Part 16

Aztán egyszerre leveti magáról a burnuszt, épen úgy, mint abban a balletben s ott áll egyfelől a holdsugártól, másfelől a fáklyatűztől megvilágítva, a hogy Uriella szokott állni, ballethez öltözötten. Csak a vékony patyolat éji öltöny van rajta.

Onnan egy ugrással beszökik a vízbe.

Kornél lélekzetét visszafojtja, néz utána.

Úgy úszik, mint egy hableány. Vállai és fél keble kiállnak a vízből, alig mozdítja a karjait, azért mégis sebesen halad.

Mikor oda ér a hattyuházhoz, akkor egyszerre alámerül; de vele együtt a fáklya is. Ez a pokoli szövétnek még a víz alatt sem alszik el. Azt kezébe ragadja a nyelénél fogva s leviszi a vízfenékre. A fáklya most bevilágítja az egész víztömeget s a partról bámuló előtt egy csodavilág elevenül meg, mely felcsufolja a hagymázok minden álomlátását. A fáklya előtt eleviczkélő békák, kigyók, vízibogarak óriásivá nagyított árnyképei az özönvíz előtti Saurusok világát mimelik eléje. A tófenék növényei egyenesen álló erdőt képeznek, a víz szinéig emelkedve, s ez emberölő bozótban, a milyen halála szokott lenni a leggyakorlottabb úszónak is, ha belekeveredett, jár lobogó fáklyával a kezében egy zöldfényű alak. Arcza, öltönye, minden tagja zöld, mint a tengeri isteneké, csak a haja fekete. Két szeme, mint két karbunkulus világít a fáklyafénytől. Nyitva tudja azokat tartani. Nem fél…

Háttal úszó rákok kapkodnak oda gömbölyű karjaihoz, oda csődülve a tűzfényre, a piócza kacskaringós eviczkeléssel rajozza körül, százlábú úszószalagok tekergőznek körüle s lábai elől lomha tekenősbékák menekülnek az iszapból. Nem fél.

Lehajol keresgélve, mint a hogy az eprészlányka keresi a szamóczát a fű között, úgy keresgél ő a maga drágasága után a zöld rojtos, úszószakállas, serteborzas vízfenéki bozótban. A szemei olyan mereven néznek, mint a halé, alig pislant egyet.

Ezernyi bámulója van. Azok a homályvédte lények, a mik soha napvilágra nem kerülnek. Egy egész hidegvérű állatország. A holt tavak népsége. A fáklyafény körítette aureoléban hemzseg zsibongó rajzatuk. Majd a szemeit verik ki. A hinár, a lócsagaz belekapaszkodnak lábszáraiba. A nyugalmából fölvert ezüstcsillám vízikigyó menedékének nézi patyolatruhája redőit s közéjük furakodik. A néző sereg között egy melegvérű állat is van, a férj, az úr, a ki a fűzfabokrok közé előlopózva, bámul alá a vízfenékbe.

Hosszú perczek multak el. A buvárnő odaalant úgy jár-kel a nem emberi lények számára teremtett világban, mint a ki egészen otthon van abban.

A férj, az úr, a bolond pedig idekinn tanácsot ül magával.

Mit fog tenni, ha a nő előkerül a tófenékről?

Az első perczben azt főzi ki, hogy a mint a nő kijön, büszkén eléje lép, s sértett kevélységgel veti majd szemére: «Loreley! Ön engem megcsalt! Ön tud úszni! Ön tud a víz fenekén élve maradni. Én önt megismertem.»

A mint a másik percz mulik, bántott önérzete kegyetlen gúnyra ösztözni.

Kaczagva fogadja majd a vízből kilépőt: «Hahaha! mamsell Muskatlinek! Hát hogy tetszett a hideg fürdő?»

Ki fogja őt csúfolni és el fogja beszélni az egész világnak, hogy milyen bolonddá tették egymást ők ketten.

