Part 14

– Hogyan van? kérdé Kornél elámulva. Diadém felügyelete alatt? Te! Diadém fog Czenczire felügyelni? Hát csakugyan bolond vagyok már?

– Hát ebben semmi baj sincs; miután Diadémhez fogjuk férjhez adni.

Kornél báró felfortyant.

– Mit? Én? Opatovszky báró, adjam a leányomat Diadémnak?

– Az meg finánczbáró. S az ő bárósága még valamivel régibb, mint a tied, kedvesem.

– De hát a leány mit szól hozzá?

– Bele van bolondulva Diadémba.

– Hiszen apja lehetne az!

– Bízd ezt ő rá. Diadém jó partie. Birtokunkat ő fogja ismét jó karba helyezni, s ha szabad keze lesz, az alatt, a míg mi ketten félrevonulva élünk atyád hitbizományának jövedelméből, ő az apátvári uradalmat egészen tisztázni fogja. Erre legjobb biztosíték lesz nekünk az, ha leányunkat hozzá adjuk. Így minden érdeke azonosítva lesz a mienkkel, s meglátod, hogy a mikor ismét együtt visszajövünk ide, egy paradicsomot fogunk itt találni. Ez megmásíthatatlan. Diadém már nyilatkozott s a leánynak tele van vele a feje. Ez már nem játszik babával. Beleegyezésedet minél elébb irásban kell tudatnod Diadémmal, hogy jogait érvényesíthesse.

Kornél báró nagyon csóválta a fejét. Egy makulányi lélekereje sem volt, hogy ennek a tervnek ellene tudjon mondani. Hanem a félig-meddig való beleegyezését nagyon furcsán formulázta.

– Már hiszen, ha én egyszer az én igen kedves barátomra, Diadém úrra nagyon megharagszom, hát akkor annál nagyobb rosszat nem kivánhatok neki, mint hogy vegye el magának feleségül az én Czenczi leányomat, s ha egyszer úgy kerül, hogy a Czenczi leányom annyira megboszant, hogy megátkozzam, hát nem mondhatnék neki egyebet, mint, hogy «vigyen el a Diadém feleségül!» de ez mégis csak meggondolandó ostobaság.

Atalanta kedélyesen fölkaczagott erre a szóra s aztán keze közé kapva Kornél fejét, összecsókolta annak az okos homlokát.

– No hát eredj! Járj most egyet! Gondold végig, a mit mondtam. Akarod-e, hogy még egyszer legyünk egymás bolondjai, a hogy valahanapján voltunk? Eredj! Aztán gyere vissza. Akkor beszéljünk róla többet.

Kornél elment, nagyot járt, vissza is jött, elgondolta magában, hogy a döblingi háznak a kapuján a hogy be lehet menni, úgy ki is lehet jönni s azt mondta Atalantának, hogy «no nem bánom»!

Atalanta tudta ezt előre, s készen várta őt két irattal, a miket iróasztala fiókjából eléje tett.

– Mit kell ezekkel csinálni?

– Le kell önnek irni!

– Soha se tudnék én annyi betűt egymásba ragasztani.

– Biz ez egy kissé terhelő munka, enyelgett Atalanta; de még sem olyan nehéz, mint ha Olmüczben tolja az ember a talyigát a sánczépítéshez.

– Hát ki tolja a talyigát Olmüczben a sánczépítéshez?

– Hát az olyan urak és úrfiak, a kik holmi államellenes összeesküvésben találtattak s aztán tíz-tizenkétesztendei sánczfogságra lettek megkegyelmezve.

Mindjárt tudott Kornél báró betűket egymáshoz ragasztani.

Az igaz, hogy csinos munka vált belőle. A hány sor annyiféle karakter. Egyiknél hasra esnek a betűk, másiknál hanyatt. Mikor megunja a gömbölyű babszembetűket, akkor neki ereszti a tollát a hórihorgas irásjegyeknek, mintha sövényt fonna fűzgalyakból, olyan a documentuma, mintha hét külömböző iró-diák cselekedte volna, ki mind rabszakmányban dolgozott, a míg ki nem dőlt belőle.

Mind a mellett is van némi fogalma magáról a tartalmáról a leirt soroknak.

