Part 6

– Uraim és úrnőm. Az ellen in thesi semmi kifogásom, hogy önök hajbakapjanak; hanem, hogy in praxi, az én hajamba kapjanak, az ellen exceptivázok. Annálfogva egész világosan felteszem a kérdést. Nekem ezzel a dispositiómra bizott összeggel, ott a hol, be kell számolnom, úgy, a hogy rám lett bizva, és nem másképen. Ha tehát nekem először is a báróné egy rendesen kiállított nyugtát fog kézbesíteni ezer forintról, melyet a háztartás szükségeinek fedezésére vett fel az összegből; Diadém úr egy másikat szerkeszt ezer forintról a bárói gyermekek illendő neveltetésére; a harmadikban Kornél báró elismeri, hogy három ezer forintot vett át tőlem, a legnyomasztóbb aprólékos becsületbeli tartozások törlesztésére, hát azonnal kész fizető szolgájukra fognak bennem találni. Addig pedig magamat kegyes grácziájukba ajánlom.

Azzal hirtelen zsebébe dugta a pénzcsomagot, felkelt, elhagyta a szobát, még az ajtót is nyitva hagyta maga után félig, hogy lássák, mennyire igazán eltávozik.

A hátramaradtak nem hogy folytatták volna a veszekedést, sőt nagyon is elcsendesültek s csak egymás szeme közé tekintgettek egy ideig.

Elvégre Atalanta szólalt meg; halk, lenyomott, de indulatos hangon.

– Most már átláthatja ön, hogy ilyen embert nem tarthat ön maga körül tovább.

Igaza is volt. Mert pénzt zsarolni magában véve sem tisztességes foglalatosság; de a más számára zsarolni és azt önkényüleg aránytalanul osztani fel s a részesülést még határozott feltételekhez is kötni: ez már immoralitás!

Koczur ezalatt fölment a második emeleti szokott szobájába s egész nyugalommal kezdett hozzá a levetkőzéshez. Nem volt szüksége inas segítségére: ő csizmástól szokott lefeküdni. A mire egyébiránt igen elfogadható jó okai voltak, a miket azonnal méltányolni fogunk, mihelyt őket alaposan kifejtve látandjuk.

A mint ledobta magát az ágyra, azonnal elaludt.

Nem telt bele egy kis fél óra, hogy nagy csendesen felnyilt a szobájának az ajtaja s bejött rajta Kornél báró. Régóta ismerte a czimborája természetét, hogy azt, ha egyszer elalszik, nehéz fölkelteni. Megteszi az azt, hogy a nagy ránczigálásra fölül az ágyba, a szemeit is kinyitja; úgy tesz, mintha hallgatna, hanem aztán megint oldalt veti magát s alszik tovább; hiába volt minden beszéd.

– Hallod, komám! hej! Én elhoztam a magam nyugtatványát a háromezer forintról… Itt van… A többiek nem akarják a maguk illetményét fölvenni… Mit sem bánom. Hadd duzzogjanak… Csak az enyémet add ide.

Az felemelte a szempilláit; nagyot horkantott s visszahanyatlott a helyére.

– Hát mit papolok én neked, tökfilkó? mondá a báró. Itt van a bekecsed. Zsebében a borjubőr. Kiveszem belőle a háromezer forintomat. Ez az enyim. Helyébe teszem a nyugtatványodat. Ez a tied.

Azzal az ágy melletti széken heverő levetett bekecs oldalzsebéből bizalmasan kihúzta a megismertetett borjubőr pénztakarót.

De mielőtt annak a tartalmával ismeretségbe juthatott volna, az ajtón keresztül két új látogató tört rá: a báróné és Diadém úr. Az is hozta mind a kettő a maga nyugtáját.

– Hohó, barátom! Az nem úgy megy, hogy ön maga zsebelje el az egészet! kiáltá Diadém.

– Nekünk azt mondja, hogy büszkén fogja elutasítani a megalázó zsarolt pénzt, s ő jön ide legelébb! panaszolá a báróné.

– Ide azzal a borjubőrrel.

Azt aztán egyszerre hárman is nyitották, bontották – s aztán nem találtak benne semmit.

Hová tette ez azt a pénzt? Összekutatták az egész szobát, nem volt sehol.

