Part 13

Diadém úr szép tulipánformára hámozta a piroshéjú hónaposretket e vallatás közben, s nem kinálta meg vele a házigazdát.

– Úgy gondolom, hogy a haditörvényszék előtt.

– Hogy jövök én a haditörvényszék elé?

– A hogy más ember szokott: kedve ellenére.

– De hát mit tud rólam a haditörvényszék?

– Csak annyit, hogy ön pénzt vett föl Koczurtól, megnevezetlen czélra.

– Hát azt hogy tudja?

– Úgy, hogy én megirtam ezt a bécsi udvari kanczelláriának.

A báró ijedtében felugrott a székről.

– Ön megirta? Hát minek irta meg?

– A legsürgősebb elővigyázatból. Ha egy napot késedelmezem, a mi nyakunkra kerül a hurok, így a Koczur marad benne. Ha Koczurt elcsipik s nála találják a nyugtáinkat, soha tisztára nem mossuk magunkat a kompliczitás vádja alól. De a midőn mi jelentjük fel elébb a veszedelmes titkot, nemcsak a bajtól tesszük magunkat mentessé, hanem még érdemeket is szerzünk általa odafenn. És elvégre is nekem kötelességem nem annyira a magam érdekében, mint a gondjaimra bizott gyermekek védelmére, minden törvényes eszközt mozgásba hozni, a mi által őket az apjuk könnyelmüségéből származó végveszélytől megmentsem. Ön védheti magát majdan, a hogy akarja, én védni fogom a nejét és gyermekeit, a hogy én tudom.

Kornél báró e lesujtó indokolásra azzal felelt, hogy végigvágta magát a diványon, mint a ki a deresen végignyul önként, s várja a megérdemelt olvasatlan huszonötöt.

Diadém úr készen volt a reggelivel s a szájmosással foglalta el magát; átengedve ez idő alatt a nemes bárót lelkiismerete mardosó férgeinek.

Az megint felugrott a diványról, s nagy lépésekkel járta végig az étkezőt, mintha távgyaloglásra fogadott volna.

Egyszer aztán csak staciót tartott, s nagyon vékony hangon kérdezé:

– Hát igazán nagy baj lehetne abból, ha azt gondolnák, hogy azt a pénzt a Koczur az «Izé»-től hozta, és nem attól a másik «Hogyhiják»-tól?

– Azt igen könnyen meg lehet jövendölni előrement példák nyomán, felelt Diadém úr, gondosan megtörülgetve az ujjai hegyét a szalvétában. A birtok konfiskálva lesz. A báró úr a maga személyére nézve Josefstadtba vándorol, nehéz fogságba, tíz-tizenkét esztendőre, és a mi fődolog, elveszíti a báróságát, még a nemességét is.

– Micsoda? Hát hogy fognak híni, ha nem bárónak?

– Úgy, hogy «hallja kend paraszt!»

Erre megint végig kellett heveredni a diványon. Ilyen csapást állva nem lehet elviselni.

– Egyébiránt tegyen a báró bölcs belátása szerint, mondá Diadém úr s magára hagyta Kornélt az étteremben.

– Bölcs belátás? De hát hol vegye azt az ember, mikor senki sincs idebenn, a ki jó tanácsot adjon.

Senki sincs? Dehogy nincs! Hát ez a «karthausi» mit vétett?

Nem az a karthausi, a melyik csak egyet tud mondani: «memento mori!» hanem az a másik karthausi, a melyik szintén csak egyet tud mondani, azt, hogy «memento vivere!» Az a szép arany fényben csillogó chartreuse a palaczkban.

Kornél azon különcz természetek közé tartozott, a kiknek akkor jön meg az étvágyuk, a mikor egyedül maradnak. Akkor aztán beszédessé is lesznek, mikor senki sem hallja.

Fölkelt s odaveté magát egy karszékbe s azt az asztalhoz gördítette. Első dolog volt egy pohár chartreueset felhörpinteni. Az első pohár pálinka is mindjárt bátorságot önt a szivbe. «Ej mit? Nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzték… Ha az embernek világos igazsága van, akkor senkitől se féljen».

