Part 19

– Nem féltem én az embereimet. Az erdők értékesítve lesznek, mint épület-anyag, a nagy tömör épületeket meg igen könnyű lesz átalakítani gőzfürészmalmokká, szeszfőző gyárakká. Lehet azoknak praktikus hasznát venni.

Ferdinánd gróf nagyot fohászkodott. A temetvényi várfalakból fürészmalom! A kápolnában szeszfőző-kazán az oltár helyén!

– Azután a vevő konzorczium nem fog egy egész légió ingyenélőt tartani drága fizetéssel, a ki mind ezüstről eszik s hintóban parádéz; az egész költséges gazdatiszti apparátus avult intézmény, lomtárba kerül.

Ferdinánd gróf nagyon elgondolkozott.

Egy egész serege az ő kenyerén élő hivatalnokoknak a szélnek eresztve! Némelyik együtt vénült meg vele, a legtöbbet ő neveltette, ő volt a keresztapja, bérmáló apja, násznagya: valamennyinek örök hivatala volt az ő uradalmában, lakásuk valóságos otthonná berendezve. Nem ismerték a nélkülözést soha, nem a sanyarúságot, megszokták, hogy urak legyenek. Most mindezeket kitenni az országútra: keressetek más bolondot! Menjetek koldulni vagy kapálni! Egy tollvonással száz meg száz embertől venni el a kenyeret, hajlékot, jövendőt!

– No, jól van… Hát ezeknek is, mint a gazdájuknak, alá is út, fel is út! De mégis csak szükség van az ily kiterjedt uradalom kezeléséhez gazdatiszti személyzetre s az más rendszer mellett még többé pénzbe kerülhet s hogy az experimentálás a nagy gazdaságokban milyen veszedelemmel jár, azt ön a saját kárából tapasztalhatta. Ez volt egyik oka az apátvári uradalom romlásának.

– Elismerem, hogy így van. Az én konzorcziumom azonban nem szándékozik egyátalában semmiféle gazdálkodási vállalatokba vágni a fejszéjét: neki meg van a saját rendszere, a mit például Lengyelországban elég szép sikerrel alkalmazott.

– Miféle rendszer ez?

– Az egész uradalmat, az erdők kivételével, a mikkel más czélt érnek el, apróbb-nagyobb parczellákra felosztják, a miket azután sok évi törlesztésre megvesznek az olyan kisebb gazdák, a kik maguk látnak a gazdaságuk után, s így mérsékelt részletfizetés mellett önálló birtokhoz jutnak, míg a konzorczium a vételárt ez úton legalább is megkétszerezi.

A főúr arcza lángolt a dühtől. Felugrott a pamlagról s az asztalra ütött a tenyerével.

– S azt hiszi ön, hogy én erre ráállok? Hogy én ebbe mind hidegvérrel beleegyezem? Hogy én az ősi várlakomból fürészmalmot hagyok csináltatni, s a temetvényi czímer helyébe gyár-czégért üttetek fel? Hogy nekem a királyok szobrain akaszszák fel szárítani az esett dögbőröket? Hogy én engedem az én hűséges tiszteimet, cselédeimet gyermekeikkel, feleségeikkel együtt az utczára kiüzetni? s hogy én megbarátkozom valaha azzal a gondolattal, hogy azt a két Bercsényi-uradalmat, a minek egyesítése volt egész életem álma, egy bankárcsoport feloszsza ezer darabra, s árulja morzsánkint a világ minden rongyhadának! Hogy az ősi hatalmas családok helyett szerteszélylyel kurta nemesek, jött-ment sehonnai idegenek, dohos parasztok, még talán zsidók is! zsidók! batyus zsidók! települjenek le ezen a két uradalom földén! Nem! uram! Omoljon inkább össze mind a két uradalom, s temessen el mind a kettőnket romjai alá, így legyen egyesítve, egyesítve egy közös ruinává, de nem szétdarabolva ezer parczellára, hogy abban tót, német, paraszt, zsidó, bocskoros nemes üsse fel a vaczkát! Nem akarok többet hallani! Bánom, hogy eddig hallgattam, a mit ön beszélt.

