Part 15

– Mi? mi! dünnyögött Gil Blas: az az átkozott pokolsár, a mi azt a szigetet körülveszi. Ha a csapóhíd fel van húzva, emberi teremtés oda be nem mehet még télen sem, mert a pálinkafőzőből odavezetett moslékvíz nem engedi a posványt úgy befagyni, hogy az ember bele ne szakadjon. Átuszni pedig köszönöm szépen: hisz akkor úgy néznék ki, mikor kijövök belőle, mint egy tengeri szörnyeteg, derékig zöld a békanyáltól, azon alól fekete az iszaptól. Ez nem volna első bemutatáshoz való álczázat.

– Azt gondolná, hogy béka vagy!

– És még a parfume hozzá! Nevetett a két nagybátya.

– Csendesen csak uraim, rendezé a consiliumot Don Juan. Mindjárt megtaláljuk a kellő arcanumot. Tehát az a punctum saliens, hogy a tündérnek a Kakassarkon forgó kastélyát épen azon bűzös tömpöly védi minden megtámadástól, a mely annak elüldözésére volt oda concentrálva. Hát hisz ez a Columbus tojása. Mit tett Columbus, hogy Amerikát fölfedezze? Hajóra ült s átevezett.

– Igaz biz az! Erősíték a doktor urak.

– De hol veszem én a hajót? nyügösködék a patiens.

– Hát nem vagyok-e én itt? És leszek a te Sant-Angelod. Mi hárman segítünk neked a nagy oceánon való expeditióhoz. A te dolgod aztán felfedezni az új világot.

– Hogyan? Hogyan?

– Nagyon egyszerű a dolog. Úgy-e bár a halastón ott vannak a sandolinok, a mikkel regattát szoktunk rendezni? No, hát egy ilyen sandolint éjszaka kihuzunk a partra, mi négyen a vállunkra veszszük; nem nehéz az: átczepeljük a Styx mocsár sima tükrére, Jason beleül egyedül, s a zöld békalencsével bevont tengeren keresztül átevez Colchisba az arany gyapjuért.

– Bene, bene, benissime! Kiáltának a tudós doktorok.

A patiens pedig hálakitöréssel omlott az ordinariusa nyakába.

– Most már igazán látom, hogy te vagy az én jótevő geniusom!

– E szerint csak azt kell megtudni, hogy mikor megy el hazulról az öreg «czirmos»?

– Éppen ma reggel ment el: a Böske most sugta meg a kertben. Egy horgacsolt paplant vitt el magával, a mi csak most készült el; a míg a kijátszó iven mind a kilenczven szám meg lesz rakva, eltelik három nap, addig haza nem jön.

– Tehát ma este találka a hattyúháznál, pontban éjfélkor. Igazítsuk össze az óráinkat.

– Éppen akkor jön fel a hold.

– Aztán ma este dupla késhegygyel fűszerezd meg a káplán úr seradagját.

Jó volt befejezni a consiliumot, mert a Grand Mogul visszatért a vadásztársasághoz.

MACSKA HELYETT MÁNDRUCZ.[15]

Emmanuel eltünését a tűzhalmi kastélyból csakugyan nem vették észre másnap délig. A dáridó után senkinek sem volt másra gondja, mint hogy hová hajtsa le a fejét. Maga Sára asszony is csak a déli harangszóra ébredt fel álmából s szokás szerint rossz kedvű volt. Miután elébb egy pár leánycselédnek a hátához vert egyetmást, a mi a kezébe akadt, s azt a szerencsétlen szolgálót, a ki a harisnyáját kifordítva huzta fel a lábára, illően felképelte, csak akkor jutott eszébe a Dorkót beküldeni az Emmácska hálószobájába: hogy az a gyerek mégis alszik-e?

A vén cseléd «Jézus Mária» kiabálással rohant vissza a szobába, s úgy meg volt ijedve, hogy nem tudta elmondani, mit látott. Csak a szétmeredt tenyereivel mutogatott a háta mögé, a mire aztán Sára asszony félmezitláb ugrott föl az öltözőszékéből s el nem tudva képzelni, mi rettenté meg Dorkót, maga futott át a gyermek szobájába.

Ott feküdt biz az, a szép fehér himezett vánkoson: a gyönyörű tömött hajfonadék, tőből levágva, az ágy melletti széken a merinó leányruhák.