A nagy szelet sajt és puha kenyér bizonyítá, hogy az ember el van szánva az önvédelemre. A második pohár chartreuse világosságot terjesztett az agy homályában. Hiszen igen könnyű a védelem, csak elő kell vele állani, hogy a Koczur osztogatta pénz honnan támadt elő? a pozsonyi élő halottól s azzal minden ki van magyarázva. De hát ha nem akarják majd elhinni? Hol vegye az ember a bizonyítékot? Megszerzi az ember magától az eltemetett grófnétól, a hajdani jegyesétől. De hogy jut annak a szine elé az ember? mikor az senkit sem bocsát be a kapuján, a ki élő teremtés, se embert, se állatot? A harmadik pohár abból a jó gondolatokat keltő arany nedvből mozgásba hozta az ötletek villanyszikráinak elektrika masináját.

Abban az agyban lakik valami! Nem üres az. Csakhogy nagyon összevissza vannak benne hányva a bútorok. Megtalálta már, a mit keresett. Maga is nevetett rajta. Az nagyon jó lesz! Olyan simán fog menni, mint az a kenyérre kent vaj. De hát aztán mi lesz, ha ezt Atalanta báróné megtudja? Az sárkánynyá fog változni legottan! A negyedik pohár chartreuse aztán hősi bátorságot önt a szivbe. Hát ha haragszik, haragudjék, tessék neki elválni! Jól van asszonyom! Ha azt mondtuk, hogy «három lépésre a testemtől!» hát legyen ebből a három lépésből harminczhárom ezer! Az Opatovszky névnek akad más viselője. Tessék hozzámenni Diadém úrhoz! Úgy is nagyon értik egymást. Majd meg fogják látni, hogy mi lakik ebben a kebelben? Ők fogják megbánni. Hát ők elárulták Koczurt? bevádoltak engem? No majd visszaárulja őket Koczur; majd visszaárulom én! Majd megmutatom én kendteknek, hogy ki itt az úr Apátváron? Még azt mondta nekem, hogy én leszek a «kend!» Ti lesztek a kendtek! Halljátok kendtek! Elmehetnek kendtek!

Ezt mind fenhangon mondogatta el Kornél báró az ő tanácsadó jó barátjának, a karthausinak; a ki úgy látszik, nagyon helyeselte ezt az elhatározását, mert még egy ötödik pohárral is megkinálta, a mire azért van szükség, hogy e nemes elhatározások mind jó emlékezetben maradjanak. Egy nagy darab sonka bánta meg e merész megállapodást.

Akkor aztán fölkelt a báró, átment a szobájába, lefeküdt, elaludt s mire fölébredt, úgy kiment a fejéből az ijedtség is, meg a bátorság is, hogy egy kis kényelmetlen ványódásnál egyéb nem maradt fenn utána, a mi ellen ismét a legjobb szer az, hogy az ember a vállára veti a puskát s elmegy az erdőre szalonkázni. A szalonkák ugyan ilyenkor nem húznak s azokat röptiben nem is lőné le Kornél báró, mert ahhoz nagyon szeleskedő; hanem a helyett tönkre srétezett egynehány őzsutát, a kik elég naivok voltak a vadászati óvóidőszak tilalmában bízva, a báró lőtávolába vetődni. A mint megéhezett, betért a patakmolnárhoz s megvendégeltette magát, udvarolt a molnár leányának s igért neki egy pár arany függőt; azután megint ment az erdőre vadakat űzni. Véletlenül összetalálkozott egy vakmerő borzzal, attól megijedt, elfelejtette, hogy puska van a kezében, neki lódult, otthagyta az erdőt. Mire hazaért, a borzból medve lett. Otthon Diadém úrnak, meg az inasnak azt mesélte, hogy medvét látott. Az egy medvéből utóbb két medve lett, utoljára egész medvefalka s másnap, harmadnap semmi olyan közel fenyegető veszély nem volt Kornél báróra nézve, mint az erdőit nyugtalanító maczkók serege és komolyabb feladatot nem ismert, mint azok ellen hajtóvadászatot indítani. Az egész összeesküvést, fegyverládákat, haditörvényszéket csőstül mind elfelejtette.

Gondoskodtak azonban róla, hogy az emlékezete felfrissíttessék.

Egy szép reggel, mikor megint a vállára vette a puskáját s neki indult az erdőnek, hogy fajdkakast lőjjön, Diadém úr megállította az útban s azt súgta a fülébe:

– Jó lesz azt a puskát eldugni valami rejtekbe!

