Part 2

– No. Mi az?

– Én utána számítottam s úgy találom, hogy abból a három huszasból nem futja ki mindaz, a mit te elmondtál.

– Ejnye, de kiállhatatlan vagy azzal a te számításoddal! Hát aztán, ha nem futja ki, majd találunk ki valamit. Én rendelek; én traktállak, te csak vendég vagy és hozzálátsz. Mi közöd a többihez? Majd kitalálom én a módját.

Csakugyan ki is találta.

A mint a piaczra kijutottak, a hol egymás hegyin-hátán terpeszkedett vásáros bódé, laczikonyha, czizmadiasátor, ponyvaszinház, megpillantanak egy zugban, két sátor közé elbujva, egy vándor bankárt.

No igen, egy népszerű mathematikust, a ki a fináncztudományokat népies fölfogás szerint ismerteti meg a polgártársakkal: egy biribi bankárt.

Mint a kivánság, olyan kapóra jött ez a jó alkalom. Soha könnyebb módját nem lehetne kitalálni a pénzfelszaporításnak.

A baronesse széttaszigálta az útjokból a fejeiket összedugó vásári naplopókat a biribi bankig.

– Én teszek!

A bátyja vissza akarta tartóztatni.

– Te! Meglásd, elvész a pénzünk!

A baronesse haragos tekintettel nézett rá vissza.

– Elhallgass az ilyen szóval, mert kitagadlak!

(Az igaz, hogy nagyon is el kellett fajulni Arnold úrfiban az Opatovszky vérnek, ha egy biribi bank előtt ez juthatott eszébe, hogy «hát ha ott vesz a pénzünk».)

– Itt a huszas! mondá büszkén a kis baronesse; odadobva az egyik ezüstpénzt.

(Akkor volt az, mikor hire kerekedett, hogy a huszaspénz elveszti értékét, s minden ember sietett a dugaszban tartott huszasaitól megmenekülni.)

A harmadik fordulónál, természetes, hogy mind a három huszas odakerült a biribi bankár zsebébe.

Ekkor aztán a kárvallott testvérpár egymás szemei közé bámult. Mert igazán bámulatraméltó dolog az, hogy az ember a játékon nemcsak nyerhet, hanem veszthet is. Sok ember élte fogytáig nem tudja ezt elhinni, hogy lehetséges.

Czenczi baronesse aztán nagyot nevetett a bátyja szomorú ábrázatjának.

– Úgy látom, hogy a te mai traktádnak már most prószit!

– No meg a te komédiába menetelednek is. Felelt az durczásan vissza.

– De annak még nem! Szólt Czenczi baronesse, egyik öklével a másikra ütve. A mit én egyszer a fejembe vettem, annak meg kell lenni, csak azért is!

– Eladnád még a párját is a függődnek, úgy-e?

– Mee! Szólt a baronesse, kiöltve a nyelvét a bátyjára. Te oktondi! Azért nem adjuk el a másik függőt. Vannak más módszereink! – Gombold be szépen a kabátodat, húzd a kalapod a félszemedre, aztán nyújtsd a karodat. Így! Már most menjünk végig a vásáron, mintha sétálnánk. Tanulj szépen, elegáns módon lépegetni, no! Hiszen tanított rá a tánczmester. Azután nézegessünk széjjel kritizálva, fitymálva. Csak egy lorgnonom volna, hogy azon keresztül nézhetnék.

Mint a kivánság, oly véletlenül termett ott rögtön egy kis zsidó gyerek, a ki nyakába akasztott ládikában gyufát, szivarszipkát, fanyelü bicsakot s más efféle népies luxusczikkeket árult. Annak a vándor kirakatában volt mindjárt egy csomó binocle is, abból a drága fajtából, a minek a foglalata mézeskalács, a nagyítója meg piros és zöld üvegdarab.

– Tessék tőlem vásárolni, nagyságos úr, nagyságos kisasszony.

– Méltóságos! Te pimasz! utasítá rendre a kezdő milliomost Czenczi baronesse. S azzal kivett egyet a mézeskalács lorgnonok közül s keresztül nézett rajta. – No ez jó lesz.

– Kérem, annak a kukkinzloknak az ára két krajczár, rebegé a vándor-bolttulajdonos.

