Part 10

Volt a hatszáz rab között egy, a ki még nem töltötte be a tizenöt esztendőt. (Az életkorát értem, nem a büntetés évét.) Egészen gyermek volt még. A durva darócz-köntös mellett is feltünt finom mozdulatokra szoktatott karcsú termete, leányi ártatlansággal elpiruló arcza, szelid, elmélázó szemeivel. A hangja csengett még, s ha felelnie kellett, reszketeg lett. Szemei a kemény szótól is könybe lábadtak.

Illavay ismerte ezt a gyermeket. Ő volt a védő ügyvédje a törvényszék előtt. Az ő ékesszólásának köszönheti, hogy az enyhítő körülményeket mérlegbe téve, «csak» tizenkét esztendőre itélték el. Csak azt tette, hogy tizenhárom és fél éves korában bankót hamisított s mikor ezért a saját édes apja feladta, boszúból rágyujtotta a házat, s hogy ki ne menekülhessen az égő házból, kivülről bekötözte sodronynyal az ajtókilincset.

Mikor átadták az elitéltet a fegyházigazgatónak, Illavay megmondta, hogy erre a fiúra nagyon vigyázzanak, mert ez a legnagyobb képmutató.

Mikor Arnold esete tudomására jutott Illavaynak, épen az a gondolat rémíté el legjobban, hogy hátha ez is épen hasonló lenne amahhoz. Bizony csak egy pehely nyomta alá a mérleget, hogy ugyanarra az oldalra nem hajlott félre.

Ennek is volt az a futó gondolatja, mikor utoljára elfujta a gyertyát az apai házban, hogy nem jobb volna-e azzal a kastélyt felgyujtani?

Többször tudakozódott egykori védencze felől Illavay, s mindig azt hallotta felőle, hogy jól viseli magát, engedelmes, alázatos. A fogházi lelkésznek annyira megnyerte a pártfogását, hogy az vasárnaponkint, a szent mise alatt őtet öltözteti fel a minisztrans fersingbe s a kivülről hozott fiúval együtt minisztrálnak szép rendben. A vallásos oktatások termékeny talajra hullanak szivében: töredelmes bűnbánatát igyekszik ájtatoskodásával elevenen kifejezni.

«Akkor vigyázzanak rá legjobban, mikor imádkozik.»

És nagyon jó lett volna, ha mindazok az urak, a kikre a felügyelés volt bízva, ezt a figyelmeztetést komolyan vették volna, mert ez a fiatal, szűzleány arczú gyermek volt az élő telegráf a rabok és a külvilág között, s ez épen az imádkozás alatt és épen az imádkozás segélyével ment végbe.

Tulajdonképeni temploma akkor még a fegyháznak nem volt, mert a hajdani kápolna épen csak magának a szerzetes rendnek, meg a hozzátartozó laikus testvéreknek volt elég; – istenitisztelet helyéűl egy hosszú tágas folyosó volt berendezve a második emeleten. A fegyenczek három osztályban gyülekeztek vasárnaponkint erre a folyosóra, fegyveres fegyőröktől kisérve kétfelől, egyetlen nehéz vasajtón keresztül. A folyosó túlsó végén volt felállítva az oltár s annak a háta mögött volt egy kisebb vasajtó, mely a lelkész öltöző-szobájába nyilt; ebből azután egy szűkebb tornáczra lehetett jutni, a honnan egy keskeny kőlépcső vezetett le a főudvarra.

A nyolcz órai harangszóra a raboknak osztályonként kellett fölvonulni a miséző helyre. Nem kérdezték tőlük, hogy milyen valláshoz tartoznak? volt köztük zsidó is. Az volt a nézet, hogy senkinek sem árt az meg, ha egy félórát térdepelget a kövön: hiszen arra nem voltak kényszerítve, hogy énekeljenek. Hanem imádkozniok szabad volt. Ezt fel is használták. Majd mindjárt megtudjuk, hogy mire? Bizony nem a mennyország kapuinak kinyitására. A miatyánknak az első felét a pap szokta elmondani a sekrestyéssel, meg a minisztránsokkal együtt; a másik felénél aztán az egész sokaság kap bele s sietve mormogja el fenhangon az áhitatos könyörgéseket a mindennapi kenyérről, a gonoszról s a kisértetről. Ha valaki ilyenkor odafigyelt volna, hogy az a két minisztráns gyermek ott az oltárzsámolya előtt mit imádkozik? különös dolgokat tudott volna meg. A kivülről jött fiú annak a másiknak, a fiatal gyujtogatónak ilyen imahangon hadarta el az odakünn történteket, ez meg ugyanazokat épen így tovább adta a hozzá legközelebb térdeplő rabnak, az megint odább, úgy, hogy a második imánál már nem arról volt szó, hogy «szabadíts meg a gonosztól!» hanem, hogy hogyan szabadítsák meg magukat a gonoszok?

