Part 17

– Ne beszéljen ön nekem róla! rivallt föl Pálma s oly zila tekintetet vetett Kornél báróra, hogy annak elhalt az ajkán a szó. Nem érte föl ököllel, hogy ha valamivel föl lehet zavarni egy halottat a nyugalmából, ez az a szó, hogy az, a kit elvesztett, most is ugyanaz a mesebeli hős, a ki egykor volt, hogy a jelenet, melyben őt, mint egy földfeletti tündérlovagot tanulta ismerni, minden csodatételeivel ismétlődhetik. Ez olyan gondolat, a mitől ököllel kell ütni a koporsófödelet belülről!

– De édes Istenem! Én csak azért voltam kénytelen ezt elmondani, mivelhogy akkor történt az, hogy a nép, a mely a rablók leverésére sietett, holmi rejtélyes fegyvereket kapott, a mikről utóbb kisült, hogy azokat Olaszországból hozták ide be a hegyek közé. És azután rám fogják, hogy én hozattam be azokat a fegyvereket. Pedig becsületemre mondom, egészen ártatlan vagyok benne!

Ez megint olyan furcsa mondás volt, hogy Pálma grófnő egész fölindulása egyszerre kitörő ideges kaczagásba ment át.

– De nem nevetni való ez, grófnő. Komoly dolog ez nagyon. Mert az embernek a nyaka körül jár a hurok. Hadd mondjam el tovább, grófnő; kérem, üljön le a helyére. Volt nekem egy jó barátom, Koczur. Tetszett őt ismerni.

– Nem jegyeztem föl az emlékemben.

– Nagyon jól tette a grófnő. Felejtse is el. Nagy gazember volt, szegény jó fiú. Nekem testi-lelki jó barátom volt. Játszó-társam, kutyám, lovam, gyermekkorom óta. Hanem azért, ha valahol megkaphatom még egyszer a világban, úgy lelövöm, mint a tököt. Sok bajból kihúzott a derék ember, ezuttal is neki köszönhetem, hogy kiszabadított a legnagyobb csávából, hanem azért mégis lelövöm, mint a varjut, a hol megkapom. Mert hogyha száz esztendeig élne s ez alatt folyvást ragályos betegeket ápolna és mezítlábos emberek számára csizmát varrna, s holta után ezer esztendeig mindig postaszolgálatot teljesítene az ég és föld között, még akkor sem ellensulyozná azt az egy rettenetes bűnét, hogy ő volt az, a ki engemet öntől, Istennők legjobbika, csalfa módon elválasztott, s ezzel az endori boszorkánynyal összeboronált! Ezért meg fogom őt ölni! Esküszöm a poklok minden ördögére, hogy meg fogom őt ölni!

A kormos arcz egészen megelevenült ez új indulatkitöréstől. Pálma grófnőnek elmult a nevető kedve, a mint a vérbeforgó szemekre tekintett.

Opatovszky Kornél egészen megfeledkezett róla, hogy micsoda furcsa vitéznek van ezuttal álczázva.

– Grófnő! Pálma grófnő! mondá érzékeny páthoszszal. Hát nézzen az arczomra és mondja meg, úgy nézek-e én ki, mint a kiről azt lehet feltenni, hogy az osztrák birodalmat föl akarja forgatni? Komolyan beszélek. Sok mindenféle nagy bolondságot elkövettem életemben; de erre az egyre nem gondoltam soha.

Pálma grófnő fejbólintással mutatta, hogy egészen elhiszi ezt neki.

– No lássa! És ezért mégis mintha minden ellenem esküdött volna! Épen azokban a fatális napokban hozta meg Koczur azt a bizonyos ötezer forintot, a minek a provenientiáját a grófnő legjobban fogja tudni.

– Én? szólt a grófnő elbámulva, s a fejét rázta tagadólag.

– No! Grófnő! Most már vége a titkolózásnak! Én ismerem az ön nemes motivumait; de ezuttal most már életről és halálról van szó. Vagy azt akarja a grófnő tán, hogy engem a vesztőhelyre vigyenek? Vagy legjobb esetben tíz esztendeig toljam a talyigát Olmüczben? Ezt akarja-e?

A grófnő megijedt.

– Dehogy akarom.

– No, ha nem akarja, hát akkor ismerje el, hogy tudja jól a provenientiáját annak az ötezer forintnak.