– Miért?

– Azért, mert rögtön itt lesznek a zsandárok házmotozást intézni a kastélyban fegyverek után. S ha ezt megkapják, ezt is elviszik.

– Ne mondja!

– Hát nem hallott még a báró semmit a tegnapi eseményekről?

– Egész nap feküdtem. Rosszul voltam.

– No hát az történt, hogy az egész komplottot fölfedezték, a minek a vezetője Gorombolyi, egyik eszköze pedig Koczur volt.

– Lehetetlen az.

– Annyira bizonyos az, hogy e fölfedezés következtében Gorombolyi már halva is fekszik. Hogyan halt meg? kik ölték meg? azt senki sem tudja. Csak gyanítani lehet. Korán reggel látták őt Koczurral a temetvényi vadas erdők felé sétálni, mind a kettőt fegyver nélkül s az nap délben a napszámosok, a kik a mészégető számára követ törnek, már ott találták őt összezúzva a temetvényi várrom glacisján. Bizonyos, hogy úgy dobták őt le a bástyatorony magaslatáról. S minthogy Gorombolyi herkulesi termetű és gyakorlott merész férfi volt, az is kétségtelen, hogy ezt Koczur nem egyedül hajtotta végre, hanem ehhez nagyszámú czinkosának kellett lenni.

– De hát miért ölték meg Gorombolyit?

– Ez épen a talány. A rendőrség előtt régen tudva volt az, hogy Gorombolyi, a hajdani guerilla-tábornok, valami fegyveres fölkelést készít elő ezen a vidéken. Csak azért nem fogták el, hogy a terv továbbfejlődését figyelemmel kisérhessék, s azokat az embereket, a kik vele érintkeznek, a kik hozzájárnak, megjegyezhessék, s azoknak az utait nyomozhassák. Ennek a tervnek összefüggése van kétségtelenül az illavai fegyenczlázadással, de egyúttal annak a leveretésével is. A rejtélyt a beavatott körökben így vélik megoldani. Az illavai kitörésnek kellett volna gyújtó szikrául szolgálni az egész földalatti tűzakna fölrobbantásához. Hogy ez a kanócz el lett taposva, azért a czinkosok Gorombolyit vádolják árulással. Illavay csak ő tőle tudhatta meg a kitörési tervet, ennek a napját, különben hogy lehetett volna ott készen, mint valami szinész a szinfalak között, a csatszóra (Schlagwort) várva, s hogy kaphatta volna meg a dugaszban levő fegyvereket, a mik egészen más czélra voltak rendelve? Ezért Gorombolyit, a fővezért, halálra itélte a titkos vértörvényszék. Koczur kicsalta őt magával a romok közé, s ott az összeesküvők megfogták, ledobták a bástyáról. A nála volt kompromittáló iratokat azonban valószinüleg Koczur elvitte magával, a mit onnan gyaníthatni, hogy az üres tárczáját, a miből a jegyzetek ki voltak tépve, ott találták meg a bokrok közé eldobva. A gyilkosság indokára végleg rávezetett azután az a körülmény, hogy a várrom felkutatása után a csendőrök megtalálták a sokat keresett ládákat a temetvényi várrom egyik boltüregében.

– Megtalálták! No hát akkor nagyon jó, hogy ott találták.

– Helyesen tetszett az észrevételt tenni. Csakhogy ezekben a ládákban nem volt egyéb, mint mészkő. A fegyvereket már eltakarították belőlük. Hogy azokat ily hirtelen félretehették, az arra a gyanura vezet, hogy nem vitték messze.

– Bizonyosan belehányták az ó-kútba, a mit a török herczeg ásott.

– Nem hányták bele. A kút meg lett vizsgálva, egy embert leeresztettek kötélen a fenekéig; semmi fegyvert sem talált ott. És így bizonyos, hogy azokat abból a czélból rejtették máshová, hogy kéznél legyenek. Mindenki meg van felőle győződve, hogy azok itt vannak eldugva valahol az apátvári uradalomban. Koczurt minden irányban üldözik. Nagy csoda volna, ha el nem fognák, miután minden nyelvet rosszul beszél. Akkor azután az egész veszedelem önnek a nyakában marad.