A gróf indulatosan járt alá s fel a puha virágos pokróczon. Diadém úr pedig új szivarra gyujtott a moderateur-lámpánál s megint visszaült a hintaszékbe s fujta a füstöt a plafond felé.

Mikor a gróf kidühöngte magát, akkor igen higgadt kedélylyel azt mondá neki:

– A gróf úr rövidíti az életét az ilyen felgerjedéssel.

– Arra számítok, hogy rövid lesz! viszonzá hevesen Temetvényi. Hogy addig tart el, a meddig a büszkeségem. De a míg élek, az fogok maradni, a ki voltam és vagyok. Ha kinyujtóztatnak, akkor aztán nem kérdem, az út szélére dobják-e ki a koporsómat, hogy őseim kriptájában az új vevő törkölyös kádjainak helye legyen? De a míg lélekzetet tudok venni, a míg öt érzékemmel birok, addig magamat e szent falak közül se kicsábíttatni, se kiriasztatni nem engedem!

Diadém hidegvérrel tette rá a mutatóujját arra a szomorú lajstromra ott az asztalon.

– S mi fog történni ezekkel itt?

– Várni fognak! Addig fognak várni, a míg a halál azt nem fogja nekik mondani: «szabad!» A hullámat megrohanhatják, az élő testemet nem! míg én e megyében, ez országrészben teljhatalmú úr vagyok, addig ezen a küszöbön csak esedezve léphet be valaki, s a ki nekem kellemetlen, annak azt mondom: «jöjj máskor!» A kezem vas, a mit megfogtam, azt el nem eresztem! Ez Temetvényi Ferdinánd grófnak, a kerületi kormányzónak az utolsó szava önhöz, Herr Commerzienrath!

E kevély mondásra Diadém úr a zsebébe nyult, kihúzott onnan egy darabka nyomtatványt s azt sokrétűleg összehajtogatott állapotából szétbontogatta.

– Tehát «Exczellencz!»

(A kik valaha nyomdai helyiségekben, szerkesztőségi irodákban megfordultak, már a külső formájáról ráismernének első tekintetre arra a hosszúkás papirszeletre, a melynek domborveretű üres háta már elárulja a kefelevonatot, a szélein mindenféle ákombákomok jelentik a correctori cserkészet vadászati eredményét; az ilyen papirt reggelenkint rendesen a házi szolga veszi seprűje alá, mint hasznavehetetlen hulladékot; rendkívüli esetekben azonban az ilyen gyürődött, festékmázolt papirszeleteket gondosan összegyüjtik, a kézirattal együtt egy göngyölegbe hengergetik, összekötik, borítékba teszik, a két végén lepecsételik, s ráirják veres betükkel a napot, a melyen született és meghalt, s az ilyen klenodiumokkal a padlás tetejéig töltenek meg egy szobát. Ezek a hivatalos lapok correcturái. Valahány irnok, corrector, betüszedő, gépész ezen a kulimászos papiroson rajta hagyta a hüvelykujja önlenyomatát, az mind szent esküvel és kriminális büntetésektől való rettegéssel van kötelezve, semmit abból, mit a papiron meglátott, még élő szóval is tovább nem adni; a mi pedig egy ilyen papirlapnak az elsikkasztását illeti, az már épen a hazaárulás kategóriájába esik. Ezeket előrebocsátva, elképzelhető, mibe kerülhetett Diadém úrnak a bécsi hivatalos lap holnap reggel megjelenendő számából az első oldal correcturáját tizennyolcz órával hamarább megszerezni?)

Valóban az volt ez a gyűrt papir. A bécsi hivatalos lap holnapi számának első lapja correcturában.

– Tehát exczellencziás uram, kegyeskedjék csak egy pillantást vetni ebbe az ártatlan lapba! mondá Diadém úr, iróniás alázattal nyujtva át az iratot Ferdinánd grófnak.

Könnyű volt megtalálni benne azt, a mi ránézve olvasni való volt, mert alá volt húzva veres irónnal.

«Temetvényi Ferdinánd gróf a mai napon hivatalos állásától felmentetik.»

Semmi egyéb, még csak az sem, hogy «saját kérelmére», annyi sem, hogy «hajlott kora és egészségi állapota iránti tekintetből», még csak az az enyhítő vigasztalás sincs ott, hogy «érdemeinek és szolgálatainak elismerése mellett».