A grófnő kénytelen volt ráhagyni, hogy tudja.

– S megengedi nekem, hogy ezt az egész világgal tudassam?

Ráhagyta, hogy megengedi.

– Hogy megtudja a ministerium, megtudja a császár, megtudja még az auditor is!

A grófnő el nem tudta gondolni, hogy miféle zöld csoda lehet az, a minek megtudására a fent elősorolt hatalmasságok olyan igen kiváncsiak; de csak belenyugodott a különös kivánságba.

Erre aztán gyöngéd mosolygásra fintorult el a látogató kormos ábrázata.

– Akkor nyujtsa nekem legelébb is a kezét grófnő, hadd csókoljam meg azt. Nyujtsa kérem a kezét! mert azért jöttem ide express, hogy önnek ezért kezet csókoljak.

Rá kellett szánnia magát a vállalatra.

Kornél egészen ráfektette az arczát a nyujtott kézre.

– Így ni! Oh ez a gyöngéd kezecske volt az én őrangyalom mindig. Ez szabadít ki engem most is sírom fenekéből, börtönöm mélyéből. Ez a kéz még engem boldoggá is fog tenni!

Pálma grófnő ugyan örült, mikor visszakaphatta megint a kezét.

– És lássa a grófnő, ezek a semmirekellők mégis azt hiresztelték, hogy én azt az összeget Garibalditól kaptam a fölkelés organisálására. S mikor a puttsnak vége volt, az embereket összefogdosták, akkor nekem estek, megrohantak, elhitették velem, hogy én is compromittálva vagyok s addig rémítgettek, míg ráhagytam magam beszélni, hogy leirjam azt az okiratot, a miben saját magamat bolondnak deklarálom.

– Ezt már hallottam egyszer.

– De csak olvassa el még egy kicsit a grófnő azt az irást. Nem rettenetes ez? Az volt a szerencsém, hogy a gyűrűt nem tudtam lehuzni az ujjamról, hogy megpecsételjem vele az irást; a nélkül pedig az én névaláirásom nem érvényes. S ez volt rám nézve a mennyei gondviselés. Hiszi a grófnő, hogy van mennyei gondviselés?

A grófnő olyan csodálatos tekintetet vetett rá, a miből még a bolond is megértett annyit, hogy igen rossz helyen alkalmazta ezt a kérdést, egy élve eltemetett embertől kérdezi ezt – a sírásó!

– No ha végig meg fogja hallgatni ezt az én esetemet – sőt mondhatnám: «a mi esetünket», mert mindnyájan bele vagyunk abba foglalva, akkor meg fog róla győződni a grófnő, hogy igaz az, a mit a «Fehérek»-ben mond az a nem tudom, hogy hivják? Sir Patriknak, hogy «van, sir Patrik», s azzal főbelövi. De, hogy legjobban megértse a grófnő a dolgot, ime olvassa el Koczurnak ezt a levelét, a mit kutyafuttában irt hozzám. Olvassa el, kérem.

Pálma émelyítő undort érzett e levél olvasása után. Annyi visszás érzelmet, annyi gyülöletes emléket keltett az szivében.

– Így tépték ők össze két szerető szivnek boldogságát! kiálta föl elkeseredéssel a kéményseprő. De van gondviselés az égben! Van, Pálma grófnő. A gyalázatos csalás napfényre került. Én felderítettem azt, hahaha! A Loreley!

S itt elkezdte össze-vissza hadarni a megtörténteket, hogy szedte ő rá Atalantát a vízbeejtett gyűrűvel, hogy kereste az azt éjjeli fáklyafénynél a tó hinárjai között, három perczig kitartva a víz alatt, hogy árulta el ez által, hogy az egész vízbefulási scénája kicsinált komédia volt! Pálma csak a szavakat hallotta, de értelmükre nem hallgatott. Oly rút, oly zavart, oly utálatos volt előtte az egész történet, hogy nem birta azt lelkébe befogadni. Rá sem birt nézni a beszélőre, fejét félrefordította tőle s megtagadta minden érzékének, hogy vele foglalkozzék.

Így aztán csak azon vette egyszer észre magát, hogy a kéményseprő a lábainál térdel és kezét megragadja.

– Mit akar ön?