Hová lett a gyermek?

Ki látta a házi kisasszonyt?

Azt bizony látták is, nem is. Minden fehércselédnek, ha még annyi szeme lett volna is, az mind el lett volna foglalva a tegnapi tánczvigalom pompájának élvezetével. Az Emmácska, szokás szerint, jókor aludni ment a kertre néző szobájába, s azontúl neszét sem hallották.

– Hol a Jancsi? kérdezé az úrnő. Egyszerre kitalálta, hogy annak kell valamit tudni az Emmáról.

Az rendesen ott szokott aludni abban az előszobában, a melyben a vendégek bundái, uti köpenyegei függnek hosszú fogas állványokon, mikor mulatság van. Ott bizony most nem vethetett magának vaczkot a Jancsi.

Dorkó néne szépen kérte az úrasszonyt, hogy ne kiabálja olyan nagyon a Jancsi nevét, mert az annál jobban el fog bujni, hiszen a tisztelendő úr puskával keresi, meg akarja lőni: valami rossz fát tett a tűzre a Jancsi!

Előidézték a főkapunál, meg a kertkapunál felállított éjjeli őröket: ki látta az Emmát, vagy a Jancsit?

Az Emma kisasszonyt senki sem látta, hanem a Jancsit, azt ketten is látták s mind a ketten esküdtek a maguk állításának igaz voltára.

A toronyőr este tíz óra után, mikor épen a tüzi játéknak vége volt, látta a Jancsit, a tegnapi új ruhájában, egy kis batyuval a hóna alatt a kapun kisietni, a fekete angol vizsla még a nyakába ugrált, úgy kisérte egy darabon az utczán, a míg a fiu vissza nem kergette, görrel dobálva rá, még a szavát is hallotta: «Hivd vissza azt a kutyát, mert eljön utánnam». Aztán látta a fiut elbandukolni Tűzhalomfalva felé.

A kerti kapu őre ellenben azt vallotta, hogy ő kora hajnalban bocsátotta ki a Jancsit; a ki az ócska ruháját viselte, s egy nyaláb szijjal összekötött könyvet czepelt a hátán; beszélt is vele: a Jancsi azt mondta, hogy itt hagyja a kastélyt s vissza sem jön többet ide, a míg a Horkázi fejjel áll az ég felé; mert az őt meg akarja ölni. Ő aztán még sokáig utána nézett a Jancsinak, s jól látta, hogy az a Tanusvár felé vivő uton sietett tova.

A két ellenmondó tudósítás tökéletessé tette a zűrzavart.

Sára asszony azt akarta volna, hogy azonnal talpon álljon az egész világ és segítsen neki az eltünt leányt felkeresni. Ez most a lehetetlenségek közé tartozott.

Nem is volt illendő! Kikiabálni az egész ittlevő vármegyének, hogy a Tanussy-család kisasszonya eltünt: itt hagyta a hajfonadékát! Az a nagy baj most, hogy leánynak volt nevelve; meg kell őrizni a hajadoni jó hírnevét.

Azt tette Sára asszony, hogy betört Decebál szobájába, hogy a férjét hivja segítségül.

No, ott most szép rendet talált. Az ágyon feküdt a Hektor, a nagy sinkorán, a ki mindig a gazdája szobájában szokott hálni; a medvebőrön pedig, a mi a Hektor számára volt leterítve, nyujtózkodott Decebál, nagyobb kényelem végett a fejét az asztal lábhidjára fektetve; csoda, hogy a nyaka ki nem törött, a két keze, meg a két lába úgy járt, mintha a túlvilágon a boldog takácsmesterség gyönyöreit élvezné.

Sok ránczigálásra, hogy végre mégis leszállt a paradicsomból s felnyitotta az egyik szemét (a másik még aludt), s hallott valamit egy megszökött leányról, rákezdé köszörületlen hangon azt a szép pápai nótát: «Tizenhat esztendős barna kis lány, elment a regement után». Azzal lecsapta megint a fejét az asztalhidjára. Ez azt vissza nem hozza.

A szomszéd szobákban csak horkolási duetteket, sőt quartetteket lehetett hallani.

