Part 5

– Nagyon jól be van ön avatva, báróné. Csókolom kezeit. Igenis. Ez a kérdés. Hogyan lehet ez így, barátom, Diadém?

Dehogy lett ebből valami számadás! Hiszen minden évben megkisérlették azt egyszer, vagy többször is, hogy egymásnak beszámoljanak, a földesur és a meghatalmazottja; de mindig azon végződött a mulatság, hogy a báró úr a harmadik, vagy negyedik kellemetlen tételnél felugrott a helyéről, közbekiáltva, hogy ez mind ostobaság! s aztán csak azon volt, hogy most hirtelenében kerítsenek neki valami pénzt, azért aztán, hogy azt megkapja, beleegyezett mindenbe, aláirt mindent, a mit eléje tettek, s igyekezett mentül előbb menekülni hazulról.

– Ostobaság! Csupa merő ostobaság! Mindennek a kormány az oka. A vasgyárak tönkrementek, mert a kormány leszállította a magyarországi hizott marha kivitelét Ausztriába, a keleti marhavész miatt. Jól van. A czukorgyáraink megbuktak, mert a kormány felemelte a czukorrépaadót. Hát miért nem buktatjátok meg ezt a kormányt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– De hát utoljára is valami jövedelme csak volt ennek a rengeteg nagy dominiumnak?

– Igenis. Negativ jövedelme.

– Mi az a negativ jövedelem?

– Hát az, hogy rá kellett fizetni.

– Ezt nem vagyok képes felfogni.

– Pedig nagyon könnyen megérthető. Egy esztendőben aszály volt, a másikban tavaszi fagy; a közbeesőben lenyomott gabonaárak. A bérlők mind tönkrementek. A majorsági kezelés alatt levő birtokokon készpénzen kellett venni a cselédeknek a deputátumot. Ilyen elemi csapások idején más nagybirtokos akképen segít magán, hogy összehúzza a kiadásait, otthon marad, lemond költséges szenvedélyeiről; «mi» azonban ennek az ellenkezőjét tettük, épen akkor kezdtünk hozzá a legnagyobb fényüzéshez.

– No ebben, azt hiszem, hogy egyikünk sem vethet a másiknak a szemére semmit.

– A legnagyobb veszedelme azonban az apátvári uradalomnak ebből a szerencsétlen viszálykodásból ered a két szomszéd család, a Temetvényiek és az Opatovszkyak között.

– No, hogy ennek vége nem szakadt, annak, úgy hiszem nem én vagyok az oka.

(– Hanem én! veté közbe a báróné.)

– Persze, hogy ön! Mert ha én ön helyett Temetvényi Pálma grófnőt veszem nőül, hát akkor…

(– Hát akkor most ez volna a világ legszánandóbb teremtése, nem én.)

– De hát utoljára is, én fumigálom Temetvényi grófnak a torzsalkodásait ellenem!

– Tegye azt, édes báró! folytatá Diadém úr. Hanem ezen torzsalkodások között van mégis egy, a mi önt tökéletesen tönkre teszi.

– Tökéletesen!

– Olyan tökéletesen, hogy ez által lehúzza önnek a lábáról az utolsó csizmát és koldusabbá teszi önt a piaczon szerencsétlenkedő nyomoréknál.

– Ugyan mi lehet ez a nagy dolog?

– Azt hiszem, hogy ön erre a tapasztalat után is, rá jöhetett volna. Nem vette ön észre, hogy a mint ön ennek a megyének a hiresen jó országútjáról lekanyarodott a saját birtokán átvivő utakra, legalább háromszor felfordult a hintajával.

– Úgy gondolom, hogy emlékezem rá még.

– Valószinüleg találkozott még útközben egy néhány terhes szekérrel is, a mi oda volt rekedve a feneketlen kátyuba, sőt egy pár kidőlt lovat is láthatott az árokparton heverni.

– No hát!

– No hát ez így megy végtől végig az egész uradalmon keresztül, egyik falutól a másikig.

– Hát miért nem csináltatja meg a vármegye az utakat?