– Azt akarom önnek megmondani, hogy most már szabad vagyok. Isteni és emberi törvények szerint szabad. A kivel az oltár előtt megesküdtem, az nem az volt, a kinek magát kiadta. E csalás megsemmisíti a házasságot. Nekem nincs nőm többé, nem is volt. Kezemet annak adhatom, a kinek akarom. Az egész egy átkozott álom volt, semmi más. Én az vagyok, a ki tizenöt év előtt voltam, az ön vőlegénye és ön az én menyasszonyom.

Pálma grófnő megdermedt e tekintet előtt. Most kezdte megérteni, hogy ez komoly bolondság.

Opatovszky Kornél fölemelkedett térdéről s méltóságteljes állásba vágta magát.

– Báró Apátváry Opatovszky Kornél eljött, jóvátenni hibáját s egy új jobb élettel helyrehozni az elmultat, a gonoszt. Én voltam az, a ki miatt az angyalok legjobbika önkényt kereste föl élve a sírboltot; én leszek az, ki a sírbolt ajtaját feltöröm, hogy őt az életnek újra visszaadjam.

Vette észre a grófnő arczvonásain, hogy annak nem csekély idegenkedése van a kéményen keresztül emelkedni az elhagyott szép világra, szabadítója vezetése mellett. Azt hivé, hogy jó lesz neki gyöngéd bókokkal meglágyítani a szivét.

– Az igaz, Pálma grófnő, hogy azóta egy kis idő elmult, de becsületemre mondom, hogy Pálma grófnő most is olyan szép, mint akkor volt, oly szeretetreméltó, s esküszöm a magam részéről, hogy én is képes vagyok egy nőt boldogítani.

Pálma grófnő rémülten tapasztalá, hogy kisértete egyre bátrabb kezd lenni, már kezével a vállát érinti s szemei egészen keresztbe állnak.

Fölgerjedt a haragja s eltaszította őt magától:

– Hallgasson ön és hagyjon el!

De ez nem volt olyan egyszerű «apage Satanas»-sal elűzhető gonosz lélek.

– Mondtam, grófnő, hogy én ma itten vagy valami nagyon okosat, vagy valami nagyon bolondot fogok elkövetni; szólt Kornél báró, s most már odaült Pálma grófnő mellé a pamlagra. Azt, hogy én idejöttem és még milyen úton jöttem ide, ön maga idézte elő.

– Hogyan? uram!

– No már megint nem akarja tudni. Hát ki volt az, a ki innen az egész világtól elzárt házból az én sorsomat figyelemmel kisérte? és a midőn észrevette, hogy sorsom rossz fordulatot vett, ki volt az, a ki megszabadító kezét kinyujtotta utánam, hogy fölemeljen? Ki volt az, a ki azokat a gyönge ötezer forintokat Illavaynak külte, hogy azokat Koczur által részben az én becsületbeli adósságaim törlesztésére saját magamnak, részben elzüllött gyermekeim neveltetésére azoknak a másikaknak kézbesítse? Nem ön volt-e az grófnő?

Pálma előtt most kezdett már világosodni! Azt hitte, hogy most már egészen érti ez orozva udvarlás indokait. És most aztán már utálta ezt az embert. Először félt tőle, azután szánta, most már megvetette. Úgy volt vele, mint a hogy idegen kutyával szokott lenni az ember; eleinte attól fél, hogy megharapja, azután meg attól, hogy megcsókolja, azon is aggódik, hogy hátha meg van veszve? míg utoljára rájön, hogy ez a kutya éhes!

A míg azt hitte róla, hogy futó bolond, volt némi tekintettel iránta; most megtudta, hogy ez okos ember s ezzel ki lett szolgáltatva egész kegyetlen boszujának.

Mert a halottak boszuállók, kivált ha nők.

Abban a rémületben, hogy egy őrjöngő ember erőszakos szenvedélyének martalékául van ejtve, még volt valami hizelgő rá nézve: ez a veszélyérzet még hevesebb dobogásra intette szivét; de az a tudat, hogy egy tönkrejutott préda botlik bele végső gyámoltalanságában abba a mentő gondolatba, hogy régi menyasszonyát azért a kis megtakarított pénzért felkeresse, ez csupa jegeczczé változtatta kedélyét, a mi ott karczol, a hol hozzáérnek. Most már nem lesz hozzá irgalommal.

