Part 11

– No, hát ti nem értetek hozzá, hogyan kell a zárba dugott kulcscsal kivül kinyitni az ajtót?

– De ismerjük azt a mesterséget, szólt Kolokát. Ezt a kulcslyukon kijövő végét a kulcsnak megfogni harapófogóval s akkor elfordítani vele a kulcsot. Ezt minden kis kapczabetyár tudja. Csakhogy itt nincs harapófogó.

– Dehogy nincs! Hol a «czigány»?

– Itt van! kiáltának a tömeg közül.

– Lökjétek idébb!

Egy kis feketeképü tömsi emberkét hoztak oda nyakánál fogva a többiek. Az eddig nagy bölcsen a félrevonult rabtömeg között huzta meg magát: nem szerette a lövöldözést.

– Ennek a ficzkónak olyan foga van, hogy kettéharapja vele a négykrajczárost.

– Nos aztán?

– Hát itt a harapófogó. A czigány megfogja az agyaraival a kulcs kiálló végét. Megtudod fogni, ugy-e, akár egy csavarszorító?

– Ha akarjátok, leharapom; mondá a czigány.

– No hát, te csak szorítsd azt a fogad közé erősen. Aztán mereszd meg a nyakadat, a derekadat, meg a lábaidat; mi ketten megfogunk s elfordítjuk veled szépen a kulcsot a zárban.

Röhögő tetszészsivaj fogadta ezt az indítványt.

A czigány vállalkozott rá, még pedig két lábával fölfelé emeltetve magát, a fejét lefelé fordítva, harapta meg gyönyörű fogaival a kulcs végét, megmeresztve minden tagját. A két czinkos Kolokát és Cousin pedig csendesen fordították őt, mint a kormánykereket, körben a két lábánál fogva.

A műtét remekül kezdett sikerülni. A czigány fogai között a kulcs elfordult, s bár a zár erősen járt, mégis odáig jutott már, hogy a kulcs tolla megkezdé a zár nyelvét az ütközőből kihúzni. Hanem a mint a körfordulat háromnegyed része meg volt téve, a czigány elordítá mazát s szétrúgott két kezével-lábával a kulcsmesterek között s leesett a földre. A zár nyelve megint helyre csattant.

– Mi bajod, czigány?

Hát az a baja a czigánynak, hogy neki orra is van, még pedig jókora nagy: s a mint a körfordítás negyedik karélyára kerül a sor, akkor ezzel az orrával neki megy a kőküszöbnek, attól aztán nem tud tovább fordulni.

Ez bizony nagy akadály.

De nem elháríthatlan.

– Eh mit! Le kell vágni a czigánynak az orrát, ha ez áll útban! mondá Ribeaud.

Hanem ebbe meg a czigány nem akart beleegyezni. Neki az orrára szüksége van.

– Nem kell vele sokat alkudni! Itt egy kés! kiáltá egy rab. Volt már kés is, kard is elég a kézben, a miket a megölt fegyőröktől vettek el.

– Dejszen én nem leszek nektek kulcs, ha levágjátok az orromat! Fenyegetődzék a czigány. S fenyegetése alapos volt; mert ha ő nem akarja a kulcs végét a foga közé szorítani, hát senki sem kényszerítheti rá.

– Hát ez mire való? kiáltá Cousin, egy súlyos kályhadarabot a czigány feje fölé emelve. Ha nem fogadsz szót, mindjárt agyoncsaplak!

– Biz a jó lesz. Akkor aztán mindjárt levághatod a fejemet is s csinálhatsz belőle kulcsfordítót.

– Ne bántsátok! szólt közbe a ministráns fiú azzal az ártatlan arczczal. Nem kell agyonijeszteni a szegény czigányt. Hiszen jó ember ez: lehet vele beszélni. No édes Piczi komám, legyen eszed! Látod egyszer volt egy úrnak egy szolgája: mindakettőt elfogták a törökök, a lábaikat egy közös lánczra verték. Aztán a hüséges szolga fogott egy szekerczét, levágta a saját lábát, hogy az ura elszökhessen. Ugy-e milyen derék volt az?

– Könnyű volt neki, maradt még másik lába; de nekem csak egy orrom van, s a nélkül csuf leszek, mint az ördög.