A gróf, mint az agyonlőtt ember, rogyott le a kerevetre.

Hogy ezt vele még csak előre nem is tudatták! Hogy senki sem akadt, a ki figyelmeztesse, hogy előzze meg a lemondásával ily modorban való elbocsáttatását. Lehetséges ez? Vajjon ott áll még a papiron? Mikor másodszor is belenézett a nyomtatványba, csakugyan nem látta azt a sort maga előtt – könyeitől nem láthatta. – A szemek is megtartották, hogy kibeszéljék az igazat.

Nagy dolog az, mikor egy férfi könyezik egy másik férfi előtt – egy gyülölt ellenség előtt – egy nagy ember egy kicsiny ember előtt.

– Mivel érdemeltem ezt? hörgé összeszorított öklével szívéhez nyomva azt a haláladó papirlapot.

– Mondjunk egymásnak igazat, uram, ezen a keserves éjszakán, szólt Diadém, a felülkerült ellenség diadalérzetével. Ez nagyon jól meg volt érdemelve. Önt annyira elvakítá a bosszúállás szenvedélye, hogy nem látta meg tőle, a mi közvetlen közelében történik. Önt a gyülölet mániája hamis csapásra vezette, s míg ön ott a maga vadját üldözé, itt engedte ásni a lába alatt a tűzaknákat. Ön egy őrültet kergetett keresztül-kasul a világon, a körül összpontosítá egész gyülöletét; megtette azt egy veszedelmes összeesküvés vezérének, s mikor a rémséges lázadás kitört és leveretett, a kitörés az ön hibája volt, a leverés pedig másnak az érdeme: öné maradt a szégyen, hogy egy bolondtól engedte magát bolonddá tétetni. Most aztán mindenki tudja, hogy a kit ön főszemélynek tartott e complottban, az egy elmeháborodott, a ki a veszélyes czélra szánt pénzről azt hitte, hogy az ön leányától kapja régi szeretete fejében, s a ki ezt egy nevetséges merénylettel a világ köztudomásává tette. Az pedig, a ki lelke volt annak az összeesküvésnek, mindennap idejárt az ön kastélyába s együtt pikétezett önnel, s mikor a terv nem sikerült, akkor megölte magát. Ez olyan blamage önre nézve, uram, a milyen csak valaha magas állású férfit érhetett. A következményei nagyon jól meg vannak érdemelve. Ön kivánta, hogy ebben az órában igazat mondjunk egymásnak, én még csak bocsánatot sem tartozom ezért kérni, hogy azt teszem.

Temetvényi Ferdinánd felől ugyan beszélhetett Diadém a mit akart, nem hallott ő abból semmit.

– Elcsaptak engem, mint egy kártevő cselédet! dörmögé halkan maga elé.

– Gróf úr! Finita la comedia. Mind a ketten feneket értünk. Most már csak az a kérdés, hogy akarjuk-e egymást összeszorítva tartani a víz alatt, míg mind a ketten megfuladunk, vagy engedjük egyikünknek, a ki úszni tud, hogy kimeneküljön a partra s a másikat is kivonszolja magával?

– Mi van még hátra? kérdé Temetvényi Ferdinánd elmélázva.

– Megélni holtig.

– Élni? és nem szeretni többé semmit! És senkit! Elveszteni mindent, és gyülölni mindent, a mit elvesztettünk.

– Én legalább azt tenném.

– Ön! ön, a ki megbukva nem lesz kisebb, mint volt! Ön, a kinek a becsültetés nem éltető levegő! Ez a harcz nagyon egyenlőtlen volt!

– Kiegyenlítheti a békekötés.

A gróf fogta a végzetes papirhasábot s elszakgatta azt apró darabokra, úgy hajította a kandallóba.

– Uram! Az a papiros, a mit szét tetszett tépni, az én tulajdonom volt, mondá Diadém úr keserű tréfával.

– Megfizetek érte. Mondá Ferdinánd gróf. Holnap mindjárt vagy akármelyik napon, elhozhatja ön hozzám a jószágvásárló konzorczium megbizottját. Engedelmes eladót fognak találni bennem.