Ugyan ki érte volna ezt föl észszel? Hogy a mikor az a halk, ünnepélyes mormogás végigzümmög hatszáz emberajk csendes dörmögéséből egygyé vegyülve, akkor ez nem Istenhez felemelő bűnbocsánatkérő imádkozás, hanem hatszáz gonosztevő összebeszélése egy újabb gonosztett elkövetésére! Az összeesküvés hangja ez, oly nagyszerű rémtett elkövetésére, a mihez hasonlót még a krónikák fel nem jegyeztek: a mi ha sikerül, képes lesz egy ország, egy világrész minden álló rendjét felfordítani, nem válogatva benne, hol a zsarnokság, hol az alkotmányos rend? Hadizenés mindennek, a kinek valamije van: legyen az valami pénz, lakház, hivatal vagy becsület; – azok által, a kiknek mindebből semmi sincs! Felülkerekedésük az elitélteknek a biráik fölé!

Mikor az a sima-arczú gyermek a nagy csengetyűt háromszor megkondítja, mikor a pap felemeli a szentséget a két kezével, mikor az a hatszáz rab egyszerre térdre hull, – hatszáz láncz egyszerre megcsördül: (rettentő zsoltárzene!) mikor mindannyian verik öklükkel a melleiket, még a protestánsok is, még a zsidók is, mert ez a börtöni regula; a ki nem teszi: botot kap, hát akkor a helyett, hogy «mea culpa, mea maxima culpa!» azt suttogják egymás fülébe: «mához egyhétre»!

A ministráló fiatal fegyencz megcsókolja a pontifikáló pap kezét s az megdicséri őt ájtatos szolgálatáért s elmondja a börtönkormányzónak, hogy a bűnbánó gyermek könyjeivel nedvesíté a kezeit.

(Épen ilyen alak lett volna Arnoldból, hogyha idekerül!)

Márczius második vasárnapja volt a kitörésre összebeszélt határidő a fegyenczek részéről. Ez épen a végzetes 15-re esett. Arra a nemzeti kegyeletből ünnepelt napra, a mitől a magyar nép felszabadulását számítja.

A terv következetes volt.

Mint a fecskejárás, úgy szállt végtől-végig az egész országon az a monda, hogy ennek az évnek a márcziusában valami nagy dolgok fognak történni.

Mindenki beszélt róla, a nélkül, hogy a hirlapok emlegették volna, a miknek nagyon jó okaik voltak a hallgatásra.

… Valahányszor erről a korról irok, mindnnnyiszor eszembe jut egy hires magyar bölcs (Márton József) azon goromba mondata, hogy «mind bolond az, a ki az álmait elbeszéli, de még nagyobb bolond, a ki meghallgatja», s sokáig gondolkodóban vagyok a felől, hogy nem vagyok-e én is nagy bolond, a mikor ilyen álmokat leirok? s hogy vajjon találok-e még magamnál nagyobb bolondokat is, a kik azokat elhigyjék?

Mert az csak nem lehetett más, mint őrült álom, hogy volt egy idő, a mikor csendes jámbor emberekre, a kik valami úton az országban hivatalviselésre vállalkoztak, azt mondtuk, hogy «meghalt!» ellenben hirhedett rablókat hősöknek neveztünk? a mikor a sötétség minden munkáját a legfájdalmasabb kegyelet szentesíté meg s a puszták futóbetyárját a közrokonszenv kisérte, merényleteiket megénekelte a költő, eltakargatta a közönség. És mikor ennek mind így kellett lenni. Mikor az iszonyú nem volt iszonyú, hanem kivánatos, és a bűn nem volt bűn, hanem erény.