– Most is olyan csuf vagy már. Nézzed csak! Én ismertem egy grófot Németországban. Sokat járt a papám házához. Annak párbajban vágták le az orrát. Ezüst orrot viselt helyette. Ha most te ezt az áldozatot hozod a társaságnak, s mi kiszabadulunk, miénk lesz az ország, mi is gróffá teszünk téged s ezüst orrot csináltatunk.

– Nem kell nekem, ha arany karika lesz is bele húzva. Nekem jó ez a magam kordovány orra.

– Ide hallgass te féleszű! magyarázá neki a gyerkőcz hevesen; ha ki nem tudunk innen törni, elnyomnak bennünket, akkor felakasztanak téged is az oroddal együtt! Hát mit akarsz? Lógni orrostul, vagy futni orr nélkül?

A czigány gondolkozóba kezdett esni. Ez czudar dilemma.

– Még valamit mondok. Itt van közöttünk a tilógus. Tudod, az a ki borbély volt; ez nagy mester abban, hogy ha valakinek az orrát leharapják, azt megint helyreilleszti, oda varrja.

– Igazán? most már kezdett a czigány tétovázni.

– Hozzátok ide a tilógust.

«Hol a tilógus?» hangzott az egész folyosón végig a kiabálás.

Baj volt vele. A tilógus odakinn rekedt a másik rabcsoporttal.

– Majd találkozunk vele, ha innen kiszabadulunk. Addig is a levágott orrt elteszszük. No Piczi! Tedd meg a czimboraságért! Ezer aranyat adunk érte!

Most egyszerre új zsivaj támadt a faajtó előtt.

Az oda huzódott félénkebb csoport kezdett ordítozni.

– Tűz van! Végünk van! Felgyujtották a tömlöczöt.

Az első emeleten sikerült a vad embereknek az izzóvá dörzsölt két darab fával meggyujtani a szalmazsáktorlaszt, a mi a szegletbe szorított fegyőröket rejtve tartá. Annak a füstje huzódott fel a második emeletre: a templomfolyosón is kellett azt érezni.

De egyidejüleg a nehéz füstszaggal jött a megujult lármahang is: az első emeleti lázadók őrületes diadalordítása.

– Halljátok Zsiborák szavát? kiáltá Cousin a templomfolyosón bezárt csoportnak. Ők ki tudtak törni! Felgyujtották a börtönajtókat. Jönnek már minket is felszabadítani!

Mikor egyszerre száz láncz csörömpöl rohamlépésben fel a lépcsőn, az csak lelkesítő hangot ad egyszer!

– Jönnek a czimborák bennünket kiszabadítani.

Erre a szóra aztán ismét felszaporodott a vakmerők száma. A sarokba buvók tábora rajt eresztett. Kiki igyekezett a széttört kályhadarabokból fegyverül felkapni valamit. A levert foglyárok fegyverein már megosztoztak: egynek jutott a puska, másiknak a szurony, harmadiknak a kard, véres volt valamennyi.

Az volt a nagy szerencse (a mi külömben más esetnél megbocsáthatlan hanyagság lett volna) hogy a fegyőröknél nem volt több töltény annál az egynél, a mi fegyvereikben volt. Azt pedig a tusakodás közben ellövöldözték, némely golyó embert talált, a legtöbb a falba furódott.

A legbátrabbak most ott hagyták az oltár mögötti oldalajtót s odatódultak a főajtóhoz.

A rémséges lánczcsörömpölés rohamosan közeledett fel a lépcsőkön.

A vasajtón volt egy kicsiny kerek nyilás, a mi arra való, hogy az őr kívülről végig láthasson az egész folyosón. Ennek a nyilásnak az ajtócskáját könnyű volt egy puskacsővel felpattantani, s akkor belülről is ki lehetett rajta nézni. Az ugyan koczkáztatott valamit, aki azt megtette. Cousinnak volt bátorsága hozzá.

Kivülről a vasajtó előtt állt a porkoláb, meg két fegyőr.

Cousin mind a két őrt ismerte, olaszok voltak.

Odaillesztette a száját a nyilásra s kikiáltott hozzájuk.

– Evviva Itália! Verjétek le a porkolábot. Nyissátok ki az ajtót. Mi jóbarátok vagyunk.

Az volt rá a felelet, hogy kiütötték egy fogát.