Az egyik irás megteszi Diadém urat Czenczi baronesse jövendőbeli jegyesének, s olyanforma, mintha móringlevél volna, felhatalmazással vegyest.

A másik firka pedig elismerése és bevallása annak, hogy az Opatovszky családnak egyik férfitagja, a kinek ehhez igénye van, megsokalta az Isten adományát, a mit józan észnek neveznek, s annálfogva eljöttnek látja az időt, a midőn érvényre emelje a jogait ama bizonyos negyvenezer forint és járadékai iránt, a mik Opatovszky Ubald által lettek letéve a bécsi takarékpénztárba azon rendeltetéssel, hogy kamatot kamathoz agglomerálva, egy olyan Opatovszkynak kiadassanak, a ki maga magáról elismeri, hogy ő már nem ebből a világból való ember, hogy ő már szeretne elevenen a halottak közé menni, a kik abban a közös temetőben laknak, a minek «tébolyodottak háza» a neve.

A ki ezt a végrendeletet csinálta, nagy próféta volt. Előre látta jól, hogy vagy a fia, vagy az unokája, az öröklött bolondságai folytán, egyszer okvetlenül odajut, hogy nem lesz a fejét hová lehajtania. Tehát előre gondoskodott róla. Ez az összeg elkölthetlen pénz marad. És az, a ki fel akarja azt venni, előbb kénytelen lesz magát föltétlenül megadni olyan gondviselőnek, a ki nem hágy magával alkudni: a döblingi Lunatic-Asyl igazgatóságának. El lesz látva egész életére úri kényelemmel, meg lesz szabadítva mindenféle alkalmatlan világi kínzóktól, nem szipolyozzák ki se uzsorások, se jó pajtások, se olcsó szépségek, hanem egyúttal lemond minden saját akaratáról.

Hanem azért mégis, mikor ezt az eleibe tett formulárét lemásolta Kornél báró, odacsapta a tollat az asztalhoz, s azt mondá kedves élete párjának:

– Hát már most miért kellett nekem ezzel a bolondsággal így kiszenvednem? Nem irhatta volna ezt le más is?

– Nem. Mert ennek az ön saját kézvonásával kell beadva lenni.

– No, hisz a ki ebben az én saját kézvonásaimra ráismer! Egy esztendő múlva magam sem hiszem el, hogy én irtam. Hát most mi kell még?

– Semmi. Csak az, hogy irja ön alá a nevét.

– A saját nevemet?

– Természetesen, hogy azt.

– Melyik nevemet? Azt-e, hogy «Apátváry Soma báró» vagy azt, hogy «báró Opatovszky Kornél?»

– Akármelyiket.

– Nem jobb volna, hogy ha az «Apátváry»-t prædicatummal tenném, így: «Apátváry Opatovszky Kornél»?

– De úgy is jó lesz.

– Aztán azt, hogy «Soma» parenthesisbe?

– Az meg még jobb lesz.

– Vagy a hogy mostanság divat, a keresztnevekből csak az első betűket, a többit meg diákul és németül, így: «Baron C. S. von Opatovszky, de Apátvár.» Én így is szoktam.

– Hát irja ön, a hogy legjobban tetszik.

Kornél ezt a legutóbbi aláirást választotta.

Választhatott volna ugyan akármi manupropriát, mert az úgy oda volt vakarintva, hogy azt senki meg nem ismerte, hogy az vajjon a török szultán «thagu»-ja-e, vagy a japáni mikádó névaláirása.

Maga is elnevette rá magát.

– Ezt, úgy-e bizony, hogy senki sem fogja elolvasni?

– Nem tesz semmit. Hitelesíteni fogja önnek a pecsétje.

Az az authentikus pecsét, a miről már hallottunk Czenczi baronessetől valamit beszélni. A nélkül Opatovszky Kornél semmi aláirását el nem fogadják.

– Hát a pecsétet is rá kell nyomni?

– Nagyon természetes. Egy ilyen okiratra.

A gyűrű azonban nem volt lehúzható az újjáról.

A bolondoknak sok ravaszságuk van. Kornél, előre tudva, hogy erre a gyűrűre szükség lesz, a kis ujjáról, a hol azt rendesen hordani szokta, áthúzta azt a «növendék» ujjára. Az meg nagyon vastag volt hozzá. Nem lehetett róla többet leimádkozni.