– Ez ügy tehát közöttünk be van fejezve.

– Tökéletesen. A két uradalom egy complexumban eladható lesz, a kastélyokból csinálhatnak gyárakat, üvegházat, fürészmalmot. A gazdatiszteket elűzhetik a világba. Lovakat a csiszárnak, butorokat a zsibárusnak, ékszereket az antiquáriusnak kótyavetyére bocsáthatnak. Erdőt, parkot kivághatnak. Rákóczy, Bercsényi, Illésházy emlékezetes iharfáiból deszkát, léczet fürészelhetnek. A sok ócska márványemlékkőből meszet égethetnek. Betelepíthetik az egész vidéket Sem, Cham és Jáfet minden ivadékaival! Én eltagadom, hogy voltam, s feledni fogom, hogy vagyok. Az ön gondja ezt az üzletet elintézni.

– S ezzel mára be van fejezve az értekezésünk. Kivánja a gróf, hogy most azonnal visszatérjek, a honnan jöttem?

– Világért sem. Ön itthon van. Tegye magát kényelembe. Itt e mellékszobában a vetett ágy. Lefekhetik és alhatik, a míg fáradságát kipiheni. Mikor hivni akar valakit, a csengetyűvel jelt adhat. Rendelkezésére fog állni a háznál mindenki. Jó éjt.

Azzal felvette az egyik gyertyatartót az asztalról s kifelé indult a szobájából.

– És ön, gróf úr? kérdé Diadém.

Temetvényi Ferdinánd hideg megvetéssel tekinte rá, s válaszul csak annyit mondott neki: «Jó éjt».

Otthagyta Diadémot a dolgozó-szobájában és eltávozott.

A bankár nem várt több felszólítást; a hogy utasítva volt, a mellékszobában felkereste a vetett ágyat, levetkőzött és lefeküdt.

Az Temetvényi Ferdinándnak a saját ágya volt. Az az ágy, a mire olyan kényes volt a főur, hogy akárhová utazott, annak a vánkosait és a szarvasbőr takaróját mindenüve magával vitte, nehogy olyan készségre kelljen lepihennie, a melyen valaki más feküdt valaha.

Jó volt az most Diadém urnak. Késő reggelig is aludt rajta.

Mikor fölébredve, csöngetett a komornyiknak, s az már a kész reggelivel lépett be hozzá, azt kérdé a feszesre kivasalt, simára borotvált uri cselédtől:

– Hát a gróf úr fölkelt-e már?

– Nem szolgálhatok vele.

– Hát nem ön szolgál fel ő exczellencziájánál?

– Ő exczellencziája nem aludt a kastélyban; az éjjel átköltözött a vendégfogadóba, ott nyittatott magának «egy» szobát, s visszaküldte a hajduját is: a korcsmáros pinczérje és szobaleánya teljesítik körülötte a szolgálatot.

… Temetvényi Ferdinánd nem fog többé őseinek kisérteteivel egy födél alatt aludni.

EXODUS.

Temetvényi Ferdinánd aztán ki nem jött többé abból a vendéglői szobából, a melyikbe beszállásolta magát, ott várta be a dolgok lefolyását. Diadém úr ellenben ott maradt a várkastélyban s onnan intézte az ügykezelést. Minden reggel és este eljött híven értesíteni a grófot a fejlemények felől. Az egész ügy a legkedvezőbb folyamatban van, a consortium igen coulans, a föltételek a legkedvezőbbek, a gróf meg lehet velük elégedve. Az ő jövendője fényesen biztosítva van.

Ferdinánd gróf nagyszerű volt az önzésében. Szerette ugyan azt sértett büszkeségnek, világgyülöletnek nevezni. Szeretett gyönyörködni abban a gondolatban, hogy a midőn ő semmivé lesz, vele együtt száz meg száz család lát egyszerre keserves, sanyarú napokat. Olyan lesz a bukása, mint mikor a félezredéves szálfa kidől a gyökeréből, s estében végig zuzza az egész pagonyt.

