Part 9

Mikor a helység közelébe ért, egy szénégető putri mellől feléje szaladt nagy lelkendezve egy némber alak. Ismerte jól. A falu némája volt. A rongyos leány egy levelet dobott a kocsijába s aztán tartotta a tenyerét a garasért. Az járt neki, ha útban találhatta a szolgabirót.

Illavay felbontá a levelet, abban latin nyelvben az volt röviden megirva, hogy őrizkedjék felmenni a várba: mert Orol Krivánszky czimborái elhatározták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. Az irás szándékosan el volt változtatva.

A levéliró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, a mikor levélvivőnek a néma koldusleányt választotta ki: nem is képzelte, hogy a szolgabiró még a némát is ki tudja vallatni, s hogy az a két kezével, a szemeivel úgy le tudja őt irni, mintha beszélne, s a néma beszédéből rájön a szolgabiró, hogy ezen anonymus jóbarát nem más, mint a gróf háznagya.

Most már egygyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is benne van ebben a tréfában.

Abból aztán következtetett egyébre is.

A néma kapott ezuttal egy huszast. Ferencznek pedig eszeágában sem volt, hogy visszatérjen a vett intésre; hanem inkább levétette a csörgőket a lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat.

A kocsma és a templom közötti téren nagy sokadalom volt. Ott egy rögtönzött szószéken, a minőt Úrnapján szoktak használni, prédikált valaki az összegyült népnek. Reverendás úr volt; de az a reverenda nem az ő hórihorgas termetére volt szabva: bokáig sem ért neki, s a kéz csuklói csülökig ki voltak belőle: az ábrázatjával pedig beülhetett volna bátran a viaszkkabinetbe, a hol a hirhedett rablógyilkosokat mutogatják, senki sem kérdezte volna tőle, hát az úr hogy került ide? Az a prédikáczió is valami gyönyörű keveréke volt az istenes mondásoknak s a lázító szitkozódásoknak; hosszú nagy karjait roppant tenyereivel hol kiterjeszté, mintha a földet osztaná ki, hol az égre dobálta fel, nagyokat ütött az öklével a mellére, hogy csak úgy döngött s a két tenyerével a pulpitusra, hogy csak úgy recsegett. A textus az volt, hogy ki kell irtani a magyarokat a világból.

A mint azonban a papforma ember onnan a kathedráról meglátta a szolgabirót a szánkóval közeledni, egyszerre a szó közepén megváltozott a textus, hang és gesticulatio; lett belőle jámbor tanácsadás, hogy kerülni kell a részegséget és dobzódást, de különösen a káromkodást, s mikor a szolgabiró közelebb ért, akkor egész alázatosan beneventálá az uraságot, félbeszakítva a sermot: «bonum mane præcor domine perillustrissime».

Illavay leszállt és odament hozzá közel, hogy szemébe nézhessen. Gyanus pofa volt ez előtte.

A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyujtá nagy izmos tenyerét Illavaynak kézszorításra, s megmondá a nevét: «Baranecz Mathusalem, legalázatosabb szolgája».

Illavay észrevette, hogy ez most azt akarja kipróbálni, hogy vajjon kiállja-e a kezének a szorítását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán visszaszorította neki a kezét úgy, hogy az csak úgy emelgette egyik lábát a másik után a kurta reveranda alul. Hanem mosolygott pulykavörössé lett arczczal.

– No csak folytassa páter a szent beszédet tovább. Majd ebédnél találkozunk odafenn a kastélyban.

A mint a szolgabiró odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben rágyujtott a lázításra, a szónoklatba lassankint a nép szava is belevegyült. Csupa férfi gyülekezet volt, mind tótok, némelyik fegyverrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idegenek is vannak közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták; a gargóiak mind széles karimájú gomba forma kalapot viselnek, a jövevények hegyes, karimátlan, felgyűrt szélüt, meg mindenfélét az ethnographiai kiállításból. A szónoklat vége az általános népriadalban veszett el, a melyből az hangzott ki leginkább: «üssük a szolgabirót!» Baranecz Mathusalem szónoklatának tökéletes sikere volt ma. A gargóvidéki, mely eddig nagyon hidegen viselte magát az ő szabadcsapatja iránt, ma egészen megtért; összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, utoljára vállára emelte a népszónokot, úgy vitte fel nagy lármával a várudvarba.