Atalanta kicsinyben múlt, hogy el nem árúlta türelmetlenségét.

Egész a küszöbig elcsalogatta a bolondot s az most itt bikacsolja meg magát s nem akar az esztrengán átugrani.

– Ejh. Hát olajozza ön meg az ujját, akkor lejön róla a gyűrű.

Kornél kapott rajta, hogy most innen megszökhetik. Atalanta hiába mondta neki, hogy itt a toilette-szobában talál elég olajat, arczkenőcsöt, a mi megteszi azt a kivánt szolgálatot, nem, ő neki egyenesen az olajütő sutúba kell beledugni az ujját. Kimenekül a neje szobájából. Azt ott hagyta a leirt okiratok előtt, a mik pecsét nélkül nem értek semmit.

A mint kiszabadult a friss levegőbe, abból a mámorító gőzkörből, a mi úgy elkábítá rendesen a fejét, kezdett abból az állati ösztönből valami visszatérni az idegeibe, a mi tovább hive marad a lelkes állatnak, mint az emberi ész. Érezte a ludbőrző epidermise, hogy ő most valami hallatlan nagy veszedelemben forog. Úgy hivogatta a zöld gyep, a kavicsos országút, hogy indúljon neki a szaladásnak és fusson addig, míg utoléri azt a felhőt, a mi a láthatáron épen alámegy.

Mikor nem nézett azokba a fekete szemekbe, tudta, hogy megcsalják.

Azt is tudta már, hogy őtet bolondnak tartja minden ember.

Hogy vigyorognak a gyermekek az utczaszélen, mikor meglátják!

S most még azt kivánják, hogy ő maga is ismerje el magáról, hogy bolond.

Ez épen annyi, mintha egy eleven embertől azt kivánják, hogy ismerje el magáról, hogy halott.

Halott, vagy bolond, hisz az mindegy.

Maga sem vette észre, hogy kikerült a parkból a faluba, az utczáról a piaczra, a piaczról egy bolt eleibe, a hol a boltajtó előtt egy ismerős hang megszólítá:

– Alázatos szolgája méltóságos báró úr!

Szinte jól esett a felrezzentés. Még a czímezés is. «Méltóságos báró úr!» A helyett, hogy «ni a bolond!» vagy a helyett, hogy «szelim alejkum a marokkói császárnak!» (a bolond álma császárnak lenni) az a tisztességes megszólítás.

Rokomozer volt, a ki megszólítá.

Rokomozer volt a legrégibb ismerőse Kornél bárónak. A kegyeletes emlék még ott kezdődik, mikor az apjának a tajtékpipáit elhordta hozzá és elcsaklizta neki. Ő tőle szedte fel a legelső kölcsönöket diák korában. De sokszor megcsalták egymást! Hol ő Rokomozert, hol az őtet. Hanem az mindig a legnagyobb kedélyességgel ment. Mindig kriminális processus küszöbén álltak egymással; de azért eligazították a dolgukat szépen. Mind a kettő a másikat nevezte a maga pióczájának, vampyrjának, a ki az ő vérét szijja és mind a kettőnek igaza volt. Hanem azért Rokomozer, a ki Kornél bárót szipolyozta, ép olyan szegény maradt és épen úgy elnyomorodott, mint az, s hogy éhen nem halt, csak annak köszönheté, hogy hozzá szoktatta magát a koplaláshoz egész familiájával együtt. Az adós is tönkre jut «itt», meg a hitelező is.

Opatovszky Kornél olyan magárahagyottnak érezte magát e pillanatokban, hogy valósággal jól esett neki a szatócs üdvözlése.

– Nem méltóztatik besétálni szegény boltomba a méltóságos úrnak?

Kornél báró azt kérdezte, hogy vannak-e jó havanna szivarai?

– Van. Jó friss. Most készült; az ember az ujja körül tekerheti.

– Kóstoljuk meg.

Bement a szatócsboltba szivart vásárolni s kiválasztott egy csomót azokból a drágalátos patkányfarkakból, a miknek az a szokásuk, hogy a féloldaluk végig ég, a másik megmarad.

– Hanem a tárczámat otthon felejtettem ám, most nem fizethetek érte.