Czenczi baronesse a legkegyteljesebb leereszkedéssel intézett feléje egy elbocsátó taglejtést a kezével s azzal kisérője karján tovább korcsolyázott, tündérkönnyű lebegéssel; a lorgnonon keresztül kritizálgatva a kiakgatott kendőket és ködmeneket a sátrak alatt.

– Kérem, az a kukkinzlok két krajczár, hirtelenkedék az utánuk iramodó vegyesárus s mindenütt a sarkukban maradt ezzel az állítólagos jogigénynyel, azok pedig úgy tettek, mintha nem is nekik beszélne; megálltak, nevetgéltek, összesuttogtak, s megint promenáltak odább, a kis rimánkodó kalmár mindenütt a sarkukban.

Végre eljutottak a komédia-bódé elé.

Deszkából volt a négy oldala, a teteje pedig ponyvából. Az elejét különféle viaszos vászonra festett képek diszítették. Keletindiai vadállatok, fehér haju kisasszony, majomember; – a legkiválóbb helyet egy magyar ruhába öltözött tánczosnő foglalta el sárga kurta viganóban, zöld pruszlikban, kék ingvállban és veres topánkákban, egyik lábát a másikkal kigyómódra összefonva.

A sátor előtt volt egy emelvény, azon ült egy majomnak öltözött ember, a ki az egyik első lábával egy öreg dobot püfölt, a másikkal dorombot pengetett a szájában, az alsó lábaival réztányérokat vert össze s a fején csengetyüs pagódlit rázott. Maga a komédia-bódé tulajdonosa, a Herkules, vad indiánnak öltözve, bomlott a kurta emelvényen, mutogatta a szájtátó vásáros népeknek a ponyvára festett csodákat s magyarázta magyarul, tótul, németül keverten azoknak a virtusait s a közben kiszemelve az áldozatot a sokaság közül, a kinek a zsebében ágaskodik az öt garas ennyi műélvezet megváltásáért.

A mint ez az indus meglátta a népsokaság közül kibontakozó úri testvérpárt, azonnal lefutott az emelvényről s a bódé veres függönyös bejárata elé plántálta magát, a legnyájasabb képet vágva, a minő csak egy irokéz főnöktől telik.

Czenczi baronesse előkelő fejbólintással kegyeskedett észrevenni az őket illető mély bókot és invitácziót: «belieben majne hohen Herssaften!»

– Parlez vous francais? mondá Czenczi baronesse.

Oh, hogy ne parlirozna.

– Avec plaisir! Avec le plus grand plaisir, oh oui, madame la comtesse, et monsieur le comte!

Ez már finom ember! Egy ranggal feljebb titulál.

Czenczi baronesse aztán folyvást francziául beszélt hozzá.

– Mi hallottuk önnek a hirét, mæstro! Ha csak fele is való annak, a mit az ön programmja igér, akkor ön megérdemli a magas pártfogást, professor.

(Mæstro! Professor! A komédiás képéről kezdett leizzadni a festék a nagy dicsőségtől.)

– Ön ennek a műintézetnek a directora – nemde?

(Még direktor is!)

– Nekünk szándékunk holnapra egy kis meglepetést szerezni a méltóságos mamának a születése napjára. Vous savez. Az a nagy palota a szökőkuttal az udvarán. Van saját szinházunk benne. Ha ön egy érdekes programmot állítana össze e napra, fölöttébb lekötelezne vele. A honoráriumot bizza ön a mi nagylelküségünkre.

A direktor úr egészen el lett bódítva ily fényes ajánlat által. Odafordult a kasszánál ülő kövér asszonysághoz, a ki nem értett csak csehül, annak magyarázta meg gyors szavakkal a nagy eseményt.

(– Te, a mama agyoncsap, ha komédiásokat viszünk neki a házához! suttogá Arnold a huga fülébe.)

(– Ugyan légy veszteg és ne fecsegj annyit!)

Az impressarió kannibáli módon mély hódolattal hajolt meg a magas meghivás előtt: a félbajuszát is elvesztette a nagy dicsőségében, úgy kellett neki ujra felragasztani.

– A propos! (Ezt most már Arnoldhoz intézte Czenczi baronesse.) Te, talán most megtekinthetnők néhány perczre ezt a műintézetet? Lehetne egy kis időt szakítanod a lovaglási iskolából. (Vonakodj egy kicsit.) Ejh no! Csak azért, hogy meggyőződjünk a mæstro művészi erőiről; egy pillantást vetünk szét, egy pár számot végignézünk s aztán megyünk.

