietett a hiuból s kereste a Lizandrát.

A leány már akkor tüzet rakott forgácsokból, s a tejet forralta.

A fiunak az arcza halvány volt, hanem a szemei égtek.

– No, hát téged mi lelt? kérdé tőle a leány.

– Hallottam mindent.

– A mit az a leány beszélt? ugy-e beh derék, azt hiszik, hogy én voltam az a hatalmas, hahaha! Hát te miért nem nevetsz?

– Mert fel vagyok háborodva. Én követtem el valamit, s most ezt te reád fogják.

– Hahaha! Látod, milyen derék dolog az a hazudás. Te azt hazudtad, hogy nekem vagy, hát ha neked volnék most nevetnék rajta, hogy elhitték a hazugságomat.

– De én nem akarom, hogy azért, a mit én tettem, valakit mást üldözzenek.

– Hát aztán mit csinálsz, hogy ne tegyék?

– Odamegyek és megmondom az igazat.

– Hova mégy?

– Oda az öreg grófhoz.

– Micsoda? Te! Tanussy Emmánuel, ahhoz a Ponthay Adalberthez, a ki a te családodnak legnagyobb ellensége? a ki elvesztené a te egész ivadékodat egy kanál vizben. A kivel a te apád soha szóba nem állt, csak mikor egymást szidták. Te ahhoz akarsz menni?

– Egyenesen hozzá.

– Minek?

– Hogy megmondjam neki az igazat, a hogy megtörtént.

– Az igazat megmondani? Magadra vallani? Hát futó bolond vagy te?

– Hát talán tégedet hagyjalak magam helyett bántatni?

– Mit bánthatnak én rajtam? Én leány vagyok. Ha megütök valakit, párbajra sem hivhat. Ha védelmezem magam az ellen, a ki meg akar csókolni, az övé a mit kap. Szerencséje, hogy téged kapott ott helyettem, mert én a két szemét kapartam volna ki.

– Semmi beszéd! Tudom én, hogy mi a kötelességem. Ha fölcsaptam férfinak, férfi akarok lenni!

A leány most már igazán megijedt. Elállta az utját a távozni akarónak, úgy kérlelte.

– Ne menj oda. Ne tedd azt. Ne add ki magadat nekik. Édes jó Manócskám! Maradj itt! Bizony nem eresztelek. Várj, míg felköltöm a mamát. Hallgass a szóra! összetépnek, ha odamégy hozzájuk! No mit adjak? Adok egy csókot, ha itt maradsz!

– Az sem kell! dörmögé durczásan a fiu s félre tolta az utját álló leányt s kiment a folysóra.

– No, hát nem eresztem le a hidat. (A felvonó hid láncza lakattal volt megerősítve, s annak a kulcsa Lizandránál állt.)

– Kérdem is én azt! hetvenkedék Manó s nekiszaladva, egy ugrással könnyedén átszökött az egy szál deszka hosszú hézagon, pajkosan kiáltva: «czoki tenger!» Sokszor próbálta ő az ilyen mesterugrást még leánykorában.

Lizandra elbámulva nézett utána. Úgy utána bámult, hogy még a tejet is ki hagyta futni azalatt.

Manó pedig törtetett a bozóton keresztül, a merre a pávákat hallotta kiabálni. Tudta, hogy a páva a kastélyok udvarán szokott lakni.

Ott hagyta a kunyhóban még a batyuját is.

Tele volt dölyffel.

Mikor meglátta a kastélyt, nem került a szép kavicsos útnak, hogy a nagy pázsit-göröndöt megkerülje rajta, hanem egyenesen keresztül vágott a gyepen, pedig jól tudta, hogy azon tiltva van az átgázolás. Ordíthatott rá a kertész, a hogy tetszett, rá sem ügyelt.

A kastély nagy oszlopos porticusa alatt látott egy férfi alakot, két zsebébe dugott kézzel álldogálni, annak pedig jó reggelt sem kivánt, csak úgy szólítá meg:

– Beszélhetek-e Ponthay Adalbert gróffal?

A megszólított pedig a délczeg Don Juan volt.

Csakugyan szavának állt, hajnalban felkelt, hogy még az ágyban fekvő nagybátyjának elmesélhesse a Gil Blas kalandját. A lovag látta, hogy kivel van dolga. Mendikás diák, a kalvinista fajtából. Tetszett neki az egész fellépés.

– Ő nagyméltóságával?

– Nem bánom én, akármi a titulája. Beszédem van vele.