Cousin nagyot ordított.

– Maledetto cane! Verjétek őket agyon, czimborák!

– Itt jönnek már!

– A két őr szuronyszegezve várja őket, a porkoláb kardot rántva.

– Fél fogukra is kevesek lesztek.

Három ember száznak! Igazán a fogaikkal fogják őket széttépni!

Hanem aztán még sem ez történt meg, hanem valami más.

Kinn a városházán épen ez órában kezdődött meg az ujonczozási bizottság ülése. Az udvar tele volt fiatal legényekkel, a kik mind beváltak.

Mikor a hivatalszobában meghallották az első vészharangszót, az ujonczozó őrnagy azt mondá: «tűz van a városban».

– Nem uram, szólt a nép ügyvédje, Illavay. Ez lázadás a várban!

Az első sortüzelés roppanása, amit a lépcsőn leüzött fegyőrök intéztek megtámadóik ellen, igazat adott neki. Azután is folytonosan hangzottak egyes lövések odabenn a fegyházban. Az igazgató, szobája ablakából kürtriadóval jelezte a vészt.

«A rabok fellázadtak!» hangzott egyszerre az udvaron s az ujoncznépség közt nagy lárma kerekedett.

– Akkor nekünk végünk van, mondá halkan az őrnagy, Illavayhoz fordulva. Ezek az ujonczok egyetértenek a lázadókkal, mindez összefügg a titkos fegyverszállítmányokkal, ez nem lázadás, ez forradalom.

– Bizony csak lázadás ez, mondá Illavay. Alacsony rablóbanda kitörése. Legyen ön nyugodt. Le fogjuk azt verni.

– Mivel? Nekem nincs több ennél a négy csendőrömnél, és ennél a hat darab katonámnál.

– Majd mindjárt lesz.

Azzal Illavay kilépett a folyosóra. A mint őt meglátta a lármázó legénysereg, elcsendesült a zaj.

Rövid szó volt, a mit hozzájok intézett.

– Fegyverre fiuk! Aztán jöttök, a hová én vezetlek.

«Megyünk!» hangzott a felriadó válasz.

– De hol vesznek ezek fegyvert? aggóskodék az őrnagy.

Azt ők tudják.

– Holmi fejszével, kaszával nem igen lehet ám hatszáz ilyen kétségbeesett ficzkót leverni.

– Magam is azt hiszem.

Mintha tündérvarázslat volna, oly gyorsan, oly kimagyarázhatlanul történt mindez.

Mikor az őrnagy visszatért a szobába s kinézett az ablakon, már akkor az ujoncz-csapat fel volt fegyverezve, ujdonatuj idegen szerkezetű Minié-puskákkal: egész század sorakozott katonát látott maga előtt elvonulni (vagy talán honvédet? nem lehetett tudni), élükön Illavayval; hanem azután egészen megnyugtatá az, hogy Illavay barátságosan kezet szorít a bizottság másik tagjával, az alhadnagygyal, ki tíz fegyveres katonájával a tömeghez csatlakozik.

«Lázadás-e ez hát, vagy forradalom?»

A választ az fogja megadni, a mit ez a hirtelen fegyverre kapott ujoncz-szakasz fog tenni.

A mint a csapat rohamlépésben megérkezett a vár alá, a kapus felnyitá előtte az ajtót.

Az első emeleti udvarra nyiló ablakokon már tódult ki a felgyujtott szalmazsákok füstje.

A kis tartalékcsapat fegyőr még védte a lépcső lejáratát a lázadók ellen, kik az első emeleten beszorított fegyőrök torlaszát felgyujtva, zárkáikból kiszabadulhattak; de ezeknek is fogytán voltak a töltényeik.

A fölmentő csapat a legválságosabb perczben érkezett meg.

De vajon «kinek» lesz felmentő?

Fenn az első emeleti lépcsőn áll a lázadók tömege. Elől valamennyi közt Zsiborák. Kezében egy széttört vasrácsajtó rudja.

A mint Zsiborák meglátja a felrohanó csapatot, az ujonczokon levő népviselet, a felbokrétázott kalapok, elárulják előtte, hogy ezek még nem katonák.

– Jó napot, czimborák! kiált recsegő hangon eléjük. Éljen a szabadság! Halljátok a jelszót! Talpra magyar, hí a haza! Egyesüljünk a szabadság kivivására. Halál az ellenségre! Itt a boszu órája!

