Part 13

Ez a thema azonban képes volt más irányba ragadni Sára asszony figyelmét. Öltözni! Harmadszor öltözni a mai napra. Ez volt az ő gyönyörűsége. (A lakodalma napján négyszer öltözött estétől kivirradtig.) Fölkelt a helyéről, diadalmasan mutatva a leirt névre s a jobbján ülő alispánhoz dicsekedő szót intézve: «no ugye? milyen szépen leirta az én Emmácskám a nevét! Még milyen nagy farkat is kanyarított utána!» A mihez az alispán nagyon furcsa képet csinált.

Azzal magára hagyta az urakat a kecses háziasszony, öltözőszobájáig kisértetve Bakali Peti által s útközben utasításokat véve tőle, melyik coiffure fog illeni a következő toillettehez?

A szobából kirohant gyermek után senki sem kérdezősködött.

Az, miután megtette a huszárvágást, lesietett a kertbe, s bevette magát a tüzhalom szőlőlugasába, ott a sűrű levélfal mögött elbujt. Csak egyfelé volt nyitva előtte a lugas, ezen a nyiláson át végig láthatott az egész rónán, a mit nagy távolból felemelkedő kék hegyormok rekesztenek be. A halomra feltűzött mérnöki pózna kétfelé vágja a délibábos képet.

Úgy szeretett volna innen elfutni!

Csak tudná, hová? Merre? Meddig?

Hiába van a láncz aranyból, csak láncz az azért! Egész lelke érezte ezt a bilincset.

Szivét megnevezhetlen vágyak hevíték, s ellenségének tekintett mindenkit, a ki azoknak útjában áll. Álmodott egy olyan világról, a minek mind az ellentéte, a mi őt itt körülveszi. Ettől pedig meg volt csömörölve.

Hisz a természeti ösztön parancsolja, hogy ha valakit a vizbe akarnak fojtani, minden erejével küzdjön a megszabadulásáért; s nem hasonló, de még nagyobb érzés-e az, ha egy szellem küzd az ellen, hogy megfojtsák?

Nem szeretett senkit! Ez még nem olyan nehéz szó, mint az a másik: nem becsült senkit. Megitélte az apját és az anyját. Hisz azok soha sem is titkolták előtte a saját hibáikat; hát még egymáséit?

Ennél a háznál mindenkinek volt valami bolondsága, a mit aztán kiki arra használt, hogy mikor a rosszaságát szemére vetik, a bolondságával védelmezze magát. Régóta jegyzi ő ezt már.

A mai nap csordultig tölté a poharat.

Először látta azokat az ismerős nagy embereket lélektelenül elfutni egy gyülevész elől, a kikben, ha semmit mást, a hősi bátorságot bámulta eddigelé. Bámulta dicsekedő nagy beszédeikből. Ha azokat hallgatta valaki, azt hitte, a fél világot fogja meghódítani. Aztán elég volt neki hét falu paraszt népe. Még az apja is! Hogy mutatta két fejedelem nevét: Thonuzóbáét és Decebálét, a hátán!

Azután végig hallgatta ennek a felgerjedt, haragra lobbant, ismeretlen (eddig alvó) szörnyetegnek a jajkiáltását, a jobbágynépét, a hogy elpanaszolták, keresetlen szavakban száz meg száz év óta hegyekké nőtt méltatlanságaikat, a jobbágyot hozzákötötték a röghöz, s most azután megmozdult a rög s urainak fejéhez röpült.

Akkor aztán egy bölcs, igazságos ember szólt hozzájuk, szivből és észből. Olyan volt az, mint mikor a napsugár szétoszlatja a ködöt. Egy új, boldogabb kor paradicsomába engedte őket betekinteni. A durva parasztnép bárdolatlan elméje megértette e képet, hát azé a gyermeké ne értette volna-e meg?

Aztán milyen nagy hatalma van a szellemnek a durva erő felett!

Ime egyetlen egy embernek a szava visszatérítette az útjából azt a forgószelet, a mit fegyveres csapatok meg nem állítottak volna.