Utoljára sem maradt hátra más kisegítő, mint életre ránczigálni az alvót, a ki egy ideig azt sem tudta, hogy melyik világon jár. Kellett hozzá egy negyed óra, a míg külön mind a három látogató bemutatta neki magát s megértette vele, hogy most nem az «ürgés» csárdában van, s ez itt nem a czifra korcsmárosné, az ott nem a nyúlbőrös Iczig, s amaz meg nem a Topa betyár. Hanem a mint azt kérdezték tőle, hogy hol az ötezer forint? akkor egy kicsit birkózni kezdett a társasággal: azt álmodva, hogy rablókkal van dolga. Szerencsére Atalanta, a hajdani athlétanő könnyen el tudott vele bánni s egy párszor odavágva a falhoz, mégis csak ébredésre bírta valahogy.

Ekkor kezdett aztán örülni a szerencséjének, hogy ilyen díszes társaságot tisztelhet szegény lakásában.

– Koczur bácsi! mondá neki beczézgetve Atalanta s megveregeté a hátát. Elhoztuk a nyugtatványokat, a miket mondott. Tudja?

– Úgy, úgy. Tudom, tudom.

– Hát adja ide a pénzt.

– Adom, adom.

– No hát hol van?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a Wertheim-kasszámba hadd megyek elébb érte.

Azzal leült az ágy szélére s a csizmáit kezdte lehúzni.

– Mit akar? Csak nem vetkőzik le?

– Dehogy vetkőzöm! Tudom én, hogy mi az illendőség. Itt van az én Wertheim-kasszám.

Azzal kihúzta a csizmája fenekére odadugott bankjegycsomagot.

– Ez az igazi Wertheim-kassza! Innen nem veszhet el a pénz. Régen praktizálom. Mihelyt magyar kormány lesz, pátenst kérek rá.

Hogy azok a bankjegyek Koczur bagaria Wertheimpénztárában a heveréstől nem kaptak jazmin illatot, az több, mint valószinű. Azért el lettek azok fogadva. A ki már a megszerzése cziméhez hozzá tudta szoktatni a szagérzékét, az a parfumetől ne fintorgassa az orrát. Megosztoztak rajta szépen. Azután átadták Koczurnak az elismervényeiket. A míg a pénz a kezükben nem volt, addig azt mondták neki, hogy «édes Koczur». Mikor aztán a zsebükben volt a pénz, azt sem mondták neki, hogy «jól aludjék».

Sőt voltaképen gondoskodtak róla, hogy alaposan elrontsák az álmát.

Atalanta eltávoztában valamit odasúgott Kornélnak, a mire az hátra maradt, a míg a két osztályos atyafi eltávozott a szobából.

Kornél báró odaült Koczur ágyára.

– Ne feküdjék vissza az úr. Valamit akarok mondani az úrnak.

– Kiváncsi vagyok rá.

– Nekünk el kell válnunk.

– «Magna ingenia conveniunt.» A nagy elmék találkoznak. A számból vette ki báró úr a szót. Önnek csakugyan nem lehet okosabbat tenni, mint hogyha elválik a bárónétól.

– Makkfilkó! Nem a bárónéról van szó, hanem az úrról.

– Vagy úgy? Megint itt a «bona hóránk». Hallottam én ezt már elégszer.

– Ezúttal utoljára és komolyan mondom.

– Én pedig most is csak azt felelem rá, a mit máskor. Tegye le a stipulált összeget, a mi elbocsátásomra le van kötve, azonnal itt hagyom.

– Adok önnek róla váltót.

– Süsd meg!

– Engem pedig ne tegezzen az úr!

– Hát hiszen csak nem mondhatom plurális majestativusban azt, hogy «süsd meg»!

– Kikérek minden komázgatást! – Nem kell elfelejteni, hogy itt én vagyok az úr, kend pedig csak cseléd!

Kornélon lehetett észrevenni, hogy erőnek erejével keresi az összeveszésre az ürügyet. Nála egyedül a düh pótolta az erélyt.

– No hát miért lettem egyszerre olyan kegyvesztett? Talán a bárónénak nem tetszik, hogy elfeledtem neki kezet csókolni. Vagy Diadém úr nem tűrheti, hogy fekete retket eszem az ő szeme láttára.

