Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXIII. KÖTET

A KIK KÉTSZER HALNAK MEG. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A KIK KÉTSZER HALNAK MEG

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ: A «MA»

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

MÁSODIK RÉSZ A „MA“

KIVÜL A VILÁGON.

Harmincz év óta nem látta senki a Temetvényiék pozsonyi palotájának főkapuját nyitva. A házi cselédek, a hányan vannak, alkalmasint a hátulsó udvar kis kapuján járnak ki s be a sikátor felől. Reggel a péklegény, a mészároslegény, a halárusnő, a zöldségkofa egyenkint oda jönnek a legszélső szögletablakhoz. S ott valaki átveszi tőlük az élelmi czikkeket, a számlakönyvükbe beirja a hozottakat, s azzal mehetnek. A postalegény csengetésére a kapus nyit ki a kis ajtón egy négyszöglábnyi ablakot s azon veszi be a leveleket, s vissza adja neki az el nem fogadottakat, meg a vevényeket. Levelek, a mik Temetvényi Pálma grófnőhöz vannak czímezve egyszerűen visszaadatnak, e szóval «nem ismertetik». Olyan levelek, melyek «Madame Beata» czímzettel érkeznek, elfogadtatnak. (Beata annyit tesz magyarul mint «megboldogult».)

Talán soha nem is tudták, a kik tudták, rég elfelejtették, hogy az a két név valaha egy személyt jelentett, s hogy annak viselője milyen büszke szépség volt valaha.

Mindenféle mende-monda kering róla, a miből csak annyi igaz, hogy abban a palotában egy öreg grófnő lakik, épen olyan öreg cselédekkel, mint maga, a ki sehová a házból ki nem jár és senkit el nem fogad. Van egy ügyvivője, de azzal csak levél útján értekezik; orvost soha nem hivat; még templomba sem jár; a pozsonyi takarékpénztárba lett letéve a számára harmincz év előtt négyszázezer forint, annak a kamatjait ő minden évnegyedben fölveszi az ügyvédje által, háromnegyedrészét a kamatnak azonnal ott hagyja, az új takarékpénztári könyvet, meg a kamat negyedrészét magának elküldeti, s minthogy a régi betéti könyvet sohasem küldi vissza, hanem a kamatok kamatjait is új könyvre rakja be, annálfogva odahaza egész bibliothékájának kell lenni betéti könyvekből, a takarékpénztárnál pedig valóságos logarithmusok lánczolata a betéteinek a soknemű ija-fia, a miért a pénztárnokok és ellenőrök minden negyedévben megáldják.

Egyebet nem lehet róla kitudni.

Ahogy eltemette magát, olyan következetesen meg is tudott maradni a sírjában csendesen.

Reggelenkint ott szokott sétálni a kertjében, télen úgy, mint nyáron. Az egész kert be van födve üveg-menyezettel. Oda nem esik soha se eső, se hó.

Nincs is rá semmi szükség. Az egész kertben nincsen egy élőfa, sem egy gyökerező növény, díszbokor, virághagyma. És mégis tele van az virággal, növénynyel: csinált virággal, mű-növényekkel. Nagy virágvedrekben cactusok, áloék, kádakban pálmák, bádogból, megfestve; a virágágyakban Japán és az indszigetek minden exoticus virágai, remekül utánozva, a természet pompája papirosból, selyemből, patyolatból. A falakra felfut a repkény, a folyondár, a virágzó gobéák, lianok, clematisok egész az üvegtetőzetig felkúsznak s összefolyva a tropicus csemetékkel, egy délszaki világ képét mimelik. Ez mind csinált fa, csinált virág. Mikor az úrnő kijön a kertbe, az ablakokból tarka pillangók repkednek alá, szerteszét csapongva a chinai, japáni ismerős virágokon. Jó ismerősök lehetnek; őket is abban a gyárban készítették, a melyben a növényeket: a furfangos géppillangókat.

Mikor reggelenkint leszáll ebbe a csinált kertbe a ház úrnője, akkor egyszerre minden élő teremtésnek el kell tisztulni onnan. Semmi élő embert, állatot nem akar látni, még virágot sem. Mindennap szigorúan végigkutatja, nem ütötte-e ki a fejét a földből egy kis fűszál, egy csirázó paréj? azt siet rögtön kihuzni. A földre hullott chinai lepkéket újra fölcsavarja s repülésnek ereszti. Egy kosárkában nagyszámú illatszeres üvegcséket hoz, s azokból a nyiló virágok kelyheit megannyi külön ecsettel bekenegeti.

