Part 16

– Várj idekinn, míg behívlak. – No, de ríva ne fakadj megint, nem azért, mintha el akarnám előled dugni, a mit a pajdlimban hoztam, hanem elébb látni akarom, hogy nincs-e a leányom pongyolában?

(A ki valaha úr volt, nem szokja azt le soha.)

De meg más dolognak is meg kellett előzni a vendégfogadást. A ház asszonya elébb szárított diófalevelet, tömjéngyantás életfa-ágat égetett el a szövétnek lángjánál; kifüstölte a szobát, hogy ne érezzék benne olyan nagyon a penészszag. Azután a maga öltözetét is rendbehozta; meg a leányáét is. A mint az megvolt, kinyitotta valaki az ajtót s kiszólt a kinn ácsorgónak egy csengő hang:

– No, bejöhetsz már!

Manó belépett az alacsony ajtón, a fejét is meg kellett hajtania, hogy a szemöldökfába bele ne üsse s szép jó estét kívánt. Nem igen látott jól; csak egy faggyumécs égett, hanem mégsem a faggyumécs miatt nem látott jól, hanem egészen más oka volt annak.

A csengő hang tulajdonosa volt annak az oka, hogy nem látott semmit, csak azt a két rábámuló nagy szemet.

Micsoda mesemondásba való szemek! Nagy, sötétkék sphærák, tele holdsugárral, a miket elijesztő nagy selyemszempillák árnyékolnak. Mikor egyet pillant velök, olyan, mintha megütné az embert. Ez a két szem az egész alak, a többi csak hozzá tartozandó mellékesség. Ha ez a két szem elindulna magában vándorolni, arról is ráismernének, hogy ki az? Tudnak ezek kérdezni, beszélni, könyörögni, ijeszteni, titkokat elolvasni. Nagyobb tudományuk van azoknak, mint Aristotelesnek, a ki pedig a sárkányok nyelvén is tudott beszélni.

– Gyere be no! (Száj súgta ezt, vagy ezt is szemek mondták?)

Manó kezdett körültekinteni a szobában, a mint belépett. Kopott úri pompa lógott mindenünnen. Szőnyegnek, kárpitnak kivette a nyirok a színét, hanem azért látszott a hímzés rajta, a szögletben ágy volt, menyezettel, a minek a függönyeit szitává rágta a moly, a tükör megvakult egészen, vedlett medvebőr takarta az ágy előtt a padlót, s a hol a falról lehullott a vakolat, az el volt takargatva régi divatképekkel, a mikhez összetákolt nyirfadarabkák szolgáltatták a rámákat, szék, asztal, szekrény mind szuette, pudvás. Egy ostromolt redout képe volt az, a mit a helyőrség makacsul védelmez azon ellenségek ellen, a kiknek neve «légió».

A ház úrnője egészen beleillik ebbe az ostromolt várba. Most, hogy a bugyolát lerakta magáról, jobban szemügyre lehet venni az alakját. Alacsony, de karcsú termetét régi divatú, színehagyott öltöny fedi, de valaha drága lehetett annak a kelméje. Arcza hajdani csábító szépségre vall, csak az a sok ráncz ne szelné keresztül-kasul, homlokának emelkedése nagyravágyást árul el, ajkszegletei hízelkedő gúnyt, az orra szépmetszésű volna, ha a tubákolással nem ártana neki, a szemeivel nem lehet tisztába jönni, mert nagy kerek üvegű pápaszemet hord, csak az üveg villanik, mikor a fejét forgatja.

– Nos, hát már most fiunk is van! mondá tréfásan a leányának. Mindig mondtad, hogy szeretnél már egyszer egy fiút is látni. Hát hoztam egyet.

Mintha csak mókust igért volna a gyerekének, vagy szőri szarkát.

A nagyszemű odasettenkedett Manó mellé, s jót csípett neki a karjába, aztán odább ugrott dévajul nevetve.

– Hiszen nem fiú ez, hanem kis lány.

Manó csak elámult, hát már ez honnan tudja, hogy ő «Emma kisasszony».

– Honnan gondolod? te! szólt a mama.

A nagyszemű az öklébe kunczogott.

– Hiszen hímzett ingfodor van a nyakán.

A biz igaz!

Manó restelve gyűrte be az áruló ingfodrot a nyakravalójába.

– Hát én nem tehetek róla, ha olyannak varrták.