No gyönyörű képet mutatott most az a várudvar! Mikor Illavay behajtatott a szánjával, a lovai majd elragadták, úgy megijedtek. A szép szökőkútból vágó-hid volt rendezve, azon konczoltak fel épen egy szép nagy dámvadat, s a hajdani puskaporos torony bejárása előtt pörköltek egy óriási vadkant. A szép tágas köröndből pedig, a hol máskor művészek szoktak hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott ajtón dült ki a pipafüst, az udvarra nyiló emeleti ablakokból feltett kalapokkal könyököltek ki marczona-pofájú alakok, s az egyik ablaktól a másikig áthúzott kötelen száradt mindenféle gúnya, a mit nagy visszaélés volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres tócsa: vértengernek nevezhetné az ember, ha veres bor nem volna; egy szétdült hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna: az úgy látszik, hogy ki akarta inni a bortavat s belebukott a vállalatba.

Ez az udvar; hát még odabenn a kastélyban mi lehet?

Illavay megmondta a hajdujának, hogy forduljon vissza a szánkójával s szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott.

Szembe jött rá mr. Cousin. «Jó» ismerősök voltak már.

– Odabenn van a gróf?

– Nem lehet vele beszélni. Ajtatosságát végzi.

– Hát a grófnő?

– Azzal sem lehet. A toilettjét végzi.

– Hát önnel lehet beszélni mr. Cousin?

– Szolgálatjára állok.

– Ki mondta azt «önnek», hogy engem meg akarnak ölni, ha ebbe a házba belépek?

– Nekem? szólt mr. Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy kihez beszélnek itt?

– Igen. A mit ön ebben a levélben irt hozzám.

– Én irtam? levelet?

– Igen. A küldöncze megmondta.

– Hiszen az néma.

Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához.

– No hát én irtam.

– Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, a ki engem meg akar ölni, kérem, vezessen oda hozzá.

– Csakhogy az nagyon nagy úr, szólt gúnyos mosolylyal mr. Cousin. Ha meg akarja ön ismerni, sziveskedjék velem ide a folyosó ablakához lépni.

A corridor szélső ablakából el lehetett látni a piaczra és a fasoros útra, a melyen a néptömeg vonult fel a vár felé, kaszákat, vasvillákat emelve magasra, s közepén a népszónokot hozva embervállon.

– Ez az az úr! szólt meghajtva magát a háznagy. Hallhatja ön, mit kiáltanak: «halál a szolgabiróra!» ha kivánja ön, felhuzathatom előttük a vonóhidat.

– Nagy kár lenne, csak hadd jöjjenek be. Láttam én már ilyen szindarabot.

A közeledő lármára megnyilt egy ajtó a folyosón s kilépett rajta egy délczeg magas férfi; kék uhlánus dolmányban, veres plüsgallérral és hajtókákkal, oldalán hatalmas széles kard; napbarnított arcz volt, keselyü orral, s ajkai fölött hatalmas lengyel bajuszszal; a mi nincs kipödörve, hanem torzomborzul előre bodorítva. Kemény, sarkantyúpengős léptekkel közeledett a két beszélgető felé s úgy tett, mintha Illavayt meg sem látná.

– Odabenn a gróf?

– Igen. Ájtatosságát végzi.

– Na majd segítek neki benne. Hát a grófnő?

– Toilettjét végzi.

– No majd segítek neki benne.

«Ez nem osztrák katonatiszt» mondá magában Illavay. «Azok híresek az udvariasságukról». S elébe lépett a kardos úrnak.

– Én Illavay Ferencz főszolgabiró vagyok.