– Nem tesz semmit. Majd odairjuk a többihez. Inkább még adok valamit a méltóságos úrnak, a mit a zsebébe dughat.

– Mi lehet az, Sámsi?

– Én bizony nem tudom. Valami levélforma.

Kornél arcza örömre derült, a mint a szatócs a takarékpapirok alól előhúzott levelet a kezébe adta s ő megismerte rajta az irást.

– Ezt Koczur irta!

– Én bizony nem tudom, hogy ki irta? Azt sem tudom, hogy ki az a Herr von Koczur? soha életemben sem láttam, se a nevét nem hallottam. Itt sülyedjek el – a pinczébe!

– S hogy jött ide a levél?

– Hát én tudom? A mint egy pillanatra kimentem a boltból, senki sem volt idebenn; mire visszajöttem, már itt feküdt az asztalon. Úgy éljek – száz esztendeig. Nem akartam oda küldeni a gyerektől, mert az van ráirva, hogy «a saját kezébe adandó». Vártam, míg a méltóságos úr erre sétál, vagy a kertben megláthatom.

De még egyéb is volt a levél borítékjára irva kívülről, de latinul. Hogy a czímzett ezt a levelet a legnagyobb titokban bontsa fel.

Ezt ugyan a maga eszétől is kitalálta volna Kornél.

– Nincs senki itt a mellékszobában? kérdé a szatócstól.

– Senki, egy lélek sem. Csak tessék besétálni. Majd én vigyázok az alatt idekünn a boltajtóban. Én a báró urat el nem árulom, de az utolsó csepp véremmel is megoltalmazom, a milyen igaz, hogy van valaki oda fenn – a padláson.

Kornél a benyilóba ment s annak is bereteszelte az ajtaját, felbontá a Koczur levelét. Terjedelmes iromány volt az, teljes, sűrűn megtömött négy oldal.

«Kedves gazdám!