Ez a titokteljes borulat szolgál hátteréül annak a képnek, a mit lefesteni készülök.

Az illavai rablók tudták jól, hogy az a szörnytett, a mit ők terveznek, egy óriási hőstett szinét fogja fölvenni az egész nép előtt, ha teljesen sikerül.

És akkor aztán?…

Illavay jól tudta, hogy mi van készülőben? – Hiszen tudták azt többen is. Százezren tudták. Mindenki tudhatta, a kinek az öt érzéke épségben megvolt. A márcziusi előnapokban minden este hét és tíz óra között előjött a Zrinyi vendéglőből (ez akkor egy rozzant spelunka volt a mostani palota helyén) egy fiatal emberekből, munkásokból álló csoport, az országúton és a kerepesi-úton végig kiáltozni a napok jövendő eseményeit (Magyarországon így csinálják az összeesküvést), azokat rendesen üldözőbe vette egy másik csoport fegyveres rendőr és lovaskatona. Egy ilyen csődületnél egyszer egy hajszálon mult, hogy egy eltévedt puskagolyó meg nem ölte Szigligetit, a drámairót, a ki történetesen az ablakából kinézett. Azután tovább folyt a discursus a Komló-kertben, meg a Beleznay-kertben, hogy mi módon, hogyan, merről, kik által fog ekkor meg ekkor, ez meg amaz megindíttatni? Hallgathatta, a ki akarta. Az egykorú hirlapokban mindössze annyit olvashatni ezekről az eseményekről, hogy egy házmestert megszurkáltak, a többit jégre tette a censura.

Hanem Illavay még ennél is többet tudott. Régi jó barátjának Gorombolyinak közleményei egészen fölvilágosították róla, hogy ennek a hűhónak a háta mögött valami komolyabb terv készül. Nem a kétnyúl-utczai gyár munkásai vezetik ezt a dolgot, kiterjed az a Kárpátoktól az Adriáig. És aztán ő azt is tudta jól, hogy nagy nevezetes férfiak, a kiknek az életen kivül még sok elveszteni való drágájuk van, lelkük egész meggyőződésével hisznek a márcziusi nagy nap sikerében. Nem osztotta velük ezt a hitet, nagyon sok kiábránduláson ment már keresztül, de tartozott azelőtt meghajolni.

Neki nem lehetett elárulni a veszélyes kezdő lépést, a mivel legjobb barátjait, sok derék hazafit semmivé tett volna; és mégis meg kellett akadályoznia egy ilyen kezdetet, a minek a következményeit ő látta legjobban előre.

Egy börtönéből kitörő elitéltek légiója nem marad egy seregben: nem sorakozik egy zászló alá, nem viszi az életét feláldozni egy magas szent eszméért, hanem a mint a lánczait leverhette a lábáról, a mint a fegyvert kezébe kaphatta, szétbomlik kósza bandákra s elárasztja az egész országot, hadat üzenve – azoknak, a kiktől van mit elvenni, s a végeredményben megbuktat minden imádott eszmét, szabadságról, nemzetiségről, s oda fogja vinni az országot, hogy az maga könyörgi vissza a vasvesszőt, a mely ha sujtott, de védelmezett is.

E kinos meghasonlás kétfelé tépve tartotta lelkét. Nem volt szabad szólnia, és nem volt szabad hallgatnia. Jó, hogy a szólás és a hallgatás között még van egy harmadik is: a tett.

Készült a tettre.

A mostani kor embere mosolyog ezen. Hogy lehet egyes embernek arra gondolni, hogy tegyen valamit? Hatalom nélkül, követők nélkül, dicsőség nélkül?

A márcziusi előnapokban volt a rendes ujonczállítás határideje az egész országban. Egyik ujonczállító középpont volt Illava. Az ilyen országos műtétnél egy helyben lakó ügyvédnek erős feladatai voltak. Lehettek azok a feladatok nemesek, emberbarátiak; lehettek ellenben jövedelmesek is.