Veszedelmes egy szó volt ez azokban az időkben!

Illavay csak annyit vetett ellenébe:

– Én vagyok Illavay; – az meg ott Zsiborák!

Azzal «szuronyt szegezz és előre!»

A válasz meg lett adva: a sors eldőlt. Az ujonczok a csendőrökkel vegyest rohantak fel a lépcsőkön; Zsiborák három szuronydöféstől találva rogyott össze, azzal a többiek rémülten tódultak a második emeleti lépcső felé.

A felmentők egyszerre széthányták az égő szalmazsáktorlaszt a folyosón, s elfojtották a vésztüzet, a kiszabadított fegyőr-csapat is csatlakozott most már hozzájok, s üldözőbe vette a menekülő fegyenczeket. Ez volt az a nagy lánczcsörömpölés, a miről a templomfolyosóra bezártak azt hitték, hogy az szabaditóik közeledését jelenti. Ezek már akkor csak a bőrük megmentéséről gondoskodtak s menekültek a szuronyok elől a második emeleti nyitott zárkákba, a hol azután rájok csapták s belakatolták az ajtókat.

Ezzel a kisebbik banda le volt küzdve.

Hátra volt a nagyobbik, a templomfolyosóra bezárt sereg.

Ezek már vért kóstoltak, tizennégy fegyőr hevert halálos sebekben lábaik alatt s azoknak a fegyvereik kezeikben voltak. S itt volt az egész kitörés vezére Kolokát, s a fenevad Cousin. Lehetett rájuk számítani. Ezek védni fogják magukat.

Az ajtón kívül álló porkoláb elmondta Illavaynak, hogy mi történt odabenn. A fegyőröket leverték. Lehet, hogy némelyik még életben van. A keresztfolyosó vasajtaját ki akarják törni. Ha arra kimenekülhetnek az udvarra, lábtókon eljuthatnak a sánczárokba s aztán közel az erdő.

Nincs tanakodni való idő! Fel kell nyitni a templom-folyosó ajtaját.

Mikor a zendülők a kulcsnyikorgást hallották a zárban, még azt hitték, hogy a czimboráik érkeztek meg. Mikor aztán felnyilt a nehéz vasajtó, akkor látták, hogy mi vár rájok.

A támadók, a hogy össze voltak keveredve, csendőr, fegyőr, katona, parasztujoncz, szuronyszegezve tódultak be az ajtón, s erre a nem várt rohamra egyszerre szétzavarodott a fegyenczek tömege. A félénkek hátravonultak a folyosó mélyébe s azzal fejezték ki semlegességüket, hogy lekuporodtak a földre. A vakmerők csoportja azonban a folyosó közepéig hátrálva, ott tömegre verte magát s marokra fogta a fegyvert. A tömeg élén állt Kolokát és Cousin. Amannál szuronyos puska volt, emennél kard.

Illavay és a vezénylő tiszt előre léptek.

Illavay kérte a vezénylő tisztet, hogy maradjon hátrább s engedje őt szólni a rabokhoz. Azzal a két szemben álló csoport közé lépve, szólni akart a rabokhoz. De Cousin megelőzte.

– Ne hagyjátok beszélni e fiskálist; ordítsatok, hogy ne hallja senki, mit akar mondani!

Úgy tettek. A vadállati üvöltéstől nem lehetett Illavay szavát meghallani.

Hanem azt meg lehetett látni, hogy kardjával mit mutat? «Fegyvert letenni, különben lőni fognak!»

– No lőjjetek! ha van lelketek hozzá. Kiáltá Kolokát. S azzal hirtelen megragadva nyakánál fogva azt a háta mögé bujt ártatlan gyermekarczu rabot, előre rántá azt, s fölkapva a levegőbe, mint egy eleven paizst, tartá maga elé. «No hát fiskális úr! Tessék ránk lövetni!»

A kétségbeesettek ordító röhögése fogadta szavait.

Illavay megdöbbenve lépett hátra s kezével visszatartólag intett a mögötte levő fegyveresek felé.