– Hiszen ez a kulcsa az egész veszedelemnek. Temetvényi gróf, a ki ennek a megyének a főnöke, keresztül vitte Bécsben a kormánynál, hogy az eddigi országút helyett, mely mindenütt a völgyben és lapályokon vitt keresztül, egy új országutat készítsenek, a hegyháton fel, természetesen stratégiai szempontból előnyesebbet az eddiginél s a mint ez az új országút meg lett nyitva, a régivel felhagytak. Ezzel azután az egész birtok az enyészetnek és pusztulásnak lett átadva. Ha egy utat egy esztendeig nem gondoznak, az azután nem út többé. A miénk pedig már öt év óta el van hagyva.

– Remonstrálni kellett volna a kormánynál.

– Tán nem tettük? Mikor az egyik kanczellárt kapaczitáltuk, akkor az kapta magát, odább ment, jött a másik. Mire ezzel rendbejöttünk volna, itt volt a harmadik. És annak mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az az apátvári országút miatt Temetvényi grófot megharagítsa. Az eredményt már most tetszik látni. Az utunkra, a ki a nyakát ki nem akarja törni, rá nem mászik. E miatt minden gyárunk, malmunk tönkrejutott. A gabonának beszállítása a piaczig annyiba kerül, hogy nem marad rajta nyereség, kereskedő meg tájékunkra sem jön, mert hat ökörrel sem tudja kivontatni a szekerét. Az utazó inkább még egyszer akkorát kerül, csakhogy elátkozott vidékünket körülhajókázhassa. E miatt a regalénk jövedelme is felénél alább szállt; vendéglőst, korcsmárost alig lehet már ide édesgetnünk; az egész apátvári uradalomnak a becsértéke legalább ötven százalékkal alábbszállt. Ezt köszönjük Temetvényi Ferdinánd gróf haragjának.

– Hát csináltassuk meg az utunkat magunk.

– Erre magam is gondoltam. Csakhogy egy ily útnak a jókarban tartása bele fog kerülni évenkint tizenöt – húsz ezer forintba, most pedig, annyi éves elhanyagolás után, hogy egyszerre újra elkészíttessük: ötven – hatvan ezer forintra volna szükségünk. Hát ezt honnan vegyük?

Opatovszky Kornél a körmeit rágcsálta ennél a nehéz kérdésnél.

– Nem lehetne talán…

– Mit gondol ön, hogy mit lehetne tenni?

– A magas kormányt…

– Megbuktatni?

– Nem. Hanem szépen megkérni, hogy lássa be a dolog szükségét.

– No lám. Milyen kár, hogy önnek ez a jó ötlete hamarább nem támadt. Legalább találkoztunk volna. Nekem magamnak is járt ezen az eszem. Addig lótottam-futottam egyik hivatalszobából a másikba odafönn Bécsben, míg csakugyan találtam hajlandóságot arra, hogy a kormánytól kölcsönt kapjak ennek az útnak a helyreállítására. Megvolt már igérve. Én meg is tettem az előintézkedéseket. Hanem akkor egy igen kedves jó barátunk egyszerre elrontott mindent.

– Ki volt az a semmirekellő? kiálta felförmedve Kornél.

– No csak kérem, ne nyilatkozzék ön ily elhamarkodva felőle. Tartsa vissza a véleményét, a míg a nevét megmondom. Ez a jó barátunk volt: báró Opatovszky Kornél.

– Micsoda? Én?

– Senki se más, mint ön maga. Kegyeskedjék csak visszaemlékezni az én igen tisztelt barátom, hol méltóztatott járni tavaly?

– No, ez furcsa!

– Nem értem az egész esztendőt, hanem úgy – ez időtájban.

– Különös egy kérdés!

– Például az olaszországi útja alatt.

– De hát én arról mind számot adjak, itt, az asszony előtt?

– Oh kérem, ne tessék félreérteni: korántsem szándékoztam holmi kényes természetű titkokat szellőztetni: nincs ehhez a dologhoz a szebbik nemnek semmiféle vonatkozása.

– Hát micsoda? Monacót érti talán?

– Oh nem, nem. A roulette-bankról sem akarok semmiféle gyónási titkokat kicsikarni. Egyenesen egy férfiúnak a meglátogatásárál van szó, egy hires, nevezetes férfiuéról.