Az állambölcsek ezekben az években találták ki azt a nem humánus, de patriotikus tant, hogy nem minden embernek kötelessége a hazát védelmezni, hanem csak azoknak, a kik nem tudnak, vagy nem akarnak egy kerek summát – váltságdíjul – egyszer-mindenkorra a közpénztár oltárára letenni. Ennek az elméletnek aztán igen furfangos gyakorlati megoldása támadt. Mert, ha áll az, hogy a ki a miniszternek ezer forintot lefizet, az megszabadul holtig a fegyverviselés kötelessége alól, hát akkor hogy ne állana az is, hogy a ki nem a miniszternek, hanem csak a vizsgáló orvosnak, főtisztnek, szolgabirónak egy sokkal kisebb összeget tesz le a kezébe, az is épen úgy megszabaduljon a teher alól. A morál ugyanaz: a többi a kétszerkettő dolga. Ennek az ellenőrzésére lettek a municipiumok által az ujonczállító bizottságokhoz delegálva olyan független hazafiak, a kik azután, ha akarták, segítettek igen sok szegény emberen – igazságosan; ha máskép akarták, segítettek – saját magukon: – azt is igazságosan. – Ismerünk bizony elég sok, mostanság igen véresszájú hazafit, a ki ezen az úton gazdagodott meg.

Illavay azok közé tartozott, a kik nem magukon, hanem másokon segíteni voltak jelen.

Ez a hivatása tartotta őt már hetek óta Illaván.

Figyelemmel kisért ezalatt mindent, a mi a közelben és a távolban történik. Ő is tudta jól, hogy melyek a klimakterikus napok. A politikai horoskop felállításához is értett.

Az egész országban általános volt az inség. Hét millió embernek nem volt betevő falat kenyere. Minden városban inségbizottságok működtek az óriási mérvű éhhalál leküzdésére.

S azok közül, a kik ebben legkiválóbb szerepet vittek, egy márcziusi éjszakán a rendőrség a legelőkelőbb férfiakat összefogatta. Azzal voltak vádolva, hogy az inség enyhítésének czíme alatt forradalmi összeesküvést terveztek.

Minderről egy szó sem olvasható azokban a közlönyökben, a miknek feladatuk volt ez évek történetét megörökíteni.

De Illavaynak volt róla tudósítása.

Most azután még kevésbbé lehetett szólnia.

Az elfogottak nevezetes nagy hazafiak voltak, többen hajdani jó barátai.

Fenmaradtak – a jók leszálltával – az illavai kétségbeesettek.

Három hónap óta készültek már ehhez a kitöréshez: halogatták egyik vasárnapról a másikra. – Előbb meg kellett nyerni a félénkeket.

A végzetes vasárnapon a szokott nyolcz órai harangszó jelenté a fegyenczeknek, hogy a misére indulás ideje itt van.

Az ajtók megnyiltak s aztán emeletek szerint osztályozva, indult a nép templomba. Egyszerre kétszáz láncz kezdett el csörömpölni – ütenyre.

Az első kétszáz felhaladt a lépcsőkön az imafolyosóra s a vasajtó bezárult utánuk.

Azután jött a másik kétszáz, a ki a második emeleten lakott. Tizennégy fegyőr kisérte mindegyik csoportot, töltött fegyverrel a karján, azonkivül egy őrmester, oldalfegyverrel.

A templommá rögtönzött folyosón a fegyveres foglárok kétoldalt a fal mellett foglaltak helyet; az őrmesterek pedig az oltár elé álltak kétfelől, a vasajtóra ügyelni, melyen keresztül a pap szokott bejárni.

A vasajtó harmadszor is fölnyilt s a földszinten lakó rabok közeledő csörömpölése hangzott a lépcsőkön.

A terv végrehajtásának pillanatra kellett kiszámítva lenni, hogy sikerüljön.

Idebenn négyszázan, harmincz fegyveres ellen, odakünn kétszázan, tizenöttől kisérve. A vasajtó kulcsa a foglár kezében, a ki azt addig nem ereszti el, a míg az utolsó csapat párosával átlépdel a küszöbön. Mikor a legutóbb érkezett rabok tömege megszorul az ajtó között, hogy azt hirtelen nem lehet bezárni s az utolsó kisérő fegyveres csapat künn van rekedve, akkor egyszerre fölugrik térdéről Rosta Péter, alias Kolokát Marczi s elordítja rikács hangon:

«Talpra magyar, hí a haza!»