Ez a szelidképű gyermek az ő védencze volt egykor. És ennek az egész alakja úgy hasonlít ama másik gyermekéhez. Egészen arra emlékeztet. És ez is lehetne így, ennek a helyén. Paizsul emelve egy elvetemedett gonosztevő elé rászegezett puskák csöve előtt.

A Brontes-termetű Kolokát úgy tartá bal kezével nyakánál fogva felemelve a rabgyermeket, mint a vadász a nyulat.

Az meg volt rémülve, a mint a ráirányzott puskacsövek elé tartották. Rémülete közben egy kétségbeesett ötlete támadt. Ráismert egykori hivatalos védőjére, Illavayra. Elkezdett hozzá beszélni angolul. – Valaha igen szép nevelést kapott; három európai nyelvre tanitották. A mit ott az óriás vasmarkában rázva, angolul beszélt, az mind igen veszedelmes szó volt.

– Uram! Szabadítson ön meg! Ne öljenek meg. Én mindent tudok. Rettentő titkokat. A rablók összeköttetését a külvilággal. Nevezetes emberekkel. Felfedezek mindent. Kegyelem! Ezer embert, tizezeret kézbeadok. Az egész complottot ismerem. Vallani fogok borzasztó dolgokat.

Illavay idegeit a rémület zsibbadása állta el e szavakra. Gondolatait érzé megbénulni. Ha ez a fiatal gonosztevő csakugyan tudja mindazt és el fogja árulni!

Nem volt ideje gondolkozni rajta.

Még volt ott valaki más is, a ki értette, a mit a gyermek hadart; Cousin tudott jól angolul.

– Ez a kölyök el akar mindent árulni! ordítá hirtelen közbe, Kolokátot oldalba taszítva.

– Ugy-e. – Ezt a szót mondta rá Kolokát. Azzal eldobta a jobb kezében tartott puskát s mind a két kezével megragadta az áruló nyakát.

Olyan gyors volt a mozdulat, mint a villám. A kik látták, még rá sem értek arra gondolni, hogy mit tesz ez most? Megölte azt a fiut. Jó hóhér lett volna belőle; egy percz alatt ki tudta végezni az áldozatát. El is itélte, ki is végezte.

A másik perczben már odahajítá az élettelen alakot egykori védője lábaihoz. Meg sem rándult az már.

– Most már elmondhatod, mit tudsz.

Az álomsebességgel végbement rémtett után az elszörnyedés lázdidergő hangja morajlott végig az egész termen. Katonák és rabok, a kikben csak emberi szív volt, nem birtak e borzadály elől menekülni.

A rákövetkező perczben a lázadó rabok egyszerre elhajigálták fegyvereiket, az iszonyat, az elrémülés erőt vett durva kedélyeiken. Futottak valamennyien az oltár mellé, s cserben hagyták a vezéreiket.

Kolokát, az elkövetett gyilkosság után összefonta két izmos karját a mellén, s oly büszke tekintettel nézett végig a szemben álló fegyveres csoporton, mely egy Spartacus mintájának bevált volna. Nem volt szándéka védelmezni magát.

Hanem czinkosa, Cousin, kannibáli vérszomjjal emelte föl kardját feje fölé. Az az ember, a kit életében legtöbb oka volt gyülölni, a ki vakmerő terveit összedúlta, a ki ezt a rabköntöst, meg ezeket a lánczokat megszerezte a számára, most ott volt előtte, egy kardcsapásnyi távolban, védelemre képtelenül; ott térdelt Illavay a megölt rabgyermek hullája előtt, s annak a visszanyakló fejét emelgette ölébe, minden másról megfeledkezve. Most egy csapás azzal a karddal kiegyenlítene mindent! Még egyszer szétnézett maga körül; tekintetében szilaj, vadállati kétségbeesés volt… Azzal hátravetette a fejét s a felemelt kard élét végig rántva a saját torkán, hanyattbukott. – Ezzel bevégezte számadásait ezen a földön.

Kolokát ellenállás nélkül hagyta magát megkötöztetni. Semmi emberi hatalom nem volt képes tőle e percztől fogva egy szót kicsikarni.

A többi lázadók mind egyre megadták magukat kényre-kegyre.

S ezzel a nagy katasztrófa be volt fejezve, mely sikerülte esetén oly végzetessé lehetett volna.

A templom-folyosó egy csatatér képét mutatta. Tizennégy fegyőr és hatvan fegyencz hevert vérében a padolaton, nagyrésze halálra sebesülten.