Dátumot azért nem irhatok a levelemre, mert azt egy födeles társzekéren irom az útban, azért is olyan kuszáltak a betűk. Nekem semmi bajom, nem is lesz semmi, egy szót sem vesztegetek a magam dolgairól; hanem egyenesen a te dolgaidra térek. Te a legnagyobb veszedelemben forogsz, a mi csak az életed fonalát csomóra kötni képes lehet. A feleséged, meg a te kedves teljhatalmazottad be akarnak téged csukatni az őrültek házába. Nem ám azért, mintha útjokban volnál, hanem puszta spekulátióból. Az asszonynak a pazarlása, szenvedélyei, Diadémnak pedig a szédelgő vállalatai odajuttattak mindnyájatokat, hogy a legszorgosabb kiadásokra sem teremthető elő a számotokra, egyesült erővel sem a mulhatlanul szükséges összeg. Minden egyenes és görbe út el van már zárva előttetek. Csupán egy nevezetes összeg fekszik még valahol csorbítatlanul, a mi húsz év óta fel is szaporodott már több mint a kétszeresére; de azt fel nem vehetik ők, a nélkül, hogy te saját magad alá ne ird, és gyűrűddel meg ne pecsételd azt a kivánatot, hogy vegyenek be a döblingi «menedékbe». Akkor ők felvehetik ezt a kincset. Csakhogy azt ők nem fogják a lunatic-asylnak adni, hanem megtartják maguknak, s ők csak az évi tartásdíjt fizetik meg érted az igazgatóságnak; eleinte nagy összeget, úgy, hogy úri módon fogsz ellátva lenni, később aztán, a mint a tehetségök lejebb száll, mindig kevesebbet, s ha mindenből kikopnak, végre semmit; a mikor aztán te igazán őrültté nyomorítva, az ingyen osztály beteglevesére szorulsz. Ezt az ő tervüket én igen egyszerüen egy elfogott levelükből tudtam meg, a mihez épen azon az úton jutottam, a melyen egy másikat is szerencsém volt megkapni; a miben meg én rólam lett volna egy kis biztos ellátásról gondoskodva. Igen természetes. Hogy te veled könnyen elbánhassanak, elébb engem kellett tőled teljesen elszakítani. Ez egy időre hát sikerült nekik; csakhogy nem úgy, a hogy ők képzelték. A denuntiáló levél az én csizmámszárában fülel; tehát engemet még most senki e földön nem is üldöz, s mire ráduplázhatnának az árulásra, akkorra már én rég biztos helyen vagyok, s fittyet hányok nekik. De nincsen is tárgyuk, a miért bevádolhassanak. Légy e felől egészen nyugodt. Sem én magam, sem mi ketten együtt semmiféle kompromittáló tényt el nem követtünk. A temetvényi várromban, meg az apátvári gyárépületekben felfedezett és felfedezendő ládákban sehol egy puskát nem fog találni senki, a mi nem is volt bennük soha. A más helyeken megkapott fegyverszállítmányokról én nem tudok semmit. A te «hiveid» följelentik a röptiben elfogott levelükben, hogy én pénzeket adtam át neked és nekik. E felől is légy nyugodt. Az elismervények is nálam vannak, s azokból a német nem eszik. De ha megtalálná is valaki azokat nálam, én ismételve szavamra és hitemre mondom, hogy annak a pénznek az eredete ott van, a hová ujjal mutattam, a pozsonyi bezárt házban. A ki azt számotokra küldte, végveszedelemben kész lesz azt elismerésével igazolni. Az a te őrangyalod volt, senki más. A pénzt nem Garibaldi küldte, hanem Pálma. Ezt a mesét azonban a te kedveseidnek azért volt szükségük kigondolni, hogy ha engemet föladnak, akkor engem a hatóság befogat. Ez most napirenden van. Egy esztendeig fogva tartanak, összevissza vallatnak, meghurczolnak, confrontálnak, akkor aztán, ha semmi sem sül ki rám, szabadon bocsátanak. Hanem ez alatt tégedet majd ők agyonijesztgetnek azzal, hogy magad is bele vagy keveredve az összeesküvésbe, most már fejedet veszik, vagy legalább is elitélnek tizenkét esztendei sánczfogságra s tolhatod a talyigát Olmüczben. Hogy ettől a veszedelemtől megmenekülj, rá mutatnak a bolondok házának a kapujára, menekülj be azon. Ismerd el magad, hogy odakivánkozol. Töltsd be vele apád végrendeletének a föltételét. Hagyd itt nekik mindenedet. Ez az ő tervük. Légy eszeden, kedves gazdám, édes barátom! Ha nem lehetek is ott melletted, nem engedem, hogy megrontsanak. Óvlak, figyelmeztetlek, felbuzdítalak. Ne légy nekik bolondjuk, hanem verd el őket magadtól és állj a két sarkadra! Jogod van hozzá, megteheted. Megfogadtam valamennyi szentekre, hogy mikor elmarnak tőled, akkor én is harapok rajtuk egyet olyat, a mitől ők is tovább futnak, mint a veszett eb. Szavamnak állok. Mondtam ugy-e, hogy teneked jogod és módod van rá, hogy Atalanta asszonytól, akár tizenöt évi házasság után is, törvényesen elválhass; hát most elmondom neked ezt a titkot és a jogalapot a válóperhez. Ez a jogalap a csalás. (Dolus.) Impedimentum dirimens. Te nőül vetted jóhiszemüleg Donna Atalanta di Pelargonios spanyol herczegasszonyt, mint ártatlan, erényeire büszke hajadont, a ki egy, tőled kapott megszégyenítő csók miatt a Dunába vetette magát, s onnan félig megfulladtan húzatta ki szép testét; így könyörögted vissza az életre s ebbeli rémületedben otthagytad érte előkelő menyasszonyodat, fényes életpályádat, egész sorsodat. Hát ebben a mondatban, a hány szó van, annyi az infámis, raffinált, istentelen csalárdság.

A miket most neked el fogok mondani, édes Kornél, azokból megitélheted a magad gyönge fejével is, hogy én azért a jó szolgálatért, a mit most neked teszek, nem szándékozom fizetést kérni. Ellenkezőleg, én fizetek most. Neked is, meg a te kedveseidnek is. Nem bánom azután, süssétek, főzzétek meg egymást. Nekem ebben az ó-világban semmi keresetem többé. De meg akarom az emlékezetemet örökíteni.

