Part 20

– Még egyet, édes barátom, szólt a gróf Illavayhoz. Valahol, az egyik bezárt folyosó hátterében fog ön találni egy rámában levő férfi-arczképet, a minek az arczát bajos dolog már megismerni. Valaki, úgy látszik, Flóber-féle szalonpisztolylyal czélba lövöldözött erre a képre, olyan az már, mint a rosta. Ki ne dobassa ön ezt a szemétre. Ön és még valaki emlékezni fognak arra, hogy miféle alak volt ez valaha, s ki fogják találni, hogy az, a ki ezt így keresztül-kasul lyuggatta, milyen poklot viselt a szivében.

De még ezt is olyan csendesen, oly változatlan arczczal mondta, hogy az idegenek nem sejthették, miről van szó. Egy ereklyéről.

Ezzel aztán sietett elintézni az ügyet a consortium küldötteivel.

Minden annak rendi szerint be lett fejezve.

A hitelezők nagyja is ki lett elégítve.

A mi még javára maradt a grófnak, az cheque-ekben átadatott neki. Tekintélyes összeg volt. A hogy veszszük. Kicsiny embernek kapitális, nagy embernek koldusfillér. Eltette a tárczájába.

Most aztán el innen! A milyen gyorsan csak a postalovak nyargalhatnak! Könnyű lesz az utazása, semmit se visz innen magával.

Hanem egy kis véletlen megakadályozta a gyors menekülést. Egy nagy zivatar jött, felhőszakadással, mely ott rekesztette a vendéglői szobában. Ott kellett végigvirrasztania az utolsó éjszakát. Sötét volt s a zápor zuhogott egész hajnalig. Gondolni sem lehetett az elutazásra.

Csak a reggel szabadította fel e kínos fogságból.

A mint a postakocsi megérkezett, sietett menekülni innen.

Az éjjeli zápor mind pocsokká tette a diadalkapuk koszoruit, a falakra fűzött guirlandokat, a nevek le voltak mosva, a zászlók szinei szennyesen összeolvadva; a tegnapi dicsőségből nem maradt csak rongy és piszok.

A lovak lábai csülökig gázoltak a habarékban, a min felül úszott a diadalmenet elé hintett virág.

Temetvényi gróf ki sem nézett a fedett hintóból.

Jól tudta, hogy ha korán reggel elindul Gargóvárról, késő délig sebes vágtatva folyvást a Temetvényi uradalom országutján halad végig. Az útféli vendéglő, a hol délre meg kell szállni, az a határ.

Ő még itt sem száll le a kocsiból, csak onnan tekint egy pillanatra vissza.

Az ősi temetvényi várrom még jól látszik a távolban, mint egy óriási kőkorona egy alvó király koponyáján.

Nincs már semmi közük egymáshoz.

Eszébe jut, hogy van még valami, a mi megmaradt belőle. Kiveszi zsebéből azt a szerződést. Igen, azon vannak az aláirt nevek beporzózva azzal a kvarczhomokkal ottan. Ez a nehány szem homok még az övé. A dicsőséges kis-királyságból: az ősök hatalmából, dicsőségéből. Egy csipet homok. Lesepri azt is onnan, s elfujja a szélbe. Ennyit se vigyen belőle magával!

S aztán ki ebből az országból, a míg egy hegyet látni belőle!

Más számüzött visz magával egy édes fájdalmat, a mitől kinzatni boldogság: a haza szeretetét, – ez viszi magával a keserű gyönyört, a melyben kéjelegni pokol: a haza iránti gyülöletét.

Mi van még hátra? Ki nem halt még meg azok közül, a kiknek nem elég egyszer meghalni?

Egy egész korszakot láttunk meghalni, a maga nagy embereivel. Államférfiui óriások, a kik három lépéssel átléptek egy országot. Most szépen el vannak temetve, nagyhangzású, semmi hatású hivatalok kriptáiba, a honnan ha föl is járnak néha, himzett egyenruhás kisértetekül, senki sem látja meg őket. Néha még csörömpölnek is. Senki sem fél tőlük.

Meghaltak a nagy hódításra alakult pénztársulatok, a mik az országok átalakítására akartak vállalkozni. A Temetvényi uradalom consortiuma szétfoszlott a levegőben. Inséges évek, rossz számitás, könnyelmüség a kis embereket is koldusbotra juttatta: elmentek lefeküdni. Utánuk dőltek a nagyok. A Temetvényi-Opatovszky uradalom azóta harmadik kezére került: és azon sem fog megmaradni sokáig.

Azok a hegyek és várromok még egyre futnak egymásalól: nem akarnak együtt maradni.