Hadd illatozzanak! Egy kis könyvecskébe följegyzi magának, melyik virágnak mult el már az ideje? minek kellene már azt helyettesíteni? a mellé odaszúrja a jelző karót, az utódjának a nevével. Semmi sem kerüli ki a figyelmét.

Egyes egyedül jár ott, s az egyetlen egy tükör, a miben arczát meglátja, a nagy vízmedencze, az is csak látszatul van ott, mert semmitsem öntöznek belőle. Ez előtt megáll hosszasan s elnézi benne visszatükrözött alakját. Az egykor buzakalászszín-szőke haj milyen ezüstszín most! Az a fehér lánggal égő arcz most már olyan, mint a márvány, az ajkak összeszorultak a nagy hallgatástól, a homlok közepén ott van az a nagy fölkiáltó jel: az örök panaszhang mély redője.

Úgy jár ott, mint az árnyék. Vissza-visszatér a vízmedenczéhez s belebámul, míg annak a síma tükrét meg nem rezzenti egy-egy kis legyecske, valami egy napig élő kérész: arra azután dühös lesz, elkezdi üldözni, ha lehet, megöli; hogyan mert egy valóságos élő lény belopózni ide a holtak birodalmába!

Azután visszamegy a szobájába. Azalatt azt a cselédek rendbehozták s mikorra ő visszatér, már sietnek eltünni, hogy meg ne lássa őket.

Az asztalkáján ott vannak a ma érkezett levelek. Azok közül kiválasztja azokat, a miket fel akar nyitni, hogy elolvassa, a többieket félreteszi.

Szobájának egyetlen ablakán van egy kalitka, abban van egy sárga madár, kanári talán; az szabályos időközönkint föláll a fészkéből, tollászkodik, repes, énekel; aztán megint szárnya alá dugja az orrát s tovább alszik. Az úrhölgy minden reggel fölhuzza a kalitka óraművét, az is csak csinált madár, s a dal, a mit elfütyül, remekműnek készült érczsipláda csicsergése.

Asztalán hever Flammarion könyve a bujdosók világáról. Az ő mindennapi olvasmánya. A csillaglakók, a földöntúli regiók képeivel vannak tele szobájának a falai, miket saját maga festett; tájképek a Jupiterből; azokat ismétli újra meg újra.

Mikor ebbe belefárad, felnyitja azt a könyvtárát, a miben ezerekre menő sorbarakott phalanxa áll a takarékpénztári könyvecskéknek. Megidézi maga elé a számok légióit. Sokszoroztatja az ezereket, a forintokat és a krajczároknak törteit. Minden napról tudomása van, hogy mennyivel szaporodott az a kincs, a minek ő a földalatti őre. Kinek a számára gyűjti azt össze? Kinek zsugorgat? Kinek takarít? Azok között, a kik tudják, hogy neki csak a Beata név alatt lehet elolvasásra szánt levelet irni, talán alig van egy, a ki ne azért irná a levelét, hogy erre a kérdésre választ kapjon. De ő nem szokott felelni senkinek. A halottak nem leveleznek. Megtudnak ők mindent, de nem adnak választ semmire. Ő lát mindent, a mi a világban történik, de magát meg nem mutatja.

Mikor a déli harangszó visszaszólítja ebbe a poros világba, akkor átmegy a mellékszobába. Ott már akkor meg van terítve az asztala. Egyetlenegy teríték rajta. Minden étel felhordva, hidegen: a theakatlan alatt meggyujtva a láng. Senkinek a felszolgálását sem kivánja. Végzi a földi próza munkáját, az emberélet legfőbb czélját, az evést, egyedül.

És ha annak is vége van, akkor átmegy a harmadik terembe: a hol télen-nyáron ég a kandallóban a tűz.

Ott van a zongorája, a mellé leül s eljátszik rajta egész délutánokon át: nehéz mesterműveket, Beethoven, Schubert, Chopin remekeit. Csakhogy a zongoráján nincsen húr, néma hangszer az, ujjai végigfutnak a billentyűkön, művészi ügyességel, virtuóz lelkesedéssel, hanem a dallamot senkisem hallja, egyedül az ő lelke.