De egy szobában mégis hangzott valami emberi beszédhez hasonlatos motyogás. Az ajtón betekintve, ott látta Sára asszony egy asztalnál ülni Csunyi Laczit, a mint egymagában ferblizett, osztotta a kártyát, gusztálta a sántát s veszekedett a képzelt játszótársakkal, hogy ne paklizzanak. «Beszszer!» «Rebeszszer.» «Blind.» «Nix Blind.» «Magam vagyok az úr!» «Mit vissza?» Iszonyú szerencsében volt, agyonnyerte magát. Csakhogy nem volt kitől.

Erre is hiába vesztegetni a szót.

De végre mégis akadt egy józan emberrel össze. Mántay Móricz jött le az emeletről, maga czepelve a nyalábra fogott bádog hüvelyeket, a mikben a mappák rejtvék, mivelhogy a hajduja a mai napra beállt chinai császárnak. Azt itt hagyja, a míg helyrehajdusodik.

– Kedves Móricz bátyám! kiálta Sára asszony, kezeit tördelve. Hallott-e már ilyet? Az én Emmám megszökött a háztól!

– Hallottam. Felelt az fideliter.

– De hová mehetett? Az Isten szerelméért! Nem tudja?

– De tudom.

– Hát mondja frissen.

– Elment Debreczenbe: beállt mendikás diáknak.

Sára asszony jól oldalba taszította könyökkel boszúsan.

– Menjen, maga bolond hityimatyimókus.

A többi részeg, ez meg bolond.

Akármit el lehetett volna Sára asszonynyal e tárgyról hitetni, csak azt nem, a mi igaz. Azért mondta meg neki a mérnök. Ő pedig tudta, hogy úgy van. Meg sem lepte az egész dolog. Nem is talált benne semmi különöst. Sőt igen helyeslendőnek találta. Így még lesz abból a gyermekből valami. Csak vissza ne hozzák; csak az utban el ne fogják.

Dejszen jól kifőzték azok ketten a szökési tervet. Lerajzolták a térképet, s azon az utazási vonalat. Ketten kétféle irányban, hogy az üldözőket tévutra vezessék. Csak éjjel utazni, nappal szénaboglyákban, nádkunyhókban elrejtőzni; az egy czipóval úgy gazdálkodni, hogy az a Hortobágyig eltartson; az erdőn most érik a mogyoró meg a som, az is jó táplálék, a keserű gomba sem megvetni való, csak só, meg egy kis tűz kell hozzá. Utbaigazítást csak pásztoroktól kell kérni, a kik tovább huzódnak a nyájaikkal. Ha faluba kell menni, az utolsó házhoz kell beszállni. A Jancsi a tegnap kapott három huszast is odaadta Manónak: az egyiket még fel is váltatá rézpénzre a görögnél. «Te még nem tudsz kérni; neked fizetned kell a szállásért; én már megtanultam a hálálkodást.»

Mire a tanusvári népek kijózanodtak s utánok eredtek, üthették már bottal a két szökevény nyomát.

Az volt a jelszavuk, hogy a hortobágyi csárdában várják be egymást s onnan mennek be együtt Debreczenbe.

A szép csillagos éjszaka kedvező volt a szökevény vándorutjának. A hol falura talált, lekerült a kertek alá, nem ment a főutczán keresztül. Külömben Tuhutummegyében kevés a falu, ott csak mezővárosok vannak, egymástól félnapi járó távolságban, reggel felé megtelepedett egy nagy kukoriczaföld szélében, a hol már felében le volt törve a tengeri s kupaczokba hányva. Nagyon jó az ilyen kupaczra fekve aludni, mert az olyan meleg, mint a dunnás ágy, s még milyen illatos!

Csak arra ébredt fel, mikor a távol helységből kijövő kukoriczatörők zsivaja felhangzott. Csupa leányok, menyecskék, meg gyerekek voltak; a vándor diákkal dévánkodni kezdtek, aztán hogy észrevették, milyen kevés uti batyuval jár, megtanították, hogyan kell kukoriczát sütni. Az volt a Manónak a reggelije mára. Soha annál jobbat! Kisasszony korában még hirét sem hallotta.

Onnan aztán elutasították tovább, hogy merre menjen, ha közelebb uton akar érni, arra a füzes felé, csak mindig a patak mentén. Délre már a háta mögött hagyta Tuhutum vármegye szikes legelőit, eljutott a kétvíz közéhez, a révészek átvitték a komppal ingyen, csak egy zsoltárt énekeltettek el vele, azt pedig ő tudott; ebből megbizonyosodtak, hogy diák és nem armerreisender.