Onnan a vendéglő ablakából sorban végig lehetett látni a tiszti lakokon, a mikben az ő uradalmi hivatalnokai laktak. A gróf a lezárt redőnyök mögül keserű kedvteléssel kémlelt végig az átellenben levő házakon, mi történik azokon belül? Megtudták-e már azoknak a lakói, hogy az uradalom el van adva, hogy ők földönfutókká lettek? Semmi külső jel sem mutatta a változást. A tiszti lakok kapuin csak úgy jártak ki és be a hintók, mint azelőtt; a felpiperézett hölgyek sétáltak a fasorok alatt, s a nyitott ablakon át kihangzott a zongoraszó és énekhang. Különösen csodálkozott a gróf azon, hogy a veszélyt érző urak maguk nem kisértik meg, hogy őt felkeressék. Az ugyan hasztalan igyekezet volna, mert ő nála zárt ajtót találnának – és még inkább zárt szivet; de mégis tudná, hogy kivánnak tőle valamit, a mit el lehet utasítani.

Addig még tudta őket szánni, a míg az a nehéz csapás nem érte kevély lelkét; de a mióta őt magát oly kegyelet nélkül elvetették, elégtétel volt megalázott dölyfének, hogy mások is ki lesznek taszítva a hideg, közönyös világba. Szenvedjenek ők is! Az apró emberek! – Mi a kicsiny emberek insége? Vízbe esett hangya. Egy fűszál kimenti. De a nagy ember insége partra dobott czethal. Ki adhatja annak vissza a tengert?

Mikor kezdik hát már rá azt a sirást? chorusban, ensemble! Mikor kezdik el a kivándorlást? Processióban, átkozódva en debandade!

Egy szép reggel azután látta a vendéglői szögletszoba ablakából, hogy a házakat feldiszítik koszorukkal, fenyőfüzérekkel s a várba felvivő úton diadalkaput emelnek, a minek homlokzatán messzeviritó bazsarózsákból rakják ki ezt a szót: «Willkommen!»

Diadem úr meghozta a felvilágosítást a főurnak.

– Ma érkeznek meg a consortium teljhatalmú megbizottai a szerződést aláirni az adásvevést végrehajtani s egyuttal a birtokot átvenni.

– S az én gazdatisztjeim ennek örülnek olyan nagyon?

– No igen.

– Talán gondoskodott a sorsukról a conzortium?

– Annál okosabbat tudott tenni. Mint említém, a társulat az uradalmat parcellázni fogja. A gazdatisztek mindannyian igen kedvező föltételek mellett vállalkoznak egyes jószágdarabok megvételére, s ekkép ők kezelő tisztekből birtokos urakká válnak, zsellérekből házi urak lesznek s azontúl csak saját szorgalmuktól és ügyességüktől függ, hogy tisztességesen megéljenek.

Ez már elviselhetetlen volt a grófra nézve. Tehát még csak siratni sem fogják, mikor elmulik erről a földről. Elfeledik, mikor semmivé lesz. Semmivel sem emlegetik meg, még csak azzal sem, hogy megátkozzák. Elmehet, meghalhat; senkit sem tesz vele szerencsétlenné. Úgy omlik össze, mint a reves fa; pudva, targaly, szu-őrledékhalommá, a mit rögtön befut a szederinda. Nem fáj az, a mi neki fáj, senkinek ezen a világon. Sem egy szék, sem egy sziv nem marad üresen, mikor ő eltávozik belőle. A «Willkommen!» bazsarózsái a milyen őszinte örömmel kiáltják az érkező új gazdáknak «hozott Isten», épen úgy mondják az eltávozónak: «menj Isten hirével!»

– Hol parancsolja a gróf, hogy a meghatalmazottak találkozzanak?

– Akárhol, csak a várkastélyban nem.

– Már pedig itt a vendéglőben nem lehet ez ünnepélyes ténynek végbemenni.

– Tudom. Annak ott kell megtörténni a helyszinén, hogy az eladó birtokos a vásárlónak a symbolistikus hantot a kezébe adhassa. Azért igen jó hely lesz erre a várkertben levő nagy palakő-asztal, a vén borókafa alatt; ott elvégezhetünk mindent.

– S hogyan rendelkezett a gróf a várkastélyban levő értékes ingóságok iránt?

– El kell mindent árverezni.

– A nagy családi képekre nézve?

– Lesznek zsibárusok, a kik megveszik, a rámák kedveért.