– Au contraire! Ön áruló az én irányomban, a ki az én tudtomon kívül…

– Pénzt szerzek, s még a kőből is olajat facsarok.

– Igen, de az Apátváry név tisztaságának rovására. S aztán ezt a pénzt még – megosztja másokkal.

Erre a furcsán összeállított vádra elkezdett Koczur kaczagni, a két tenyerével ütögetve a térdeit. Számba sem vette, hogy a nevetése által dühbe jött báró sűrű tenyércsapásokkal látogatja meg a feje búbját, hozzá volt ő már ahhoz szokva.

– Hát te áruló, gazember! szidalmazá őt a báró, nagyobb nyomatékkal megragadva Koczur torkát a markával; – nem tudtad azt az egész ötezer forintot mind nekem magamnak ideadni?

Koczur csak engedte magát egy ideig fojtogattatni, egyik kezét sem emelte fel a védelmére: ez így volt megállapítva közöttük, benne volt a conventióban; – hanem azt a praktikát követte, hogy a dulakodás közben egyszer jót taposott a sarkával a báró úr tyúkszemére, ez pedig annak az Achilles-sarka volt; nagyot ordított rá, levágta magát egy karszékbe s a fájós lábát a két markába kapva, elkezdett francziául káromkodni és németül imádkozni.

– No lássa, báró úr, tudja jól, hogy mindig sírás lesz belőle. Hát már most hallgasson ide rám, hadd beszélek okosan. Hadd mondom el, hogy honnan kaptam én azt a pénzt? s miért kellett nekem azt a bárónéval és Diadémmal megosztanom? Hát mindenekelőtt én nem kaptam azt a pénzt a bécsi palota-tulajdonostól és nem zsaroltam senkitől.

– Hát miért hazudtad azt? nyögé Kornél, még mindig a fájós lábát puhogatva az ujjával.

– Majd annak is okát adom. Előbb hadd kezdjem az elején. Talán emlékszik még a báró arra a szép fehér arczú tündérre, azzal a búzakalászszinű hajjal.

– Hogy emlékezem-e rá? te barom! hiszen menyasszonyom volt.

– No, mert épen akkor felejtkezett meg róla legjobban, mikor menyasszonya volt.

– Hát nem te voltál annak is az oka, te gazember?

– Nem én voltam. Becsületemre mondom. – Diadém volt.

– Ha azt vettem volna el, most milyen gazdag ember volnék! Mi lehetett volna belőlem az udvari összeköttetéseimnél fogva.

– Mi bizony? Még kanczellár is.

– Ezóta vasutat építtettem volna a birtokomon keresztül.

– Így pedig háromszor fordul bele a sárba – a birtokán keresztül. De hát nem veszi azt észre a báró, hogy mindennek a nyomorúságnak, ennek az üldöztetésnek az oka – ez az asszony?

– Azt bolond nélkül is tudom. De már megvan. Megnyertem szerencsésen. Az enyém. Ki nem cserélhetem a másikkal.

– Ki tudja?

– Ki tudja? Te füles bagoly! Hagyd ezt abba. Nem értesz te ehhez. Mondjad hát, hol kaptad a pénzt? Hogy jutottál hozzá?

– Arról beszélek folyvást. Hát úgy jutottam hozzá, hogy a mint tudni méltóztatik, ez az angyali jó teremtés, a mióta az a gyászos katasztrófa megesett, folyvást bezárkózva él pozsonyi kastélyában s senkivel a világon nem érintkezik, azt tartva, hogy ő már halott.

– Tudom, nekem is megküldték a gyászjelentését.

– Csupán egyetlen egy emberrel áll levelezésben: az ügyészével.

– Ez az én nagybátyám, Illavay.

– Bölcsen ki méltóztatott találni.

– Ahhoz is férjhez mehetett volna.

– Csakhogy az nagyon megvan elégedve a maga feleségével.

– Haszontalan ember. Nagy ellenségem.

– Hát ez a haszontalan ember megtette azt a nagy ellenségeskedést a báró úr ellenében, hogy tudatta levélben az élő halottal egykori vőlegényének e világon levő állapotjait.

– Rágalmazott előtte! Kihívom párbajra.

– Dehogy rágalmazta. – Csak az igazat irta meg.

– Akkor meg épen kihívom.