A mint aztán a harmadik percz is elkövetkezik s az a rendkívüli nő még akkor sem találja szükségesnek, hogy fölvesse magát a víz szinére, újra lélekzetet venni az Isten levegőjéből; még a harmadik perczet is ki tudja húzni a víz alatt, pedig nem kényszeríti rá senki, akkor a düh fölforralja Kornél egész agyvelejét! nem válogatja, mit fog neki majd mondani? De levág egy szivós fűzfavesszőt onnan a rekettyésből. Beszéljen az vele. A mint ki fog lépni a partra, azon vizesen, testhez csapzott köntösében, úgy fog igazán jól esni neki, keresztben, hosszában; ezzel a fűzfasuhogóval, végig a hosszú úton, aztán ki a kerítésen kívül, a míg a fűzfavessző el nem nyüvik rajta!

A harmadik percz vége felé megtalálta a vízitündér a mit keresett. A fölvillanó öröm az arczán jelezte, hogy reá akadt. Lehajolt érte, fölhuzta az ujjára.

Aztán lefelé fordította a fáklyát s beledugta az iszapba, eloltotta azt. Percz mulva ismét fönn a víz szinén lebegett tündéri alakja, félkebléig kiemelkedve a tó tükréből. A hold egészen szembe világította arczát, olyan volt, mint egy igazi sellő.

Kikapott a partra. Ott megállt, arczát hátravetve, s szétbomlott hosszú haját fölemelt kezével összefogva és kifacsarva s aztán ismét koronába csavarta a fején.

Még egyszer olyan szép volt!

Mint egyszer… akkor… valaha…

És ennél a látványnál az jutott eszébe Kornélnak, hogy – nem szemrehányást tenni, nem kikaczagni, nem vérig korbácsolni; hanem hogy odarohanjon hozzája és lábai elé boruljon és átölelje a térdeit: «imádlak! Istennőm vagy! Teremts meg, vagy semmisíts meg! Tied vagyok! Azt mondtad, vagy uram légy! vagy bolondom légy! Voltam már urad, leszek még bolondod, csak hogy a tied maradhassak!»

Hanem a mint a haját fölcsavarta a fejére a szép nereida, az első mozdulatja az volt, hogy a megtalált gyűrűt, a mit az ujjára fölhúzott, a tele hold világa felé fordítva, megtekintse.

Ehh! Hogy változott egyszerre át az Anadyomene arcz Megaera fővé! Meglátta, hogy az nem az a gyűrű; nincs rajta czímer!

Lábával dühösen dobbantott és két öklével szétcsapott maga előtt.

A boszuálló wallkür ábrándképe lehet csak ilyen ádáz, mikor fehér paripáját a holtak mezején korbácsolva száguldtatja végig.

– A bolond! ordíta, két öklével ütve a halántékait. A bolond!

S oly szívdermesztő volt a tekintete, hogy a vadászgóréban leskelődőnek egyszerre porba esett minden gondolatja, szemrehányás, gúnyszó, korbácsütés, meghódolás! minden élő eszme, csak a néma elzsibbadás vett minden tagjain erőt. És ha pánczélvért fedte volna is tagjait, és kard, paizs lett is volna két kezében, mozdulni nem volt képes e meztelen nő előtt, a ki ily bősz tekintetet vet maga körül.

– A bolond! ordíta az még egyszer kitörő, felcsattanó hangon. S azzal neki kezdett a futásnak. Félmeztelen, még a burnuszát is ott feledve, rohant vissza, oly szilajon, mint valamikor ősdruszája, a férfiölő Atalanta, a kastély felé.

Jól jártál vele, bolond, hogy ott nem fekszel most az ágyadban, mert ha ez ott kap most, ez téged megfojt, összezúz, szerteszéttép!

És már most fuss innen, a hogy a lábaid birnak!

HÁTHA KÉT HALOTT ÖSSZEKERÜL?

Mikor Opatovszky Kornél báró, késő éjjel, Rokomozernek az egylovas gyékényes szekerén, elhagyta őseinek birtokát, olyan egyedül maradt a világban, mint a ki a hajótörésből úszott ki egy ismeretlen partra. Nem volt senkije, semmije.