Tehát legelőször is tudd meg azt, hogy a te állítólagos feleséged nem valami spanyol marquisnő, nem donna Atalanta Pelargonios, hanem valóságos Leutomischlben született parasztleány; az ottani matrikula szerint «Muskatlinek Katalin». S nem Montezuma kérte kölcsön az ő Pizarró idejében elhirhedett családnevét a kedvencz virágja számára, hanem inkább ő kölcsönözte a muskátlitól a Pelargonios nevet. A büszke hidalgó pedig, a kit te apjának ismersz, egy württembergi akrobata, valami Limuschnigg Henrik, a ki valamikor lovartársulat-tulajdonos volt, de abba belebukott. Ő vette meg Katalint a szüleitől öt éves korában, s ő képezte ki tökéletes művésznőnek. Mindezeket pedig én nem az ujjamból szoptam. Ha utána akarsz járni, megtalálhatod az öreg hidalgót, az apósodat, nem Estremadurában, az ősi lovag-kastélyában, hanem Darmstadtban, a hétválasztó-kávéházban, ott pikétezik minden délután s veszti – nem a maga durosait, hanem a te piczuláidat. Mert a nemes urat ott tartják internálva a te kedveseid, megtiltva neki a világban való őgyelgést s természetesen ellátva őt annyi pénzzel, a mennyire csak szüksége van. Mert az az egyik veszedelmes ember, a ki az ő titkaikat birja, a másik meg én vagyok. Annak a száját aranynyal tömik be, hogy hallgasson; az enyémet be akarták tömni földdel. Attól természetesen még jobban elhallgat az ember.

Meg voltál te bizony csalva eleitől fogva, kedves Kornél, mint egy lúd! S én azt tudtam, többet mondok, magam sütöttem nyélbe.

Hogy miért tettem ezt? azt is elmondom. Mikor te el akartad venni Temetvényi Pálma grófnőt, az öreg gróf valami olyat szalasztott ki a száján, hogy a mint az a házasság meglesz, akkor a Koczurt is majd félretegyük valami csendes kis hivatalba. Értsd: utilaput kössünk a talpára. Mert én se dolgozni, se nagy uraknak hizelkedni nem tanultam s egyik a kettő közül megkivántatik minden hivatalhoz. Ugyanugy-e? mondám én; hát ti most már ki akartok engem dobni, mint az almából a kukaczot? No hát nem esztek abból az almából! Tettem róla. Én fedeztem fel Diadémot a számodra. Mondhatom, hogy mind a két familia számára. Már akkor láttam, hogy milyen sok fából faragott ember. Ez kell neked. Felvittünk Bécsbe. Belelovaltunk minden bolondságba. Utoljára megismertettünk Atalantával. De sok bolondot elkövettél miatta, hogy megkaphasd, pedig neked volt az szánva mindenképen. Csak azt a robotot sajnálom leginkább, a mit az angol meg a spanyol grammatika-kapálásban együtt izzadtam át veled. Hiszen jobban értett a mamzell, meg a hidalgó németül, mint te magad. S te azt hitted, hogy a te kedvedért tanult meg németül a kisasszony két hét alatt tökéletesen. Persze, lóháton tanult. Ki volt az számítva szépen, hogyan fogjanak el ennek az állatszelidítő amazonnak a pányvájával tégedet a grófi menyasszonyod oldala mellől. S ha néha magadnak is jött közbe egy ötleted, a mivel a számítást megzavartad, azért volt ott Koczur, hogy azt helyresegítse. Emlékezel még arra a hires párbajra Diadémmal? diachilon-flastromból voltak a golyók, a mikkel lőttetek. A véletlen az ellenfeled golyóját az arczodra plántálta, s te feküdtél bele két hétig.