– Hát aztán a többi ingeid is mind ilyen hímzett fodrosak? Kérdé a háziasszony, s a közben kezébe kaparintotta a Manó batyuját s szétbontá a kendő csomóit. Anya és leánya kíváncsian dugták össze a fejüket, a kihúzott ingeket bámulva. – Ezért téged a többi diákgyerekek mind úgy fognak ám csúfolni, hogy «kisasszony».

– Segítek én azon könnyen, fogok egy ollót, s levágom valamennyiről a fodrot.

– Nem úgy lesz az. Majd segít rajta a Liza. Ő ma úgy sem fekhetik le, mert az ágyát át kell adni a vendégnek, odakinn a veranda alatt: ő majd az éjjel mind új síma gallérokat varr a te ingeid nyakára, meg a kézelőire, kitelik ez azoknak az aljából, hiszen nagyon hosszúra vannak szabva.

Persze, hiszen kisasszonynak voltak azok szánva.

A nagyszemű mindjárt hozzá akart fogni. Czérnát fogott, s elkezdte pattogtatni az ujjai közt.

– Majd csak vacsora után, mondá az anya.

– Mit? Hát ma vacsorálunk is? kiáltá az örvendve.

Úgy látszik, hogy ennél a háznál a vacsorálás egyértelmű a sátoros-ünneppel.

– Van miből! kérkedék a mama, széthúzva a nagy bársony pajdli karikákba fűzött száját, s aztán kirakva belőle a nagy asztalra a mindenféle zsákmányt, a mit innen-onnan összegyűjtött. A leány kiváncsi mosolygással tartá oda a mécset.

Volt ott sok drága jó darab sajt, szalonna, sonka, lúdczomb (mind gondosan papirba takarva), alma, körte, vereshagyma, tojás, egy darab «katakönyöke», egynehány krisztuslába, birsalmasajt szívformára vágva, mandula, kenyértortadarabkák, szélpaszuly, meg – gyenge kukoricza, (úri asztalok maradványai!)

Lizandra ennek a legutolsó csemegének örült meg legjobban.

– Hisz ebből pompás vacsora lesz.

Csak egy hiányzott hozzá, – nem volt kenyér.

Manó szerénykedve ajánlá fel, hogy az ő batyujában volna egy kis czipó, még meg sincsen kezdve. Azt bizony szívesen fogadták. Erre aztán még több bátorságot vett magának, s elrebegte, hogy ebben a mázos szilkében meg töltött káposzta van.

Lizandra örvendve csapta össze a kezeit. Azt ő még soha sem evett, csak híréből ismerte.

Két töltelék volt a szilkében, felajánlá az egyiket a mamának, a másikat a leányának.

– Nem, fiacskám, utasítá vissza a mama, ha én káposztát enném éjszakára, egész éjjel le nem hunynám a szememet, csak osztozzatok meg ti ketten a Lizával rajta.

– Ah hisz ez így igazi piknik lesz! nevetett Lizandra.

– Az ám. Valóságos batyubál. (Mesélt ő néha ilyenről a leányának.)

– De hát te mit vacsorálsz? Kérdé a leány az anyjától.

– Nekem csinálsz te majd egy kis rántott levest.

– Ugy-e, olyan «kolduslevest», a milyent te szeretsz, tojással habarva?

– Igen. Tojást hoztam. Liszt, zsír még van.

– Az ám: de egy kis baj van, szólt a leány. A mit a Boris hozott reggel vizet a korsóban: belement egy egér s bele fuladt! már most nincsen vizünk.

– Hozok én mindjárt, ajánlkozék Manó készségesen. Hol a korsó?

– Nem találsz te arra rá magadban, szólt a mama.

– Dehogy nem, hiszen két csermelyen is gázoltunk keresztül, a míg idáig jöttünk.

– Azoknak a vize mind pokolkeserű, az egyik gáliczköves. Az igazi forrás el van rejtve egy sziklaodúba, sűrű pagony közé, s onnan megint elfut a föld alá. Oda csak a Liza tudna elvezetni.

– Hát ő tudja itt a járást?

– Tudja hát, fiacskám. Nincs ez a ház egész éven át bezárva. Tavaszszal, a mikor még a vadak kímélet-évadja tart, neki is kinn lehet csatangolni az erdőben, olyankor még nincsenek itten – a vadászok.