– Nagyon örülök. Én pedig cs. kir. őrnagy vagyok és szabad csapatvezér: Orol Krivánszky.

– Ez igen szép harczi melléknév. «Kriváni Sas!» hanem én szeretném őrnagy úrnak azt a nevét is tudni, a mely a katonai schematismusba be van irva.

– Uram!

– Szükségem van erre a névre, mert nekem tudósítást kell küldenem a főparancsnokhoz a járásomban történtek felől, hivatalosan.

Orol Krivánszky e szóra a kard markolatára csapott, s egy lépést tett Illavay felé; – hanem aztán csak maradt a szemforgatásnál. Sipkája ernyőjét még mélyebben rántotta a szemére, s azzal megfordult a sarkán s berontott a gróf lakosztályába vezető ajtón.

Nem ette meg Illavayt, a hogy Cousin úr várta.

– Már most arra kérem, Cousin úr, hogy a mai ebédet rendelje déli tizenkét órára, s azt tudassa a gróffal is. Mert ezeknek az uraknak igen sürgetős útjok lesz. Még ma elmennek innen.

– Nem hallottam, hogy készülnének.

– Higyje el nekem. Különben étlen fognak odább menni, a mi megint nem az én gondom.

Cousin úrnak voltak okai, hogy mindent elhigyjen, a mit ez az ember beszél; még a legvalószinütlenebbet is. Meghajolt a jó tanács előtt s sietett a konyhamestert felkeresni.

Illavay pedig ezalatt átballagott a nagy étterembe, mely nagy vadászatok alkalmával egész vendégsereget birt befogadni.

Ez egy szöglet-terem volt, a miből egy kiugró rondella nézett ki az udvarra. E rondellából egész a piaczig és a falu végeig le lehetett látni, mint egy madártávlatból.

Középen egy hosszú asztal volt megterítve, rendesen több személyre, mint a hány volt a hivatalos vendég.

Illavay onnan a rondellából nézte, mikor megérkezett a fellázított néptömeg a vár-udvarra. Azok is meglátták őt ott állani s hatalmas «zabije!» kiáltásokat küldtek fel hozzá, a mi körülbelül annyit tesz, hogy «üsd!» A várban levő primipilusok, tiszti egyenruhákban siettek le a nép elé s összecsókolóztak, ölelkeztek vele s hangoztatták annak jelkiáltásait s azután feljöttek az étterembe s ugyanazok az emberek nyájas mosolygásokkal siettek Illavayval kezet szorítani s megkérdezni tőle, hogy mint szolgál az egészsége.

Illavay az első ránézésre megtudott annyit, hogy ezek nem császári tisztek. Először is a hány, annyiféle egyenruha, szinpadias rendkívüliségekkel kitünővé téve, mintha egy vándor komédiás trup ruhatárát rabolták volna ki. Azután ezek az ábrázatok. Ez a társalgási modor! Ha ezek katonatisztek, hát csak olyanok, a kiket egyenkint mind «infam cassirt» etiquettel bocsátottak a világba. – Mikor aztán beszédbe eredt velük (mindegyiknek olyan czifra neve volt, a milyet ember soha sem viselt), ekkor rájött, hogy ezek nem is igazi tótok. A hány, annyiféle tájszólással beszélt. A társalgási modorukból, sunynyogó félreszólásaikból, durva ötleteikből, miket nem vettek egymástól sértésnek, elvégre arról is meggyőződött, hogy ezek nem is a szwornoszt tagjai. – Ez nem a politikai fanatizmus rottája, ez még annál is rosszabb banda. Mind olyan ember, a kinek ha a szemébe néznek, a szeme jobbra-balra tánczol. – És gyávák, mint bizonyos osztálya szokott lenni az embereknek. – A legvitézebb szószátyár közöttük a pap, a ki Baranecz Mathusalemnek nevezi magát.

Abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ebéd felhozataláig minél nagyobb mennyiségű szilvoriumot és fehér czipót fogyaszszanak el s nyugtalanul várták az ebédet, a mi pedig különben is korábbra volt téve a szokottnál. Illavay azt is tudta már, hogy az ő jelenléte az oka annak a kéjelmetlen fészkelődésnek.

A második csengetés jelenté, hogy fel van tálalva az ebéd. Az inasok széttárták a szárnyajtókat; a mellékszobából előléptek a főfő uraságok: a gróf fekete frakkban, fehér nyakravalóval, karján Pálma grófnő, egészen feketében. Az a komorság valami sérelemérzet, a mi nem tud magának elégtételt szerezni, tekintetét még hidegebbé tette, mint egyébkor. Szemeit fel sem ütve, senkit nem üdvözölve, jött atyja karján, mint egy szép fantom. Mögöttük az Orol Krivánszky.

Hanem a mint Illavay mellett elhaladt Pálma, felveté a szemeit. Véletlen volt-e az? Sympathikus sejtelem? Vagy bizonyos volt felőle, hogy itt kell őt találnia ma, a tegnapi levél után? S e tekintet alatt úgy fellángolt azokban a kitalálhatlan szinű szemekben; a piros ajkak vonaglottak, az alabástromarcz mosolygott. Heves mozdulattal nyujtá kezét Illavay felé s úgy megszorítá annak a kezét, hogy egész tündéralakja reszketett belé. Azután odamutatott a gróf balján levő első székre, a mire pedig már megszokás szerint Mathusalem úr akart leereszkedni. A gróf sápadt volt és az arcza mint egy epileptikusé, ideges rángatózásokkal árulá el lelke szorongattatásait. – Illavay el tudta azokat képzelni. A büszke Temetvényi megalázva érezte magát, megszállva, insultálva, fenyegetve saját kastélyában, – és még hozzá a saját cselszövényéből. Rettegett a következő pillanattól. Sejtette, hogy ezt az Illavayt a leánya idézte ide. De hát mit tehet ez egy maga annyi goromba ember ellen, a kik minden társadalmi szabályon túltették már magukat s a kik csak addig nem harapnak, a míg az ember czirógatja őket. Mi fog történni most, mikor egy olyan ember került a társaságba, a ki nem türelmes? Azt is hírül hozták már neki, hogy a nép fel van lázadva az urak ellen; csak a fegyveres erő jelenléte gátolja, hogy be nem tör a kastélyba: legelőször is a szolgabirót agyonverni. A gróf válogathatott benne, hogy melyiktől féljen inkább: a lázadóktól-e, vagy a védelmezőktől; – vagy ettől a megtestesűlt Berlichingeni Götztől itt az oldalán?

Az apa és leánya az asztalfőn ültek egymás mellett; a grófnő jobbján az Orol Krivánszky; e szerint Illavayval szemközt. Látszott rajta, hogy nagyon kéjelmetlenül érzi magát Illavay tekintete alatt; mindenféle grimászokat csinált a képével, a félszemét hunyorgatta, a pofáját felfújta, a homlokát leránczolá s beszéd közben a száját különösen iparkodott szokatlan kifejezésre idomítani.

(«Hasztalan fintorgatod a pofádat; mondá magában Illavay, azért mégis rád ismerek én. A nevedre is rátaláltam már, de nem a katonai schematismusban.»)

A többi urak is mind galvanizálva érzék magukat, ha Illavay valamelyiket szemügyre vette.

Orol Krivánszky németül és francziául társalgott a grófnővel. Illavay megjegyezte, hogy a németje plattdeutsch zamatú, a francziája pedig auvergnat-izű. Bókokat is mondott a vezér a herczegnőnek; de azok meg olyanok voltak, a minőkkel a matrózok mulattatják a hamburgi csapszékben a – herczegasszonyaikat. Pálmának tűrnie kellett azokat. Az egyenruha mindent jóvá tesz. Mikor pedig egy végrehajtott hőstettet adott elő a vezér, a grófnő mulattatására, olyankor (nem is számítva a rossz fantasiát) olyan genrebe csapongott át az ékesen szólása, a mit közönségesen akasztófahumornak neveznek s ilyenkor aztán, daczára a torzonborz bajusznak, egy sajátszerű vigyorgás lepte meg az ajkait, a mi épen visszataszító volt.