– Kinek?

– Opatovszky Kornél bárónak.

– Miért?

– Mert Koczur az ön embere. Mert Koczurt ön hordta magával. Mert Koczur az ön birtokán rejtette el a csempészett fegyvereket, mert önnek a nyugtája Koczur kezében van, és mert Koczurnak van annyi esze, hogy ha hurokra kerül, ne magát vallja a fővétkesnek, hanem önt.

Opatovszky Kornél csak most érezte egyszerre a lába alatt azt a jeget beszakadni, a min addig olyan nagy biztossággal korcsolyázott: hátha nem is igaz az, a mit Koczur annak a pénznek az eredetéről neki beszélt? Szokott ám a Koczur néha nem igazat is mondani. Hogy is lehetett volna az igaz? Ugyan miért küldene Temetvényi Pálma grófnő az ő számára, meg Atalanta és a gyermekei számára pénzt? még sokat is? s ha már küldeni akar, és Illavay által, ugyan miért bizná annak az átadását Illavay épen Koczur barátunkra? Olasz pénz volt ez bizonynyal! Most már arra is emlékezett, hogy czitromszaga volt a bankóknak. S a nyugtatványok csak arra valók, hogy az Opatovszky bárók belesodortassanak az összeesküvésbe. Egészen jég alá került embernek érezte magát, a kinek a víz a feje fölött átcsapott már. Vízbehalódó kétségbeesésével kapott a legközelebbi szalmaszálhoz, Diadém úr kezéhez.

– Kedves barátom, ebből valami nagy baj lehet?

– Már nem lehet; hanem megvan. A terv explodált. A főintéző meghalt, a legközelebbi eszköz megszökött. Most Temetvényi Ferdinánd grófnak okvetlenül meg kell fogni valakit a harmad-, negyedrangú résztvevőkből, hogy azt a nagy kudarczot eltakarja, a mi ő rá az illavai lázadásból háramlik, különben meg van bukva. A gróf okvetlenül a báró úrral fogja magát kármentesíteni. Ez az alkalom Temetvényire nézve az utolsó menedék, önre nézve pedig a végső csapás. A grófról úgy is régen beszélik már Bécsben, hogy annyit sem ért az administratióhoz, mint a holdbeli ember. Azonban, ha esze nincs is a grófnak, de fantásiája sok van. Önre fogja kideríteni az egész lázadási tervet.

– Mit csináljak kedves barátom?

– Legelébb is tegye le azt a vadászpuskát, mert még meg talál vele lőni valamelyikünket.

– Legjobb volna magamat.

– Az igazán legokosabb volna.

– Azt hiszi, hogy nem merem megtenni? kiálta elvörösödve Kornél báró, s azzal a duplapuska csővégét a szájába kapta.

Hasonló mozdulatra más esetben az elszörnyedés hangja következett volna; Diadém úr azonban nagyot kaczagott ezen. Ő is az az ember volt, a ki az ilyen jeleneten tudott kaczagni, aztán meg Opatovszky is az az ember volt, a kin lehetett kaczagni.

– Ugyan hagyja abba, édes báró! Úgy néz ön ki most, mint az egyszeri rátóti ember, a ki puskával furulyázott.

Akkor aztán Kornél lecsapta a puskát az asztalra.

– Te csak nevetni tudsz, mikor nagy baj van, adj hát jó tanácsot, ha igaz barátom vagy.

(Mikor nagy bajban volt, akkor tegezett mindenkit.)

– Édes Kornél. Nagyon szeretem, hogy a baráti érzelmeimre hivatkoztál. Tudnék is neked igen jó tanácscsal szolgálni, de nem teszem azt. Nem azért, mintha sajnálnám tőled, hanem azért, mivel meg vagyok róla győződve, hogy te nemcsak hogy nem fogod követni az én jó tanácsomat, hanem annak épen az ellenkezőjét fogod megtenni. Ne jőjj tűzbe, kérlek. Van teneked valakid, a ki válságos pillanatokban a legjobb tanácsot tudja adni. Fordulj ő hozzá.

– Kicsoda? Illavay?

Diadém úr vállat vont. Ez az ember még csupa ostobaságból rájön arra, a mi legokosabb lenne. Nem kell őt tovább reszkettetni.