A direktor pogányul meg volt hatva e szerencse által.

– Méltóztassanak, főméltóságtok, exczellentiátok besétálni.

A kövér asszonyság a piros sirtinggel behuzott pénztárnál a tenyerén tartá eléjük a belépti jegyeket.

– Mi itt az entrée? kérdé Czenczi baronesse, a lehető leglaposabbra huzva össze szempilláit, hogy a kövér asszonyságon végignézhessen.

– Ah! uraságok tetszés szerint! Rebegé a director.

– C’est signé! selypité Czenczi baronesse s belibegett a bátyja karján a bódéba fizetés nélkül.

A kis vándor kalmár oda is utánuk akart tolakodni.

– Hát te mit akarsz? rivallt rá a csepü- és emberevők nagy fejedelme.

– Az én két krajczárom – a kukkinzlokért.

A két krajczárt ugyan nem kapta meg, hanem kapott helyette egy pofont, a mi megért három krajczárt. Azonban azzal a nyereséggel nem volt megelégedve, sőt inkább ott maradt állhatatosan a komédia-bódé közelében, a vevőire leskelődve.

Odabenn ez alatt folyt az előadás.

«Szép Dalinka kisasszony, más néven az alföldi tündér, előadása a magyar tánczból, így mondva palotás és csárdás solo.»

Az alföldi tündér épen akkor végezte a magyar solo tánczot ugyanazzal a tekervényes figurával, a miben a viaszos vászonra le van festve, a két lábát kigyónak fonva össze s aztán lábujjain jobbra-balra csúsztatva magát végig a szinpadon (a mi nagy önfeláldozás egy magyar kebeltől!) Valami derék tenyeres-talpas vászoncseléd volt, épen olyan sárga rokolyában, zöld pruszlikban, piros bársony topánkában, a hogy a prospectus elárulá. A táncz végeztével csak úgy hámlott a fehér és piros vakolat ábrázatjáról az izzadtságos igyekezet miatt. Egy szál kintorna húzta a táncz mellé azt a szép dallamos nótát, hogy «Eladtam a kakasom, tizenhárom garason»; a mit tökéletesen kiegészítettek a nemzeti bajadér topánsarkaira csatolt csettegő rézsarkantyuk.

A tisztelt publikum a nézőtéren csak a második helyet, és respective a harmadikat tölté meg egészen, a mikre öt garas és két garas volt az entrée (még itt garasban beszéltek), az első hely egészen üres volt, a most érkezett uraságok tehát egészen genirozatlanul elhelyezkedhettek a rangjukat megillető zártszékeken.

– Biz ez fertelmes volt, mondogatá egy tót honoratior felesége ott a második helyen. Ez már csak korcsmába való. Oda is csak a falusi csárdába. Hogy hányta vetette a szemtelen a lábait! Ugyan jó, hogy a gyerekeket el nem hoztam. No lássuk már a majom-embert.

Czenczi baronesse pedig épen az ellenkező véleményt osztá.

– Ugyan, édes direktor úr, mondá francziául az udvarias vadembernek, legyen oly szives még egyszer eljátszatni a kedvünkért a megelőző piècet: mi nagy kedvelői vagyunk a nemzeti táncznak. Ez a koronája az előadásnak.

Ebből persze a tót honoratiornő egy szót sem értett, tehát ellent sem mondhatott.

Az impresario azonnal készségesen eltünt a ponyva mögé, a hova az alföldi tündér bevégzett munkája után visszavonult, s sikerült neki azt, nemes ambitiója felcsiklandozása által, meg egy pohár ánizslikőr frissitőül felhörpentése mellett rábirni, hogy újra kifesse a képét s még egyszer kibokázzon csipőre feszített kézzel a három kecskelábon nyugvó szinpadra s rákezdje a solo-magyart a kintorna zengedelmeinél. A tót asszony hasztalan kiabált odahátul, hogy «csoéto to kutykuruty!» ő már ezt egyszer látta, akkor is csunya volt, most még fertelmesebben ugrál. Ő itt hagyja az egész komédiát, visszakéri a pénzét! Czenczi baronesse annál hangosabban nyilvánította magas tetszését, bíztatva Arnold bárót, hogy tapsoljon még jobban; maga is szabad folyást engedett elragadtatása kifejezéseinek: «ah! superbe, magnifique! C’est pour devenir fou! Pompásan volt! Még több tűzzel! Erélyesebben! Brava! brava! Excellente! Non plus ultra!» A heczczelt tündér annál jobban rugdalt a lábaival a világ minden sarka felé, annál jobban verte össze a két bokáját a levegőben, hajtogatta a lábait a ficzamodásig, míg egyszer a nagy művészi lelkesedésben egy hatalmas hanyatteséssel fejezé be a tánczot s azzal teljes szinpadi sikert aratott.