A grófnő szemei pedig az alatt folyvást Illavay arczát nézték. Mintha vonásról-vonásra tanulmányozni akarná azt. Valami csodálatos nyugalom ült annak minden vonásán; az több volt, mint bátorság: az megvetés volt. Sámsonnak a szamárállkapocsra sem volt szüksége, hogy szétverje filiszteusait, a szemeivel elsepri őket.

Hogy Illavay a mellette ülő házi gazdához az egész asztal fölött egy szót sem szólt, az meg azt jelezte, hogy boszankodik rá, és méltán.

A vendégsereg ez alatt oly mohón tömte magába az ételt, mint a kik attól tartanak, hogy minden perczben félbeszakíthatja valami az ebédet.

A lárma pedig egyre növekedett odakünn az udvaron; a gróf könyörgő aggodalommal nézegetett Orol Krivánszky felé.

A bramarbas elérté a szánalomra méltó áhítozást. Kapott az alkalmon, hogy nagyszerű legyen.

– Ugyan, háznagy úr, mit kiabálnak odalenn a parasztok? szólt az asztal végén ülő Cousin úrhoz.

Az nem látta czélszerűnel fennhangon felelni; hanem odament hozá s a fülébe súgta a választ. A szavakat nem lehetett hallani, hanem láthatta, a ki figyelt rá, hogy Cousin úr a vezér füléhez tartott tenyerének mutató ujjával egyszer a gróf felé, másszor meg a hüvelykujja mozdulatával Illavay felé mutat.

Orol Krivánszky egész applombbal kelt föl a helyéről, a rondellába lépett és felnyitá annak szárnyablakait.

– Emberek! Derék emberek! Szvatopluk ivadékai! Hallgassatok rám! A ti földes uratok derék, jó ember, a ki minden kivánságtokat teljesíteni fogja. Azért kiáltsátok neki, hogy «vivát!» Vivát a gróf úr! háromszor. – Tetszik hallani! Most már vivátra fordult a kiabálás! – Szólt visszafordulva a társasághoz a vezér. (Az ugyan most is csak olyan lárma volt, mint az előtt, rá lehetett fogni akármit.) Orol Krivánszky újra szólt a sokasághoz.

– A szolgabiró urat is hagyjátok békével, ő nem jött ide most portiót behajtani, sem fiaitokat katonának elhurczolni s nem sokára el fog távozni: engedjétek utazni békével! (A nép azért csak bizony kiabált.)

Pálma elégületlen tekintettel nézett Illavayra. Hát az engedi magát védelmeztetni? Elfogadja az oltalmat attól az embertől, a kiről ő azt írta neki, hogy szabadítsa meg tőle?

Orol Krivánszky magas protektori ábrázattal tért vissza az asztalhoz; mikor leült a székre a feketekávéhoz, azt mondá neki Illavay csendesen:

– De hát honnan tudja ön, hogy én miért jöttem ide s meddig maradok itt?

– Nos? Hát a népnek csak kell valamit mondani.

– Igazat.

– S mi volna ez az igaz?

– Az, hogy én vizsgálatot tenni jöttem ide azon panaszok miatt, a miket előttem ön és társai ellen emeltek, s akkor fogok innen elmenni, a mikor önök e vidéket elhagyták.

Orol Krivánszky a kard markolatára ütött; ő és társai mind odavitték magukkal a kardot az ebédhez, katonatiszti szokás ellenére.

– Ön biráskodni akar a katonák fölött, hahaha!