– No hiszen csak ott volnál most a legjobban befésülve! Hiszen gondold meg a helyzetet! Te rossz fát tettél a tűzre. Illavay ellenben a zendülés elnyomásánál erősen «felcsapta az égót». Ha te nota infidelitatisban találtatol, az egész apátvári birtokot elveszi tőled a fiskus s odaadja a legközelebbi rokonodnak, a ki Illavay Ferencz. Így csak a nyúl szokott az agár elől bemenekülni a rókalyukba.

– De hát, én Istenem! kihez forduljak akkor? Micsoda szerencsétlen ember vagyok én! A ki teljes életemben mindig csak jót tettem mindenkivel s most nincs egy igaz jó barátom.

– Kedves Kornél, szólt Diadém úr kenetteljes hangon s aztán úgy prédikált neki, mint egy methodista concionator. Emlékezzél reá, hogy van az embernek egy igazi, utolsó és egyedüli jó barátja, a kihez, ha a kerek világon mindenki elhagyja és üldözi is, legbiztosabban menekülhet. Ez a jó barát – a hű hitvestárs. Beszélj Atalanta bárónővel.

– Hogyan beszéljek vele, mikor azt mondja, hogy három lépésre maradjak a testétől?

– Ezt csak első haragjában mondta. Egyébiránt beszélhetsz vele három lépésről is. A házaséletben gyakran fordulnak elő izetlenkedések. Olyankor mindig az előidéző fél kötelessége a kiengesztelést kezdeményezni. Ha elidegenítetted a feleségedet, most hódítsd vissza. Meg kell hódolnod előtte. Ő rendkívüli nő. Hiszen tudod, mire képes? A ki a becsületeért képes volt magát a vízbe ölni. Ezt is te okoztad. Bánj vele töredelmesen. Hallgasd ki a jó tanácsát és cselekedjél a szerint. Keresd fel a nődet, kedves Kornél.

– Nem jönnél te is velem?

– Nem, barátom. Egyedül kell vele beszélned. Vannak dolgok, a miket hat szem között nem lehet elmondani. Mélyen rejtegetett családi titkok. Légy róla meggyőződve, hogy megszabadulásodnak az egyedüli módját a nődtől fogod megtudni. Gondolj rá, hogy ő gyermekeinek az anyja!

Ez az utolsó mondás egészen elérzékenyíté Opatovszky Kornélt. Ez ragadt meg a fejében.

Elébb megölelte Diadém urat keservesen; aztán rendbeszedte az öltözetét, s elszántan nekiindult a neje szobáját fölkeresni. Elébb bekoczogtatott az ajtón, s csak a «szabad» kimondása után nyitott be.

Atalantát egyedül találta a szobájában, hátratett kezekkel sétálva a kopott szőnyegen végig, s hosszan húzva maga után gyürődött uszályát.

Kornél báró szinpadi megállással plántálta magát eléje, s elérzékenyült hangon rebegé a belekötő megszólítást:

– Nőm! Gyermekeimnek anyja!

Atalanta izetlenkedve csettentett a nyelvével.

– Jól van jól, édes Kornél. Hagyjuk el a jeleneteket. Magam is komédiásné voltam s nem szeretem, ha visszaemlékeztetnek rá. Beszéljünk egymással okosan.

– Ön megbocsát nekem?

– Százegyedikszer is, ha már százszor.

Kornél báró ezt a legkedvezőbb alkalomnak találta, hogy Atalantát keblére ölelje s a fülét megcsókolja, egyúttal érzékenyen suttogva:

– Hiszen tudja ön, hogy ön gyermekeimnek az anyja?

– Ugyan, hogy ne tudnám? De ne hozza most nekem a gyermekeket elő. Tudja ön, hogy a fia megszökött a háztól?

– Nem tudom én! Hová?

– Azt meg én nem tudom. Beállt zsiványnak. Az illavai rablázadásnál egy tizennégy esztendős kölyket is megöltek, nem bámulnék rajta, ha ő lett volna az. Azt hiszem, hogy elment Koczurral, az apja lázadó bandájában szolgálni.

– Az Istenért! Atalanta! Hát ön is azt hiszi felőlem?