Manó furcsa talányt kapott a megfejtésre. Hát az ilyen vadra is kiterjed a kímélet-évad, mint ez a nagyszemű itten?

– No hát ha nem félsz éjjel az erdőben járni, a Liza elvezet a forrásig. Ketten csak nem ijedtek meg?

– De a tüzes sárkánytól sem!

A leány is egyszerre készen volt a vállalatra! de még milyen öröme telt benne, hogy kiszabadulhat egy futásra az erdőbe. (Olyan hosszú fogság után.) Szalad a korsóért.

Manó markába kapta a fűzfahusángját, a korsót fülénél fogva ráakasztották, s aztán iramodtak végig a tavat áthidaló padlón, a fűzfakaró egy-egy végit fogva, annak a közepén himbálózott a zöld korsó.

Annak a gyanakodó, féltékeny dámának volt bizodalma a rejtegetett leányát rábízni egy idegen ficzkóra, éjszaka, sötét erdőben, egy földönfutóra, a kit most szedett fel az útszélen.

A hold épen akkor kelt föl, tűztányéra keresztül villogott a nagy kőrisfák ágain, lombozatán. A két gyermek nevetgélve törtetett keresztül a bokron: elől a Manó, hátul a Liza. A leány kormányozott: «no most jobbra! arra a fehér nyirfa felé! Keresztül a gyepen! szaladjunk sebesen! Hahó, megállj, valami bele akadt a ruhámba!» –

Akkor aztán Manónak ki kellett őt szabadítani a szederinda veszedelmes szövevénye közül. A leány nem ismert semmi félelmet, még inkább ő ijesztgette volna a társát (ha megijedt volna), nagyokat huhokolt: «hallod, hogy bömböl az erdei manó!»

– Magam is Manó vagyok.

– Nézd, micsoda tűz-szeme van a böjti boszorkánynak; vigyázz, mert a nyakadba ugrik.

De nem félt attól a repülő tűzszemtől Manó. Szent János bogár az; elfogott egyet s azt odadobta a Liza bozontos haja közé, onnan az nem szökhetett el. Attól aztán olyanforma lett a leány, mint valami éjjeli tündér, világító zöld csillaggal a fején.

A forrás elárulta hollétét csergedezésével.

Éppen akkor ugrik ki mellőle egy őzike, nagy csörtetéssel szökve odább az erdőben.

A véletlen robajtól de mégis csak megijedt Lizandra, annyira, hogy önkénytelenül odamenekült kísérője karjai közé, s nagyon jól tűrte, hogy az őt oltalmazva átöleli.

Mikor aztán felismerték, hogy nem medve, hanem csak őz volt, a mi felugrott előttük, akkor elnevették magukat.

– Ej ha ottlephetem, de meg fogtam volna! Hetvenkedék a fiú.

– Hát nem sajnálnád azt a szép őzikét elfogni?

– Nem én! (Még őtet sem sajnálta fogva tartani.)

– Eredj! Te rossz vagy! szólt a leány durczásan s eltaszítá őtet magától.

– De, aztán ismét elereszteném.

– No, akkor hát jó vagy! (S megint békülésre nyújtotta a kezét.)

A forrás mélyen a sziklaodú fenekén fakadt, a hol keskeny medencze fogta fel, abba a mohos köveken kellett leszállni. Manó hozzákészült.

– Majd persze! Te a sáros csizmáddal gázolsz bele a forrásba! feddé meg a leány, kikapva kezéből a korsót, majd én szállok le.

S azzal lekapta a lábáról a czipőt, s odaadta Manónak, hogy tartsa; ő maga lépegetett alá a korsóval a forrás medenczéjébe. Azok az elefántcsont lábak hogy világlottak az erdők, sziklák sötétjében!

Mikor odalenn volt, s megmerítette a korsót, azt kérdé Manótól:

– Hát te nem vagy szomjas?

– De nagyon. Egész nap nem ittam.

– Ez ám a pompás víz! Akarsz belőle?

– Megköszönöm; nyújtsd ide a korsót.

– Oh persze! Azt gondolod, parasztok között vagy, a kik mind egy korsóbul isznak.

– Hát hogyan igyam, ha a forráshoz meg nem eresztesz?

– Hát majd így, mondá a leány; s a két tenyerét összefogva, annak az üregébe meríté a kristály vizet, s úgy nyújtá azt fel a fiúnak: abból itatta meg.