A tudomány, az ész közibe lépett a csatára felállított hadseregeknek s elintézte a százados perpatvart egy czirkalommal.

S aztán mikor minden embernek a szive tele volt örömmel, akkor ez örömnap emlékére emelt halmon megkinoztak egy paraszt gyermeket.

Miért?

Azért, mert paraszt, azért, mert gyermek.

Vagy azért, mert legjobb tanuló, vagy azért, mert ő szereti?

Oh, ha azzal a bottal, a mi az ütésben kettétörött, mind valamennyinek adhatott volna egy ütést, a ki ott nevetésre húzta szét a pofáját.

S még az ősi szokásokra hivatkoztak, még a hagyományos ceremonia szinét adták a meggyalázó kínzásnak!

Hát aztán mit csináltak?

Ettek, ittak, áldomásoztak. Olyan emberek, a kik egymást, mikor a másik távol van, nyiltan szidják, rágalmazzák, most hogy köszöntik fel kilocscsanó pohárral, s danolják, hogy éljen a barátság.

Mindenki hazudik mindenkinek.

Az ő gyermeki ajkán meg nem jelent a hazugság soha. Inkább meghagyta magát veretni, mint hogy valamit eltagadjon, a mit tett, s soha semmi fogsággal, koplaltatással rá nem birhatta senki, hogy egy jó szót mondjon annak, a kit szivében nem szeret, – és ezek a nagy hatalmas emberek hogy nyalják egymást! Mintha nemesi mentékbe öltöztetett inasok volnának. A korhelyt lángésznek, a pimaszt characternek, a tékozlót nagylelkünek nevezik; a ki jó kártyás, azt nimbus veszi körül. Dicsérik egymásnak a latorságait s dicsekesznek a magukéval.

A legvisszataszítóbb látvány volt előtte a saját apjának a mai magaviselete, az asztalnál.

Szemközt ült vele Rézkuthy úr, a homo regius.

És az a Tanussy Decebál, a ki a hősök, a hadvezetők mintaképe, hogy magasztalja Rézkuthy urnak a haza és közügyek körül szerzett érdemeit! hogy iparkodik neki kedvében járni. Részvevő méltatlankodással kérdezősködik nála a multkori szörnyű megbántás részletei felől: mintha nem ő tudná azokat legjobban. Nagyon helyesli, hogy a királyi biztos úr olyan szigoruan veszi a vizsgálatot, mert az a sértés nagy megtorlást érdemel! S még aztán azt is megkérdezte tőle, hogy nem került-e meg ő nagyságának az akkor gonoszul elrabolt Lipótrendje szalagostul? Hogy nem! Ez mégis szörnyűség!

Pedig hisz az a Lipótrend ott van Sára asszony szekrényében; az apa maga hozta azt haza, az ő markában maradt az.

Ennek a historiáját elbeszélte Bakala Peti Sára asszonynak, Sára asszony, szokás szerint, Dorkó nénőnek, Dorkó nénő meg aztán rendes módon az ő Emmácskájának.

És a «fiunak» hallgatni kellett, hogy az apja micsoda képmutatással faggatja e bűntett adatai felett a megkárosultat, s segít annak szidni a tett elkövetőjét.

Oh, mint szeretett volna vissza születni ebből a világból!

Egyszerre nagy bömbölés riasztá fel. Mintha az ó-testamentumi behemóth szabadult volna el, olyan ordítástól zengett fel a liget. Horkázy úr tört a bokrokon keresztül, egész falka, délutáni siestáját tartó gyöngytyuksereget verve föl maga előtt.

– Hol van az a paczinacziták ivadéka? Hol vagy te dobrocz ördög? Nem láttátok azt a Jancsi kölyket? Hadd vágom ketté, mint őseink az áldozat-kutyát, egy kardcsapással! Hol vagy te pribék? te locsperdi! te himpellér! te kákompilli! mozsárban törni való áruló!

Ezt a Jancsit keresi halálra.

Emma könnyen kitalálhatta a haragjának az okát.