– Azt nem hiszem, hogy ön vakmerő bátorságból állt volna az élére egy ilyen koczkáztatott mozgalomnak; hanem hogy esztelen hóbortból bele hagyta magát vitetni, azt elhiszem.

– Esküszöm, hogy mindenben ártatlan vagyok.

– És mégis mindenben vétkes. Mivé tett ön bennünket? Földönfutókká leszünk! Én ugyan tudom, hogy mit cselekszem? Visszamegyek a czirkuszba, s folytatom, a hol elhagytam; a leányomból meg csinálok kötéltánczosnőt, s visszaveszem a leánykori tisztességes nevemet; mert azt elhiheti ön, hogy én és leányom egy kivégzett embernek a nevét viselni nem fogjuk.

– Ki–vég–zett? hebegé Kornél s szédelegve támaszkodott egy karszék támlányához.

Atalanta az asszonyi indulat egész erejével támadt most ellene s megragadva a két karját, azt kiáltá az arczába:

– De mi jutott önnek az eszébe, hogy odamenjen Koczurral Garibaldihoz?

Kornél csak bámult a levegőbe s hülye mosolygással rebegé:

– Hát akkor én – én – bolond voltam.

Ha ezt a maniacus tekintetet láthatta volna akkor egy tükörből, maga is elhitte volna, hogy igazat mondott.

Atalanta szemei észrevették e holdkóros vigyorgást s nagyot villantak rá, odatette a kezét férje vállára s azt sugá fülébe:

– Jó angyala mondta önnek ezt az eszmét!

S azzal karját Kornél karja alá fűzve, bizalmasan suttogva jártatta őt magával végig a szobáján.

– Ez az ön egyedüli menekülési módja, Kornél. Ennek az eszmének a fonalán kimenekülhet ön a veszélyek labyrinthjából, a mibe beletévedt. Ez elvezeti önt ahhoz a kijárathoz, a hol önre olyan biztos menedék vár, a mely előtt minden világi hatalom megszünik.

Kornél még nem találta ki, hogy miről van szó?

– Hogyan? Kolostorba menjek?

– Nem. Nem. Arról nincs szó. Nem kell önnek szerzetessé lenni. Csupán egy kis időre félrevonulni csendes contemplativ magányba, a hol kedélye fel fog üdülni, a hol önt semmi gond, semmi rosszakarat nem háborgathatja.

Kornélnak kezdett a szeme felnyilni.

– Döblingbe akartok küldeni, kedvesem?

E szónál ideges rángatózás fintorgatta el arczvonásait.

Atalanta olyan figyelemmel nézte azt a galvanizált arczjátékot, mint egy kórházi orvos, a ki gyógyszere hatását észlelgeti.

– Küldeni senki sem akar oda, kedves Kornél. Légy e felől nyugodt. Hanem ha magad, saját kivánatodra akarnál az üldöző hatalom keze alól oda menekülni.

– A bolondok házába?

– Nem bolondok háza az. Az elnevezés hibás. Egy körülvett paradicsom ebben a siralomvölgyében. A minek kapuján minden világi rossz kívül marad, benn csak szeretet és nyugalom honol. A kedélyek gyógyhelye.

– De köszönöm, oda nem megyek. Csak mégis bolondok azok mind, a kik odabenn vannak.

– Nagyon tévedsz. Hát nem emlékezel már rá, hogy ennek az országnak egy igen nagy államférfia, a kit a nemzet a «legnagyobb magyar» névvel tisztelt meg; szintén ezt a helyet választá menedékül? Egy szellemóriás volt! És még sem rettegett lángeszével oda vonulni félre, a hol a világ befolyása megszünik. Úgy megszerette ezt az önkereste szigetet, hogy tizenkét évig el nem hagyta azt. Nem váltotta föl, csak egy jobb világgal. Ugyanazokat a szobákat foglalhatod el, a mikben a legnagyobb magyar lakott, s a milyen kegyelettel körülvette őt az egész nemzet ebben a sérthetlen menedékében, olyannal fog emlékezni rólad is, s nemzeti ügye martyrjának fog nevezni; pedig tulajdonképen semmiféle martyrságot nem szenvedsz ottan. Mert mindannyiunk között, a kik családodat alkotjuk, egyedül neked fog ott kijutni kényelem, nyugalom; egyedül tégedet nem háborgat ottan semmi gond, még a pénznyomoruság sem.