S ha leszáll az est, besötétül a terem: a csendes, emberhangtalan egyedüllétben, odaheveredik le a kandallója elé s nézi az izzó parazsat, hogy válik hamuvá, éjfélig; éjfél után szendereg, míg a tűz ébren lobog s fölébred, ha a tűz aludni készül s újra felszítja azt.

Ez az élete Beátának, a kit életében úgy híttak, hogy Temetvényi Pálma grófnő, a kit úgy híttak, hogy «én angyalom, én istennőm, én életem világa, mennyországom!»

A KIS BÁRÓ ÉS A KIS BARONESSE.

Vágtatva nyargaltak ki a kastély udvarából; az egyik egy fehér szamáron ült, a másik egy feketén. A szamarakon nem volt nyereg, csak egy kötéllel leszorított pokrócz.

A kis báró lehetett tizennégy éves, a kis baronesse tizenkettő és fél. Mind a kettő erős növésben volt; mert a harmadévi ruháikból nagyon ki voltak a karjaik, meg a lábszáraik. A kis bárón volt egy bársony zeke, valaha fekete, most már fakó, eredetileg sárga aranyozott gombokkal, de a miket most mindenféle gyűjteménye a gomb-spéciesnek helyettesít, a hol egyátaljában szükséges a jelenléte a gombnak. A kihajtott inggallérja himzett, de piszkos és gyürődött, mind a két csizmájának az orra szét van nyitva a talpánál s kilátszanak rajta a lábainak az öregujjai, a mi egyúttal a harisnyák hiányosságára is rávall. Az arcza nem volna rút; szabályos vonású, előkelő ábrázat, hanem tele mindenféle emlékeivel az ütés, vágás, karmolás foltjainak és sebhelyeinek, a kezei szurtosak, mint egy lakatosinasé.

A baronesse annál czifrább. Neki selyemruhája van: maintenonszín, azaz zöld, a hol tudniillik nincs leöntve eczettel, vagy olajjal; mellénykéjére csipkefodor van varrva, a mi úgy szép, mentül jobban be van pirosítva szederfoltokkal. Mind a két könyöke ki néz a ruhából s karjai odáig naptól barnultak, a meddig a ruha nem szokta takarni. A mint a szamáron ül, a különben is elég rövid öltöny felcsúszott fodra elárulja, hogy a harisnyái szalag helyett czigány szatyinggal vannak térde alatt megkötve, ellenben a topánkáiból hosszan csüng alá a kibomlott zsinór. Valami szalmakalap van a fején, a mit csak az imádság tart össze, körültűzködve mezőn szedett pipacsvirággal. Az alól szétszórva libeg alá hosszú fésületlen szénfekete haja. Arcza erősen creolszín, nagy gazellaszemekkel, piros duzzadt ajkakkal, egész termete csupa bacchans-szilajság.

– Galopp, galopp! kiált a leány, a birsalma vesszővel ostorozva a szamarat, hogy azt vágtatásra birja, s kárörvendő nevetéssel nézeget vissza lovagló társára, a kinek a szamara nem akar versenyparipává nemesülni, akárhogy püföli is a lovagja; mikor meg aztán egyszer neki szánja magát a nyargalásnak, akkor meg szügyibe vágja a fejét, fölveti a két hátulsó lábát, s úgy vágtat végig az utczán, hogy a lovagnak két kézzel kell kapaszkodni a sörényébe, hogy le ne maradjon róla; akkor aztán a megelőzött kisasszony annál dévajabb jó kedvvel paskolja az eléje került szamarat: «galopp, galopp!» A kutyák utánok rohannak, minden udvarról nagy ugatással, iskolás gyermekek riadnak szerteszét előlük, nagy sikoltozással; a fazekas, a kinek a vásárra kirakott cserépedényei között veszedelmes vakmerőséggel vágtatnak keresztül, káromkodik, a parasztlegények a korcsmaajtóból csintalan dolgokat kiabálnak utánuk, s Rokomozer, a vén szatócs, a boltja előtt ülve, dörmögi magában: «a kis bárónak, meg a kis baronessenek már megint az esze tisztul! látszik, hogy nincsenek náluk odahaza».