A mint a mérges haruspex tovább csörtetett a bokrokon keresztül, saját lármájával figyelmeztetve az űzött vadat, nemsokára előkerült az a bokrok közül, csakugyan ott volt elrejtőzve egy szénaboglyában. Meglátta a tűzdombon Emma piros ruháját s odasietett hozzá.

– No te szép dolgot csináltál odafenn! mondá Emmának.

– Mit? Azzal, hogy leirtam az igazi nevét?

– Azzal bizony. Mikor leirtad azt a szót a táblára, én onnan néztem a benyiló-ajtóból, mintha csak a tüzes mennykő csapott volna le a sarkamban! No most vesd el magad Jancsi! Tudtam, hogy egyszerre kitalálja, ki tanított meg téged erre a szép tudományra. Most már nekem aztán ennél a háznál nincs több maradásom.

– Magam is azt hiszem, mondá a bajtársa.

– Külömben sem maradnék én itten, ha tejben, vajban fürösztenének is, a mai megcsufolás után. Megvertek gyalázatosan, mint egy tolvajt, az egész nép láttára. Én innen elbujdosom.

– Nagyon jól teszed. És hová fogsz menni?

– Elmegyek Debreczenbe a collegiumba. Leszek mendikás. Koplalok, a mennyi belém fér; de több kezet nem csókolok ez Isten világán senkinek!

– Derék fiú vagy!

Ezt a ruhát sem viszem ám magammal, ne gondold. Szép új ruhával ajándékoztak meg a mai dicső napra, s aztán felszentelték rajtam. Nem! ennek az emlékezetét nem hordom magamon. Itt hagyom nekik! oda teszem le a küszöbre.

– Nem azt teszed vele, hanem nekem adod. Majd én veszem azt fel.

– Mit beszélsz?

– Azt, hogy meghalt már Emma kisasszony, el is van temetve szépen. Azután, hogy te elfutottál, utánad a táltos; én még az anyám kivánatára a magam nevét is felirtam a tábla utolsó oldalára.

– Micsoda nevet?

– Azt, hogy «Emmanuel!»

– Hüh! Hisz az olyan, mintha a puskaporos hordóba dugtad volna az égő gyertyát. Mi lett belőle?

– Még semmi sem. Az anyám előtt még titok, a mit a betük rejtenek. Az apám vállat vont, de nagyon meg volt döbbenve, sietett az anyámat az öltözőbe elküldeni. Most ez holnapig abban marad. Senki sem beszél az én hires examenemről semmit. Már kezdenek megérkezni a vendéghölgyek és ugrifüles gavallérok, az urak leülnek kártyázni, egy banda vándorkomédiás fogja magát produkálni a szinházteremben, azután a tánczteremben hozzáfognak a dáridóhoz, az eltart kivilágos kivirradtig; reggelre minden cseléd holtrészeg lesz, uri és női vendégsereg aludni megy; az anyám ilyenkor nem törődik velem, a redőnyöket lezárják, csak délben ébred fel; olyankor haragos, fejfájós, senkit sem enged szóhoz jutni, s mikor aztán úgy délután rákerűl a sor az Emmácskára, hol jár már az akkor?

– Barátom! Mit gondolsz? El akarsz szökni a szülőidtől?

– El én! Akárhová. Mindegy. Ne is mondj ellene. Látod én sem marasztaltalak egy szóval sem, hogy ne menj el, tűrd el azt a kis verést, a mit kaptál s a mit még kapni fogsz. Nem fáj az a parasztnak! Lásd, milyen jó dunnás ágyban alszol itthon! Úgy-e Debreczenben a kollégiumban nem vetnek a mendikások számára tollas ágyat?

– Nem bizony, hanem télen ott alusznak a kályhalyukban, nyáron meg a kapu alatt sorban egymás mellett hatvanan, kiki ráfekszik az egyik fülére s a másikkal meg betakaródzik.

– Hahaha! És nem vakargatja a Dorkó asszony a lábacskáit, hogy jobban elaludjék?

– Nem bizony, hanem mikor legjobban aluszik a mendikás s az öreg diákja megszomjazik a «patriában», lejön, felrugdossa az álmából: «Itass meg skalapcza!»