– Tudom. Tudom. Elmondta azt nekem egyszer Koczur. Az apám, a ki maga is meglehetős excentricus ember volt, a végrendeletében csinált ilyen furcsaságot. Negyvenezer forint készpénzt tett le hitbizományul a bécsi takarékpénztárnál, hogy az ott kamatozzon mindaddig, míg egyszer vagy a fia, vagy valamelyik unokája olyan állapotba nem jut, hogy önként maga a bolondok házába kivánkozik, akkor kapja meg ezt az összeget a döblingi Lunatic-Asyl s ezért tartsa el az ő családja sarjadékát holtig, rangjához illő módon. Ez igen szép gondoskodás volt apámuramtól s én örök hálára érzem magamat lekötelezve érte; hanem én azért oda be nem megyek, mert ott én igazán megbolondulok.

– Hiszen nem fogsz ott maradni. Csak félrehúzódol oda, a míg a vihar elvonul fejünk fölül. Csak nem tart örökké ez a mostani kormány! Lesz ismét szabad világ Magyarországon s akkor neked is szabad lesz eljönnöd.

– De, kérlek, addig én olyan tökéletes bolond leszek odabenn, a milyen csak valaha papiroskoronát hordott. Én, ott, egyedül: csupa idegen pofák között, háromszáz igazi bolonddal együtt. Egy hét mulva meglánczolnak. Hisz attól az egy gondolattól megőrülök, hogy én, ha nyár, ha tél, soha egy asszonyi arczot ne lássak.

Atalanta elmosolyodott.

– S hátha én is veled megyek oda? Ha megosztom veled csendes magányodat? Hűséges ápolód leszek. El nem hagylak, a míg csak ki nem hozhatlak magammal együtt a világba. Kétségbeesnél-e, ha velem kellene egyedül bezárva lenned?

Opatovszky Kornél úgy érezte, hogy ez az észvesztő mosoly most mindjárt le fogja venni a lábáról. Nincs nagyobb veszedelem, mint mikor az embernek a saját felesége ily csábító mosolylyal tekint a szemébe. Akármi asszonyi bűbáj és varázslat ellen lehet ellenbűvszert használni; de mivel védje meg magát a halandó saját neje csábító hizelgései ellen? S Atalanta még most is igen szép volt. Kivált ezek a tűzokádó szemek!

Még kaczagni is tudott.

– Nos? hát? Nem voltunk mi már egymás bolondjai valaha? És aztán, hogy egybehangozzék velünk, nem csináltuk-e bolondok házává a házunkat, a hol minden embernek olyan őrültnek kellett lenni, a milyenek mi voltunk?

Ez az emlék még egy kissé fölmelegítette Kornél vérét. Az őrjöngés mézes hetei!

Nagyon ingadozott.

– De hát csakugyan képes volnál te elhagyni az egész világot az én kedvemért, s bezárkózni velem egy körülfalazott házba, a honnan senkit sem eresztenek ki? kérdezé a feleségétől.

Most aztán a nő arcza elkomorult, bánatos borulatot vett föl.

– Hát van én nekem valami örömöm ebben a nagy világban? Van nekem még valakim te rajtad kívül?

Ez a hang érzékeny húrokra talált a hóbortos keblében. Elkezdett könyezni.

Atalanta zsebkendőjével törülgeté le e drága könyeket s az izzadó homlok verítékét. Azután meg is csókolta Kornél arczát.

– De hát a leányoddal mi lenne akkor? (Ez jutott Kornélnak hirtelen eszébe.) Hová tennéd Czenczit? Az csak nem lehet ott – Döblingben?

– Ő róla igen jól gondoskodtam.

– Nevelőbe küldöd?

– Ah dehogy. Hiszen tudod, hogy sehol sem tartják meg egy hétig. Vagy hazaküldték, vagy maga szökött el. Ő férjhez fog menni.

– Micsoda? Hiszen még nincs tizennégy esztendős.

– Nálunk spanyoloknál a leányok korán szoktak férjhez menni, s jobb is nekik. Egyébiránt nem lesz az oly rögtön. Egy évig vagy másfélig egy magánnevelőné és Diadém felügyelete alatt fog nevelkedni, míg kifejlődik.