– Hát a családi oklevéltár?

– Sajtost kell hivatni: fontszámra elviheti.

– Semmi emléket sem akar magával vinni a gróf?

– Semmit, semmit! A mi senkinek sem kell, dobják a szemétre!

– Jól van. A mint a küldöttek megérkeznek, ide fogok sietni.

– Rendelkezésükre állok.

Azt pedig, mikor azok megérkeztek, megtudhatta a gróf a nagy mozsárdurrogásból, a mi örvendetes jövetelüket hiresztelé, meg a nagy muzsikaszóból, a nép vivátozásából s a bandérium robogásából. Volt ott parádé annyi, akár egy főispáni installatiónál.

Kiváncsian nézte végig a redőnyös ablakból az egész czeremóniát.

Ugyanazok az emberek, a kik annyi ünnepélyes alkalommal az ő hintaja fölhágójánál kalaplevéve görnyedeztek s reszketteték a levegőt magasztaló phrasisokkal, hajlongtak most az idegen alakok előtt és harsogtatták talán ugyanazon phrasisokat.

S hogy töri magát a tovagördülő hintók után ez a nép! Apraja, nagyja. Jó ennek minden, a mi új.

A várkastélyban valószinüleg a volt jószágigazgató fogadja az új gazdák képviselőit. Míg azok az utiköntösből átöltöznek, jó idő telik bele.

Csak már elmulnék ez a nap!

Türelmetlenül várta, hogy Diadém úr érte jöjjön.

Végre elégördült annak a hintaja. A bankár egész díszben volt öltözve, fehér nyakravalóval, fekete frakkban. A gróf nem cserélte fel a vadász-zekéjét; abban jelent meg a nehéz szertartáson.

Vártak már a virginiai borókafa pagonyában.

Ez volt kedvencz tanyája utolsó ősének. Abba a nagy palakő-asztalba valamennyi szép asszonynak a neve be van karczolva, a kivel a főur valaha ez asztalnál mariaget játszott. Nagy szerencséje volt ennél a játéknál: nem a kártyában, hanem az asszonyokban.

Az utolsó játszmát játszszák most rajta.

Drága játszma!

Milliókat és milliókat számlálnak le, csupa franczia louisd’orokban a természetes palakőre. Ugyanazokhoz az eladó birtokos csak az ujjai hegyét érinti, annak a jeléül, hogy átvette. A háta mögött ott állnak az általános hitelező bank megbizottai, s beseprik az aranytekercseket a «tömeg» számára.

Aztán, volt: nincs…

Az asztal üresen marad.

A szerződést aláirják, az eladó és vevők, két példányban. Azután aláirják a meghivott tanuk és szomszédok.

Ferdinánd gróf az arczaikra sem néz azoknak, a kik a tollat egymás kezéből szedik ki, hogy neveiket oda kacskaringozzák. Bizonyosan ismerősökre találna közöttük.

Mikor a szerződésre mind alá vannak irva a nevek, be is kellene azokat porozni. Diadém úr felvesz az útról egy csipetet abból a finom fehér kovarczhomokból, a mit messze vidékről hoztak ide az utakra s azzal porzózza be a nedves irást.

Akkor aztán Temetvényi Ferdinánd lehajol a földre s felvéve egy kis fekete hantocskát, kezébe adja azt a vevőtársaság meghatalmazottjának.

Consummatum est…

A felhők árnyéka fut végig a napsütötte mezőkön.

Ez a felhőárny a Temetvényi név.

A gróf nem lát maga előtt egyebet, mint azt a nagy palakő táblát, meg a keze alá adott okiratokat.

Egy nagy gránát almafa hajlik oda a természetes iróasztal fölé. (Üveg födél alatt teleltetett növény.) Egy piros virág oda hull róla épen a keze alá. Valami más kéz elveszi azt onnan, s ő látja, hogy valami idegen ember azt a gomblyukába tűzi. Ez már annak az idegen embernek a tulajdona. A nevét nem tudja, kinek hívják? Hallja félfüllel, hogy a háta mögött arról beszélnek, hogyan lehetne ezt a gránát almafát innen Bécsbe felvitetni, mert itt nem tartanak a számára kertészt, üvegházat.