– Hahaha! «Skalapcza!» Így híjják a mendikást! Hát nem «Emmácskám, Tubácskám, egyél még angyalkám! marczafánk, piskóta, szopóka-nyalóka, miből kell?»

– Hehehe! A bizony «semper leves» egy tányérral mindennap; meg egy «pikó» hozzá. Aztán az a boldogabb, a ki valami csínyt tehet vele, s ha panaszra megy miatta, megtépik a haját. Hanem van esze a mendikásnak, olyan kurtára nyirja le, hogy körömmel sem lehet belécsípni.

– Jaj, de derék! Úgy-e te is olyan símára fogod lenyirni az én hajamat?

– Hűh! Én? ezt a hajat?

– No, hát nem nyirod. Majd lenyirom én magam. Ha grádicsos lesz, annál jobban illik az a mendikás fejének.

– Ezt a gyönyörű hosszú hajat.

– Az ám. Ezt a kisasszonynak való hajfonadékot. Majd odafektetem szépen az ágyamba, a vánkosomra, a piros rokolyám mellé. Itt nyugszik az Emma kisasszony, legyen neki könnyű a föld.

– Jaj, ne tréfálj!

– Mikor mondom!

– Ne tedd azt, barátom. Én nekem, akárhová hányódom, vetődöm, egyforma a sorsom. Nem vesztek el semmit. Legfeljebb éhezni, fázni fogok; ezt pedig megszokom. De te mennyit hagysz itt!

– Kevesebbet, mint a mennyit kapni akarok. Itt akarom hagyni ezt az énemet, a kit utálok, s fel akarom találni azt a másik magamat, a kit szeretnék becsűlni! Ne feleselj velem, mert hátba ütlek, s abból megtudod, hogy igazi mendikás társad vagyok.

Az elébbeni ordítozás megint közelebb jött.

A Jancsi futni akart előle.

– Maradj, te gyáva! riadt rá a pajtása.

– No, Emma.

– Ne híjj engem Emmának. «Manó» a nevem mától.

– Ha meglát itt bennünket.

– Hát lásson meg. Jőjjön ide.

(A lugasban voltak jó hosszú tölgyfahusángok.)

– Hogy híják a mendikások az ilyen nagy botot?

– «Gerundium.»

– No, hát felkapunk két gerundiumot, s aztán majd meglássuk, hogy nem ér-e többet két mendikás egy vaskalaposnál?

És bizonyára jól járt Horkázi úr, hogy a fátum beleelegyedett a tragoediájába, mert ez a két vásott siheder még csúffá tette volna. De hát vigyáz Ormuzd a maga amsaspandjaira.

– Hohó, táltos atyám! kiabált az ambitusról két tenyeréből szótülköt csinálva Bakala Peti. – Áll a ferbli!

S ez a szó rögtön félretérítette a parabolájából a neki lódult üstököst. Hajh, a ferbliasztal, az az éltető nap, melyhez visszatérnek a világűrben bolyongó égi testek.

Azzal hóna alá csapva a barkócza botját, eldörmögé magában az utolsó szittya áldást.

– Hiszen téged majd megkaplak én előbb-utóbb. – Hány sántával? kiáltá vissza a hivogatónak.

– Öttel!

– Ez volt a szent szám az őskazaroknál!

Azzal sietett diadalai mezejét elérni.

Az öt sántás ferbli az ő dogmájának sarkpontját képezte, még pedig, hogy a makkfelső a preferentiás sánta, a ki még a forhand ellenében is «visz».

Hajh, sok szép van ebben az ősi vallásban, ha azt az ember kitanulta.

Néha az egész esztendei fizetése ráment egy ilyen áldozatra a derék táltosnak.

Siessünk az áldozathoz, ne epedjenek a hívek.

A két gyermek magára maradhatott, tovább főzni az általános megszökés tervét, a míg az urak és asszonyságok vígan mulatoznak a kastélyban, hajdúk és parasztok még vígabban.

DON JUAN, ELSZLER FANFAN ÉS GIL BLAS.