– Hát csak hívja! Az a drága szent azután onnan a túlvilágról megszánta az ellene vétettek szenvedéseit s küldött azonnal a maga kriptája fenekéről ötezer forintot az én kezemhez, azzal az utasítással, hogy ezzel a báró úr szégyenleni való apró adósságai kifizettessenek, a báróné a mindennapi szükség gondjától megszabadíttassék s a gyermekek tisztességes nevelésben részesüljenek.

Erre a szóra Kornél báró elérzékenyült, szemébe szökött a köny. Az ellágyulás épen olyan könnyen ment nála, mint a felfortyanás. Minden indulat siráson végződött nála. Még a kártyaveszteséget is meg tudta siratni, a mi pedig gentlemanhoz nem illik.

– Ő küldte volna ezt? Rebegé elszorult torokkal.

– Bizonyára ő és senki más. Ezért kellett azt nekem megosztanom a báróné, Diadém, mint a gyermekek tutora, és a báró között. Ezért kellett külön nyugtatványt vennem mind a háromtól, hogy illető helyen szent rendeltetése helyére lett szolgáltatva. De hát ezt én a báróné előtt csak nem árulhattam el, a mi egyébiránt nekem határozottan meg is volt tiltva.

– Barátom, Koczur, ez egy nagy lélek. Ez egy magasztos szellem.

– Hát hisz én is azt mondom. De még azonkívül azt is megigérte az a szent, hogy ezt az összeget évről-évre az én kezembe fogja megküldeni az említett magasztos czélokra.

– Te Koczur! Tehát azt gondolod, hogy sok pénzének kell lenni? (Most már megint egyszerre más irányba csapott át kedélyhangulata. Az jutott eszébe, hogy a ki ennyi pénzt el tud ajándékozni, az nem mindennapi tünemény e földön.)

– Meghiszem azt. A pozsonyi takarékpénztárban hever legalább félmilliója. Azonkívül a hirhedett gyémántjai.

– No, mert az öreg úr maga meglehetősen leapadt.

– Le ám. A gróf úr elspekulálta, meg elpolitizálta a szép nagy birtokát, velünk együtt. A nagy Montechi és Capuletti harczban kölcsönösen fölfaltuk egymást. Hanem Pálma grófnő, ott a másvilágon, összegyüjtött valami egy milliót, aztán nem költ semmit.

– S te azt hiszed, hogy még most is szeret engem?

– Hm! Csak én kapnék egyszer olyan szerelmes levelet, a miben nekem egy szép hölgy száz darab ötvenest vág a fejemhez, majd nem kérdezném én, hogy mikép tetszett ezt érteni?

– Te! Koczur! Nekem egy okos gondolatom támadt.

Nekem meg kellene valahogy köszönnöm ezt. – No! Mit szólsz hozzá?

– Várom az okos gondolatot.

– Hát ez nem az?

– Lehet belőle olyanforma. Az a kérdés, hogy hogyan akarja ezt a köszönetet nyélbe sütni.

– Levelet irok neki.

– Nem szokott ám az senki mástól levelet elfogadni, mint az ügyvédétől.

– Hát lediktálom Illavaynak.

– Per telegráf! Nagyon jó lesz. Hát aztán mit nyer vele?

– Hát azt, hogy ő is megtudja, hogy én is még mindig tisztelem őt.

– Arra a halottnak ugyan semmi szüksége nincs.

– Hát mire van szüksége egy halottnak?

– A feltámadásra.

– Hát «kis isten» vagyok én, hogy egy halottat feltámaszthatok?

– Mint «kis isten» ugyan nem sokra menne vele, hanem ha egy «kissé ember» akarna lenni, akkor megtehetné.

– Hogyan?

– A hogy megtehette azt, hogy eltemesse. Vegye nőül.

– Bolond vagy te, Koczur.

– Nem én. Láthatja a báró, hogy Pálma grófnő még most is szereti önt.

– Igazán bolond vagy.

– Aztán a legjobb idejében van: harmincz, s egynéhány esztendős. Nincs is úgy túlizmosodva a termete, mint más valakié.

– De épen az a más valaki. Hiszen te tökéletes futóbolond vagy.