Kornél báró szétnézett a világba s az ujjain számolgatá: «hires, nevezetes férfiak? olyan nekem minden napra jut kettő. Ki lehet az? A vörös herczeg? – Liszt Ferencz? – Renán? – Antonelli bibornok? – A vas herczeg? – Ira Aldridge? – Rabbi Hirsch Dænemark?» – Ezeket mind meglátogattam, az igaz. De csak azért, hogy hát elmondhassam, hogy beszéltem velük. Útba estek.

– Épen csak az igazit tetszett kifelejteni. Hát Caprerában nem volt ön? – Az is útbaesett, úgy-e?

– Úgy? Az «öreg urnál!»

– Az ám, Garibaldinál. A ki minden emberre nézve öreg úr; de azért még sem megy oda hozzá minden ember.

– Egészen kiment az eszemből, igazán mondom. Nem is tudom, hogy miről beszélt az öreg; annyit tudok, hogy reggelire kivitt bennünket a kecskéihez s megtanított: hogyan kell az embernek kecsketejet reggelizni, a nélkül, hogy előbb kifejné; délre meg zöld babot adott ebédre minden nélkül. Végül azt a tanácsot adta, hogy ne hordjunk hosszú szárú csizmát, azzal is több lesz a pénzünk.

– Ez mind nagyon valószinű. Csakhogy ebből a látogatásból valaki (kétségtelenül önnek az utitársa) aztán nagy históriát kerekített. Elmondta, hogy milyen nagy örömmel fogadta a távol Magyarország képviselőit a világhírü hős, s milyen biztatásokkal bocsátotta el őket magától.

– Ezt az ostoba Koczur tette.

– Meglehet biz az. Ez az interview megküldetett az olasz, angol és franczia lapoknak: azok mind lelkiismeretesen kiadták, természetes, hogy a német lapok is mind azon módon általvették. Itt meg aztán több sem kellett Temetvényi Ferdinánd grófnak, a mint egy ilyen lapot megkapott, futott fel vele Bécsbe, bemutatta, micsoda országháborító forradalmár ez az Opatovszky! hogy köti a ligát Garibaldival! Ott azután szépen elverték rajtunk a port. A mit én megcsináltam, azt mind visszacsinálták s többet tudni sem akartak az apátvári uradalomról, meg annak a rossz útjairól.

– De hisz én nem csináltam Garibaldival semmit. Én otthagytam: rá sem gondoltam többet.

– Tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy ha ön ott lett volna is a vitéz tábornokkal Aspromonténál, akkor sem lőtték volna meg a királyi bersaglierik jobban a derék hősnek a lábát, mint a hogy megtették; hanem már egyszer ez a hír a báró urnak odafenn veszett nevét költötte s minket mindenestől hátravetett.

– De hisz az ostoba Koczur beszélt rá, hogy menjünk oda.

– Az ostoba Koczur önnek a megrontó ördöge!

– Önnek rég el kellett volna üzni magától a Koczurt! kiálta közbe indulatosan a báróné.

– Mindenét el fogja ön veszteni a Koczur miatt! heveskedék Diadém úr.

– Azonfölül még a becsületét is! Azt is feláldozza a Koczur! Toldá hozzá a báróné.

– Akkor elébb főbelövöm a gazembert, a Koczúrt! ordíta fel nemes elbusulásában Kornél báró.

– Juttassa ön inkább az akasztófára a semmirekellő Koczúrt, mint a kutyát! Tanácsolá a báróné.

… «Szerencsés jó estét kivánok, uraim! Kisztihand baronesse!» recsegé egy borizű hang a felnyiló ajtó mögül: épen a jelszóra érkezett meg a sokat emlegetett Koczur.

«Ah, a Koczur! A kedves Koczur! Krisztigott! Hozta Isten!» hangzott eléje minden oldalról, s báró, báróné, Diadém úr, az volt a szerencsésebb, a ki elébb kezet szoríthatott vele.

(Tán csak nem hallgatózott az ajtóban? Kitelik tőle!)

Az arcza gömbölyű volt, mint mindig. Ez a világravigyorgó pofa nem is tudna mást kifejezni, mint ezt az örökös mosolygást. Ez nevet, ha haragszik, nevet, ha meg van ijedve, nevet, ha szembeszidják.