Ők mind a hárman unokatestvérek, Ponthay grófok; a két elsőbbi unokaöcscsce, a harmadik pedig – fia a Grand Mogulnak. Ez meg Ponthay Adalbert gróf.

Igy szokták ők egymást nevezni maguk között.

«Don Juan»: ez Ponthay Szaniszló. Igy nevezik, s ő maga sem bánja, kora fiatalsága óta a gyöngédebb nemnél kivívott diadalai alapján.

«Elszler Fanfan» aként tett szert erre a historico-artisticai névre, hogy a hirhedett tánczművésznőt minden európai és amerikai utjában, fanaticus (vagy azon kor calembourgja szerint «fannitikus») buzgalommal követte, félvagyonát elköltötte imádatának manifestatiójában; soha annyira nem vitte, hogy csak egyszer is beszéljen vele, hanem azt tette, hogy megvesztegeté a vendéglősöket, a kiknél a diva szállva volt, s mikor az egy várossal odább költözött, ő még egy napig ott maradt, hogy abban az ágyban hálhasson este, a melyből az istennő reggel fölkelt, ezért ragadt rá az «Elszler Fanfan» név, különben Waldemár a neve.

A harmadik a kis «Gil Blas.» Igazi nevén Lipót. Ez még csak tizenhat esztendős, de azért bír mind a két nagybátyjának az uralkodó hajlamaival, azoknak a bátorsága és rendelkezési alapja nélkűl. Azért e téren mindig csak akkor veszi észre, hogy elkésett, mikor már elkapták az orra elől.

Hogy magát Adalbert grófot miért híják Grand Mogulnak, azt nem sikerűlt kipuhatolnunk. Mert ő igen solid életet él. Nincs neki több két bevallott szeretőjénél: az egyiket Bécsben tartja, a másikat Pesten, s mind a kettőhöz hosszú évek óta kitartó hűséget tanúsít.

Igazság! – Még aztán a grófné is itt van a ponthaligeti kastélyban, annál meg a nyarat tölti, s ahhoz is igen hűséges.

Mikor szent Hubertus évadja elkövetkezik, akkor valamennyien összekerűlnek Ponthaligeten. Az előkelő világ ilyenkor mind vadászik. Adalbert gróf is otthagyja Tuhutum vármegyét egy időre. Különben is juristitium van, őszi törvényszünet, a megindított nagy felségárulási per pihen.

A ponthaligeti vadaskert pedig ilyenkor bő tért nyújt a vadászszenvedély kielégítésére. Ámbár nem számítható a legnagyobb hazai vadaskertek sorába, mert csak háromnegyedrész négyszög mérföld a területe, de azért olyan nagy benne a vadak bősége, hogy a vármegye által felbecsültetett kár, a mit a rőt és fekete vadak a jobbágyság szántóföldeiben tesznek, felmegy évről-évre negyven-ötvenezer forintra. Hogy ezt az összeget hajtja-e be valaki vagy sem? az bizony nagy kérdés, a mi különben a parasztra nézve mindegy.

Ma épen fáczánvadászat volt, a miben az öreg gróf nem szokott részt venni, ő csak a nagy vadakra puskázik. A hajtás nagyon rosszúl sikerűlt; a fáczánok strikeolni látszottak. A társaság rossz kedvvel szállingózott haza, kivéve az egy don Juant, őt soha sem hagyja el a humora.

– No, öregem, monda Adalbert grófnak, ma rendkivűli szerencsével dicsekedhetünk a vadászati expeditióban.

– Hogy-hogy?

– Hisz ma senkit sem srétezett meg közülünk Gil Blas öcsénk.

– Ti is mindig csak az én rovásomra tudtok nevetni, duzzogott Gil Blas.

Grand Mogul védelmére kelt a fiának.

– Lőjjön csak annyi szalonkát, mint a mennyit te lőttél életedben.

Ezen aztán megint nevetett a vadásztársaság.

– Dejsz azok drága szalonkák voltak! magyarázá Fanfan.

– Mi az? Mi az? tudakozódék Gil Blas.

– Csitt! vezényelt Adalbert gróf. Nem kell a gyermekeknek mindent megtudni.