– Aztán gondolja csak meg! Ha ez megtörténnék, hogy egy szép napon hire futamodnék az Apátváry Soma báró és Temetvényi Pálma grófnő között végbement házasságnak, hogy ütné meg egyszerre a guta a jó Ferdinánd grófot. Még a birtoka is ránk szállana; valamit tán csak megmentenénk belőle, s megszabadulnánk az örök mortifikáló ellenségünktől. Ha pedig kibékülne, az annál jobb volna nekünk, annál rosszabb neki.

– Meg kell, hogy kötöztesselek, édes Koczur! Kényszerzubbonyt adatok rád. Hiszen te dühös bolond vagy. Hát török vagyok én, hogy két feleséget vehessek?

– Dehogy török! Hát hiszen épen azon kezdtem a beszédemet, hogy váljék el a bárónétól.

– Hogy lehetne az?

– Lehetne, ha egy kis bátorság volna hozzá.

– Az rágalom! Tudod, hogy én az oroszlánnak is nekimegyek.

– Tudom, az «Arany-oroszlánnak» Pozsonyban.

– De te oktondi! A te mendikáns eszeddel nem tudod, hogy a római katholikus házastársakat nem választják el oly módon, hogy azok ismét megházasodjanak, a feleségem pedig kálvinistává nem lesz csak azért, hogy én mást vehessek feleségül, őt meg elvethessem.

– Tudom én azt a mendikáns eszemmel is, hogy a katholikus házastársakat el nem választják, hanem azt megteszik, hogy megsemmisítik a kész házasságot. Vannak «elválasztó akadályok», a mik miatt a megkötött házasság felbomlik.

– Tizennégy esztendő mulva.

– Akármennyi idő mulva.

– Mikor már két nagy gyermek származott belőle?

– Még akkor is.

– Hát a gyermekek hová lesznek?

– Az anyjuknak maradnak s viselik az anyjuk családi nevét.

– De hát van ilyen «elválasztó akadály» mi közöttünk?

– Van.

– Micsoda?

– Azt én most nem mondom meg. Ez nekem az utolsó tromfom. Ezt majd csak akkor játszom ki, a mikor meg lesz rá érve az idő. Van! Igen is van. Még pedig a kezem között van. S ezt a báróné nagyon jól tudja vagy legalább sejti. Ezért kész volna elveszteni egy kanál vízben. Ezért nem eszem én a báróné asztalánál soha egyebet, mint a mit magam szedek ki a tarsolyomból. Tudom bizonyosan, hogy megétetne. Ezért akarná a báróné minden áron, hogy a báró úr távolítson el engem a házától, hanem hát én nem megyek. Csak mondja meg neki a báró, hogy köszöntetem, nem megyek. Ha nem tetszik neki velem egy födél alatt lakni, tessék neki róla tenni. Igen jó utak vezetnek ki a dominiumból mindenfelé. – A báró úrnak szabad tetszésére van bízva a választás. – Ha az én tanácsomat követi, akkor kezdhet egy új életet, kap egy olyan feleséget, a ki önhöz még sírjában is hű maradt s megszabadul egy olyantól, a ki önből mindig csúfot űzött. Újra visszafoglalja azt a helyét a társaságban, a mely önt megilleti: rangba, tisztes állásba helyezi magát. Vagyonát rendbeszedi, házának hajdani fényét helyreállítja, hitelezőitől megszabadul. Időjártával még egy boldog családnak is alapítója lesz, a mely nevének régi hírét növelni fogja s lerázza magáról a férges gyümölcsöket, a mik szégyent hoznak a családfára. – Ha pedig az ellenkező tanácsot követi a báró, ha az asszony szavára hallgat, hát akkor folytathatja a régi életet, ide ragadhat a piszokba, élhet a házi barátjának a könyöradományaiból, a ki esztelen spekulatióival tönkreteszi önt is és magát is. Szurkáltathatja magát az asszonya mérges gúnynyilaival s hordhatja utána az ölebecskéjét. Aztán futhat egyik országból a másikba, kerülve a helyeket, a hol már ismerik. Birkózhatik alkalmatlan hitelezőivel s járhat parapléval a kontózápor között. S aztán gyönyörködhetik nagyreményű sarjadékainak nagyszerű nevelésében, a kiket kénytelen lesz kitagadni, ha lesz még miből kitagadni. Tessék választani. Miattam ne fáraszsza az elméjét a báró úr, – én elmegyek innen, mihelyt idejét látom az elmenetelnek. Nem kell engem ebrudon kidobatni. Elmegyek úgy, mint a veszett kutya, a háztól: előbb megharapok egy pár embert s a kiket megharapok, azok megint a többieket fogják összemarni. Hire lesz annak hetedhét országban. Addig pedig azt tanácsolom minden embernek, hogy a hol egy alvó szelindeket lát, ne hágjon a farkára.