… «Talpra magyar, hí a haza!» valóságosan ez volt a jelszó. Az a szent jelszó, mi olyan szájról-szájra adott ereklyéje a magyarnak, mint az angolnak a «Rule Britannia, az észak-amerikainak a «Yankee doodle», a francziának «Allons enfants de la patrie», a németnek a «Sie sollen ihn nicht haben», a lengyelnek az «estye polszke nye zginyéla!» – a nemzeti zsoltár kezdő sora! Az illavai raboknak is ez volt a csataordításuk:

«Talpra magyar!»

Hatszáz lánczcsörömpölés hangzott föl e szóra.

Erre a jelszóra egyszerre megrohanta a fegyencztömeg a folyosóteremben levő fegyőröket.

A rabok ötszázan voltak: de lánczczal a lábaikon, a fegyőrök harminczan: de fegyverrel a kezükben.

Hanem a békót kiegyenlítette az elkeseredett düh. A kétségbeesés harcza kezdődött meg azok részéről, a kiknek nem volt semmi elveszteni valójuk.

A rabok puszta kézzel rohanták meg őreiket, a hányan hozzájuk fértek, annyian ragadva meg karjaikat, ökleikkel fojtogatva, fogaikkal harapva ellenfeleiket, a kik a küzdelemben a földre legázoltattak, átölelték a katonák térdeit, eleven békó gyanánt s mielőtt azok fegyvereiket használhatták volna, le voltak verve s a fegyver a rabok kezében.

Az emberi ordítás ádáz hangját csak a lánczcsörömpölés dörögte túl. A boszúüvöltés s a fojtogatottak kínjajgatása közepett egyszerre egy fülrendítő csattanás hangzott, mely egy pillanatra elnémítá az egész zajt. A nagy vasajtó becsapásának dördülése volt az. Végzetes hang az egész összeesküvő seregre nézve. A porkolábnak sikerült a folyosóra nyiló ajtót becsapni és ráfordítani a kulcsot.

Ez úgy történhetett meg csak, hogy a jelkiáltásra a harmadik osztály kivül maradt része, száz ember, hirtelen visszafordult egész tömegestől fegyveres kisérői ellen. A fegyőrcsapat gyorsabban tudott futni, mint a lánczviselők, az első emeletre lejutva, hirtelen összeszedte magát s ott egyszerre sortüzet adott a megtámadókra, s azzal visszariasztotta őket.

A rabok a lakszobába menekültek, s ott a nyoszolyákat széttörve, azoknak a darabjaival az ökleikben tértek vissza a harczot folytatni az első emelet folyosóján, mialatt a fegyőrök hirtelen padokkal, asztalokkal, műhelyek butoraival torlaszolták el a lépcsőgádort a földszintre. Egynek sem volt több tölténye annál az egynél, a mit a fegyveréből kilőtt.

Hanem a sortüzelés hangjára felriadt az őrtanyán levő tartalékörség, s míg a kapuőr felszaladt a toronyba, félreverni a harangot s megfúni a lármakürtöt, az alatt az a néhány férfi ostromolt társainak segítségére sietett, összetört butordarabok záporától fogadva a támadók részéről.

Ezek között volt a hirhedett Zsiborák.

Most ő vezényelt.

– Fel kell gyujtani a torlaszt! hangzott a rabló parancsszava. A fegyenczek felkapták a tömött szalmazsákokat s azokat hordták oda a torlasz elé, betemetve azokkal a folyosó végébe szorult csapatot, a honnan nem volt semmi kijárás.

– De nincs tüzünk.

– Mindjárt lesz!

Azzal Zsiborák egy másik rabtársával együtt megfogott egy széttört palánkot s azt egy nyoszolya élén sebesen kezdék dörzsölni: ilyen a szigetlakó emberek tűzszerszáma! A kannibálok dörzsgyufája ez! mindenkinek szabadalma van rá.

– Mindjárt lesz itt tűz! Csak várjatok egy kicsit. S aztán majd kezdődik a komédia!

A tartalékcsapat kevesebb volt, mint hogy társait felmenthette volna ott az eltorlaszolt folyosón. Csak egy-egy lövéssel a lépcsőgádorból akadályozta a rablók munkáját, a mit azok megint a sánczul emelt szalmazsákjaikkal tettek ártalmatlanná.