Ugyan Belzázár királynak volt-e drágább billikoma ennél!

Aztán még egyszer, meg még egyszer! Mert hiszen háromszor iszik a magyar.

– No, már most hát vizünk is van! Mindenünk van! Siessünk a vacsorát elkészíteni.

Visszafelé már futvást mehettek, a hold a fák sudarai fölé emelkedett már.

– De hamar megjöttetek! dicsérte meg őket odahaza a mama.

Ő az alatt kártyát vetett. Ez az egyetlen mulatságuk azoknak a szegény asszonyoknak, a kik a világból kimaradtak. Gondolnak valamit: lesz-e még a multból valaha jövendő? S aztán kártyát vetnek rá: vajjon kijön-e?

Az útban a fiú felkapott egy nagy darab száraz targalyat s elhozta magával: most odakínálta azt a leánynak.

– Nézd, hoztam tűzre valót is.

Huh! Mekkorát villámlott az a nagy kék holdvilágpár arra a szóra: milyen magas lett egyszerre az a csepp teremtés.

– Elmégy vele innen! Kell is nekünk valami, a mi az «övék».

Manó nagyot bámult. Kevély emberek laknak itten.

– Visszaviszed mindjárt, a honnan elhoztad?

S Manónak szépen vissza kellett sonfordálni a hídon keresztül s eldobni a parton az elhozott száraz galyat.

A leány már akkorra tüzet is rakott. Elég tüzelőt adnak az ő fűzfáik egész esztendőre; ha elfogy, hoznak a faluból; de a pontaligeti parkból még egy gyöngyvirágszál sem jő az ő házukba soha.

– No, kis fiam, szólt a mama, a míg a leány a konyhán danolva készíté a kolduslevest, hát mondjak-e neked jövendőt a kártyából? Mert nekem ez a tudományom. Én vagyok a vajákosnő.

– Jó lesz, nénémasszony.

A vajákosnő kirakta a kártyáit, a mik a sok használattól úgy el voltak már kopva, hogy csaknem gömbölyűek lettek. Nagy tudákosan keresztűl-kasul nézegette az összekerült figurákat s kettőt szippantott a tubákos szelenczéjéből.

Azzal elkezdte a kifundált jövendő titkait leleplezni.

– Hej te, fiacskám, nem voltál ám mindig az, a mi mostan vagy. Valamikor, nem is régen, arany fésűvel fésülgették a hajadat, s a lábadat csókolgatták, mikor lefektettek. Most pedig majd sok nyomorúságot fogsz kiállni. Üldözni is fognak. De te azt mind kiállod. Azután híres, nevezetes ember lesz belőled. Szegény is fogsz lenni; de a szegénységet megszereted. Szegény leány lesz, a kit feleségül választasz. Gazdag nagy birtok marad rád, de te annak hasznát nem veszed. El nem vesztegeted, még sem fogod birni. Az apád megátkoz, az anyád kitagad, hanem a nemzeted megáld. És utoljára meghalsz ifjan a csatatéren.

A fiú elbámult ezen a kártyákból kiolvasott jóslaton. Hogyan lehet így kibetűzni? Az egymás mellé rakott ábrákból?

Többször hallotta ő otthon a Dorkó nénőtől, hogy ő róla mondott valaha holmi czigányasszony ilyenforma jóslatot, mikor még az anyja hajadon leány volt. (Hogy ne fúrta volna ki az oldalát Dorkónak ez a titok.) De hát, hogy juthatott volna el a titkolt hagyomány ebbe a puszta szigetházba? És különösen az, hogy ő rá hogy ismerhetne valaki, a kivel ő sohasem találkozott? Holott még azok sem ismertek rá, a kik a tegnapi alakját annyiszor látták. Maguk a cselédek, a kik mindennap szolgáltak az Emma kisasszonynak, s mondogatták: «ej, de gyönyörű haja van!» «jaj, de jól áll a termetén az a «zsali» ruha!» – mikor tegnap elment közöttük, tövig lenyirt hajjal, kék posztó zekében, azt mondták: «ni a csunya Jancsi! Milyen görbe a háta!» – Hát ez az idegen nő, hogy tudhatja azt, hogy mi lakik benne? a kit először látja.