Ő nem jelenik meg olyan sárosan, mint útitársa, minthogy volt annyi elővigyázata, hogy a hol dülős út következett, ott előre kiszállt a hintóból s gyalogolt mellette. Legfeljebb a csizmái sárosak. Az pedig őt nem bántja. Majd feltisztítják holnap a cselédek a padlóról a sáros nyomokat. Ezzel következetesen a kezeit sem tartja szükségesnek elébb megmosni a kulimáztól, a mi a kerék helyretevése közben bőségesen ráragadt. Elég, ha az ember a bundába beletörölte az ujjait. A bundát is csak ott a salonban veti le. Elfér az egy pamlagon. Ellenben a nyakába akasztott vadásztáska belsejéből különféle nagybecsű tárgyakat huzgál elő, sorba rakva az asztalra. Először egy sült kappant, aztán egy döbön liptai turót, meg egy fehér czipót, végül egy halmaz pogácsát. Örvendetes lelemény egy olyan sovány vacsora után, mely avas sonkából és fekete kenyérből állt. Kiegészíté a collatiót egy öblös kulacs, tele jóféle bakatorral.

– Ma nem halunk meg éhen uraim, és báróném! szólt cynicus nevetéssel Koczur.

Azoknál pedig érvényesült a sátorosczigány természete. Az evés-ivás kecsegtetése minden vitára nézve a legalkalmasabb cloture.

Senkit sem kellett kinálni. A hol ez a bolondos Koczur megjelenik, ott vége van minden komoly értekezésnek. A milyen természetes comicummal ez elő tudja adni a veszedelmes utazásnak nyaktörő viszontagságait, a fölött még az is kénytelen nevetni, a kin azok megtörténtek. Azt meg épen csupa gyönyörüség végighallgatni, hogy mikép svihákoskodta ő ki az útban eső postamestertől azt a magával hozott vacsorát; a kihez a végett tért be, hogy az összetörött hintó helyett adasson más fogatot, azt meg vontassa be a postaházhoz.

– Hát a gyermekek hol vannak? kérdezé egyszer, körültekintve.

– Azok már felmentek a szobáikba, mondá a báróné.

– Vacsorátlanul?

– De kaptak, a mennyi elég volt nekik.

– No már mégis ebből a pogácsából viszek fel nekik. A postamesterné komámasszony egyenesen a lelkemre kötötte, hogy ezt ő nekik küldi a jó lélek.

Azzal hat darab pogácsát a tányérjára rakott.

– Hiszen felviheti nekik az inas is.

– Ah persze, hogy megdézsmálja. Úgyis régen nem láttam a kedveskéket.

Nem hagyta magát lebeszélni, megigérte, hogy még visszajön, mert fontos közlendői vannak.

A mint kilépett az ajtón, a mellékszobában találta az inast. Valószinüleg az is az ajtón hallgatózott.

– Vigye fel ezt a gyermekeknek. Mondá neki, elvéve két pogácsát a tányérról.

Az inas eltávozott, ő maga ott maradt; s az alatt, a míg a fülét a kulcslyukra tartotta, a két pogácsát csendesen elfogyasztá. Valószinüleg az inasnak is épen annyi időbe került két pogácsát elkölteni, úgy, hogy végül a gyermekeknek is jutott kettő. Azalatt Koczur ráért megfigyelni, hogy minő irányt vesz a társalgás odabenn az ő eltávozta után?

Alig hangzott el az ajtócsukás a szomszéd teremben, a báróné fölugrott helyéről s azt mondá Kornélnak:

– Ettől az embertől meg kell önnek szabadulnia.

– Micsoda? szólt elbámulva a báró s legalább a borát igyekezett kiinni, a mit «ez az ember» kurált mindannyiok számára.

– El kell őt távolítania magától minden áron. Ismétlé a tanácsot Diadém úr is.

– A Koczurt! lihegé hihetlenül Kornél.

– A nélkül én nem vagyok képes az ön ügyeit rendbehozni. Még Rothschild se lenne rá képes. A leggeniálisabb financiernek is csak úgy sikerülhetnek a számításai, ha azokat ügyetlen kezek össze nem zavarják. Egy ilyen ügyetlen kéz markol bele mindenütt az én terveimbe, a miket a legfinomabbul kiszőttem, hogy mindent összekuszáljon. Ez az ember olyan önre nézve, mint az árnyék, a mely mindenütt, előtte is, utána is jár. Ez az ember maga több pénzébe van önnek, mint más urnak a kártya, szép lovak és a szép asszonyok. És ebben a perczben nincs önnek más választása, mint vagy lerázni őt magáról végképen, vagy elsülyedni vele együtt a dágványba.