Azután még egy pótszerződés is van; de azt már hosszú idővesztegetés volna átnézni. Az ingóbingók sorsáról intézkednek abban. Mindenről gondoskodva lett tisztességesen. Vannak műértő vásárlók, a kik nagyban összevesznek mindent, tizedrész árban. A kiköltöző ráhagyja: nem törődik vele. Még arra sem scrupulosus, hogy vajon az a valaki, a ki a remek faragványú Szűz-Mária-szobrot megveszi, mely előtt valamikor Pálma grófnő oly kétségbeesetten térdelt imádkozva, nem semita ivadék-e? Csak egyszer dobban nagyot a szive, mikor egy eléje tolt irás alatt ezt a nevet pillantja meg: «Illavay». Erre mégis széttekint maga körül.

Ott látja azt az alakot a nagy borókafához támaszkodva.

Ez az egy még fáj neki. Szeretne keserű lenni.

– Ah, eljött a jóslata végében gyönyörködni! szól hozzá (magyarul: a többi urak azt nem értik). Úgy volt nemde? Hogy ön ráütött a tenyerével arra a kőre s azt mondta: «húsz év mulva ez a kő sem lesz az önöké többé!» S még csak a tizenötödik járja! Hozta Isten.

Illavay még csak a vállát sem vette el a faderékról, a melyhez támaszkodott, csak úgy dörmögött vissza.

– Ha olvasná a gróf úr az iratot, a mit a kezében tart, megtudná, hogy miért jöttem ide.

A gróf végigfutott az iraton: irónikus mosoly fintorítá el arczát.

– Aha! Ön megveszi a Temetvényi család ősi képeit, rámástól, nehogy a bécsi zsibvásárra kerüljenek. Ez derék nagylelküség öntől. Hanem hát édes barátom, ezek a képek sokkal magasabbak, semhogy az ön lakházának szobáiban elférjenek. Inkább vágasson el belőlük, minthogy stukkaturt töressen miattuk.

– Nem magamnak vásárlom össze e képeket, gróf úr, hanem megbizásból egy urhölgy számára, a ki el akarja azokat tenni egy olyan csendes helyre, a hol nem fogja őket többé háborgatni senki.

– Ahá! A pozsonyi bezárt kapujú ház fogadja be őket! A hová csak a kéményen át mehetnek be a látogatók. Annak a falai lesznek feldiszítve velük. Az élő kisértet együtt akar lenni a festett kisértetekkel. Jó társaságban lesznek együtt. No lássa, ez nekem is eszembe juthatott volna. Úgy látszik, hogy a halottaknak jobb emlékező tehetségük van, mint az élőknek. Szivesen oda adnám neki valamennyit ajándékba; de a bukott embernek nem szabad többé elajándékozni semmit. Nézzük csak: micsoda árt igérnek önök e klenodiumokért? Ah, hisz ez egész műértőleg van felbecsülve! Valóban szép kis összeg! Talán még felül is mulja azt, a mibe hajdan a megrendelőknek került. Aláirom, hogy ne irnám? Ilyen jó vásárlóm nem akadt a földi lények között, mint ez a földöntúli. Hanem egyet ajánlok önnek, s ha lehet, fogadja el. Ne fizessék ki önök nekem ezt az összeget, most, hanem tartsák ott maguknál és aztán majd mikor évek mulva, (mert mi sokáig fogunk élni: mi élő halottak) nekem nem lesz már semmim a földön, mikor ez az uri társaság, a mely itt most ezt a birtokot megvásárolja, maga is tönkre fog menni, s ezek a vigan pezsgőző urak mind egytül-egyig vagy főbe-lövik magukat, vagy Amerikába szöknek, vagy a börtönbe kerülnek, s az én életjáradékomat nem lesz a ki fizesse; hát akkor, nehogy koldulni legyek kénytelen, majd apródonkint adogassák ki a számomra a pozsonyi bezárt ház ablakán az őseim képeinek az árát. Helyesli ön? Elfogadja? Igen! No látja, hát úgy-e, hogy milyen elővigyázó, okos ember lett belőlem?

Illavay szomoruan fordította félre a fejét s nem felelt neki semmit. A franczia urak azt hitték, hogy alkudoznak egymással.