Hanem egyről elfeledkeztek Zsiborák czinkosai az első emeleten, a küzdelem hevében, arról, hogy az összeköttetést fentartsák a második emeleten levő nagyobbik táborral.

Odafenn a kulcsot kezében tartó porkolábnak s a két kivül álló fegyőrnek sikerült a vasajtót a templomfolyosóra összegyült rablókra becsapni és hirtelen rájuk zárni.

Most aztán csak az volt a kérdés, hogy az első emeleten küzdő rablók érkeznek-e vissza hamarább, vagy valami véletlen segítség.

A becsapott ajtó zuhanása egyszerre tudatta a zendülőkkel, hogy tervük meg van hiusítva.

A félénkek rémülten huzódtak a folyosó hátterébe vissza, mint egy megriasztott birkanyáj. Volt köztük sok gyáva, a ki csak alvó embereket tud megölni. Hanem a vakmerők csapatja, a mint az első rémület elmult, annál dühösebben folytatta a harczot. A bestiális arczok, a tajtékzó ajkak, a vérben forgó szemek, a harapásra szétnyitott vadállati fogak egy fellázadt pokol képét tüntették föl. Koronkint egy-egy lövés dördült el, a mint vagy egy fegyőrnek, vagy a vele küzdő rabnak sikerült elsütni a vitatott puskát: a golyó a tömeg közé talált, egy ordítás hangzott fel rá, a mit elnyomott a viharzaj.

És közbe hangzott a vészharangkongás odakünn.

– Be vagyunk zárva! kiáltának rémülten a folyosó végéről előrohanó rabok.

– Se baj! kiálta Kolokát. Van még egy másik ajtó az oltár mögött. Az őrmesternél a kulcsa.

Az őrmester, Vecsera Tamás volt a neve, másodmagával odaszorult az oltáremelvény és a hátulsó ajtó közé. Annak a kulcsa ő nála volt, ő szokta azon beereszteni a papot. Herkulesi alak volt. Ő nála nem volt lőfegyver, csak kard.

A mint a rabok körülfogták, kivágta magát közülök, halálos csapásokat osztogatva megtámadói fejére. El-elbukott, megint felugrott, lerázta magáról ellenfeleit s újra kezdte a tusát. Többször eljutott már a vasajtóig az oltár mögött, elmenekülhetett volna rajta, de nem akarta küzdő társait elhagyni, mindannyiszor visszatért s közé tört a zendülőknek. Társát, a másik őrmestert, már véresre verték, azt is neki kellett megvédelmeznie. Az egész lázadó tömeg nem birta letörni.

– Ereszszetek engem oda! kiálta Kolokát harsány szóval s utat tört magának a tömeg között, egy puskát emelve magasra az öklében, a mit egy agyonfojtott fegyőr kezéből facsart ki. Az a fegyver még meg volt töltve. A vitéz őrmesterig hatolt előre s ott annak a mellére szegezte a fegyvert. «Add ide az ajtó kulcsát, őrmester, vagy meghalsz», rivallt rá.

– Az az én dolgom lesz, Kolokát; mondá rá Vecsera tompa, rekedt hangon.

– Lelőlek, mint a kutyát, ha felakasztanak is érte.

– Az meg a te dolgod lesz, Kolokát!

Kolokát nem volt közönséges rabló.

– Hallod-e, Vecsera, dörmögé mély hangon; én nem szeretnélek megölni. Magad vagy, ellen nem állhatsz. Mi innen minden bizonynyal kitörünk már. Társaink odabenn leverik azt az egynehány katonát, odakinn készen vár bennünket a fegyver. Ha kinn leszünk, nagy hire lesz annak. Minden ember velünk fog jönni. Állj mellénk. Ilyen ember kell nekünk, mint te vagy. Generálissá teszünk. Elfoglaljuk az egész országot, s megosztozunk rajta.

Neked adjuk a temetvényi uradalmat. Add ide azt a kulcsot és gyere velünk.

– «Bolond lyukból bolond szél», felelt rá az őrmester.

«Ne alkudozzál vele olyan sokat», kiáltozák a többi czinkosok türelmetlenül, s nyomták egymást előre. Igazi rabtempo. A hátul jövő, mint eleven bástyát, tolja az ellenség fegyvere elé az előtte álló czimborát.