Opatovszky megdöbbenésnek vette ezt az elmerevült tekintetet Pálma arczán, növelni szándékozott a hatást.

– Grófnő! Ön elárulta a szivét. Elárulta, hogy az érez. Velem tudatva lett ez az érzés. Engem felköltöttek eddigi álmomból. Azt az asszonyt, a kiről azt hittem, hogy feleségem, elkergettem magamtól. De még üldözni is fogom törvény szerint, mint csalót. Engemet önnek az elárult jósága egészen új emberré alkotott. Ne kivánja ön, hogy visszaalakítsam magamat az elhagyott emberré. Én magammal játszani nem engedek! Én ide betörtem úgy, a hogy tudtam. Itt vagyok. S innen el nem megyek a nélkül, hogy czélt érjek. Ön összehivhatja az embereit, azoknak ugyan elébb bezárt ajtókat kell keresztül törni, s bemutathat nekik, mint vagy eljegyzett vőlegényét, vagy mint becsülete elrablóját. Választhat tetszése szerint.

S azzal szerét ejtette, hogy Pálma hajából kihuzza a fésüt, s leomló hosszú szőke hajfonadékai egyikét kezébe kerítse.

Pálma tudott uralkodni kedélyén.

– Ön tehát mindent tud, suttogá csendesen; nem kellett volna ezt elárulniok azoknak, a kikre bízva volt. Azt hittem, hogy jól el tudtam azt titkolni. Tudják sokan, hogy nekem egész kis könyvtáram van takarékpénztári könyvecskékből. Hanem azt nem tudja senki, hogy ezekre a könyvekre az ön gyermekeinek a neve van felirva.

– Oh az szükségtelen. Az egészen fölösleges, grófnő. Minek a gyermekek nevei oda? Én azokat ki akarom tagadni. Anyjostól el akarom űzni. Nekem nincs rájok semmi szükségem. Minek volna azokra pazarolni az ön jótéteményeit; protestált Kornél báró egész méltó felgerjedésével egy, rossz gyermekei miatt elbúsult atyai szivnek. Dolgozzanak! Majd, duskálkodni! Dolgozzanak!

– Hiszen még addig sokat dolgozhatnak, szólt fél mosolygó arczczal Pálma grófnő, mert csak halálom után jutnának hozzá; az én családomban pedig a férjhez nem ment nők iszonyú sokáig szoktak élni. Ezt a felfedezést azonban csak azért tettem önnek, hogy meggyőzzem róla, mennyire volt gondja a szegény élő-halottnak az iránt, a ki őt eltemette.

– Ön nemes szivű, grófnő! Tudtam én azt! Én tudom, mit vesztettem akkor, mikor önt elvesztettem. Ha akkor rossz ördögöm ki nem veri planetámat a sphærájából, most hatalmas ember volnék, talán nagykövet valamely küludvarnál, egyesült birtokaink felérnének egy német herczegséggel.

– Most már ne beszéljünk erről, uram; hanem értekezzünk a magunk dolgáról komolyan. Önnek a házassága meg lesz semmisítve, ez bizonyos. Akkor ön visszatérhet oda, a honnan önt, mint mondá, egy rossz álom eltérítette. Hogy én megbocsátottam önnek, arról már ön többet tud, mint én akartam. De hát az atyám? Hogy fog ön azzal kibékülni?

– Ah! Az öreg úr is meg fog hajolni a bevégzett tények előtt.

– Önnek a vagyoni helyzete nagyon zilált?

– Bizony e tekintetben Temetvényi grófnak sincs mivel kérkedni, neki is épen a szája széléig ér.

– Ne értse félre, a mit mondok. Két főúr, a ki már annyira meg van alázva, hogy a hitelezőjének még az előszobájában levegye a kalapját, még akkor is lehet egymással szemben olyan büszke, hogy fölcsapja a kalapot a fejére, ha hozzá hasonló másik látogatására jön. Én csak magamról beszélek. Rám nézve volna az végtelenül megalázó, ha azt mondaná a világ: «ime a régi jegyese visszatért hozzá akkor, a mikor már vagyonilag tönkrejutott, elvette őt a pénzeért». Ezt nem szabad a világnak sem önről, sem én rólam mondani. Önnek előbb rendeznie kell vagyoni állapotait; kiszabadulni terhelő kötelezettségeiből; tisztázni legalább egy részét uradalmainak, hogy mikor egy rangjához méltó új asszonyt visz a házhoz, az a ház minden benne levővel együtt az ön igazi sajátja legyen, nem igényper alatt levő executio-tárgy.