Egészen megzavarta az. Még enni sem akart. Mikor már a Liza behozta a tálban (régi porczellán volt, de körüldrótozva) a csábítón illatozó fölséges kolduslevest, s a mama neki is teleszedte a tányérját belőle, hozzá sem akart nyúlni.

– No, hát miért nem eszel? talán jobbhoz szoktál? unszolá az asszony.

– Megmondom igazán. Kegyelmed, nénémasszony, nekem olyan jóslatot mondott, a mi most nem megy ki a fejemből. Nem az, a mi a jövendő titka, mert azt én nem bánom. Hanem az, hogy mi módon tudja kegyelmed azt kiolvasni a kártyából, a mit még nem tudhat senki?

– Ugy-e bár? Ez az én bölcseségem.

– Elhiszem, hogy kegyelmednek sok a bölcsesége. Az enyém annál kevesebb. Én pedig szeretek tanulni. Mondja meg kegyelmed, honnan tudja mind azt felőlem, a mit most elmondott?

– A kártyából tudom.

– Ez ám az, a mit nem szeretek. Ha bolonddá tesznek, hogyha ámítanak. Azokkal nem ülök le egy asztalhoz, a kikről észre veszem, hogy tudatlanságomért kigúnyolnak, inkább nyelem az éhkoppot. Mondja meg kegyelmed igaz lelkére, miből beszélt?

– Hát megmondjam igazán? Hát akkor megnyugszol aztán? No, hát ülj ide mellém «Tanussy Emanuel».

Manó felszökött a helyéből, mintha tűz égette volna meg.

– Ne szaladj, hanem ülj. Majd meglátod, milyen egyszerű dolog az a boszorkányság. Az egész titkodat ezek az ingfodrok adták a kezembe. Ezeket mi hímeztük ketten a leányommal, Tanussy Deczebálné asszonyság leánya számára, a kit Emma kisasszonynak hínak. A mint egy csücskéjét megláttam ennek a fodornak, már tudtam, hogy te vagy az az Emma, a kiről már olyan sok szó jár a világban, hogy én is tudhatok belőle valamit.

Manó megkönnyebbült szívvel ült le az asztalhoz s egyszerre megjött az egész étvágya. Mindjárt hozzálátott a rántott leveshez.

Akkor aztán nevettek mind a hárman.

Nagyon nevetni való dolog volt az.

– Látod, mama, mondá Lizandra. Ugy-e, hogy én mindjárt kitaláltam, hogy ez nem fiú, hanem kisasszony.

– Csak voltam, voltam! kaczagott Manó, erősen kanalazva a rántott levesét. Tegnap voltam még Emma kisasszony, ma már Manó vagyok. Hiszen mondtam neked, mikor a vízre jártunk, mikor a manóval ijesztgettél, hogy nem félek én attól, hisz én is Manó vagyok.

– Hát, hogy csináltál magadból fiút?

Ezt szerette volna nagyon megtudni Lizandra.

Manó nem tudta a levest fújni a nagy nevetéstől, mind összeégette vele a száját.

– Hát nagyon könnyen. Fogtam egy ollót, s levágtam vele a hosszú hajamat.

Lizandrának nyitva maradt a szája erre a fölfedezésre, elkezdte a saját szőke hajfonatát a tenyerében latolgatni, magában tanakodva.

Az anya kitalálta a gondolatját.

– No, te kis bohó, csak le ne vágd ám azért a hajadat, mert te nem válsz azzal fiúcskává.

A leány keserveset sóhajtott.

– Pedig szeretném, ha azzá lehetnék.

– Minek volna az neked, parányim?

– Mehetnék én is messze, messze!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– No, már most eredj aludni, mondá Lizandra a fiúnak, a mint megvacsoráltak. Odakinn az ágyam, abba lefekhetel; vigyázz, hogy a szúnyoghálót nyitva ne hagyd, különben elkapnak a denevérek. Ha egy kigyót találsz a lábadnál, meg ne ijedj tőle, nem bánt az senkit.

– Hát itt kigyók is vannak?

– De még mennyi! Jó az nekünk. Azok nélkül felfalnának bennünket az egerek.

– Mért nem tartotok inkább macskát?

– Hát ’szen tartunk.

– Hol van?

– Vaksi! Nézz rám. Hát nem látsz? Én vagyok az: – a vadmacska. Nézd, milyen szép hegyes körmeim vannak! Vigyázz, hogy meg ne karmoljalak velük.