Rokomozer, a ki sejtette, hogy mi történhetett a kastélyban, elmondogatott neki egyet-mást, a mit megtudott a báró elszökött fia felől, hogy az most Illavaynál van, s hogy ott milyen jól bánnak vele. Azt gondolta a szatócs, hogy ezzel majd kedvet csinál a bárónak, hogy ő is odamenjen a nagybátyjához, a mi a legokosabb elhatározás lett volna az ő részéről; hanem ezzel épen az ellenkező hatást idézte elő. A báró csak hallgatta csendesen, hogy milyen jó nevelést adnak Illavayék az ő felfogott magzatjának, akár csak a saját gyermekük volna. A fiú egész nap a könyveket bújja, tanul, ir, rajzol, dolgozik, tollal, czirkalommal, liniával, mappákat is készít – egyszer csak közbe kiáltott aztán:

– Úgy kell a gazembernek!

Mert Kornél báró meggyőződése szerint, alig lehetne egy gonosztevőre nézve, a ki a bölcsőtől elkezdve tizennégy hosszú esztendőn keresztül folytonosan naponkinti apagyilkosságot követett el, az egész kriminalkodexben súlyosabb büntetést kitalálni annál, hogy el legyen itélve naphosszant könyveket bújni, tanulni, irni, rajzolni, mappákat csinálni! Dehogy menne olyan helyre, a hol ilyen kínzó szerszámokkal gyötrik az embert. Inkább egy egész kétemeletes bolondok házába, tele őrültekkel, mint «egy» okos emberrel egy házban.

Aztán valami főtt a fejében. Egy saját eszme. Abba úgy bele volt szerelmesedve, mint a majom a fiába. Őrizte, féltette, nehogy kiszaladjon a száján. Sejtette jól, hogy ha ő ezt csak egy féligmeddig helyeseszű embernek elmondaná, az bizonyosan lebeszélné róla, hát még ha Illavaynak előadná. Pedig ezelőtt az ember előtt nem maradhatna vele titokban. Ennek az embervallató szemei kicsalnák azt a rejtekhelyeiből. Egyre azt a tervet komponálta, illustrálta, variálta, részletezte, szakaszozta, meg rekapitulálta.

Ezt már nem hagyja kiverni a fejéből.

Az egylovas szekér zötyögve barázdol kacskaringós útjában a kátyúkkal elállt úton végig a bolondságokat kikeltő tele hold fényénél.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A pozsonyi bezárt ház halottja szokott reggeli sétáját végezte a kertben.

Ez a kert nem tudja azt, hogy mi a tavasz? Az ő virágai nem bújnak ki a napsugártól a föld alól, az ő fái nem hajtanak új levelet, nagyon jók a régiek is, tartják a szinüket.

Csak azok a kis vörösfekete, tarka bogarak, a mik kora tavaszszal előjönnek a föld alól, merészkednek jelenteni, hogy kezdődik egy új évforduló a világban. Jaj nekik, ha a sétáló halott útjába kerülnek!

Odabenn a szobáiban ugyanaz a világ van, a mi lenni szokott, emberhangtalan méla csend, a gépmadár szomorú negyedórai csicsergése, hideg ételek az egyik asztalon, felbontatlan levelek a másikon.

A halottnak van foglalatossága, a mivel napját betölti. Olvasmány, munka. De minő olvasmány. Csupa mathematikai könyveket tanulmányoz. Még férfinak is rideg mulatság, hát még nőnek? Keresni azt az ismeretlent, a kinek neve X és kutatni az érdekes görög π rejtélyeit.

Magasabb egyenletek, logarithmusok, infinitesimal calculusok, csillagász számítás, gyökkeresés, mértani ábrák! Megölői a fantásiának és a poézisnak. Ez az ő mindennapi tanulmánya. Prælegálhatna belőle, akár egy professor. A számtan, a mértan a gondolatok jegeczvilága. Ezek közt érzi magát otthon.

Nála még az évszakok sem tesznek külömbséget. Nyáron nincs melegebb a szobáiban, mint télen s a kandallóban mindig ég a tűz; egy kombinált széntartó önmozgó gépezetével félóránkint ráönti a szenet az izzó parázsra, ha senki nem néz is utána.

Csak minden hónapban egyszer szokták egy pár órára kioltani a tüzet a kandallókban; ilyenkor a füstfaragó járja sorba a kürtőket, a kormot letisztítani.

Ennek a kaparása, söprése az egyetlen profánus hang, a mi a szobákba lehatol.