«Brava, brava! Da capo!» kiáltozott tapsolva az előkelő nézőpár, míg a karzat veszett röhejben tört ki, a szemérmetes második hely ellenben haragos szitkozódásban adott kifejezést a megsértett erkölcsi érzület tiltakozásának.

– Veru bozse, az ilyenekre oda se kellene nézni az olyan gyermekeknek, mint ezek itt ni! Nem hogy még tapsolni neki. Csak én volnék az anyjuk! Patvarkodék a tót honoratiorok nőnemű képviselője a második hely első padjában.

Az impresario sietett helyreütni a fiascot világhírű acrobatai mutatványaival, a melyek, mint a programm mondja, még senki által utól nem érettek, combinálva levén négy palaczkból, egy székből, magából az impresarióból, és egy kis négy esztendős fiucska vagy leánykából, úgy, hogy utoljára a palaczkok tartották a széklábakat, a szék karja a Hercules fejét s a Hercules talpai a kis leánynak a kezeit, a meg aztán a kezein állva nyujtá ki a lábait az ég felé.

– Juj, juj! Jesuska moje! szörnyüködék a hangadó hölgy. Ránézni is iszonyat! Szegény poronty! Ha leesik, béka se lesz belőle többet!

– Te! Sugá oda Arnold bárónak Czenczi baronesse. Mikor a mama is ilyen figurákat csinált!

– Ugyan ne légy bolond!

– No? Talán szégyenled! Nekem magamnak is kedvem volna hozzá.

– Lássunk már szebbet ennél! kiabált a nézők fürmendere. Lássuk már, hogyan húz pántlikát a szájából? Meg a többit. Hol van itt a fehérhajú kisasszony, a kinek piros a szeme? Aztán még a majomember! Te Marczi! Ha a majomember jön, akkor hazaküldd a feleségedet, meg ne nézze! Mi fog most jönni, komédiás úr? Az ostromló pudlikutyák? Hallja, azt előre megmondja, mikor lőnek, hogy én akkor bedughassam a fülemet.

A nagy művész azonban mind nem hallgatott ezekre az interpellátiókra, mert ő egészen le volt foglalva azon magas elismerés kifejezései által, a melyben őt a magas uraságok részesítették, bíztosítva őt felőle, hogy mindaz, a mit láttak, a netovábbját képezi a művészeti tökélynek, s hogy a holnapi díszelőadásnál a palotában csak mentül több táncz legyen fölvéve a programmba, s végül tartogatva ez a legutóbbi acrobatai mutatvány, mint pièce de resistance. Azzal felkerekedtek, mint igazi uraságokhoz illik, nem várva be végig az egész előadást.

A direktor egész a cassáig sasirozott utánuk, gyakorolva magát a bókhajlongásban. Úgy látszott, mintha titkos vágyak epesztenék keblét, annak a megtudása után, hogy vajon mi lesz az a nagylelkű jutalom, a mire a magas uraságok, a kik tetszés szerint fizetnek, a kilépéskor el fogják maguk határozni.

Nem kell nyugtalankodni.

– Addio direktor úr! üdvözlé a művész Olymp Apolloját a kis baronesse, magas protectori fejemeléssel. Holnap délután egész társaságával együtt! A vendégszereplési tiszteletdíjat bízza ön a mi munificzencziánkra. Úgy hiszem, hogy meg lesz ön vele elégedve.

– Eh, eh, heh! hehengetett a direktor, nem tudva, hogy azt mondja-e erre, hogy «merci bien!» vagy azt, hogy «sapristi!» De hátha, kérem alássan, nem eresztenek be bennünket a kastélyba?