Az elfogott czinkosok mind Kolokátra vallottak, mint a kitörési terv intézőjére. De Kolokát maga nem vallott semmit.

Sokan a lázadók közül el lettek itélve hosszú fogságra. Kettő közülök még most is bent ül az illavai fegyházban. Kettő később kegyelmet kapott; a többi lassankint megadta magát a férgeknek.

Csak Kolokát egyedül lett halálra itélve.

Az illavai fegyház terraceán, a hol az őr felvont fegyverrel jár alá s fel, van a többi kövezetkoczkák között egy, melyre egy kereszt van vésve s és alá e két kezdő betű R. P. Ott porladozik Kolokát Marczi (igaz nevén Rosta Péter).

Minden nap száz meg száz fegyenczutód lépi át (most már nem lánczcsörömpölő lábaival) azt a helyet, s mindannyinak elmond a kő annyit, a mennyit «tud» és elhallgat annyit, a mennyit «kell».

A két megye (Pozsony és Trencsén) törvényszékeiből összeállított vizsgálóbiróság azt a talányt is iparkodott megoldani, hogy a felmentésre vezetett ujonczok honnan vették azokat a Minie-puskákat oly hirtelen? De többet semmi emberi tudománynyal nem lehetett kideríteni, mint hogy a városház pinczéjében volt letéve egy hosszú láda, abban voltak a fegyverek. Ki vitte azt oda? azt senki sem tudta megmondani. A válságos perczben egy tót gyerek vezette rá a ládára az ujonczokat. Azt meg nem lehetett előkeríteni. Egyik szemtanu azt mondta: barna volt, a másik, veres volt, kinek nyurga volt, kinek tömzsi, senki sem ismerte se azelőtt, se azután.

Mikor Illavay az esemény után késő este haza felé hajtatott, útközben a szomszéd falu postaháza előtt ott látta Gorombolyit, a kőpadon ülve pipázva.

Meg sem állt vele diskurálni. Az sem állt föl, hogy hozzá közelebb jőjjön. Csak a mint egymást futtában üdvözölték, mondott annyit Gorombolyi a pipacsutora mögül:

«A mit mondtam, megmondtam.»

S arra Illavay azt válaszolta:

«A mit mondtam, megtettem.»

Hazatértekor Illavay, mielőtt feleségét, leányát megcsókolta volna, bement a hivatalszobájába, s behívta magához Arnoldot.

Odahuzta a fiút a térdei közé, két kezével annak a fejét és vállát markolva át és nézett az arczába addig, a míg a szemei megteltek könynyel.

S aztán azt dörmögé a fülébe:

– Épen ilyen volt, mint te vagy!

És akkor elmondta neki mindazt, a mi történt – és a mi történhetett volna!

Babonás hite volt benne, hogy az a másik áldozat, az a vesztébe dobott gyermek e helyett a másik helyett halt meg s ennek a fátumát vitte el magával a dicstelen sirba.

A DRÁGA BARÁTOM.

… Tökéletes fiasco volt biz ez.