– Nem úgy. Én vizsgálatot teszek. Annak az alapján a földesúr, mint a nép kegyura, beterjeszti a panaszát a hadparancsnokhoz Pozsonyba; az előtt azután megjelenünk ön is, én is, s elmondjuk, a mit egymás felől tudunk.

A vezér mind a két könyökét feltette az asztalra, s olyanformán hányta fel a fejét, mint a ki ahhoz van szokva, hogy a haja a szemébe lóg.

– Hát próbáljon ön ilyen vizsgálatot megejteni.

– Az mindjárt meglesz. A gróf kegyes engedelmével.

Illavay felkelt s most már ő lépett ki a rondella ablakába. Nem is erőltette meg a hangját.

– A birák jöjjenek fel a palotába; a többiek pedig legyenek csendesen.

A külső lárma egyszerre elnémult. Melyik hát a nagyobb hatalom, az-e, mely a tengert felháborítja, vagy a melyik lecsendesíti?

A gróf azt súgta Pálmának, hogy jó lesz neki most innen eltávozni. A grófnő szemei Illavay arczától kérdezősködtek.

Orol Krivánszky azonban vette észre a szándékot s vakmerő bizalmaskodással ragadá meg szomszédnője kezét.

– Én kérem a grófnőt, hogy maradjon itt és legyen tanuja annak, hogy ez az úr milyen hiábavalóságokért fárasztotta ide magát. Csupa tréfa lesz az. Hát mit? A vitézeim egy pár ludat, pulykát, gazdájuk előleges megkérdezése nélkül, boldogabb jobblétre szállítottak. Én kifizetem a bevallott kárt készpénzzel s ezzel készen vagyunk.

De nem pulykákról és ludakról szólt a panasz csupán, hanem arról, hogy a gargóvidéki leányok és menyecskék igen szépek s a férjek és vőlegények féltékenyek a becsületükre. Azt pedig a szabad-csapatárok nem igen veszik tekintetbe. Orol Krivánszky számított rá, hogy az ilyen fajtájú panaszt nem fogják elmondani Pálma grófnő jelenlétében, vagy ha hozzákezdenek, hát a gróf az első esetnél kikergeti a parasztokat a teremből. Azért marasztá ott a grófnőt.

Pálma pedig maga is ott akart maradni. Valami varázs volt ő rá nézve ebben a küzdelemben; a mit meg mer indítani egy ember tíz ellen, száz ellen, puszta kézzel, a míg azok mind tele vannak fegyverrel. S ő hitte azt, hogy annak sikerülni kell.

Néhány percz mulva beállított a terembe a parasztküldöttség, három öreg ember; de mind szálas, óriás alakok, széles kalapjaikat becsülettudóan két kézre fogták s megálltak egymás sorjában az ajtó mögött.

Orol Krivánszky konfidenter kiáltott eléjük:

– No hát, édes atyámfiai, mondjátok el, hány kacsát, hány libát sikkasztottak el tőletek a vitézeim? Megtérítem az árát.

– Ha csak kacsáról, libáról volna a szó, válaszolt az egyik öreg.

– Nos hát birkát, malaczot is vittek el? Ej a gonosztevők! Mért nem jelentették fel nekem?

Most már kettő is felelt rá.

– Nem birkáról, nem malaczról panaszolunk itt! No hisz ugyan jó helyre jöttünk volna panaszolni!

– Hát mit bántottak még egyebet? Kérdé Orol, azzal a fertelmes vigyorgással szájszegletén, s gonoszul tekintve Pálma arczára.

Ekkor megszólalt Illavay.

– «Veszpilló!»

E szóra előlépett a harmadik öreg, vállaira omló ezüst fehér hajjal, a szokott népviselet darócz-czondrájában, derekán bőrtüszővel, lábain bocskorral, tenyerei kérgesek a munkától, arcza barna, mint a kordován és a szakálltarlótól borostás.

– Loquatur Veszpilló, mondá Illavay latinul.