A század harminczas éveiben «Szalonka» volt a műneve annak a madárnak, a mit most úgy hínak, hogy «tyúk» (a francziák).

Fanfan ingerkedve kötődött a fiatal öcscsel.

– Nézzétek, hogy irígykedik most Gil, hogy nem tud valamit, a mit mi már kitanultunk.

– Héj, sok pénzünkben van nekünk kettőnknek ez a szép tudomány! nevetett fel Don Juan, végig vetve magát vadászcsizmástul a bőrpamlagon.

– Mondjuk, hogy nekünk hármunknak, a ti kettőtök tudománya, döczczentett közbe Adalbert gróf.

– No, no! öreg, csak semmi hetvenkedés!

– Hát hányszor váltottalak ki benneteket a Clichyből, hein?

Fanfan erre trallalázni kezdett, Don Juan pedig egy franczia proverbet tudott rá alkalmazni.

– «Ha ti tudnátok, mennyit fáradok én ti veletek», mondá a kakas a cserebogaraknak, mikor egymásután lenyelegette őket.

Ezért aztán feldúzta az orrát a nagy Mogul, s otthagyta a vadász urakat.

Az atyafiságos viszonynak megértésére, a mi e rokonokat összeköti, szükséges megtudni, hogy Fanfan már birói zár alatt áll s Adalbert gróf a sequestri curatora, ő rangeirozza az unokaöcscsét, olyanformán, hogy mikor az teljesen talpra lesz állítva, hát akkor épen semmije sem marad. – A Don Juan már sokkal okosabban rendezte el a maga dolgát. Ő, a mióta nagykorúvá lett, s kezébe kapta az ősi birtokát, azonnal átadta azt a nagybátyjának, Adalbert grófnak, olyanformán, hogy az a jószágai rendes jövedelmét jóval meghaladó évi apanaget fizessen neki belőle holtig. Így ő biztosítva van élete végéig sokkal nagyobb úri kényelemről, mint a mennyire a birtokviszonya képesítené, ellenben a halála után a vagyona Adalbert gróf családjára marad és így ő neki épen úgy coelibatusban kell élni, mintha a maltai lovagok rendjébe állt volna be, mert halála után a gyermekei koldusok volnának.

Azt már mindenki tudja, hogy Ponthay Adalbert gróf nagy «szerző». Az unokaöcscsei pedig nagy «költők». Így vannak jól felosztva a szerepek egy rendezett úri családban.

Hanem a mi a külső arczjelleget illeti, azt ugyan senki sem mondaná, hogy ez a négy férfi egy és ugyanazon családfa sarjadéka, olyan csodamódon elütnek egymástól (azt az egy hitelesítő családi szemölcsöt kivéve).

Adalbert grófot már van szerencsénk arczképben bírni.

Fanfan alacsony termetű emberke, ki ezt a hiányosságát mindenféle mesterséges módokon igyekszik pótolni: olyan magas sarkú csizmát hord, hogy maga is mindig balletlépésben jár, fejét egyenesen emelve hordja; cilinderkalapja minden, valahol a világon viseltek között a legmagasabb s a kabátjának a vállai ki vannak tömve. Az arcza nem volna valami elrettentő; fehérpiros arczszín, nőiesen csücsörgő ajkak, finom orr, hozzá francziás bajusz és az alsó ajkat diszítő légyszakál; hosszú szempillák, a mik a szemeit árnyalják, mikor öntelt, tetszelgő, édeskés negéddel a befelé fordított körmeit nézegeti, mintha tudná, hogy a mint azokat a szempillákat felnyitja, azok a nagy, semmit nem mondó, zavaros szemek egyszerre elárúlják, hogy az a rengeteg nagy homlok, a mi rájuk következik, egy üres contignatió, a miben senki sem lakik. A hangjában pedig van valami, a mi szemrehányás akar lenni az egész világnak, hogy miért nem hódol ő neki minden ember, mikor ő azt megérdemelné?

Ő a legidősebb a három unokatestvér között; ő ugyan tagadja, de a kopaszodó fejtető ellene bizonyít.