Az érdekes halott ugyan ezt a hangot sem hallja vagy nem ügyel rá, mert egész lelkét elfoglalja az «érintőkből és a conjugált háromszögből meghatározott kúpszelet nemének eldöntése» Möbius nyomán s mikor az ember előtt ez az olvasmány áll:

(4).....(240)=0,(340)=0. (24, _c_)..(240)=0,(134)(230)+(234)(136)=0. (34, _b_)..(340)=0,(124)(230)+(234)(120)=0. (_b_, _c_)...(124)(230)+(234)(120)=0,(134)(130)+(234)(130)

S ennek a megészlelésétől függ annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az illető kúpszelet hyperbola-e, vagy ellipsis? hát akkor könnyen megtörténhetik rajta az az eset, hogy csak azon veszi észre magát, mikor megszólal valaki a háta mögött s jó reggelt kiván.

Ezen aztán először elbámul, ki beszél ide lenn a halottak országában? Azután felindul, hogy mer élő teremtés ide bejönni? Végtére megretten; a hivatlan látogató, az a bizonyos fekete alak, a kivel Mikulás napján a gyermekeket szokták ijesztgetni: a kéményseprő.

Ajka nyitva marad a zsibbasztó rémülettől.

– Ne kiáltson ön, madame, suttogja tompa hangon a fekete szurtos alak s tiltó mozdulatra emeli fel kezét.

Hiszen úgy sem kiált az, a halottak nagyon csendesen szoktak beszélni.

– Mit akar ön? kérdi a hölgy, hidegvért szinlelve. Mért tört be hozzám? Pénzt akar kapni? Nem szükség erőszakoskodnia. Itt vannak a Wertheim-szekrény kulcsai. Abban áll a készpénzem. Nyissa föl; a mit bankjegyekben, aranyban, ezüstben talál ott, elviheti. A takarékpénztári könyveket ne bántsa, mert azokkal bajba keveri magát. Tessék a kulcscsomag.

A grófnő elég nyugodt hangon tudott beszélni. Gondolt ő arra, mikor ezt a házat örök temetőjeül berendezte, hogy ő rá itt egyszer valami tolvaj is rátörhet, s minthogy cselédet nem tür a közelében, senki sem fogja megvédeni. E végett azt az oltalmi stratagémát találta ki, hogy készíttetett Bécsben egy tökéletes vasfalakból alkotott fülkét, a minek a hátulját a Wertheim-szekrény képezte. Mikor aztán ennek a szekrénynek a belső tresor ajtaját felnyitotta valaki, akkor egy furfangos gépezet egyszerre lebocsátott egy csapóajtót a fülke elé, s a bennlevő a vaskalitkában meg volt fogva, s onnan csak egy vasrácson keresztül beszélhetett ki, a mi elég sűrű volt arra, hogy ha fegyver van nála, ki ne lőhessen rajta. Ide szándékozott beküldeni Pálma grófnő a kellemetlen látogatót.

Hanem a kéményseprő nem vette el tőle a kulcsokat. A helyett megragadta a grófnő kezét s azt dörmögé a fülébe:

– Én vagyok Opatovszky Kornél!

Ez arczot, e szemeket látta már egyszer Pálma grófnő. Akkor, mikor a vőlegénye azt mondta neki, akarja ön, hogy leugrassak lovastól együtt innen a meredek bástyafokról? Most még ezen fölül be is volt kormozva ez arcz; a hogy kéményseprőknél szokott az lenni, a kiknek kiváltságuk van fényes nappal álarczczal sétálni az utczán.

A helyzet semmit sem javult az által, hogy Pálma kiszabadítá a kezét a férfi markából, mert arra az letérdelt lábai elé s most aztán átölelte a térdeit s úgy tekintett fel hozzá, s az még rettenetesebb tekintet volt.

– Én önt imádom! Ezt jöttem önnek megmondani.