Opatovszky feltolta a fejéről a kéményseprő sisakot, hogy megvakarhassa a füle tövét. Ez sehogy se akar belemenni a fejébe.

– Hogyan? kérem. Nyöszörgé nyefegő hangon.

– Igen egyszerű módon, felelt Pálma nyugalommal. Én a menyasszonyi hozományomat nem az esküvő után, hanem az esküvő előtt bocsátom önnek rendelkezésére. Nem tudom, mennyire mehetnek önnek a tartozásai, de azt hiszem, hogy az én tőkepénzeim bőven fogják azokat fedezni.

Kornél báró hevülni kezdett ettől a szótól.

– Ön átvesz tőlem most annyit, a mennyit szükségesnek talál, hogy birtokát rendezze. Ha egyszer aztán ezzel helyben van, akkor egész fölénynyel jelenhetik meg Temetvényi gróf előtt, mint rendezett birtokú gavallér, ajánlatát megújítani s az egész világ tudni fogja, hogy ön vett el engem; nem én vettem el önt. Nos, uram, el fogja ön ereszteni hajtekercsemet?

– Ha ön a kezét adja érte cserébe.

– Előbb feleljen ön. Elfogadja-e az én ajánlatomat?

– Micsoda ajánlatát?

– Azt, hogy ön most rögtön átveszi tőlem a menyasszonyi hozományomat; visszamegy vele azon az úton, a melyen idejött, s azután, ha ismét eljön, négylovas hintón fog az udvaromra bejáratni?

A «négylovas hintó» tette meg! De régen nem volt már Kornél bárónak ebből egyebe, mint a megmaradt hosszú ostor, a négylóhoz való, a mivel olykor a parkon végig sétálva, nagyokat szokott pattogtatni s mondogatta hozzá: «gyi te Szellő, hallóh Alborac!»

Nagyon kiváncsisággerjesztő az az ajánlat, hogy vessen az ember egy pillantást abba a mesemondta könyvtárba, a hol csupa ezeres, tízezeres, százezres betéti könyvek vannak egymás mellé állítva sorba s tanulmányozza rajtuk az összeadás tudományát, azzal a kellemes érzéssel, hogy mindez a menyasszonyának hozománya. A költők sokat beszélnek arról a tündéri gyönyörről, a mit a menyasszonytól anticipando még a menyegző előtt nyujtott kegyosztás okoz a férfiszivnek; hát ha még egyszer ilyen reális alapokon nyugvó bizalomnyilvánulásról van szó.

Vajjon mennyi lehet ottan? Az emberek milliókról beszélnek.

Pálma grófnő elővette zsebéből a Wertheimpénztár kulcsait s odanyujtá azokat Kornélnak.

Ezért aztán megszabadult a hajtekercse, ismét föltűzhette azt a fésüjére.

– Egészen önre bízom magamat.

Opatovszkyban egy perczre föllázadt az egy csepp nemes vér, mely tiltakozott ellene, hogy egy gavallér elfogadja az általa megkért hölgynek a pénztárkulcsát, a menyegző előtt.

E tétovázását látva, Pálma grófnő annyira tudta vinni az önuralmat, hogy egészen odahajolt hozzá s csábító mosolylyal nézett a szemébe s a kulcscsomagot forró kézszorítással nyomta a markába.

Ha a négy ló, meg a milliók nem huzták eléggé oda, úgy ez a mosoly, ez a kézszorítás egészen odasegíté, a veszedelmes egérfogóba.

– Hiszen e percztől fogva minden a tied! suttogá a grófnő.

(Veni, vidi, vici! mondá magában a golyhó, s megcsókolva az édesen erőszakoló kezet, oda hagyta magát vezettetni a fülkéhez, a hol a pénztár volt elhelyezve.)

Pálma megmagyarázta neki, hogy elébb a felső zárt kell fölnyitni, azután az alsót, utoljára a fogas kulcscsal a középsőt. Kornél báró köszönte szépen az utasítást, tud ő a Wertheim-zárral bánni; hisz neki is volt tűz- és betörésmentes szekrénye, a míg fölöslegessé nem tette magát.