Don Juan vette észre, hogy ez őt most valami szolgálattevő szellemnek nézi.

– Bejelentsem nála uraságodat?

– Sohse fáraszsza vele magát, csak mutassa meg, merre az ajtaja.

– A mennykőbe! De ha itt az a szokás.

– Hát nem bánom.

– Szabad a becses neve után kérdezősködnöm?

– Azt majd megmondom a grófnak magának.

– No, még ilyen büszke mendikást nem volt szerencsém tisztelhetni! szólt nevetve Don Juan, s azzal ironiás tiszteletadással komplimentezve vezette a furcsa látogatót a folyosón végig, egész a gróf hálószobájának az ajtajáig, a mi a földszinten volt.

Még az ajtót is szives volt előtte kinyitni.

A gróf a saját lakosztályában a legegyszerűbb berendezést tartotta, az előszobája tele volt kertészeti eszközökkel, onnan a mindig nyitott ajtó a hálószobájába hagyott látni, abban sem volt más luxus, mint vadászfegyverek, medvebőrök, agancsok s egyéb trophæumai szent Hubertusnak, egyszerű, szarvasbőrrel takart ágy előtt hevert egy pár könyv, a mikből estenden, lefektekor, a jótékony álmot szokta meríteni. Manó ott látta őt maga előtt abban az ismeretes sok zsebű kertészzubbonyban.

– No, fiam, mit akarsz?

(Akármelyik kertészlegénynek szabad bejárata volt hozzá, annak nézte.)

Manó pedig oda toppant eléje s karcsú termetét kiegyenesítve, a szeme közé nézett a hatalmas urnak. Ott zümmögött a fülében Cornelius Neposból valami «Romanus sum civis, Cajum Mucium vocant».

– Gróf ur. Az én nevem Tanussy Emmánuel. Tanussy Decebálnak a fia. Elhagytam apámat, anyámat, mert leány módon neveltek s én férfi akarok lenni. Debreczenbe megyek – a collegiumba – tanulni. Ez éjjel egy szegény asszony és a leánya szállást adtak a kunyhójukban, egy tó közepén. Éjjel, altomban megrohant egy fiatal férfi illetlenül. Én azt beledobtam a tóba. Kiúszott. Nem tudtam, kicsoda? de ha tudtam volna is, azt tettem volna, a mit tettem. Most hallom, hogy ez ifju a gróf ur fia volt. Nem akarom, hogy helyettem mást üldözzenek, nem akarom, hogy miattam szállásadóimon álljanak boszut. Itt vagyok, helyt állok, elégtételt adok. Ha vétettem, állítsanak törvény elé, ha sértettem, fegyver elé.

– Hahaha! kaczagott Adalbert gróf, hogy az egész termete rengett belé. Valami szertelen tréfás jelenet volt ez! Egy ily leányképű suhancz, a ki Mucius Scævolát declamálja. – Hahaha. «Hostis hostem occidere volui! Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem!»

Hanem aztán a mint megtörülte a szemeit a nevetés könyeitől, odalépett a fiuhoz, cordiálisan.

– Ne félj semmit, édes fiacskám, se nem vívunk, se nem perlekedünk veled. A mit tettél, jól tetted. És már most szorítsunk kezet. Bizony mondom neked, hogy te vagy az első Tanussy, a ki ha valamit feldöntött, a mi forró volt, előáll nyiltan kimondani: «én tettem, én felelek érte!» és nem keni másra!

Emmánuel azon vette észre, hogy a keze fogva van Ponthay Adalbert kezében. Szavaira arczába szökött a vér. Hiszen jól tudta, hogy Decebál apa mit csinál Belizár nagybátyával – tréfából és komolyan?

A czélzásból kitalálhatta, hogy ezt a gyülöletes komédiát Ponthay Adalbert gróf is keresztül ismerte már.

– Nem én! kedves Emmánuel, folytatá a gróf. Nemcsak, hogy nem neheztelek rád, sőt mondhatom, hogy nagyra becsüllek. Először azért, a mit tettél, másodszor azért, a mit mondtál. A fiamnak jól esett az a leczke, de én nekem még jobban esik az, hogy a kudarczot nem leánykéz ejtette rajta. Ezzel holta napjáig csufolnák, hogy vízbe dobta a legelső szerelmi kalandján egy leány. Az scandalum volna. Ha férfi tette vele, az csak echéc. Hanem hát, hogy ennek a furcsa kalandnak semmi hátrányos következése ne legyen, tenni fogok róla. Gondoskodom arról, hogy mindenki meg legyen elégedve s az egész cselszövénynek vége szakíttassék. Tégedet választalak ki benne épen közbenjárónak. Itt van egy levél azon szigetház lakójához a fiókomban.