Pálma megijedt valamitől. De nem attól, a mi más nőt az ájulással kerülgetett volna; hogy most itt egyedül van egy minden emberi lénytől távoleső szobában, bezárva, egy betörő férfi kezei közt, a kire nézve a legszelidebb mentség az, hogy őrült. Nem. Ő nem ettől ijedt meg Hiszen Opatovszky Kornél nem oroszlán s ő nem tartozik a bárányok fajához. Neki is van két ökle, tíz körme, s ha amannak van őrültsége, neki meg van hidegvére. Ha viaskodásra kerül a sor, Rozgonyi Cziczelle unokája megfelel magáért! Hanem azon rémült meg, hogy ha ez az eszeveszett látogatás valami olyan zajjal fog végződni, a mi a külvilágba kihat, akkor az ő egész mostanáig fentartott túlvilági uradalma egyszerre szétomlik. Nem lehet játszani többé a halott szerepét. Embereket kell maga elé bocsátania. Kérdésekre felelnie, megvallani, hogy él és mi a neve, és a jövendőre nézve lemondani a magányról, társalgót, cselédet tűrni ott maga körül, holott eddig egy ölebet sem akart a szobájában tartani. Neki is meg volt a maga boldogsága, azt féltette, attól ijedt meg, hogy ezt elveszik tőle, hogy sirjából kiránczigálják a napvilágra. Ezt a sírboltot féltette!

Az volt az első eszméje, hogy ezt az őrült embert szép szóval rávegye, hogy ugyanazon az úton hagyja el a szobáját, a melyen észrevétlenül idejött. Szépen kell vele beszélni.

– Álljon fel, uram! szólt az előtte térdeplőhöz csendesen. S magyarázza meg különös látogatásának okát.

Erre a nyugodt hangra egyszerre talpra ugrott Kornél s az arcza sajátszerű vigyorgásra torzult.

– Ugy-e bár különös látogatás nemde, grófnő? Ön maga az oka. Az ajtón keresztül nem bocsát magához élő embert; én megvesztegettem a kéményseprőt, hogy adja át egy órára a pánczélját, s e lovagkosztümben sikerült az ön szine elé kerülnöm. Nem hiszem, hogy ezt előttem próbálta volna valaki.

– S mi oka volt önnek arra uram, hogy magát egy ilyen lángészcsinyra elszánja?

– Ön lángészcsinynak nevezi ezt grófnő? Ön tehát nem haragszik érte? Ön nem dobat ki? Nem karmolja ki a szememet?

E kérdés után Kornél hevesen csókolt kezet a grófnőnek, fekete foltot hagyva a fehér bársonyon a kormos orra hegyével és Pálma nem törülte le onnan a korom csóknyomot.

– Üljön le ön. Ide a karszékbe.

– Haha! Ez a kormos irhabőr sem ült még damaszt karszékben soha. Szólt nevetve Kornél, a mint a kinált helyre levetette magát. Pálma grófnő egész nyugodtan foglalt vele helyet szemközt a pamlagon.

– Tehát lépjünk mindjárt in medias res, grófnő! ugyebár? A körül forog a kérdés, hogy vajjon az én apám egyetlen fia, báró Opatovszky Kornél csakugyan őrült bolond ember-e, vagy pedig egy okos és helyeseszű egyéniség?

– S ezt itt ezen a helyen akarja ön megtudni?

– Itt! Ezen a helyen. És ebben a jelmezben. De nemcsak magam akarom ezt megtudni, de az egész világgal tudatni, még pedig oly ekklatáns módon, hogy a felől senkinek semmiféle kételye fenn ne maradhasson, a mire minden ember vagy azt mondja, hogy «ez az Opatovszky csakugyan egy kötözni való bolond, tébolydába való!» vagy pedig azt, hogy «no, lám, ez az Opatovszky megtalálta valahára a jobbik eszét!» Ilyesmit akarok tenni.

– S mennyiben szolgálhatok én médiumul ennek a kényes kérdésnek az eldöntésére?

– Ön határoz ebben, egyesegyedül, grófnő. Senki más, mint Temetvényi Pálma grófnő. Ön emlékezni fog rá, hogy volt egy idő, a mikor Temetvényi Pálma grófnő az én jegyesem volt?

– Ismertem azt a hölgyet. Úgy tudom, hogy régen meghalt és el is temették.

– Oh én tudom azt, hiszen én voltam a gyilkosa! Oh mennyi lelkimardosást kellett nekem ezért kiállanom! Ha ön az én keblembe láthatna! Ez a fehér arcz üldözött éjjeli álmaimban, mint kisértet!

– Nagyon hizelgő rám nézve ez az öntudatlan vendégszereplése képmásomnak.