– Hát hogy érted ezt, kedves Diadém barátom? (Ő tegezni szokta a bankárt, a mit az ritkán adott vissza; csak ha nagy társaság hallotta.)

– Ugyan kérem, báró úr! ne magyaráztassa ezt magának. Hisz ön maga legjobban tudja azt. Mikor valaki egy brutális, semmihez nem értő, semmi érzékkel nem biró tuskót megtesz elválhatlan totumfacjának, az csak legjobban érezheti azt a kellemetlenséget, a mit mindenüvé magával hord. Hát nem minden nap összevész ön ezzel az emberrel? Nem mennek-e minden nap egész a verekedésig.

– De mikor ez azt olyan szépen eltüri.

– Mert a háta mögött marja önt meg. Én most határozottan fölteszem önnek a kérdést: tőlem akar-e megválni, vagy Koczurtól?

– De hisz önök olyan jóbarátok voltak valaha.

– Ejh! Én jó barátságot nem ismerek. Csak érdekeket vagy szenvedélyeket. Egyik sem szól mellette. Mindenik ellene. Ennek az embernek el kell önt hagyni!

– De hogyan lehessen az? Hiszen ha mondom neki, hogy menjen el, nem teszi meg, nagyot nevet s itt marad. Ha elszököm előle, utánam jön, rám talál. S ha megharagszom, addig bolondozik, míg megnevettet.

– De ha önnek tökéletesen elfogy a pénze, akkor el fog öntől maradni.

– Oh, dehogy marad el. Mindegy ennek, akár gazdagság, akár nyomorúság, mindenben osztozik velem.

– No hát én tudom egy igen sikeres és könnyüszerű módját annak, hogyan lehet Koczur barátunkat legalább jó hosszú időre öntől elmarasztani.

– Én nem bánom, mert engem is sokat boszant; de csak nekem ne legyen benne részem.

– Önnek csak contemplativ része lesz benne. Az imént mondtam önnek, hogy micsoda galibát okozott önöknek a látogatása Garibaldinál. Ezt önnek helyre lehet hozni. Kérjen audiencziát a miniszternél. Mondjon el neki őszintén mindent.

– Mit mindent? Hisz én nem tudok semmit.

– No, hát épen azt mondja el, hogy ön nem tud semmit. A Koczur tud mindent.

– De hát mit tud a Koczur?

– Az a kérdés már nem önre tartozik. Azt majd elvégzik mások, a kik ehhez értenek. Ön ez által rehabilitálja magát egy súlyos gyanu alól, a mi önt semmivé teszi; – érdemeket szerez magának az állam körül, a mik alapul szolgálhatnak különféle kedvezmények igénybevételére és azonkívül a legolcsóbb uton szabadul meg Koczur barátunktól, a ki azután hosszú időre biztosítva lesz arról, hogy senkinek ebben a szürke világban nem alkalmatlankodhatik. De – az ajtót hallom nyilni. Ne beszéljünk erről most többet.

Az előszoba-ajtón az inas jött vissza, azt Koczur megint kiküldte, hogy menjen, keresse meg valahol a kocsizsebben a báró úr pipáját; maga pedig benyitott az étterembe.

– Nos? megörültek a gyermekek a pogácsának? kérdé Diadém úr.

Koczur valami nevetésformát döczögtetett előre.

– Hogyne? azt mondták, hogy ez volt életük legboldogabb napja. Hanem már most beszéljünk valami okos dologról.

Azzal leült az asztal mellé s a dolmányzsebéből egy fekete retket vett elő s azt elkezdte a csizmaszár mellől kihúzott bicsakkal kereken hámozni.

– Remélem, hogy ezzel nem akar bennünket megkinálni? szólt a báróné ijedezve.

– Kár pedig ezt fumigálni. Nálunk a Balatonvidékén úgy hiják, hogy magyar ananász.