Mikor aztán az alsó zárban elfordította a kulcsot, akkor egy csattanást hallott a háta mögött s egyszerre nagy lett körülötte a sötétség. Szétnézett és Pálma grófnőt nem látta sehol; egy arasznyi magasságú rács pálczáin keresztül szürődött be hozzá egy kis világosság. Úgy meg volt fogva a csapdában, mint egy ostoba egér.

Eleinte el nem tudta gondolni, hogy mi történt vele? Csak az jutott eszébe, hogy ez ugyan furcsa kis menyasszonyi kelengye, a hol a skatulyának a teteje rácsapódik a kiváncsi vőlegényre! Azt hitte, hogy ez valami tréfa. Hanem aztán, mikor ahhoz a szűk rácsozathoz lépett, a melyen keresztül a szobába lehetett látni, az az egy tekintet fölvilágosította a helyzetéről. Pálma grófnőt látta maga előtt. Olyannak látta, a milyennek még soha sem. Ilyen lehet a halott, a ki sírjából föltámad, hogy háborgatóját megölje, egy istennő, ki embertől eredő gyalázatáért boszut állni leszáll az Olympról! Arczának márványfehére lángolt, felnyilt ajkai között villogott az összeszorított fogsor, egész arcza torzkép volt; de gyönyörű, az asszonyindulat dæmonerővé magasulva sugárzott tekintetéből, vegyítve a fenyegető kifejezésben minden, a mi a nőt emberfölöttivé teszi abban a pillanatban, a mikor diadalmaskodik; Mária, mikor a kigyó fejére tapos; Juno, mikor Ixion ölébe dobja a felhőt, ilyen volt.

De Kornélnak nem ezek a magas alakok jutottak eszébe; nem igen volt jártas sem a keresztyén, sem a pogány mythologiában; neki csak az «ezeregyéjszaka» volt a bibliája, az a tündérasszony jutott neki eszébe, a ki királyi férjét félig kővé változtatja, aztán meg az a bolond dzsin, a melyik rá hagyja magát beszélni, hogy bujjék vissza még egyszer abba a korsóba, a melyikből kiszabadult. Most ő lett ez a dzsin. S az ott ama tündér.

Ekkor valami villant az eszébe. Az észhomálynak szoktak villámai lenni. Ha ez a vasajtó arra csattant le, hogy a pénzszekrényben elfordították a kulcsot, akkor csak megint föl kell nyilni, ha azt a kulcsot visszafordítják. Odarohant, hanem aztán szomoruan tapasztalá, hogy azt a kulcsot se jobbra, se balra nem lehet fordítani többé, meg van az is fogva.

Ekkor aztán igazán megijedt.

Megint visszament a világosságadó rácshoz, kitekintett rajta. Onnan végig lehetett látni az egész szobán.

A kegyetlen istennő már akkor egy asztalnál ült s épen nem istennői munkával foglalkozott, levelet irt. (Mint tudjuk, Minerva, az irás istenasszonya, csak a szövés művészetére volt büszke, – lásd Arachne – de maga nem levelezett.) Tehát Pálma grófnő irt, még pedig nagy nyugalommal.

– Grófnő, instálom! szólt Kornél báró, megkoczogtatva a vasajtót, mint valami illedelemtudó látogató.

Az iró hölgy föl sem tekintett.

– Szeretnék innen kimenni.

Ezzel úgy látszik nem mondott valami meglepőt a megszólítottnak.

– Nagyon sötét van idebenn, nem látom, a miért a grófnő ideküldött. Grófnő, ez illetlenség! egy becsületes embert, egy főrangú urat így rászedni, becsukni, mint valami tolvajt. Grófnő, igen szépen kérem, bocsásson ki innen, becsületem szentségére fogadom, hogy még csak egy szóval sem fogom önt bántani. Hiszen behihatja ön a cselédeit s azokkal dobathat ki innen. De ne dobasson ki, igazán mondom, meg fogom újítani tanuk előtt azon ajánlatomat, hogy önt nőül veszem. Becsületes szándékkal jöttem ide. Grófnő! Mást mondok. Ha nem akarja, hogy a cselédjei megtudják, hogy én itt voltam, mondja meg, hogyan kell megint kinyitni ezt az ördöngös ajtót? Ön ezalatt kifuthat a mellékszobába s bezárhatja az ajtót; én elmegyek, a merre idejöttem, a kürtőn keresztül. Grófnő, hát nincs önnek szive?