Opatovszky csak most vette észre, hogy megfordított bókot talált mondani a grófnőnek. Azért is abbahagyta azt a fáradtságot, hogy elérzékenyülése tanujelével, szemeiből alápergő könyeivel még jobban elmázolja az arczán a kormot s fordított a beszéd hangulatán, hizelkedésre fogta.

– Oh nem! Nem így mondtam. Ön nagyon szép most is, grófnő, Isten ugyse; egészen elbájoló. Sokkal szebb, mint ezelőtt tizennégy évvel volt, pedig akkor is nagyon szép volt.

Pálma kezdett hátrább huzódni a nyugtalanító ömledezés elől. A rávillogó szemekben bizonyos neme az éhségnek volt kifejezve, a mi olyanformát mond, hogy «szeretnék beléd harapni».

Kornél vette észre Pálma tekintetéből, hogy elsiette magát. Ezt később kellett volna elmondani. Visszatért az előbbi mélabús hangulatba.

– Eléggé meglakoltam én ezért az esztelen ballépésemért, grófnő, higyje el. A purgatórium valóságos Mahomed paradicsoma ahhoz képest, a mit én kiálltam tizennégy esztendő alatt. Azért volt az, hogy beszaladgáltam az egész világot, mert otthon nem volt maradásom. De hisz ön ezt mind nagyon jól tudja.

– Én? szólt közbe elbámulva Pálma grófnő.

– Van nekünk egy közös jó barátunk, egy nemeslelkű nagy ember. No, ugyebár, nem szükség a nevét kimondanom ön előtt grófnő?

Pálma összehuzta a szemöldeit s néma fejbólintással inte, hogy ért belőle valamit.

– Ez a nemeslelkű férfi mindenkor értesíté önt a felől, hogy minő viszontagságokon megy keresztül az az ember, a ki önt, a gyémántot felcserélte – egy békasóért.

– Báró úr! Én nekem nem okoz vele kellemes érzést, ha ily kifejezéseket használ – a felesége iránt.

– Feleségem? Semmi feleségem! Hát azt hiszi ön, hogy az a bizonyos némber Donna Atalanta Di Pelargonios marquisnő? Az ám! Egy cseh muzsikusnak a leánya, mamsell Muskatlinek Hanna vagy Panna, vagy Libussa, vagy nem tudom én, hogy mi a keresztneve. Engem luddá tettek, rászedtek. Komédia volt az egész. Azelőtt Loreley név alatt produkálta magát a czirkuszban s három perczig el tudott sétálni lélekzetvétel nélkül egy üveg-kádban a publikum előtt. S ezt én mind csak most tudtam meg, tizennégy esztendő mulva. Egyetlen igaz barátom Koczur fedezte fel előttem (az is gazember volt, hogy akkor meg nem mondta, mikor még nem kerültem a hálójukba!) De én magam a saját szemeimmel is meggyőződtem felőle. Majd mindjárt el is mondom én az egész történetet a grófnőnek. De hogy is kezdjek hozzá? Úgy? Igen. A feleségem, azaz hogy nem a feleségem, hanem egy kalandornő, mamsell Muskatlinek engemet először is tökéletesen kirabolt; azután pedig megajándékozott.

– Hogyan? Kirabolta és megajándékozta.

– No igen, kirabolt minden vagyonomból, és a mellett megajándékozott; nem mondom, hogy két tökéletes szarvasagancscsal, mert tudom, hogy ezzel a grófnő szemérmetes kedélyét megsérteném, de igen is megajándékozott két istentől elrugaszkodott, vásott porontytyal, a kiknek az egyike fiú, a másika leány; de a kik azért vetekednek egymással mindenféle emberfölötti gonosztettekkel.

– Ön túlszigorú gyermekei iránt. Talán inkább az eltévesztett nevelés okozta a vásottságot.

Kornél báró egyetértően hunyorgatott. Jó nyomon volt már.

– Igen, igen. Ez volt a főok. Elhanyagolt nevelés. Hisz a grófnő nagyon jól van értesülve e felől. Tudom én!

– Én vagyok jól értesülve? kérdé Pálma elbámulva.