A faluvéghez érve, átugratnak a bakháton, keresztül a vetéseken, s onnan be az erdőbe.

Ott leszállnak a szamaraikról. A két csacsi mindjárt hozzáfog a legelészéshez.

– Hol láttad azt a szajkófészket? kérdi a kis baronesse.

– Én előbb epret akarok szedni, éhes vagyok.

– No azzal ugyan jól lakol.

– Ma sem volt ebéd: a mama nem tudom, mit gondol, hogy még sem jön haza.

– Majd megint azzal beszéli ki magát, hogy a Koczur úrra bízta a kamrakulcsot: az meg azóta mindig vadászni jár.

– Ki tudja hol jár.

– A papával együtt.

– Szedjünk epret. Talán gombát is találunk, azt megsütjük.

S aztán kerestek epret, meg szamóczát, tele szedték a kalapjaikat, s leheveredtek a fűbe egymás mellé, ebédelni.

– Te, minekünk el kellene szöknünk valamerre, mondá a baronesse.

– Ugyan hová?

– Hát a merre világ van. A hol Diadém úr lakik, Bécsbe. Oda gyalog is el lehet menni.

– Aztán mit csinálnánk ottan?

– Hát akármit. Pénzt szereznénk s azt elköltenők.

– De hogyan?

– Tudnék én csak olyan szépen irni, meg rajzolni, mint te, tudom, hogy bankót csinálnék.

– Azért becsukják az embert.

– No hát valami mást.

– Ugyan mit?

– Mit? Mit? Te! A minap az a szobalány, a kit a mama felpofozott s elkergetett, azt kiabálta az udvaron, hogy a mama circus-lovarnő volt hajdanában s bukfenczet hányt, meg a tenyerein járkált. Nem hiszed, hogy én is tudok bukfenczet hányni, meg a tenyereimen sétálni?

– Ugyan hagyd abba.

– Te belőled is válhatna valami olyan birkozó komédiás, olyan erős vagy: a szamár sem tud levetni a hátáról soha. No hát hadd látom, hogy termesz fönn azon a fán egy percz alatt?

– De már minek menjek én fel arra a fára?

– Azért, hogy lehozd azokat a szajkófiukat a fészekből.

– Aztán mit csináljak én azokkal a szajkófiókokkal, ha lehoztam?

– Látod, milyen oktondi vagy? Elvisszük a szajkókat a Rokomozernek, az mindenféle madarakkal kereskedik a városban, megvesz mindent, a mit a suhanczok összefognak, kapunk érte pénzt; azzal beülünk a laczikonyhába s jól lakunk.

– Én bizony nem szakgatom azért a ruhámat, úgyis elég rongyos.

– No hát majd szakgatom én az enyémet; felmászok én a fára.

– Könnyű neked, de engem nem védelmez meg Diadém úr, ha a mama meg akar verni, mint téged.

– Óh te filkó!

A baronesse az alatt hirtelen levetette a mellénykét, meg a selyemszoknyát magáról, s könnyű alsó ruhában, mint az evet, gyorsan fölkapaszkodott a terepély bükkfára; a szajkófészek egy kinyuló ágra volt elhelyezve, a leány fél kezén és fél lábán csüggve hajolt le odáig, s aztán kiszedte a fészekből a tolladzó madárfiókokat s beledugdosta őket a keblébe az inge alá. A lejövetel annyival volt nehezebb, hogy a madarakra is ügyelni kellett, nehogy agyonnyomja őket.

Egészen kipirult bele az arcza.

– No nesze, te gyáva, rakd a kalapodba. De vigyázz, hogy el ne szalaszd. Ha én nem volnék, meg nem élnél.

– Nem szúrtad meg a lábadat?

– Eh! Nem fáj az a kutyának!

Ez alatt fölvette megint a leszórt felöltönyeit, az egyik elvesztett harisnyakötőjét pedig helyettesítette egy repkényindával. A szétbomlott haja tele lett fagyöngygyel, az meg épen nagyon jól illett oda.

– No most gyerünk a zsidóhoz, hozd a madarakat.

– Gyalog?

– Ki kergetőzne most a szamarakkal? Nem fogod azokat ma el. Majd bekiséri az erdőkerülő. Aztán a madarakat is elszalasztjuk, ha felülünk.