– «Palotába!» Igazítá őt helyre Czenczi baronesse. Azzal finom mosolylyal kapcsolá ki a spenczerét összetüző mellcsatot, az arany cserebogárral (rézből) s azt odanyujtá a művészfőnöknek.

– Csak ezt az ékszert mutassák önök a «major domus» előtt, s rögtön be fogja önöket vezetni a palota szinpadjára. A revoir!

A komédiás furcsául fintorította félre a két hegyes bajuszát a szájával, hol jobbra, hol balra, azt a tenyerébe tett klenodiumot műbecsmérelve: vajon megéri-e azt a tíz garast, a mit alacsonyabb uraságok szoktak a bemenetelnél fizetni.

Czenczi baronesse pedig karját Arnold báró karjába akasztva, tovább lejtett, oly applombbal, mint a ki annak az öntudatával lépeget, hogy háromrőfös sleppet húz maga után, pedig kurta gyerekruhája volt.

A kis vándorkereskedő azonban még mindig meg volt a világon s nem liquidált.

– Kérem, ez a kukkinzlok két krajczár!

– Úgy? mondá Czenczi baronesse, akkor nem kell! azzal visszaadta neki a mézeskalács-binoklet.

A mire a bankár-embryo nagyot bámult s nagy keseregve panaszlá a társul akadt pipaáruló compagnonnak. Ez aztán a szép gscheftecske! Meghordozza a kukkinzlokomat a theatrumban, megnézni rajta a ballétot s akkor visszaadja. Csak még sok ilyen vevőt kaphatnék!

Az úri testvérpár pedig büszkén sétált végig a vásáros bódék utczáján tovább.

– No, te már a magad komédiábameneteled kisvihákoskodtad, mondá Arnold báró. De hát az én traktám?

– Majd ennek is módját ejtjük, csak ne essél mindjárt kétségbe! Vigasztalá őt Czenczi baronesse. Gyere, sétáljunk arra a laczikonyha felé.

– Csak nem gondolod, hogy oda is beülünk majd lakmározni, utólagos fizetés kilátásba helyezése mellett. Tudod, hogy nem ad már nekünk kontóra senki a faluban még csak egy tojást sem.

– Ejh, ki tudja? Menjünk arra. Hallod? ott dalolnak és muzsikálnak.

– Valami részeg paraszt.

– Én nagyon szeretem a részeg parasztokat nézni, kivált mikor összeverekednek. Az még szebb, mint a komédia.

S erővel arrafelé vonszolta a bátyját, a honnan a kurjongatás hangjai jöttek.

A félfedelű laczikonyha alatt mulatott másodmagával egy difinyós betyár-legény. Egész viseletéből látszik, hogy nem erről a vidékről való. A keresztlábú asztal egészen az övé, meg a rajta végignyujtott rézfokosáé. Oda senki sem mer más letelepedni. Mert ez a vidékbeli legénység nagyon békeszerető. Ennek pedig a strucztolla a kalapja mellett hirdeti, hogy a folyam tulsó partjáról való, a hol csak a híres verekedők viselhetik a strucztollat, a kiket senki le nem vert. Azért, a kinek valami éhe, szomja van, csak nagy hirtelen igyekezzék megkapni, a miért idejött, s elkölteni a sátoron kívül állva. A korcsmáros tűri a rakonczátlan vendéget, mert az kegyetlenül fizet, csak úgy repülnek a tarisznyából a tizes bankók. Nem csinál kárt a gazdának azzal, hogy egymagának lefoglalta az egész asztalt. Épen most dobta ki onnan a betyár az urasági hajdut, meg a megyei pandurt egymásután, a kik ott mindenféle alkalmatlanságot csináltak.

Az a másik meg, a kit eltűr még maga mellett, egy vén czigány, a ki egy felállított hordó fenekére elhelyezett czimbalmán igyekezik utána verni azt a nótát, a mit a betyár-legény elbusultában eléje dalol:

«Czigány asszony gunyhója, Kigyulladt a hátulja; Beleégett a vajdája A vajdának a leánya, Ihajja, hajja!»