Azzal egy antik faragványú szekrényhez lépett a gróf s annak egy titkos rúgóra járó rejtekfiókjából kivett egy lepecsételt levelet.

– Tudod a nevét a szállásadó asszonyodnak?

– Azt nem kérdezhettem meg.

– Helyes. Sáromberkynének híják. «Ihro Hochwohlgeboren.» Itt van ez a levél; vidd oda hozzá, add át neki. Mondjad, hogy én küldöm. Aztán majd visszajösz ide.

– Azt nem tudom.

– De én bizonyosan tudom. Vissza fogsz jönni egészen a magad jószántából. Akkorra majd a fiamat is felköltetem. Ismerkedjetek meg fényes napvilágnál is.

Manó átvette Adalbert gróftól a levelet s megfordult a sarkán, kisietett az ajtón. A gróf egész odáig kisérte. Don Juan ott ólálkodott a folyosón, Adalbert gróf visszatartóztatta, hogy ne tréfálkozzék a furcsa fiuval.

– Ki volt ez a garabonczás? kérdé az ifjabb Ponthay.

– Ez volt az a leány, a ki tegnap a fiamat a vízbe dobta.

– A «vadmacska!»

– Nem. Hanem Tanussy Emma kisasszony, a ki az anyjától megszökött.

– Ah! Ez pikáns dolog! Megszökött kisasszony! Mindjárt gondoltam. Ilyen szemtelen bátorsággal csak egy leány léphet föl velem szemben.

– Költesd fel a fiut.

– Magam megyek hozzá. Ráijesztek, hogy utána jött a leány, a kit az éjjel meglátogatott, s követeli, hogy ha compromittálta, hát már most vegye feleségül.

Ezt nagyon jó ötletnek találta Don Juan, mert maga is nevetett rajta.

Manó pedig csörtetett vissza minden kertésztilalmon keresztül törve a Styx-szigeti házhoz.

A mint az átjáróhoz ért, a csapóhidat leeresztve találta, Lizandra ott állt az ajtóban, karját a küszöbre s fejét karjára nyugtatva.

Mikor Manót meglátta, öröme visszatarthatatlan fellobbanásában hirtelen eléje szaladt, úgy, hogy a keskeny bürü közepén összetalálkozva, majd beleestek mind a ketten a vízbe.

– Visszajöttél?

– Hogy ne? Hisz itt maradt a motyóm.

– Csak nem jártad meg azóta a kastélyt?

– De bizony megjártam. Nézd, hoztam is valamit.

Lizandra megnézte a levél czimzetét.

– Ez az anyámnak szól.

– A gróftól kaptam.

– Hát nem haragudott meg rád?

– Nem. Feldicsért. Nekem tetszik ez az ember. És én azt nagyon szeretem, hogy a kinek ellensége akarok lenni, azt előre becsülhetem. Felébredt már édes anyád?

– Már el is végezte a toilettejét.

– Elmondtad neki, hogy mi történt itt az éjjel?

– Már, hogy mondtam volna? csak nem ettem gombát! Hisz akkor soha többet ki nem eresztene a szobából, s mikor elmegy hazulról, rám zárná az ajtót. Azt mondtam neki, hogy te reggelig aludtál, én meg varrtam. Te is azt mondd.

– Nem! Ha azt akarod, akkor én be sem megyek a házba, hanem kinn maradok. Itt a leveletek, add ki a batyumat.

– Hát mi bajod most?

– Semmi. De nekem a szemem ég akkor, mikor azt hallom, hogy valaki nem mond igazat. Azt akarod, hogy én mondjak el anyádnak mindent?

– Nem. Nem. De mikor az őtet nagyon meg fogja ijeszteni. Haragba jön szegény! Aztán mit tehet az ilyen nyomorult teremtés haragja, mint mi vagyunk. Te még nem láttad őtet haragudni. Oh az valami kinzó látvány. Mikor dühbe jön, futni akar, ölni! és aztán összeroskad. Az olyan, mint mikor rossz tündérekről álmodik az ember. Ne kívánd azt meglátni!

Manó meggondolta magát.

– De mégis meg kell neki tudni mindent. Mert ezt az itt maradt ladikot nem lehet elhazudni a tó szinéről. Honnan került az ide? Az égből pottyant talán?

– Furjuk ki a fenekét és sülyeszszük el. Tanácsolá a leány.