– Mit kérjünk értük a zsidótól?

– Csak ad egyért-egyért egy kutyanyelvet, ha lelke van.

(Kutyanyelvnek hivták egy időben azt a hosszú papiros hatost.)

– Az is szép kereset lesz.

– Egy bárónak, meg egy baronessenek.

Az volt a kérdés, hogy ki vigye be Rokomozerhez a madarakat? mikor a szatócs elé értek, s megálltak az ostornyél és paprikafüzér kirakat előtt.

– Én szégyenlem magamat! mondá a fiu.

– No hát add ide, majd beviszem én, mondá a leány, s ölébe kapta, a felrántott selyem szoknyájába, a három madárfiókot s berontott vele a szatócsbolt ajtaján.

Az öreg Rokomozer épen sáfrányt osztályozott apró papirokba. Mivelhogy az a paraszt olyan gourmand, hogy az igazi sáfrán közé okvetlenül a szekliczevirág szirmát is kivánja közé vegyíttetni.

– Alázatos szolgája! No hát mi tetszik a baronessenek?

– Vesz kend madarat, Sámsi?

– Nü! Már micsoda madarat? Kácsa madarat? Liba madarat? Csirke madarat?

– Nem azt. «Mátyást».

– Uram s én Istenem! Hát miféle Mátyást? Hiszen az nem madár, hanem szűcs mester Teplán. Hogy vegyem én azt meg?

– Ne bolonduljon kend! Szajkómadarat.

– Hát aztán mit csináljak én a szajkómadárral?

– Tudja azt kend jól. Azt kend elszállítja Bécsbe, meg Pozsonyba, ott felvágják a nyelvét s aztán a szajkó megtanul beszélni mindenfélét.

– Uram s én Istenem! Az emberek is annyit beszélnek már, hogy nagyon sok; most még a madarak is beszéljenek? Hát aztán milyen az a Mátyás-madár?

– Itt van a szoknyámban.

– Hol lopták ezeket?

– Lopta a majd megmondom micsodád! Huszonkétezer hold erdeje van az apámnak, onnan hoztam, magam szedtem le.

– Huszonkétezer hold erdő! Ha az én apámnak huszonkétezer hold erdeje lett volna, most én nem Mátyásokat szednék le a fáról, hanem kétfejű sasokat, ezer forintos bankókra pingálva.

– No hát mondja kend szaporán, hogy mit ád értük!

– Hogy én mit adok értük? Ne tréfáljon a baronesse! Azt gondoltam, azért hozza ide nekem, hogy ide akarja adni kosztba s azt kérdezi, hogy mit fizetnek nekem azért hogy felnevelem?

– Lárifári! A kutyámat tegye kend bolonddá! Tudom én jól, hogy kend madarakkal kereskedik; a parasztgyerekeknek mind jól megfizeti, a mit ide hoznak. No csak ki vele frissen, mit ad értük?

– Tudom én jól? Tudja ő jól? De azt nem tudja ugy-e, a baronesse, hogy az új szolgabiró kidoboltatta a faluban, hogy nem szabad több énekes madarat leszedni a fáról; a ki egy énekes madarat megvesz, fizet husz forintot pengőben. Én a fejemmel játszom! Én husz forintot egy madár miatt. Szentséges Isten, husz forintot egy madárért. Ez nehezebb a halálnál. Nem! Én meg nem veszek egy madarat többé, ha zsidóul, meg görögül tud is beszélni – kotta nélkül!

– Nem veszi kend meg? kiáltá a leány dühösen, azzal egyenkint kiszedte a felvett szoknyából a madárfiókokat s egyenkint odavagdalta azokat a szatócs fejéhez: «no, hát nesze, edd meg az apáddal, meg a szolgabiróddal együtt! Legyen pecsenyétek mind a hármatoknak».

Azzal kirohant a boltból, az ott künn ácsorgó testvéréhez.

– Nem vette meg a czudar! mondá a kis baronesse.

– Már most hát mit csináljunk? kérdé a kis báró.

– Nézzünk széjjel a városban.

– Hiszen egy krajczárunk sincsen.

– Majd csak szerezünk valahogy.

– Ugyan hogyan?

– Gyerünk vissza a Rokomozerhez. Te is gyere be velem.

Visszamentek a szatócsboltba.