– Szt! Ez titok. A mi közös titkunk. Ön egy angyal. Még az angyaloknál is jobb teremtés. Ön félrevonulva az egész világtól, még akkor sem szünt meg áldást terjeszteni azok fölé, a kik önt oly keserüen megbántották.

– Nem értem önt.

– Ön nagylelkű. Ön el akarja titkolni jótetteit. Hisz ez is az ön jellemvonása. Ön nagyobb szellem a zsidók Jehovájánál. Ön nem azt mondta: megbüntetem az apák álnokságait a fiakban, ön az apa bűneiért jótéteményekkel halmozta el annak gyermekeit. Ha valaha imádtam volna a Jehovát, most detronisálnám, s önt ültetném a helyébe.

Pálma egyik ellentétes kedélyállapotból a másikba esett. Ez az ember hol megrémíté, hol nevetésre ingerelte, közbe-közbe megharagítva és sajnálatra költve.

– Miattam meg ne fossza ön az oltárt az istenektől, mert én valóban nem tudok semmit e nekem tulajdonított nagylelküségről.

– Grófnő! komolyan szóljunk. Most már nagyon komolyan kérem. E kérdés körül forog meg minden. Az én életemről van szó. Többről az életemnél. Elevenen eltemettetésemről. Tudja ön, hogy mit akart velem tenni az az asszony? Nem asszony; csak mamsell! Be akart csukatni a bolondok házába. Elhiszi ön, hogy kitelik tőle ilyesmi?

– Elhiszem!

– De az okát nem találja ki grófnő. Semmi regényes indok. Csupa vastag önérdek. Azt akarta, hogy magam ismerjem el magamról, hogy bolond vagyok, irjam meg az elismervényt, pecsételjem le a gyűrűmmel, a mi nélkül az aláirásom nem hiteles, hogy ő aztán ezzel fölvehesse azt az összeget, a mit az apám hitbizományban letett, arra az esetre, ha én egyszer a bolondok házába kivánok saját magam jószántából fölvétetni. Hát lehet valakinek ilyen képtelenséget kigondolni? Hiszen ha már valaki elismeri magáról, hogy bolond, akkor eo ipso nem bolond, ha pedig valósággal bolond, akkor nincs az az emberi hatalom, a mi őt rábirhassa, hogy ezt elismerje, leirja, aláirja, megpecsételje s maga oda menjen a Lunatik-Asyl kapujára bezörgetni: «eresszenek be, kérem szépen, én bolond vagyok, be akarom magamat csukatni». Hol itt a logika, hol itt a psychologia?

Pálma valóban nem tudta ezeknek egyikét sem föltalálni.

– És mégis, csak egy hajszálon mult, hogy az a furfangos némber be nem font ezzel a cselszövénynyel. Az irást már elkészítettem. De nem adtam a kezébe. Itt van a zsebemben. El tudja ön olvasni az én irásomat, grófnő? Ugyan kérem, olvassa el. Nem olyan szépen van irva, a hogy egykor önhöz irtam a leveleket, hajh! azok boldog idők voltak. De igen szépen kérem, olvassa el.

Kornél előhuzta a sokrét összehajtott iratot a kéményseprő bőrpánczél kebeléből. Pálma grófnőnek meg kellett annak tartalmával ismerkednie. Azután visszaadta azt Kornélnak.

– Ugy-e, hogy nagyon különös? De a mit ön soha ki nem fog találni, ez az, hogy hogyan lehetett egy férfi olyan gyönge, hogy egy ilyen iratot saját kezével lemásoljon? Pedig ez az egész rejtélynek a kulcsa. Hallotta bizonyosan a grófnő az illavai fegyenczek szándékolt kitörését.

– Semmit sem hallottam róla.

– Hogyan? Azt sem hallotta, hogy ez alkalommal Zsiborákot agyonlőtték és monsieur Cousin elvágta a saját nyakát?

– Nem tudok semmiről, a mi a világban történik.

– De már ezt az egyet csak lehetetlen, hogy meg ne irta volna önnek Illavay.

Pálma fölugrott a helyéről s indulatosan kiálta föl:

– Kérem, ezt a nevet ne mondja ki többet előttem.

– Hiszen nem azért mondtam, hogy önnek kellemetlenséget okozzak vele. Csupán csak azért, hogy ő volt az, a ki a haramiákat a nép segítségével leverte.