A kanyargó folyam tulsó partján már más világ kezdődik. A mennyire a szem ellát, csupa dinnyeföldek; az ősz vége felé tele elkésett terméssel, cserhajú, kantalup, vérbélű, barátmagú; nem őrzi már senki, hiszen nem érdemes a piaczra felvinni; ottan válogathat a terített asztalról; jól lakhatik vele. Mikor odább megy, a csősz utána siet; de nem azért, hogy megzálogolja, hanem a végett, hogy a kulacsából egy jót huzasson vele, (veres bor van abban) nehogy a dinnyétől vérhast kapjon a szegény diák.

Meg odább szép zöld kaszálókon keresztül visz az út: e helyen még most vágják a füvet; az embernek szintúgy fáj érte a lelke, hogy azt a sok szép réti virágot hogy ontják halomra; odább már a száradt rendet gyüjtik petrenczékbe. Jaj, de hivogat az alvásra ez az illatos ágy!

– Szabad nekem itt egy kicsit aludni? kérdi illendőséggel a tapasztalatlan vándor a leterített szűrre letelepült társaságtól: (egy parasztgazda a feleségével, meg a kis fiával).

A menyecske kötődni kezd.

– Hát délután vagy-e, vagy délelőtt?

– Bizony délelőtt én.

– Ejnye, mi a kánya? Hát nem szégyenlenéd magadat délelőtt lefeküdni, aludni? Gyerejde, neked is jut a gombóczból!

Manó megköszönte szépen s elfogadta a meghivást, oda ült közéjük, helyet szorítottak neki a nagy cseréptál mellett, a miben hatalmas szalonnás-gombóczok uszkáltak a jó hivogató illatú hagymás, petrezselymes lében. Kapott egy nagy fakanalat is hozzá. Soha életében így jól nem tartották.

A menyecske kikérdezte, honnan jön, hová megy? Hogy Debreczenbe? Mi akar lenni? Még maga sem tudja. No csak fiskárius ne!

Aztán eresztené aludni.

– Hohó! mond a gazda. Elébb még azt mondd meg, szógám, ha igaz mengyikás vagy, hogyan hivják a diákok a debreczeni collégiumban a töltött káposztát?

Tudta azt már Manó.

«Abszurdum.» (Mivel hogy ilyent soha se kapnak.)

– Ember vagy, szógám! Mind így mondják a mengyikások. No, hát csak pihenj le; nagy utad van. Ha ozsonnára fölébredsz, itt lesz az abszurdum.

Ott is volt; de már arra azt mondta Manó, hogy sok lesz, majd megárt.

– No, hát vidd el vacsorára, előveszed, ha megéhezel.

Egy kis szilkét megtöltöttek a számára.

– Duplán tégy bele neki! mondá a gazda. Hadd legyen karácsonja az ebugatta mengyikásának.

S úgy bandukolt tovább a Thonuzóba ivadék az egyik kezében egy fűzfakaró, a másikban egy reketyeguzsra akasztott szilke, a hátán egy tarka kendőbe kötött könnyű batyu. Majdan kitalálta a módját: a botot a vállára vetette, a batyut meg a szilkét annak a végére akasztotta: nincs szebb utazás, mint az apostolok lován.

Itt már sűrűbben következtek a falvak egymás után; a mezők is más képet mutattak; nagy dohányültetvények sötétzöldje vált el élesen a sárga tarlóktól, az országút mellé fák voltak ültetve, két sorban, szép terepély platánok, diófák; az út vége egy nagy erdőben látszott elveszni; a mi azonban inkább urasági park lesz, mert a fák koronái fölött magasra emelkedik ki belőle egy úri kastély teteje. Szélrül e park mellett látható a falu fényes karcsú bádogtornya.

Az országuton most szállították hosszú négy ökrös szekereken a sarjut, meg a tengerit.

Manó nekibiztatta a lábait, hogy csak igyekezzenek, még ma estére be kell érni abba a faluba. A mult éjjel jó volt a meleg tengerikupaczon az alvás, de ma nem lenne egészséges dolog az ég alatt hálni. Máris érzik a harmatozó lég hűsessége, a mint a nap kezd letünni a hegyek mögé. Az a falu pedig jó két magyar órányira lehet még.