Rokomozer épen az őrölt kávéval vesződött. A paraszt jobban szereti, ha egy kis czikória is van közötte.

– Rokomozer úr! mondá a baronesse, egy komoly szavunk van önhöz.

– Kérem, tessék helyet foglalni.

S azzal felkuporodott a pudlira.

– Örülök, ha hallgathatok!

– Rokomozer úr! ön ismeri családunk körülményeit.

– Jobban ismerem, mint maga a méltóságos család.

– Ön tudni fogja, hogy vannak az életben gyakran pillanatnyi nehéz helyzetek, a miket az ember nem maga okozott.

– Mintha csak a méltóságos édes atyját hallanám beszélni!

– Ily pillanatokban az ember kénytelen a kipróbált jó barátjaihoz fordulni.

– Egészen elérzékenyít a baronesse!

– Mi ketten a báró Apátfalvi Opatovszky-család egyedüli örökösei, megkináljuk önt egy igen előnyös üzlettel. – Adjon nekünk kölcsön – három huszast. – Mi adunk magunkról váltót. – Én leszek a kiállító; báró Opatovszky Arnold az elfogadó. – Irhat ön bele tetszés szerinti összeget.

– Oh, uram Isten! Mi legyen a világból? Még nincsen tizenhárom éves s már ilyen jól érti az üzletet!

– Azonkívül felhatalmazzuk önt, hogy tábláztassa be a birtokainkra.

Rokomozer már erre nem állhatta meg, hogy ne nevessen.

– Ugyan kérem, nem hoznák még ide forgatónak Koczúr urat? Az még igen jó firma.

Erre aztán a baronesse elnevette magát.

– De hát nem komiszság ez öntől, hogy nem akar nekünk három huszast kölcsönözni?

– Persze, hogy komiszság. Hát ’sz azért vagyok én komisz ember. Mert ha nobel ember volnék, úgy tennék, mint Diadém úr, milliókat kölcsönöznék. Miért nem kérnek attól?

A baronesse erre elnevette magát.

– Pompás ember maga Rokomozer. Hát hiszen láthatta, hogy csak tréfáltunk. Derék volt, hogy nem hagyta magát rászedetni! De ugy-e jól játszottam a szerepemet? Kell is nekem a maga három huszasa kölcsön. Nem biz én! Nem azért vetődtem be ide, hanem megláttam a boltablakban kirakva azokat a pompás új divatú mellcsatokat. Nekem rendkívül megtetszettek! Nem állhatom meg, hogy egyet meg ne vegyek belőlük. Ugyan mutassa meg őket, hadd válogatok bennük.

Rokomozer a fejét csóválta: vajon hová akar ez most kivergődni?

Előhozta az ablakból az oda közbámulatra kitett mindenféle mellcsatokat, a mik igazi talmi-aranyból, gyöngyházból, guttaperkából s más ilyen nemes érczekből fabrikálva, a végett valának kirakva, hogy együgyű paraszt legények szeme megakadjon rajtuk, s a ki nem sajnálja értük a tiz garasát, vásárfiául haza vigyen egyet belőlük a maczája számára.

Előhozta fiókostól s kitette a pudlira az előkelő vásárlók elé.

A baronesse sorba szedegette a klenodiumokat s tanácsot tartott felettük műértő testvérével. Végre megállapodtak egy gyöngyház mellcsatnál, igazi talmi-arany cserebogárral a közepén. A baronesse kérdezte, hogy lesz ez?

– Hjaj baronesse, mondá Rokomozer, ez nagyon drága. Ez már nagyon sokaknak megtetszett, de mind drágállották. Ilyet csak Metternich herczegnő visel, a ki teheti. Ennek a legutolsó ára egy forint huszonöt krajczár.

– A haha! Menjen maga Rokomozer! Azt gondolja, hogy én soha se láttam ékszert. A méltóságos mamának olyanok vannak, hogy…

– Tudom. A pozsonyi zálogházban. Dörmögé magában Rokomozer.

– No hát adok érte ötven krajczárt.

– Fogjatok meg, hogy el ne düljek! Kiáltá a szatócs. Magamnak két annyiban van. Hát a nagy árendát miből fizessem? Ne éljek száz esztendeig, ha leengedek belőle többet tíz krajczárnál.