– Ugyan már mért karmolnál meg?

– Ha bántani akarnál.

– Én bántanálak – téged.

– No, ha meg akarnál csókolni.

Manó fülig elpirult.

– Dehogy tenném.

– Azért mondom. – Aztán nekem az ablakon be ne kukucskálj. Ugy sem látnál semmit. Én az éjjel fenmaradok, az ingeidre gallért varrok. A mama pedig, ha én elaltatom, úgy alszik, hogy még az égzengés sem ébreszti fel.

Manó szépen kezet csókolt a nénémasszonynak s jó éjszakát kívánt, aztán kiment a veranda alá; ott megtalálta a szúnyoghálóval befüggönyözött ágyat, a miben Lizandra szokott aludni.

Erdei mohával volt az vetve, keverve diófalevéllel, meg kakukfűvel, fehér ürömmel, a mi a bogarakat elűzi, be volt takarva foltozott, de szép fehér lepedővel. Egy kis vánkos volt a feje alja, taplódarabokból összevarrva, olyan az, mint a szarvasbőr, még finomabb.

Manó levetkőzött, s lefeküdt az illatos ágyba. Egy dologhoz hozzá volt szokva még leánykorából, hogy éjszakára a fejét bekösse kendővel, s annak a szükségét most, hogy le volt nyirva, e nedves éjszabadban még jobban érezte. Majd elszoktatják róla a collégiumban. A két napi gyalogolás elég jól kifárasztá, de épen azért nem tudott mindjárt elaludni. Végig rémledezett előtte az egész változatos tájék, az emberek, a kikkel találkozott, a mióta az apai kastélyból elszökött. Nem bánta meg, hogy azt tette, nem érzett aggodalmat, mikor körülnézett ezen a vidéken. Csak arra gondolt, hogy itt ugyan nem találhatnak rá. Tegnapelőtt ilyenkor este még hogy siettették lefektetni a melegített ágyba, hogy ijesztgették a kisértetekkel, a rossz lelkekkel, a bőjti boszorkánynyal, csak hogy ki ne nézzen az ablakon, az ivóvizébe eleven szenet dobtak, hogy az igézettől megőrizzék s az ablakait lefüggönyözték, hogy az arczára ne találjon sütni a hold, mert attól nyavalyássá lesz, most pedig egész teljében ragyog le rá a sápadt zöldes égről ez a bűbájhintő csillag, csodavilágítást árasztva erre a szokatlan tájképre. A lomha csendes tó zöld ezüst tükrében zegzugos vonalak szeldelik át a visszavert holdfényt, a mint a békák keresztül-kasul léniázzák a békalencsés felszint, a nagy kőrisfák árnyéka élesen válik el a fényes laptól. A mint a partról egy kövér ung beleugrik a vizbe, terjengő fénykarikák támadnak utána, mik a parti bozótnál törnek meg. A denevérek tizével repkednek tétova csoportban, s egy nagy éjmadár nesztelenül suhan el a hold előtt, kergetve egy kisebb által. S az alvó éjszakának hangja van, mint az alvó ember lélekzetének. A békák légiói, a szunyogok milliárdjai egy láthatatlan karmester ütenyére egyesítik hangjukat egyetemes összdalba, a mi olyan, mint valami álomvilágból áthangzó zene.

Majd meg a házban is megszólal valami. Dalforma, még sem az, se verse, se melodiája, csak olyan dudolás, egészen ehhez az álomvilági chorushoz való magányének. Manó nem állhatja meg, hogy be ne leskelődjék az ablakon. A leeresztett függönyök között van arravaló nyilás, hogy beláthasson.

És aztán lát valamit, a mit nem tud megérteni. Lizandra ott ül az anyja mellett, a ki az ágyban fekszik. Annak dudol, a hogy szokás álomkerülte gyermekeknek dajkadanázni. És a dudolás mellett azt teszi, hogy a két kezével végig czirogatja a hanyattfekvő anyja arczát. Csinyján, csak a tíz ujja hegyével, elkezdi a homlokán, le az álláig és azt teszi ujra meg ujra, míg végre az öreg asszony elalszik. Mi ez? Bűvészet!

Ettől aztán mégis ludbőrt kapott a teste a fiunak, hirtelen bebujt az ágyba, fejére rántotta a pokrócztakarót s elaludt.