De hát hogy is ne lett volna az? – Mikor olyan ember volt beleavatva, mint Koczur. A ki arról volt nevezetes, hogy állandóan volt ötvenezer forint adóssága. De az nem úgy volt, mint más rendes észjárású embernél, hogy darabonkint ötven külömböző uzsorásnak tartozik problematicus ezer forintokkal, hanem úgy volt, hogy tartott magának tizezer olyan embert, a kinek fejenkint tartozott öt forinttal. A kivel valaha együtt utazott vasuton, gőzhajón, a kinek valaha egy vidám anekdótát elmondott, a ki valaha ezt a veszedelmes kérdést intézte hozzá, hogy: «hogy mint szolgál az egészsége? az mind eo ipso öt forintig terjedő hitelezőjévé lett azonnal besorozva. Ki tagadhatna meg egy jó pajtástól öt forintot? Egy rongyos öt forintost? S ki ne felejtené el azt már holnap? S ha eszébe jutna, hogyne zsenirozná erre a kölcsönkérőt figyelmeztetni? Ez a legéletrevalóbb financziális művelet. Kapcsolatban van vele az a másik, hogy az ember bagatell ügyekben kerülje a kész fizetést. «Aufschreiben»! Ez a legnépszerűbb indigena a magyar nyelvszótárban. Daczára Ballaginak és Fogarassynak, a kik ezt irigyen eltitkolják. Pinczérnek az ebéddel, játszótársnak a kártyaveszteséggel, mosónénak a szappan árával, csizmadiának a talpalásért adósnak maradni, ez az igazi kedélyesség. Ennél a kényszerített barátságnál fogva Koczur barátunk lassankint oda vitte a maga hitelét, hogy a nemzeti kaszinóban senki sem akart vele leülni kártyázni. (Egyébiránt a tagsági díjjal is tartozásban volt ősidők óta, a princzipálisával együtt, s hátralékát az ügyvéd a behajthatlanok rovatába sorozta.) S egyszerre csakugyan az a Kuczor, a ki minden időkben csak mint rettegett Pechvogel, mint kiállhatatlan «Bibicz» volt ismeretes a társaságban, elkezdett «negyediknek» leülögetni a «nagy partiek»-nál s csak úgy szórta a százasokat, mint a kinek bankjegygyára van dugaszban, és a mellett viselt akkora arany óralánczokat a nyakában, mint egy kerékkötő s gyémántos melltűket a nyakravalójában. Nagyon természetes, hogy minden ember azt kérdezte egymástól, vajjon kit ölt meg Koczur, hogy most egyszerre olyan sok pénze van?

Ez iránt pedig Koczur maga adott kellő felvilágosítást mindenkinek, a kit csak érdekelt. Esténkint a Komlókertben, a Beleznai-kertben traktált boldogot, boldogtalant és vacsora végeztével közzétette az egész haditervet, s a convivákat kinevezte generálisoknak és commissáriusoknak.

Az is ezer csoda, hogy békében kihuzhatta a lábát a sárból. Ezt annak köszönheti, hogy kimeríthetetlen mennyiségű nagy ostobasága mellett birt egy bizonyos természeti ösztönnel, a mivel a kutyák, macskák vannak felruházva, hogy a földrengést előre megérzik. Megugrott szerencsésen a politikai krach előtt. Más okos emberek benne maradtak. Ő szárazon menekült.

Másnap a katasztrófa után már ott volt Gorombolyinál.

A hajdani nagy hadvezér ellenben, a kinek a tűz legjobban sütögette a bőrét, meg sem mozdult a helyéből. Úgy tűrte azt, mint egy Mucius Scaevola.

Ő most is postamester volt, mint tizenhárom év óta, s egyébre nem volt gondja, mint hogy a beérkezett levelek mentül későbben menjenek el rendeltetésük helyére, s hogy a pipája jól szeleljen.

Korán reggel volt, mikor egy beponyvázott tót szekérből, a mi üvegszállítmánynyal járt oda alá Pestre, előkeczmelgett Koczur barátunk a postaház udvarán s kérdezősködés nélkül sietett be Gorombolyi irodájába.

A sors különös kedvezményekép akkor épen senki sem volt más jelen, mint maga a postamester.

– Barrátom! kezdé Koczur, egész tekintetével előre jelezve a rémhírt, a mit mondani akar. – Mindennek vége van!

Gorombolyi azzal felelt rá, hogy a szája jobb szegletéből a másikba tette át a pipáját.

– Igazán?

– Becsületemre mondom! El van árulva minden! Gyalázat az ilyen nemzetre! Eltagadom, hogy magyar vagyok! Gyáva az egész világ.

– Minket kettőnket kivéve.

– No, az igaz. Hanem hát mit érünk mi ketten?

– Talán valamit mégis érünk.

– Igazad van. Most az egész ország sorsa egyedül a mi kettőnk vállára nehezedik. Most a mi kötelességünk intézkedni, hogy a fegyverszállítmányok simán eltakaríttassanak az útból. Mert ha egyet megkapnak közülök, akkor ezernyi ezer derék honfitársunk élete, szabadsága van koczkára téve.

– A biz úgy van. Hát mit gondolsz, drága barátom?

– Egyedül vagyunk-e? szólt Koczur, aggodalmasan körültekintve a szobában. Nézz ide barrrátom!

Azzal szétsrófolta a magával hozott pipaszárat, annak a szűk kaliberű odujából előhúzott egy vékony összepedert papirlevélkét.