Mintha a falaknak beszélt volna.

A kegyetlen tündérnő bevégezte a levélirást csendesen; le is pecsételte a levelet s ráirta a czímet; azután a zsebébe tette azt.

Akkor aztán fölkelt s lanyha léptekkel odament a csapó ajtóhoz.

– Ön szólt hozzám? kérdezé a bennszorulttól.

– Igen is, grófnő. Kérem, legyen vége a tréfának. Bocsásson ön ki innen a ketreczből.

– Ki lesz ön bocsájtva, mihelyt megigéri ön, hogy megtartja azt a szavát, a mit egy nőnek adott.

– Oh, megtartom! Igérem! Esküszöm rá! Lovagi becsületszavamra fogadom! Beváltom minden igéretetemet, a mit önnek tettem, grófnő.

– Nekem nem tett ön semmi igéretet; mert azt én elfelejtettem. Nem arról van szó, hanem arról, a mit a feleségének igért ön.

– Micsoda?

– Hogy be fog önként menni a Lunatic-Asylba.

– Hogyan? Ön is gyilkosomnak akar kiadni?

– Nem úgy van. Az ön feleségének igaza van. Ha ön ismeretlen eredetű pénzösszeget fogadott el egy olyan embertől, a kinek ön eddig csak alamizsnát szokott osztogatni, az csak árulási részvét miatt történhetett. Ha volt önnek erről tudomása, akkor ön áruló; börtönben a helye. Én soha nem küldtem önnek semmi összeget. Ön választhat a börtön és tébolyda között. Én annak adom önt át, a melyiknek akarja.

– Grófnő. Ön igazán kegyetlen. Ha ön engemet annak az asszonynak a kezébe ad, az engem meg fog ölni. Hiszen ismeri őt a grófnő. Herkulesekkel birkózik és bikákat öl le.

– Legyen nyugodt. Nem annak a nőnek a kezébe adom. Annak az embernek irtam, a kit egyedül nem tudok még elfelejteni az élő világból.

– Illavay nagybátyámnak?

– Igen. Megirtam neki, hogy jöjjön sietve. Mihelyt itt lesz, ő vele fog ön értekezhetni a további teendőkről. Ő becsületes ember s önnek jóakarója. Úgy fogja elintézni az ügyet, hogy az ön atyja által e czélra hagyományozott összeg biztos kezekbe jusson, s arra a czélra legyen fölhasználva, hogy önnek úri kényelmet, teljes ellátást adjanak a kedélykórok menedékében, a hol ön igen jól fogja magát találni, s megszabadul minden gondjától. Ha más kezekbe jutna ez az összeg, nem vagyok felőle egészen bizonyos, hogy az ön javára lenne-e egészen fordítva? Látja ön, mennyire javát akarom.

– Csókolom kezeit. A grófnő nagyon kegyes. Tehát ön is azt kivánja, hogy megigérjem, hogy aláirom azt a bolondjogi elismerést? Az az, hogy alá van már irva; de a gyűrűvel is lepecsételjem? Kivánja igéretemet, grófnő?

– Az ön igéretei értéktelenek. Én az okmányt akarom előbb a kezemben birni, kellően ellátva, addig el nem küldöm ezt a levelet Illavaynak.

– Hát mit tesz, ha én nem pecsételem azt meg?

– Itt hagyom önt, s kimegyek a többi szobáimba, s holnap megint visszajövök, a kérdést ismételni.

– Ez szivtelenség! Ez erőszakos kényszerítés.

– Én nem hozattam önt ide.

– No jól van, hát lepecsételem ezt az irást a gyűrűmmel; de hát idebenn nincs mivel.

– Majd mindjárt lesz.

Pálma az iróasztalához ment, s visszatért viasztekercscsel, egy szál aranyos spanyolviaszszal, meg egy ezüst gyufatartó tokkal.

– Ezeket mind be lehet venni a rácson keresztül.

Kornélnak első dolga volt a viaszgyertyácskát meggyujtani, s aztán körülnézni vele a sötétben.

– No jól van. De hát ha én most azt az irást odaadom a grófnőnek, meddig fog ez a fogság tartani?

– A míg az ön nagybátyja megérkezik.