A drágalátos czigánypecsenyeillat csábítólag hívogatja a járókelőket. Egy neki gyürkőzött kövér termetű asszonyság süti azt azon frissen egy nagy rézüst sistergő zsírjában, megforgatva a kétágú villával, aztán egy kétfelé vágott garasos fehér czipónak a közepébe nyomva, úgy osztogatja a vevőknek. Az öreg csaplárosnak elég dolga van a csappal, a bort, sert kimérni. A laczikonyha hátulja csak gyékénynyel van bedeszkázva, s annak a hasadékain keresztül kiváncsi gyerek-had kukucskál be a magánosan dévánkodó betyárra. «Nem szaladtok mindjárt?» rivall az rájuk egyszer-egyszer, a fokost felemelve. Szaladnak is azonnal.

Az ifju úri testvérpár megállt a laczikonyha előtt. Sok élvezni való volt ott: a nyalka betyár-legény, az új nóta, meg az édes pecsenyeillat. Lehetett látni az arczaikon, hogy az nekik mind a három tetszik.

A betyárnak hamis szeme volt.

– Te diák! kiálta Arnold báróra. Gyere közelebb.

(– Hallod? Azt mondja nekem, hogy «diák!» szólt neheztelve Arnold báró Czenczi baronessehez.)

(– Ne fedezd fel magadat, hogy ki vagy? Maradjunk incognito: ez nagyon érdekes lesz.)

Arnold báró odament a betyárhoz.

– No, hát mit tetszik?

– Hát szereted-e, szógám, a czigánypecsenyét?

Csiklandós kérdés volt.

– Hát miért ne szeretném?

– Hát egy karafina bort be tudnál-e vágni?

– Az sem lehetetlen.

– Hát az a leánycseléd kicsoda ott veled?

(– Mondd neki, hogy szeretőd vagyok. Ez nagyon tréfás kaland lesz, sugá Czenczi baronesse a bátyjának.)

– Ez itt? Mondá Arnold báró. Ez itt a nagyanyám.

Erre mind a ketten nevettek, a betyár is meg a kis baronesse is.

– Hát te még élczelni is tudsz? sugá Czenczi, a bátyja karjába csipve.

– Ej, hiszen te fügegyerek vagy! mondá a betyár. No, kerüljetek belül, aztán telepedjetek le az asztalhoz: én vagyok az az úr, a ki fizet. No, ne féljetek semmit. Nem bántok én ilyen apró-cseprő csivatag népet, eszem azt a tátottszájú szenteteket!

Arnold báró még tétovázott; de Czenczi baronesse előre tuszkolta.

– Te! Ez nagyon érdekes kaland lesz.

– No, csak oda beüljetek a szegletbe, a hol nem néz a szátokba ez a sok csőcselék. Szaladsz innen te gyezsepogyes! Hej édes szülém (a betyár ezzel a czímmel szokta megbecsülni a korcsmárosnét) czifra tányérba ennek a két selyemvendégnek azt a czigánypecsenyét; aztán foghagymát is rá sokat, hogy meg ne ártson a gyönge termetüknek. Kend meg bátyám uram abból a jobbik borából egy karafinával. Te meg Ragyás, verd el a nótámat.

Minden parancsolat úgy ment, mint a zsinór. A betyár addig oda sem nézett, a míg a vendégei lakmároztak, csak rakta egyedül egymagában azt a tánczot, a mit senki sem tanít, csak úgy magától jön, a lassú is, a frisse is, ahogy a nóta a láb alá huzza.

Egyszer aztán nagyot ugrik s megüti a fejével a sátor tetejét. «Kicsi nekem ez a ház! Kirúgom az oldalát!» No hát most! Ki a legény a csárdában?

Azzal felkapja a fokost, megpörgeti a kezében.

A bámuló népség szalad szerteszélylyel.

Arra a betyár egészen csendesen visszamegy az asztalhoz s rákönyököl a fokosára s csendesen szól Arnold báróhoz:

– Hát kis öcsém, van-e neked szép irásod?

– Hogyne volna?

– Hát jó volt-e a bor?

– Ahol jobb nincs, ez a legjobb.

– Innál még, ha megtöltenék?

– De majd sok lesz.

– Soh se sajnáld. No te kis lány ugorj egyet. Hadd látom, mekkorát tudsz ugrani? Hozd tele ezt a karafinát frissen.