A donna pedig meglátogatott s igen boldoggá tett ezáltal. Látod, ehhez az örömhöz is az én eszem révén jutottál. De legszebb volt azután az a vízbeugrási komédia. Erről már csak szentül meg lehettél győződve, hogy nagyon komoly dolog volt. Bizony együtt csináltuk ki mi ezt is jó előre a donnával, meg a hidalgóval. De hát, hogy lehetett volna ez? Hiszen Atalanta csakugyan a víz alatt volt legalább három perczig; a mi elég arra, hogy valaki a vízbefulladás tetszhalálát megszerezze. Nem is minden bolond ember csinálná ezt neked utána, hanem hát egy dolgot nem tudtál a csodanő életéből. Ő eleinte «Loreley» név alatt produkálta magát a czirkuszokban, a hol egy nagy üvegmedenczében alábukva, mint valami tengeri tündér csinált mindenféle gymnastikai productiókat, evett, ivott a víz alatt s kitartotta lélekzetvétel nélkül három – negyedfél perczig is. Hanem a német és osztrák erkölcsös hatóság betiltotta ezeket a vízi mutatványokat s akkor lett Loreleyból Atalanta. Tehát a te amazonod csak a megszokott mesterségéből tartott neked egy ingyenproductiót. Ez az ingyen neked sokba került. Mikor a vízből kihúzták élettelenül, s aztán felvitték a lakására, a míg a két orvos mentőszerekért lótott-futott, a szegény halott azt sugta a fülembe: «hozza ide most Opatovszkyt!» Odamentél s visszahíttad őt az életre. Ő lehagyta magát imádkozni a paradicsomból s feleségeddé lett. A másik menyasszonyodat, azt szépen eltemetted élve.

Hát már most azt mondom neked, édes Kornél, hogy vedd elő valahára a jobbik eszedet, s ha nem akarsz a bolondok házába bemenni, legelébb is bizonyítsd be azt, hogy helyes eszed van, azok előtt, a kik bizonyosra veszik, hogy te bolond vagy, mert ők tettek azzá. A legvilágosabb ok kezedben van, a miért Atalantától a szentszék elválaszt. Csalás volt a házasságban. A kit elvettél, nem Atalanta di Pelargonios marquisnő, hanem Muskatlinek Katalin. Ez megsemmisíti a házasságot. Akkor azután ott a másik lépés, visszatérni előbbi jegyesedhez, a ki téged most is szeret, a ki most is te reád vár, s a ki menyasszonyi hozományul nagy vagyont zsugorgatott össze. Két lépéssel az egész életed folyását megfordíthatod. Teszed-e? nem teszed-e? Azt én már nem tudom meg; mert én már akkor, mikor te ezt a levelet olvasod, a tengeren vagyok. Hanem ha el akarod rá szánni magadat, s jó csattanós, eltagadhatatlan, monumentális skandalummal akarod az első lépést megkezdeni, akkor – még egy második levelem is van annál a mi közös jó barátunknál, a ki neked ezt a levelet kézbesíti. Ha tenni akarod azt, a mit tanácsoltam, kérd el tőle azt a második levelet is. Ha nem kéred, nem adja oda. Ebben a második levélben elmondom neked az egész stratagémát. Határozz tetszésed szerint. Légy okos ember, ha akarsz, s kergesd ki a megcsúfolóidat a házadból; vidd helyükbe azt, a kivel szerencsés lehetsz; vagy légy bolond, s csukasd be magadat Döblingbe, s adasd fel a kényszerzubbonyt a hátadra: mert egyéb válogatásod nincs. Én mind a két esetben azt mondom, hogy «pálczaló alád: gyalog ne járj!» magamnak pedig «mind a vízig szárazon!» Mi egymással ez életben soha többet nem találkozunk. Ezzel a mostani levelemmel, úgy hiszem, hogy mind neked, mint a te drágalátosaidnak bőségesen visszafizettem minden jót és rosszat vegyest, a mit tőled és ő tőlük ez életben elfogadni szerencsém volt vegyest. Nem tartozunk egymásnak semmivel. «Fertig!»

Utolsó és legkomiszabb barátod Koczur.»

Mire végigolvasta Kornél báró ezt a levelet, olyan sárga volt az arcza, mint a viasz.

Hátha a hétfejű sárkány ült volna azon a másik levélen!

Rosszul ismeri a bolondot, a ki azt hiszi, hogy annak az a kedélyállapotja, a mikor őt egy cachirozott oroszlánnal be lehet kergetni a kályhalyukba, örökké tart; ugyanazt a bolondot egy másik mérgező olyan indulatba hozza, hogy egy fapuskával neki megy az igazi oroszlánnak.

– Hol van az a másik levél? kiálta Rokomozerre. Nem kiáltott, de ordított.