Lizandra pedig, a hogy elaltatta az anyját, (sokszor kellett ezt neki így tenni) leült a mécs mellé s hozzáfogott a jövevényfiu ingeinek nőiből férfiúivá átalakításához. Gyors keze volt. Mire a hold a délpontot elérte, már mindennel elkészült.

Akkor aztán nem volt mit tennie, nem is volt álmos. Odaült az ablakhoz és kinézett a holdvilágos éjbe.

Itt volt megint az ő régi jó barátja, ez a ragyogó ábrázatú emberarczú csillag. Az ő egyedüli társalkodója éveken és éveken keresztül, a kivel csendes éjszakákon át el szokott beszélgetni, a kinek dalolni szokott, a hogy dalolnak az erdők madarai a napnak.

A holdsugár aztán odavetette a tekintetét annak az alvónak az arczára. A vékony szunyoghálon keresztül teljes fényével világítá meg a fiunak az arczát. Így altában tökéletes leányi ártatlanság tündökölt azon. A két keze imára kulcsolva nyugodott a mellén.

«Ez szebb még, mint a hold!»

A leány ugyanazzal a magyarázhatlan érzéssel bámult erre az arczra, a mivel a holdra szokott bámulni. Ugyanazt a titkos, fájdalomkeltő vonzódást érezte iránta. A fiu álmodott, álmában rebegett, szempillái alól két könycsepp szürődött át, otthon van, anyját engeszteli. (Mért nem lehet ezt a könycseppet letörülnie onnan?) De nem, csak azért sem! Az alvó nagyot rug magán kézzel, lábbal, majd szétrúgja azt a rozzant hárságyat, s aztán durczásan veti magát féloldalt, s hátat fordít a holdvilágnak, összehúzva magát, mint egy tüskés borz.

Most már csunya volt!

S aztán megint csak a holdvilágot nézte a leány, az nem csinál vonyarczot soha, az mindig mosolyog.

Egyszer csak valami szokatlan nesz üti meg a füleit. A kőrisfák erdejében recseg a targaly sűrű léptek alatt. Errefelé közelednek.

Aha!

Eszébe jutott az a pávián, a ki ő hozzá vadgesztenyét dobált. A nevét nem tudta. A képeskönyvéből választott a számára egyet. A páviánt. Ha ő lehet vadmacska!

De, hogy most ilyen sokadmagával jön ide.

Vajjon azok is mind vadgesztenyével akarnak hajigálózni?

Nemsokára megtudta, hogy mi jóval vannak az éjjeli látogatók.

Négyen emeltek a vállukon egy könnyű sandolint s azt csendesen leereszték a zöld tóba. A holdvilágnál megismerhette jól azt az arczot, a melyiknek már egyszer betörte az orrát. A csónakba ez száll be s aztán kezébe véve a kétlapátú evezőt, errefelé kezd tartani.

Mi lesz ebből?

A sandolin gyorsan szeli keresztül a tó tükrét. Gil Blas úgy evez, mintha regattán versenyezne az első pályadíjért. A sandolin eléri a szigetet, a csónakász kiszökik a partra, járművét odaakasztja a lánczánál fogva egy rőzseczölöphöz, s aztán lappangó léptekkel settenkedik a veranda felé.

Ott a szunyoghálós nyoszolya, azon alszik egy ifju alak, a feje piros kendővel bekötve, két karja a feje fölé emelve.

Manó épen akkor végezte az előálmát, a miből egyszerre csak arra ébred fel, hogy valaki durván lerántja a takaróját.

Egy vadonnat új arczot lát maga előtt.

Az, hogy idegen, még hagyján, de ez a vigyorgás rajta! Mit akar ez? Meg akarja enni?

Olvasott ő egyszer a Jancsival valamit (a Márton grammatikájából) a kannibálokról, a kik a szigeteken laknak. Ez olyan sziget lesz.

A merész látogató nem késedelmezik, martalékját átölelni siet. «E bizony meg akar harapni!» gondolja Manó s jó szántából olyan ökölcsapást ad neki a szeme alá, hogy az tizenkilencz holdat lát tőle egyszerre az égen.

Ettől aztán Gil Blas még nagyobb dühbe jön, a kiméletlenség minden végletre feljogosítja a férfit, odaveti magát egész erejével megsértőjére és átnyalábolja.