Czenczi baronessenek végtelenül tetszett ez a tréfa. Ugrott is a palaczkkal, maga vitte azt a korcsmároshoz, s tartotta a csap alá.

A betyár arra nagy csendesen mormogá Arnoldnak:

– Hát ahhoz értesz-e, gyöngyöm, hogy hogyan kell egy irásból valamit kivakarni?

– Ahhoz is értek.

– No hát nézd, édes tubám, szólt a betyár, előhúzva a táskájából egy útlevelet s kiterjesztve azt Arnold elé. Innen kellene ezt a szót ni szépen kivakarni, aztán a helyébe irni azt, hogy «Kolokát Péter». No de itt a bor; húzz egyet belőle.

Szükségtelen volt. Arnold úgy volt nevelve, hogy egészen hiányzott nála az az erkölcsi érzék, a mi külömbséget tud tenni, hogy mi szabad, mi nem szabad? A mióta eszmélt, mindig azt tanulta, hogy csalni, hazudni, eltitkolni az embernek a mindennapi föladata.

– Hát aztán megtudnád-e ezt tenni rubintom?

– Hogy ne tudnám? Ide vele.

– Hát akkor nesze ez a peniczilus. Ujdonatuj, most vettem: ezt is neked adom. Tudod már, melyik ágával kell vakarni? Aztán itt van egy üveg tinta, meg egy réztoll. Mert hogy épen olyannak kell lenni az egyik irásnak, mint a másiknak. No hát csak csináld meg szép csendesen. Nem háborgat senki.

S hogy Czenczi baronesse se háborgassa a bátyját, a betyár elállta a leány útját nagy dévánkodva: «hát te gyönyörüséges kis porczellán babácskám, nem tanulnád-e meg azt az én nótámat: «én a vajdát nem bánom!»

De sőt inkább az volt a legforróbb vágya Czenczi baronessenek, hogy azt a nótát eltanulja.

– No hát dalold utánam, te kis éretlen aranyalma! Ide vigyázz, Ragyás:

«Én a vajdát nem bánom, De a lányát sajnálom, Piros bársony topánkája Jól illett a lábára, Jól illett a lábára. Ihajja, hajja.»

Czenczi baronessenek, bár még kifejletlen, de szép csengő hangja volt és igen jó hallása: az első elődalolásra már övé volt a nóta s aztán együtt énekelte azt a parasztlegény férfias baritonjával. A pár-dalra sok nép összecsődült s az Czenczi baronessenek nagyon tetszett.

(– Nézd, a kis baronesse a betyárral együtt dalol a laczikonyhában! mondogatták egymásnak nénémasszonyék s nagyot szörnyűködtek rajta.)

A legény fel is magasztalta érte.

– Ej ha! hugám! hiszen te olyan csinosan dalolsz, hogy beválnál komédiásnénak a debreczeni nagy szinházba.

Ezt a bókot begyébe is szedte a kis baronesse.

Arnold báró az alatt vakargatta ki szépen a betüket az útlevélből: senki sem ügyelt rá.

A nótának rendesen táncz a vége. A vén Ragyás a lassú tempóból a frissbe ment át; a betyár elkezdte először egymagában járni, a hogy szoktuk elbusult jó kedvünkben, elébb csak a czigánynak, aztán szétnézünk s a kit legközelebb kapunk, kis leány, vagy kövér dajna, úrhölgy, vagy szolgáló, megragadjuk, megforgatjuk, hát ő is úgy tett a kis baronesse-szel, a könnyű alak csak úgy repült a két kezében. Czenczi baronessenek ez még a nótánál is jobban tetszett. Olyan animóval járta, mint akármely falusi nimfa. Utoljára, mikor már a parasztlegény abbanhagyta a tánczot s rágyújtott egy új nótára, akkor Czenczi baronesse egymagában járta, csipőre tett kézzel. Nem tanulta ő soha ezt a tánczot, de talentuma volt hozzá s aztán maga a nóta diktálja azt a láb alá, a nyoszolyó nóta, a mit parasztlakodalmon dalolnak:

«Hopp itt a tisztán! A padló deszkán, Nem leszek többet Nyoszolyó leány; Nem ülök többet A vőfély mellé! Ha leszek, leszek: Menyasszony leszek; Ha ülök, ülök Vőlegény mellé!»

A komédiabódéból épen akkor jött ki a közönség.