Ugyanazon a gyalogösvényen, a melyen a platánsor mentében haladt a fiatal vándor, ügetett egy sajátságos külsejű alak. Úgy látszik, vén asszony; az arcza úgy be van bugyolálva egy szeméig lehuzott főkötő, egy orráig átkötött tarka czicz-kendő, és egy a fejét körülfogó bodros capucheon segélyével, hogy abból a két szemen kívül alig látni valamit. Még azokon is pápaszem van. A többi termetét valami lebernyeg takarja, a mi kopott, megfakult fekete selyemből van, nagy sárga-zöld virágokkal; a minek a szárnyait ha a szél meglebbenti, kivirul a lebernyeg megvakult piros selyem béllése, s a régi módi, szűk kartonviganó, azokkal a kékveres csíkokkal, s a fekete frantzlikkal. Az alaknak az egyik kezében van egy fekete bot, szarvascsont mankóval, a másikkal pedig egy rengeteg nagyságú «pajdlit» emel, a mi igen nehéz lehet, mert egyre cserélgeti a botot, meg az iszákot; a pajdli fekete bársonyból van, s az egyik oldalán kihimezve arany és ezüsttel, de azon a fonál már mind veres és fekete. A melyik karjára a terhet átemeli, azon az oldalán minden lépésnél egyet bicczent a lábával.

A marhalegelőn egy csomó pásztorfiú játszott nagy lármával. Ráértek, a tarló felszabadult: a csorda mehetett a kukoriczába. «Longát» játszottak labdával.

Hát a mint meglátják azt a furcsa szerzetet, a ki bizonyosan ismeretes gúnyalak a környéken, egyszerre abbahagyja a suhanczcsürhe a játékot s rákezdi ingerkedő szóval: a natutár! a natutár! (Ez valami czigány gúnynév.)

S nem elég a semmirekellőknek, hogy szóval insultálják, hanem közre fogják, elállva az út két oldalát s fogadásból elkezdik hajigálni a lapdával: «Ki trafálja el?»

A háborgatott alak olyan nevetni való mozdulatokat tesz, hogy a ráhajított lapda elől kitérjen, olyan furcsán üget előre, hogy üldözőit lerázza a nyakáról, s mikor meg visszafordul, hol erre, hol arra, a felemelt botjával fenyegetve őket, akkor meg épen csupa figura! A capucheonjára varrt máslik csak úgy repkednek erre-arra, a libegtetett krispin két szárnya hasonlóvá teszi valami igen tarka denevérhez.

Emmanuelt felháborította ez a csufondároskodás. Tizen egy ellen. Egy tehetetlen, biczegő öreg asszony ellen.

Nem messze járt már a háta mögött. Egyszer a czélját tévesztett lapda odagurult a közelébe; Manó felvette azt és magánál tartotta. Aztán oda sem hallgatott, hogy mit kiabálnak a suhanczok, hanem ment tovább az úton.

Egy nagy pofók, pirók suhancz utána rohant s megtámadta.

– Nem adod vissza a lapdámat?

– Kérdésben a felelet.

– Add ide mindjárt a lapdámat!

– Hát nem szégyenlitek magatokat, egy szegény öreg asszonyt hajigálni meg a lapdával, a ki titeket nem bántott?

– Az nem a kutyák gondja!

A ficzkó hadonázni kezdett a kezében levő lapda-ütőfával, a mi valaha lapátnyél lehetett, a mivel azt nyerte, hogy Manó kikapta azt a kezéből s félkarral úgy az árokba lökte a ficzkót, hogy az azután csak onnan a föld alól kiemelkedő fejével beszélgetett vele, de nagyon siralmatos hangon.

– Nem adja ide az ütőfámat, hallja!

Manó még eddig a másik karját meg sem mozdította, a mivel a vállára vetett botot tartá, a batyuval.