– No hát csináljunk más alkut Rokomozer. Nekem nem tetszik a függőm, nagyon régi divatu façon; mostanság már csak a szakácsnék viselnek ilyent. Hát ezt hajlandó volnék becserélni a kend mellcsatjáért.

A szatócs megnézte nagyító üveggel a függőt, a mit kiakasztott a füléből a baronesse s úgy találta, hogy az igazi arany.

– Nos, hát hogy lesz a becserélés, Rokomozer?

– Hát én nem bánom. Ha már úgy bele van bolondulva a baronesse ebbe a szép brocheba. Lehet is ebbe. Nem látni ilyen szépet még az Ambraser Sammlungban sem; de még a pozsonyi zálogházban sem. Hát én becserélem.

– Igen, igen; de mit fizet kend felül? Csak nem gondolja kend, hogy szőrt szőrért adom? A függő igazi arany; a kend drágasága meg békateknő.

– Hát az arany cserebogár?

– Rézből.

(– Te! sugá a kis báró a kis baronesse fülébe, csak nem akarod eladni a függődet? Mit mond a mama, ha észreveszi?)

(– Azt mondom neki, hogy elvesztettem.)

(– De hát ha ezt a brochet meglátja rajtad?)

(– Azt mondom neki, hogy úgy találtam.)

(– Megver a mama, meglásd.)

(– Azt úgyis megteszi; legalább legyen rá oka.)

Rokomozer vette már észre, hogy hova vergál mindez.

– No már csak látom, hogy nagy mester a baronesse! Jó iskolába járt, igazán mondom. Mégis csak kicsikarja Rokomozer zsebéből a keserves pénzt, pedig megfogadtam már, hogy egy garast sem adok többet senkinek a szavára, a kinek a neve «O» betün kezdődik, «y»-psilonon végződik, s előtte egy «B» áll. Hát mit fizessek felül? (Egy olyan arany függőpár rendes arany értéke öt forint, a mellcsat megért öt garast.) – Elég lesz-e egy huszas? – Nem? – Kettő. Az sem? – No? hát három?

– Züt! mondá rá a kis baronesse, igazi franczia grisette kifejezéssel.

Rokomozer leszámlálta a pudlira a három huszast. Azt pedig a kis baronesse hirtelen felkapta s bedugta a zsebébe. Azzal indult kifelé.

– Hát a párját annak a függőnek? kiáltá utána a Rokomozer.

– Micsoda párját? Én csak az egyik függőmet adtam el. Hát beszéltem én két függőről?

– Hiszen azt mondta, hogy nem tetszik a façonja, kiment a divatból.

– De csak az egyiknek. Szervusz öreg!

Azzal megkapta a bátyja kezét s kiszaladt vele együtt a boltból.

– Ne szakadj rám világ! kiálta fel Rokomozer. Miből lesz a pestis? Mire viszi ez még, ha megnő? Még te is tanulhatsz tőle Rokomozer!

Hanem hát jó helyen volt már a három huszas! A két reményteljes csemete nagyot szaladt, vissza sem nézett, a míg egy szegleten be nem került más utczába. – Ott aztán megálltak tervezni.

– Pénzünk már van, szólt a leány.

– Mit csináljunk most? mondá a fiú.

– Hallod, hogy dobolnak? Komédia van a vásárban. Én úgy szeretnék egyszer komédiát látni. Azt mondják, hogy van ott egy leány, a ki csárdást tánczol, ki is van festve a ponyvára. Oh én majd meghalok a tánczért! De te élhetetlen, nem tudsz velem tánczolni. Gyerünk legelébb a komédiába. Oda elég lesz egy huszas.

– Én inkább mennék a laczikonyhába, hogy egyszer jól lakhatnám czigánypecsenyével.

– Aztán bort is innánk! Te! Veres bort. Az sokkal jobb, mint a fehér. Hozatunk két palaczkkal. Én fizetem. Hanem előbb az én kedvemért gyere el a komédiába. No még palacsintát is süttetek a számodra! A borba meg czvibakot mártogatunk. No! Eljösz? Czigányt is hivatok oda, azután muzsikáltatom a nótáinkat, a míg mi vendégeskedünk.

Erre a biztatásra aztán megadta magát a fiú s követte kullogva az előre siető hugát.

– Te, Czenczi!