Azzal négyfelé vágta a meghámozott retket s egy tányérra tette.

– Ebből csak az kap, a kinek van a zsebében ötezer forint.

Mind a hárman egyenkint és együttesen visszautasították a szives megkinálást, először, mivelhogy egyikük sem szerette – az ananászt; másodszor, mivelhogy egyiküknek sem volt a zsebében ötezer forint.

– No hát akkor nekem marad az egész, mert az én zsebemben van ötezer forint.

Azzal kigombolta a kabátját, kihúzott az oldalzsebéből egy összehajtogatott darab fischlédert s abból kivágott az asztalra egy csomagot, a minek a keresztkötésére ez volt nyomtatva: 100 darab ötven forintos.

Mind a hárman egyszerre felugráltak helyeikről. Mind a három arcz egyszerre átváltozott. Bűvésznek sem sikerülhetett volna ilyen egy ütésre kicserélni egy egész társaságnak az arczát.

Ezek az egykori gazdag urak, a kiknek mindegyike milliókat látott a puszta tenyerén, magától, fáradság nélkül megteremni s a ki ezeket a milliókat szájának egy ráfujásával el tudta röpíteni a tenyeréről, a kik keresztül botlottak egykor a lábuk alá kerülő kincsekben, a kik szerezték a pénzt játszva s elpazarolták unalomból, ni, hogy fel lettek villanyozva egy ilyen szerény ötezer forintos pénzcsomag láttára, a mi még utoljára nem is bankjegy, hanem csak állampénzjegy.

Az ám: részegeskedés után jön meg az igazi szomj.

Atalanta bárónénak minden ékszere a zálogházban volt már: esztendős árjegyzéke nőtt fel a mészárosnál, a füszeresnél, s a cselédei bérét sem fizette; eladott már hintókat, lovakat, sőt még a márványkandallókat is a hajdani disztermekből s néha egy hétig élt a velenczei tükör árából és mikor nagyon megszorult, összevásárolta a selyemkelméket a boltokban – hitelbe s eladta fele áron a zsibárusoknak. Diadém urnak pedig minden éjjel azzal kellett elaludni, hogy a holnaputánra esedékes kötelezettségeinek beváltása végett kit szédítsen el a holnapi napon. Neki minden nap rá kell szednie egy embert, azért, hogy a következő napon egy másik előtt becsületes maradhasson. A mi pedig a bárót illeti, annak a pénzinsége annyira köztudomású volt, hogy sehová se mehetett látogatóba, mert mindenki eltagadta magát előle s a leveleit fölbontatlan küldték vissza: tudták, hogy pénzt kér, a váltóit pedig már a «vén asszonyok» sem tudták sehol elszerezni.

És aztán mind a három folyvást a másik kettőtől várta és követelte, hogy ez fog a számára valami csodamódon új pénzforrást nyitni.

S most egyszerre itt van előttük egy mesés összeg. Ötezer forint! S ezt az ostoba buksi fejű hozta.

– Micsoda pénz ez, Koczur? kérdé kapzsiságtól villogó szemekkel Atalanta báróné.

– A mi pénzünk, mondá Koczur, hatalmas fogai alatt harsogtatva a retket.

Valami kellemes nevetés-trio következett e szavakra.

– Kit öltél meg ezért? te Koczur! vigyorintá Kornél báró, olyanforma mozdulatot téve a pénzcsomag felé, mintha el akarná azt kapni. Hanem Koczur, mint a lakmározó oroszlán, hirtelen rátette arra az első lábát s mormogott hozzá:

– Elmondom a dolgot. Hát tudtomra esett, hogy Bécsben most a nagy Ringstrassét akarják kiépíteni. A kisajátítás alá kerülő házak közé fog esni az a palota is, a mit mi egyszer Bécsben laktunk alatt megvettünk, de a minek az árát kifizetni a terminusra elmulasztottuk, a miből azután a szürünket kitették s a felpénzünket, százezer forintot is szépen elvesztettük. Én akkor nem mulasztottam el az ellen formaszerint protestálni s törvényes igényeinket föntartani. Most tehát, a mint megtudtam, hogy a palotát kisajátítják, fogtam magam, megirtam a tulajdonosnak, hogy én megindítom az igénypört a palotáért.