Nagyobb érthetőség kedveért ledőlt Koczur az ágyra s magára rántotta a bundáját.

A szerencsétlen Opatovszky Kornél csak állt ott és bámult a semmibe: a saját lelke sivatag pusztájába.

Kis vártatva megszólalt:

– Hát igazán, Pálma grófnő küldte azt a pénzt?

– Ühüm.

– Gondolod, hogy irántam való szeretetből tette? kérdé, újabb szünet után.

– Ühüm.

Egy kis időköz mulva megint:

– És igazán van valami a kezedben, a mi az elválásunkat lehetővé teszi?

Már erre a horkolása felelt Koczurnak.

Erre aztán egyszerre neki szánta magát a báró s úgy ellódult, mint a ki valami végzetes nagy tettre adta rá a fejét.

Hanem a mint a Koczur szobája ajtajától a lépcsőn és folyosón át a báróné szobájáig haladt, ez alatt kipárolgott szivéből a hatalmas elhatározás.

Koczur nem aludt: utána lesett az ajtón és ablakon át. Látta és halotta, hogy a báró az első emeleti lépcsőn is lehalad: az istállók felé megy. Ott felkölti a postakocsist, a ki Koczurt idáig hozta s éjjelre itt maradt, azt fölbiztatja, fölborravalózza, befogat a postacsézába s éjben-ködben megszökik a saját palotájából.

Olyan nagyon beillik a jellemébe ez a szökés! Mikor a neje azt követeli tőle, hogy a czimboráját csapja el s erre igen jó okai vannak, a czimborája viszont azt, hogy a feleségét csapja el, s ennek is igen jó okai vannak erre: s aztán ő mindakettőnek megigérte, hogy azt megteszi s aztán neki is igen jó okai vannak arra, hogy azt megigérje, hát akkor a legjobb megoldása a nehéz föladatnak: kereket oldani s megszökni a két malomkő közül.

Koczur nagyot nevetett magában. Erre is készen volt ő kelme. Most már fölöltözött egészen. Nem kivánt többet aludni. Pedig még alig volt egy óra hajnal előtt.

– Hadd szaladjon az esze után.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem kell ám abból semmit elhinni, a mit Koczur beszélt. Ez a második változat sem igaz, annak az ötezer forintnak az eredetéről. Nem tud arról semmit a pozsonyi ház élő halottja. Nem küldte az azt a hajdani vőlegénye kisegítésére. Ezt a mesét csak az olyan gyermekekkel lehet elhitetni, mint Opatovszky Kornél. De hát honnan jön akkor ez a pénz?

AZ ÜLDÖZÖTT ŐZ.

Koczur nem ment aludni, a hogy a teste kivánta volna, hanem felvette a kabátját s végig tapogatózott a folyosón, a míg rátalált arra az ajtóra, a melyiket keresett: azon egyenesen be is nyitott, minden koczogtatás nélkül.

A szobában még gyertyavilág volt s az egy szál gyertya mellett ott dolgozott Arnold a rajztábláján. Az építészi kép készen volt, csak az iralhuzásokat, meg nehány elhibázott vonást kellett még belőle kitörülgetni, kivakargatni, ruggyantával és éles tollkéssel.

– Hát te fiacskám, mit mókherolsz ilyen késő éjszaka? Csak nem bankót csinálsz tán?

A fiu gyermeki kedélyességgel felelt a késői látogatónak.

– Nézze csak, Koczur bácsi, ráismerne-e erre a házra?

– A biz ucscsegéljen a mi palotánk! Minden megvan rajta: még a czímer is a háztetőn.

– Meg akarom lepni vele az apát, azért maradtam fenn, hogy reggelre készen legyek vele.

– No iszen majd az apa is meglep téged! Hát aztán mi van még hátra belőle?

– Még csak egyetmást ki kell belőle vakargatni.