Meghalt a két nagy család megrontó dæmona is: Diadém. A hirlapok közlék a nagy «krach» után, hogy a gmundeni tóba ölte magát. Ott találták a kalapját és tárczáját a tóparton: ő maga bucsut vett a világtól. Ez is csak egyszer halt még meg. Ott él még valahol Amerikában s tanítja a yankeeket szolid üzletekre.

A szép asszony Atalanta szép leányával a legczifrább két halott. Mikor egy életet elkoptatnak, azt eltemetik, hozzá kezdenek a másikhoz, más név alatt. A hol rájuk ismer valaki, ott mindjárt meghalnak s mennek máshová ujra föltámadni. Ki tudja: hányszor lesznek eltemetve.

Ellenkező halálnemet választott Koczur barátunk. Ő csak a hazáért hal meg, minden három évben egyszer. A választások alatt kortesvezér: ez az életmódja. Az egyik turnusban meghal mint kormánypárti, föltámad mint ellenzéki, a másikban megint a másik hemisphæriumon mulik ki a hazáért, s az ellenlábasok között támad föl. Ez viszi legtöbbre.

Halva jár-kel a fényes napvilágon a felföld kis királya, az egykor oly hatalmas Temetvényi gróf. Nagy baj, hogy tovább tartott az élet, mint az életjáradék. A nagy consortium megbukásával az ő szerződését is elvitte az árviz. Most az ősei arczképeinek az árából él, a kik a pozsonyi csendes házból küldözik neki végadományaikat. A halottak a halottnak.

Ott van bezárkózva egyedül a legszomorubb halott, a ki soha embert, élő állatot, szabad eget, zöld növényt nem lát maga körül, a ki hirlapot, levelet el nem olvas.

Csak azt számlálgatja, hogy mennyire megszaporodott már a pénze? Mire gyüjti azt? Minek az neki? Az élő halottnak álmai vannak, a miket következetesen sző, fon odább. Azt mondja az álma, hogy egy másik élő halottnak van egy fia, a kit pártul fogott az az ember, a ki az egyedüli élő rá nézve ezen a világon. Amaz ember ennek a fiunak fogja hagyni örökségbe a lelkét, jellemét, tudományát – és a szegénységét. – Annak az embernek van egy leánya is. Talán szép, talán nem az: de bizonyosan jó.

A két gyermek szeretni fogja egymást. Sok szenvedés lesz annak a vége. Minden csapás utoléri őket. Mert a sors üldöző keze azokat keresi fel, a kik nagyon szeretnek és nagyon jók. Hadd szenvedjenek! Az a tisztitó tűz. Abban tanulják meg egymást még jobban szeretni. A boldogság támasztja fel az emberek szivében a kevélység, a hűtelenség ördögeit. A nyomor neveli a hű nőket, a jó családapákat. Hadd küzdjenek, hadd nyomorogjanak, a míg fiatalok. Az ifjuságnak adatott a szeretet, s az mindent kipótol. Majd ha aztán meg lesznek edzve vihartól, szenvedéstől: akkor had tudják meg egy gyászjelentésből, hogy élt valahol a föld kőfalai között egy ismeretlen lény, a ki csak azon gondolkozott, hogy napról-napra az ő számukra szaporítson kincseket. Akkor aztán éljék világukat!… Hanem odáig még nagy idő van! Mert a halottak sokáig élnek.

Még annyi gondja sincs a döblingi palota halottjának. Az atyai legátum jótékony intézkedése folytán neki külön kriptája van, mindennap megkapja mindazt, a mi egy halottnak egészségére válik. Itt nem üldözi senki, s lehet kedve szerint bolond, senkisem szólja meg érte: a bolondok háza ez. Étvágya kitünő. Könyveket is olvas, a miben sajátszerű methodust követ: a mint egy lapot elolvasott azt kiszakítja a könyvből, mire végigolvasta, csak a táblája maradt.

A hold szarvának az utolsó fényszikrája is letünt a láthatár alá. Halottak országa ez már! Halottaké, kik nem a föltámadásra várnak, hanem arra, hogy még egyszer valamikor igazán meghalhassanak.

TARTALOM.

II. KÖTET.

MÁSODIK RÉSZ: A MA.

Kívül a világon 3 A kis báró és a kis baronesz 7 A báró papa 45 Az üldözött őz 86 Egy párbeszéd, a minek az elejét nem hallottuk 110 Rablázadás 122 A drága barátom 156 Hány perczig állja ki a víz alatt 169 Hátha két halott összekerül 218 A hold szarvának utolsó fénypontja 245 Exodus 264

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

124 |pol!tikai vétségért |politikai vétségért

136 |tartotta lekét |tartotta lelkét

227 |És megis |És mégis

232 |tövények szerint |törvények szerint

235 |nincs rájo |nincs rájok

236 |ajánlatát megújítaní |ajánlatát megújítani]

End of Project Gutenberg's A kik kétszer halnak meg (2. rész), by Mór Jókai