– Add ide a kulcsot szép szerivel! szólt még egyszer Kolokát, ezalatt folyvást neki szegezve a puska végét s a ravaszán tartva az ujját.

Az őrmester egy futó pillantást vetett körül, s arra a hátulsó zsebéből előhúzta a kis vasajtó kulcsát. De a helyett, hogy azt Kolokátnak nyujtotta volna, a háta mögé dobta, úgy hogy az az oltáron túl esett.

Ebben a pillanatban oda furakodott a tömeg közül Kolokáthoz az az ártatlan arczu gyermek a ministrans zubbonyban, s megrántotta a fegyőrnek szegzett puska ravaszát. A lövés eldördült.

Az őrmester érzé, hogy halálos sebet kapott, – és el tudta titkolni. A golyó az altestébe furódott.

– Vaktöltés volt! mondá gúnyosan, s ezzel a háta mögé tekintett. Másik társa, a kinek egyik karja el volt törve, az oltár háta mögé vánszorgott s ott rejté el magát. Az tudta, hogy mit kell az odahajított kulcscsal tenni. Felvette azt s csendesen beledugta a zárba és felnyitá az ajtót.

A mint a lázadók azt meglátták, a kétségbeesés dühével rohantak tömegestől az oltár felé, megakadályozni, hogy még ezt az ajtót is rájuk zárja valaki kivülről.

Az őrmester még halálra sebesülten is feltartóztatta kardcsapásaival támadóit; lépésről-lépésre hátrálva az oltár háta mögé, s onnan egy szökéssel beugorva a nyitott ajtón, s becsapva azt az utána tódulók elől, s aztán neki feszítve a vállát s a belülről erőszakolók ellenében csodaerővel tartva azt vissza, hogy azalatt félkézzel a kulcsot elfordíthassa a zárban. Sikerült. A zár nyelve az ütközőben volt már.

Ekkor Vecsera kimerülten rogyott össze. A viadal utolsó perczeiben sebekkel lett elhalmozva, csak úgy patakzott a vére. Még a bőrpamlagig tudott vánszorogni, a hol a pap misemondó ruhái hevertek, ott lefeküdt és nem kelt föl többet.

A lázadók ezzel mind a két oldalon be voltak zárva.

– Ki kell törni a vasajtót! hangzott minden oldalról.

– De mivel?

– Itt van a vaskályha! szedjétek széjjel, parancsolá Kolokát.

Percz mulva darabokra volt döntve a nehéz öntött vaskemencze s akkor hárman-négyen belekapaszkodva annak a vashengereibe, azokkal, mint a faltörő kossal, rohantak neki a vasajtónak. Hanem az nem engedett a döngetésnek, nagyon jól volt csinálva; mind a négy oldalán ütközői voltak, a mik egy kulcsfordításra záródtak s maga az ajtó kovácsolt vasból, erős keresztpántokkal. Hasztalan kisérlette meg Kolokát sámsoni erejét rajta, az egész súlyos kemencze-állványnyal döngetve a vastáblát, az meg sem mozdult.

– Hallgassatok rám! kiáltá ekkor egy rab, előtörve a felbőszült tömeg közül. Ezt a rabot úgy hítták a társai egymás között: «a gróf».

– Halljuk, mit mond a gróf?

Igazi neve «Cousin» volt, alias «Ribeaud». Talán azért hítták grófnak, mert egy grófkisasszonynak az apját akarta megölni s aztán férjévé tenni magát? Vagy talán azért, mert rabtársait lenézte, s hogy együtt ne legyen velük, inkább kihágásokat követett el s rabsága legtöbb idejét a külön kóterben töltötte el: urhatnám volt.

– Eredjetek innen! Ostoba parasztok! Soha sem töritek be azt az ajtót. Hát nincs zárva? Nem tudjátok azt felnyitni? Nincs az egész uri kompániában egy olyan gavallér, a ki a zár felnyitásához értsen?

Felröhögtek rá. «Hogy is ne volna?» Fele a társaságnak ezt az iskolát járta ki.

– Belül van a zárban a kulcs, mondá neki Kolokát, izzadt homlokáról félretörülve a csapzott hajat.