A második, a Don Juan, határozottan nem szép, sem arczra, sem termetre.

A nyaka előre görbült, a mi termetének meghajlott állást ad, az egész arcza összenyomott, az álla kicsiny, a szája nem szép metszésű, az orra kosórrnak indúlt, a szemei aprók, pillái összehúzódtak, homloka alacsony, szemöldökei nem egyformák, a bajusza hasonlít a fókáéhoz. – És ő mégis Don Juan, a hódító, az ellenállhatatlan. A modorában van valami merész, mondhatni impertinens kifejezés, a mi a nőkre megbűvölőleg hat.

A kis öcscse, a Gil Blas, úgy szeretné ezt a valamit a bátyától eltanúlni. Ha az a lábát koszrogó lépésben vontatja maga után, ő is úgy lép, ha az kifelé fordítja a két könyökét, azt ő is utána csinálja, s a szójárásait mindegyre eltanúlja tőle. Csakhogy ez neki mind ferdén áll. Az arcza nem való rá, hogy egyátalában valami művészi alakító utánzásra kényszeríthető legyen. Nagy, előretörekvő álla sok akaratot fejez ki, vastag, telt ajkai élvezetvágyat árúlnak el, hanem a sápadt arcz, az ónkarikákba foglalt bámúló szemek, a ránczokba szaladó homlok a tehetséghiányra vallanak. Pedig a kis Gil Blasnak sok mindenre van hajlama és szenvedélye; csakhogy a mint valaminek az elérése nehezen megy, egyszerre beleun és abba hagyja, s akkor aztán kezd mást. Szeretne hegedűvirtuóz lenni, de úgy, hogy egyszerre Paganini legyen; szeretne nevezetes vadász lenni, de nem állja ki a fáradságot s fél a veszedelemtől; szeretne tudós férfiú lenni, de minden könyvnek csak az elejét olvassa el; szeretne lányokat meghódítani, de úgy találja, hogy ez még a hegedünél is nehezebb instrumentum.

Azért oraculum előtte az ő Don Juan bátyja.

Most még egy rokon érkezik, ez a mai vadászatról már elkésett; ezt «Albino»-nak híják egymás között. (Különben Adolf.) Azért, mert a haja, szempillája, pofaszakálla mind olyan kenderszőke, mint a kakerlakoké.

Az újon érkezővel mindenki kezet szorít, zajosan üdvözlik egymást. Ez igen beszédes fiatal ember. Ha felül valaki mellé a kocsiba reggel, a míg etetni meg nem állnak délben, mindig tartja az utitársát beszéddel.

Mikor Albino és Don Juan kezet szorítanak, az elébbi csodálkozva jegyzi meg: «ah! hát te már megint bajuszt viselsz?»

Don Juan negédesen tiltakozik:

– Farceur, va! Hát még mit nem tudsz?

– A te leborotvált arczod történetét igen.

– Csak nem fogod elmondani? (Ez azért volt, hogy daczból is elmondassék a történet.)

– De épen. Ez classicus egy történet volt.

– Mondd el! Mondd el! Mi az? Mi volt? sürgeté Gil Blas.

– Mikor Párisban járt a mult saison alatt Szani, oh, már Velenczében hallottam, a nagy Muki hozta el a hirét, az, a ki azt a spanyol tánczosnét elszöktette, s csak akkor tudta meg, hogy az nem leány, hanem fiú. Jól ismer téged a l’hombre clubból ott a Saint Honoré-utczában. – Hát tudjátok, hallottátok hírét a Quartier de Breda királynőjének, az endiablément szép Pelinettának, a ki a Closerie des Lilasban a pastourelle solójával olyan frenetikus diadalokat aratott.

– Mi az, mi az? – szerette volna tudni Gil Blas.

– Az a Pelinettának a pastourelle soloja? Hát az egyik lábának, a jobbiknak a hegyére állva, lejt előre, a másikat meg a balkarjára emeli fel, mint egy puskát, hogy a czipőjének a czafrangja az orrát éri.

– Ah! Mint egy puskát?