– Hát ez ütőfa? kérdezé, s aztán leemelve a válláról a fűzfahusángot, kinyujtá a bal karját egyenesen, az öklében tartva a husáng egyik végét, míg a másik végén a batyu és a szilke lógott; a mihez szép izomerő kell. «Hiszen nem ütőfa ez, hanem kukoriczaszár», mondá gunyolódva s aztán (a hogy ezt Jancsitól tanulta), a mint a bal karján kifeszült a «biceps», az a gömbölyű izom, mint egy kis malacz, hirtelen rásujtott, visszapattintó ütéssel azzal a lapátnyéllel, a mit a jobb kezében tartott, a mire az ütőfa egyszerre két darabra pattant. (Így csinálják azt Tuhutum vármegyében a mándruczlegények.)

Hej, hogy elkotródott az egész csürhe a közeléből egyszerre.

– Nesztek a lapdátok!

S azzal a saját fűzfahusángjával olyan messzire elütötte nekik a lapdájukat a kukoriczásba, hogy kereshetik estig.

A csodabogár vénasszony hátrafordult, úgy nézte ezt a jelenetet. Bevárta, míg Manó utoléri.

– Adjon Isten jó estét, asszonyom.

Ez azonban nem adott neki semmi választ, hanem megint elkezdett ügetni, a tarisznyáját átcserélve a másik karjára. Nem is köszönte meg a fiunak a szolgálatot.

Inkább úgy tekintgetett rá, mintha félne tőle.

Manó pedig folyvást mellette tartotta magát. Jól esett neki, hogy egy utitársra akadt; egyszer aztán megszólítá:

– Nem nehéz nénémasszonynak ez a táska! adja ide, majd én utána viszem.

A nő sebesen hadaró nyelvvel felelt.

– Majd persze, hogy elszaladj vele!

Ez keservesen esett Manónak.

– Ejnye, hát tolvajnak néz engem?

Mikor aztán a nő látta, hogy a köny is a szemébe szökik a fiunak, fordított a véleményén.

– No, jól van, ne sírj, nem bántottalak. Te sem vagy garaboncziás diák, én sem vagyok boszorkány; azért, hogy úgy nézünk ki mind a ketten. No, hát hozd a pajdlimat, ha akarod. Csak odáig a gesztesig, ott majd eltér az utunk.

– De hátha ott sem tér el?

– De már bizony pedig ott csak eltér, mert az út kétfelé válik, az egyik visz a faluba, a másik a kastélyba s te vagy ide vagy oda akarsz menni, én pedig sehova sem, hanem török keresztül tüskén, bozóton, csincsésen, a hol az én házam van, a hová nincsen út.

Manó nagyot hallgatott erre a felfedezésre.

– No, hát hová akarsz menni? folytatá az asszony. A kastélyba? Ott szivesen látnak minden jött-ment diákot. Megitatják vele a bort, a miben délelőtt a grófné fürdött, egy kis «szalajtót» is tesznek neki bele; hanem azért jól tartják; utravalót is adnak neki.

– Köszönöm. Nem keresem a kastélyokat.

– Pedig ez hires, nevezetes kastély; Pontaligethy gróf kastélya.

– Akkor meg épen… (Csakhogy a szó közepén visszatartotta a véleményét Manó; majd elárulta magát, hogy ő a családja annyiszor emlegetett ellenségéhez alamizsnát kérni nem megy.)

– Pedig azt minden kálomista légátus, supplicáns, peregrinus meglátogatja; megtréfálják, de meg is ajándékozzák. No, hát akkor a faluba kell menned, ott is meghálhatsz a tiszteletesnél.

Manónak ez a szállás sem kivánatos.

– Hát magánál nénémasszony nem maradhatnék ott éjszakára?

– Nálam nincs mit enni.

– Hoztam én magammal vacsorát: jámbor parasztok adták; annyit, hogy kigyelmeddel is megoszthatom.

A vén asszony megállt, úgy nézett a fiunak a szeme közé, s csak úgy magában dörmögött valamit, valami ismeretlen nyelven: mintha kutyát uszítgatott volna. («Qu’est, qu’est, que cela?»)

– Jaj fiacskám, az én házam igen ronda helyen van: piszkos, penészes, nyirkos. Ágyam sincs több kettőnél: az egyikben magam alszom, a másikban porontyom: egy csunya, mérges, nyafogó vásott kölyök.

– Elhálok ám én a padláson is. Ha kegyelmed szállást nem ad, valahol a mezőn egy boglyában hálok.

– Hát olyan nagyon félsz az emberek szemétől?