– S te jól értesz a kivakargatáshoz? S azután a kivakart helyébe még más mindenfélét beleigazítani úgy-e bár? Héj, héj fiacskám, ezzel a talentummal még sokra lehet vinni az embernek.

A fiu megütődve tekinte Koczurra s kiejté a kezéből a vakaró gyantát.

Koczur odahajolt a fiu válla fölé s csendesen suttogva mondá neki:

– Fiacskám! Te a mai szent napon valami nagyon merész tréfába ártottad magadat. Hamis passzust segítettél csinálni egy pusztázó betyárnak.

– Micsoda?

– A biz Isten, a Bogár Jancsi volt, a kit hét vármegye kerget egyesült erővel. S te annak igazgattál ki egy ferde útlevelet simára.

– Ki mondja azt?

– Persze, te azt gondolod, hogy senki sem látta; pedig hát elég, hogy a csárdás ott lábatlankodott. Az ilyen parasztnak elől-hátul szeme van. Akkor is rád vigyáz, a mikor hátat fordít. A bizony kileste szépen, hogy te egy pohár borért, meg egy roszprádliért egy követ fujtál a futó betyárral. Első dolga azután az volt a parasztnak, hogy följelentette az édes anyádnak, hogy micsoda tréfába ártottad magadat. A báróné meg természetesen azonnal sietett ezt édes apáddal közölni.

– Hát hiba volt az, a mit tettem?

– Oh sancta simplicitas! Látszik, hogy nem laktál a kollégiumban. Nem tudod, hogy mit tesz az: schédát falsificálni. Dehogy hiba! Virtus ez! Olyan vitézi cselekedet, a miért az állam két esztendőtől ötig való ingyen ellátásban részesíti a halandót.

– Ugyan ne tréfáljon, Koczur bácsi!

– Tréfál a kánya! Magam fülével hallottam, a mint papád ide hivatta a csárdást s rá akarta birni, hogy hallgassa el az egész dolgot. A csivasz paraszt azt allegálta, hogy ötezer forintért megállja a titok, azon alól nem hallgat. Ha a báró nem adja meg neki, elmegy a főispánhoz, az majd kapva kap rajta. Héj az öreg Temetvényi gróf milyen örömben lesz, ha a kezébe kaphatja ezt a fegyvert, a mivel az ellenségének a szivébe döfhet egyenesen. Pörbe foghatja, becsukhatja az Opatovszky-család egyetlen majorescóját. Semmi árvíz le nem mossa többet a familia czímeréről ezt a foltot.

A fiu reszketve állt föl a helyéről, arcza elsápadt, ajkai szótlanul rebegtek.

– Az apádnak pedig épen most nincsenek meg azok a gyönge ötezer forintjai, a mikkel a trónörököse immunitását megvásárolja. Dühös volt a báró rettenetesen. Alig birtam visszatartani, hogy a puskával ide ne jöjjön s rögtön főbe ne lőjje nevének ilyetén meggyalázóját. Utoljára aztán valami nagyot gondolt. Azt mondta, hogy úgy fog tenni, mint a spártaiak, meg Brutus, meg nem tudom még kicsoda? úgy tetszik, hogy Foscari, velenczei dózsé, a ki a vétségben talált fiát saját maga szolgáltatta át a törvényszéknek. Azt mondta, hogy inkább maga előzi meg a parasztot: elmegy a főispánhoz s feljelenti a dolgot. Így legalább meg lesz mentve a családi név ősbecsülete. Az elfajult fiut aztán nem bánja, csukják be valami javítóintézetbe, a mi fiatal gonosztevők számára van felállítva. Rögtön be is fogatott a postakocsissal, a ki engem ide hozott fele útról s éjnek éjszakáján bevitette magát a székvárosba. Hallhattad a kocsizörgést: ebben a minutában ment el.

Mindez olyan valószinűnek volt kifundálva. Hogy is tudhatott volna erről valamit Koczur valami más úton? Ki mondhatta volna el neki ezt az esetet, holott ő akkor útban volt, s egy árokbadőlt, összetört hintó összetákolásán kívül egyébre gondja nem is lehetett: azóta pedig a házon kívül sem volt.

– Én Istenem! rebegé Arnold. Hát olyan nagy bűnt követtem volna én el? Én nem tudom. Hiszen én nem gondoltam semmire.