Diadém úr közbeszólt:

– A mire az bizonyosan azt felelte, hogy csak tessék, a pört mindenesetre el fogja ön veszíteni.

– Szóról-szóra. Nem lehetett semmi fenyegetéssel ráijeszteni. Ekkor aztán más oldalról fordultam neki. A szivéhez beszéltem. Lerajzoltam előtte princzipálisom szorult helyzetét, hogy már közel van hozzá, hogy az őrültek házába csukassa magát, leirtam a báróné kellemetlen állapotát, a gyermekek éheznek, rongyban járnak; előadtam a bankár úr rossz sikereit.

Erre mind hárman egyszerre rásivítottak, mint a sakálok a lakmározó oroszlánra:

– Mit tett ön? Megbolondult Koczur? Hogy merted ezt tenni?

Az pedig nagy nyugalommal ropogtatta a retket, a tenyere alatt tartott pénzcsomagot lapogatva: «itt a fácit!»

– De hisz ön ezzel mindannyiunk hitelét, becsületét rongálta tönkre! Hetvenkedék Diadém úr.

– Az én gyermekeimről azt irni, hogy rongyban járnak!

– Meg hogy én az őrültek házába kerülök!

– De az én rossz sikereimet publikálni!

Koczur pedig mindezt olybá vette, mint mikor a csinyt tett diákot szidják a társai, míg ő maga meg van felőle győződve, hogy igen jó tréfa volt az, a mi tőle kikerült.

– Lirum-lárum az egész, folytatá, a bicsak hegyével piszkálva a fogait. «Kutya ugat, pénz beszél.» Ezt tartja a közmondás. A pénz itt van. Ha tetszik harács, ha tetszik alamizsna, ha tetszik lutri nyereség. Ha egyik se tetszik, lehet róla tenni. A méltóságos uraságok irhatnak azonnal a meg szivattyúzott háztulajdonosnak, hogy a Koczur méltatlanul rágalmazta őket azzal, hogy nyomorúságosan meg vannak szorulva: nekik nem kell a küldött pénz. Az illető aztán ám lássa, hogy mint tudja azt a Koczurtól visszavasalni.

S ezzel úgy tett, mintha vissza akarná dugni a zsebébe a pénzcsomagot.

Ez nagyon megszeppenté az uraságokat.

– No, no, Koczur, ne légy bolond! monda Kornél.

– Értsük meg egymást, barátom, szólt közbe Diadém úr.

– Csak az kellene még! Lamentált a báróné.

– A baj már ugyis megtörtént.

– Azon segíteni nem lehet.

– Azért ne veszszünk össze.

Koczur folyvást nevetett.

– No hiszen gondoltam, hogy így lesz. A Koczurt elébb mindig jól leszidják, a feje hátuljára ütögetnek, aztán azt mondják, hogy nagyon jól van, s összecsókolgatják. Az egyik pofájára egy pofont, a másikra egy csókot. Ez a rendes conventio. Hát feltranchirozzam ezt a drága vadat, a mit lőttem? Caput alas, pedes!

– Semmi tranchirozás! Kiálta fel Kornél báró. Az összeg az enyém! Ez az én üzletem volt!

– Engedelmet kérek, ellenkezék Diadém úr; ez összeget nekem kell elkönyvelnem. Én vagyok a birtok teljhatalmú igazgatója és törvényes gondnoka.

– Ne tessék tűzbe jönni urak, szólt közbe Koczur, a kése és villája hegyével czapfenstrájkot verve a tányérja fenekén. Én rám van ez bizva egészen, mert kegyadomány s én osztom ezt fel tetszésem szerint. Ennek az alapján kapni fog a báróné ez összegből ezer forintot, Diadém úr szintén ezeret, három ezer pedig marad Kornél bárónak.

Erre az indítványra oly zaj keletkezett, a mit a gyorsirói feljegyzések így szoktak nevezni: «általános nagy mozgás». A pártok mindegyike a maga álláspontját vitatta s a többinek a jogosultságát igyekezett kétségbevonni. A mellett mindahárman Koczur ellen fordíták legkeserűbb kifakadásaikat.

Koczur addig csengetett az előtte levő poháron a kés fokával, a míg csakugyan kierőszakolta a csendet.