– Nem biz én, hanem egy szót nem tudtam megtanulni még eddig: azt, hogy «kérem!»

– Hm! Kevély koldus! Hát azt gondolod, hogy én nálam nem kell szépen kérni, ha valamit kapni akarsz? Azt gondolod, hogy én czigányasszony vagyok? Te ripők?

– Hát már én olyan gyerek vagyok. Ha valamit csak úgy kaphatok meg, ha kérni kell, hát azt én sohasem kapom meg. Próbálták ezt már velem mások is. Ha tehát kigyelmed nénémasszony csak szépen kérésre adna nekem szállást, akkor tisztelem a házát: itt van az iszákja, vigye tovább, én majd találok a nagyerdőn valami odvas fát, ott is elhálok én.

S hogy nem tréfál, megmutatta, letette a földre a bársony tarisznyát s letérve az útról, becsörtetett abba a nagy erdőbe, mely a pontaligeti kastélyt veszi körül.

A vén asszony megállt s utána nézett; egyszer aztán visszakiáltotta:

– Hej te fiú! gyere vissza.

– Aztán?

– Se kérsz, se köszönsz nálam senkinek semmit. Elviszlek magamhoz.

Manó visszatért hozzá.

– De, hát aztán nem félsz te tőlem? Kérdé a csodabogár.

– Én nem vétettem senkinek, minek félnék?

– Hát ettől az én furcsa figurámtól. Mit gondolsz, miféle szerzet lehetek én?

– Azt gondolom, hogy valami régi nemes asszony, a ki hajdan fényes uraságban élt, s azt akkor is viseli, a mikor nem fényes már.

– Hiszen te okos gyerek vagy! Mi a neved?

– Én sem kérdeztem kegyelmedtől, hogy kinek híják.

– No, hát kvittek vagyunk. Hozod a pajdlimat.

– Szivesen.

– Én meg, hogy könnyítsek rajtad, majd viszem a te batyudat. No, add ide. Zálogul.

Manó nevetett és odaadta a kis batyut.

– Hadd lám, mi van benne?

– Ejh, holmi fehérnemű. Ne bontsa ki.

Az asszony csak egy ingnek a csücskéjét látta meg a batyuból kikandikálni, egy hímzett fodrot, s már akkor tudta, hogy ez az ő vendége kicsoda és honnét jön?

– No, hát vágjunk neki a bozótnak.

Csak olyan út vezetett a pontaligeti nagy erdőn keresztül a Styx szigetéig, a milyent a vadgyümölcsszedők szoktak törtetni, a kik úgy tájékozzák magukat, hogy tudják már, hol az a hely, a hol a szamócza terem, másutt meg a som, tavaszszal meg a baraboly, eső utá a tinóru gomba, meg az úri gomba, őszszel a vargánya: ők már ismerik a berket, a pázsitot és rátalálnak. Ha vadállattal találkoznak, nagyot néznek egymásra s mennek tovább.

Késő este lett, mire ahhoz a leszivárgó patakhoz eljutottak, mely a bűzös mocsárból tör elő a vakandtúrásokon keresztül s a hold még nem jött fel. A mocsár fölött már sűrű, nehézszagú köd ült, a mit segített szaporítani a szunyogok, kérészek zümmögő fellege. Csak egy pislogó mécs világa vereslett a ködből elő, nagy fényudvart kerítve maga körül.

– Itthon volnánk, fiacskám, mondá a vén asszony. Ha diák vagy, hallottad-e a Styxnek a hírét?

– Hallottam.

– No, hát ez az. Vigyázz, hogy bele ne szédülj, mikor ezen a hídon átkullogsz.

Az asszony elől ment s mikor eljutott az átjáró gerenda végéhez, a hol a bürü megakad, sajátszerű, madársikoltáshoz hajazó hangon kiáltá: «Lizándra!»

Egy pillanatra valami tünő árnyék takarta el a szövétnek világát s nemsokára hallatszott valami olyan kútgémnyikorgás forma hang, a mit a leereszkedő csapóhíd sírdogált, a míg egy vastag kötélen aláereszkedett a bürüt kiegészítő deszkadarab: az összeköttetés helyre lett állítva a sziget és a szárazföld között.

– Utánam jöhetsz! mondá a vénasszony a fiúnak.

Azonban nem eresztette beljebb, csak épen a tornáczig.