És erre elkezdett a czondrás vén paraszt a legtisztább válogatott latin nyelven beszélni, a hogy csak Cicero beszélt és Tacitus irt valaha. A gróf, ki maga is nagy tanulmányozója volt a római klasszikusoknak, eleinte a bámulattól volt meglepetve, hol veszi magát ily magas fokú műveltség egy közönséges parasztnál, a kinek a hivatala Veszpilló, sirásó? Később aztán elszörnyeszté a stylgyakorlat tartalma: vérlázító gonosztettek, merényletek lánczolata, a miket fényes nappal és sötét éjjel elkövettek az ő meghívott barátai: oly undok meggyalázásai az emberi jobb érzéseknek, hogy azoknak hallatára aggódva nézett a gróf leányára: nem sérti-e halálra annak a lelkét e szavak hallása; bárha nem értett nyelven hallgatja is azokat végig.

A sirásó szép concis tropusokban és periodusokban adá elő a felpanaszolt sérelmeket; nem vétett sem az ornata syntaxis, sem a prosodia ellen s mikor elvégezte szónoklatát, visszalépett társai közé.

– Mit tetszik ehhez szólni? kérdé Illavay átellenesét.

– Ejh, én nem tudok diákul! Kiálta az fel hevesen.

– De a tisztelendő úr csak tud?

Az oldalán ülő reverendás igazán megharagudott ez interpellátióért.

– Tudok! De nem ilyen stylus culinarison, mint ez a paraszt.

– Stylus culinaris (dörmögé hüledezve a gróf) nec Seneca eloquentius. (Seneca sem szólt ékesebben.)

A pap se tudott deákul. Furcsa pap lehetett.

– No majd megértik ezt a haditörvényszék előtt, szólt Illavay, a hol találkozni fogunk.

A fegyverhordó urak az asztal körül szemre-főre kezdtek nézegetni, úgy látszott, mintha semmi kedvük sem telnék az ügy ilyetén folyamatában.

Most mindjárt kipattan valami! Hiszen a szwornoszt tagjai többnyire iskolavégzett tanulók; a tót diáknak pedig második anyanyelve a latin s «ezek» között egyetlen egy sem akad, a ki a latinul elmondott panaszra egy védelmet, egy czáfolatot tudjon felhozni a patronus úr előtt, a ki most már maga is kezdi igazán nem tudni, hogy miféle emberekkel van dolga?

Mintha «hivták» volna, jött be e nehéz pillanatban a háznagy úr s egy levelet sietett kézbesíteni Orol Krivánszkynak, a mit most hozott egy lovas futár. A vezér felszakítá azt s a csinált meglepetés szörnyűködésével ütött az átfutott levélre.

– Itt van ni! Bajtársak! Épen most irja a főparancsnok, hogy azonnal útra keljünk és dispositiói szerint vegyünk részt egy fontos diversióban a felföldön. Semmi haladék! Kiki csapatjaihoz siessen azonnal! Fél óra mulva indulnunk kell a hadjáratba, vitézeim!

A vitézeknek soha jobbkor nem jöhetett volna ez a parancsolat; kiki abban serénykedett még csak, hogy a mi bort a kezeügyében talál, azt szégyenszemre megivatlan ott ne hagyja.

– Cousin úr, szíveskedjék a málháimat összecsomagoltatni, szólt a vezér bizalmasan, s aztán Illavayról is kegyeskedett megemlékezni: Szolgabiró úr pedig gondoskodni fog a hadtestem podgyászai számára kirendelendő forspontokról.

– Már gondoskodtam, felelt rá Illavay, s a helyéről sem kelt föl. (Hanem azok furcsa forspontok voltak.)

Arról, hogy a libákban, malaczokban – és egyebekben emelt kárt ki téríti meg? természetesen szó sem volt többé. – Kérdezi is azt valaki, mikor a katonák masiroznak?

Orol Krivánszky hozzáfogott a búcsúvételhez. Előbb a grófon kezdte; mondott neki mindenféle üres phrasist, a milyent búcsúzáskor szokás mondani. Hanem a gróf kezét nem sikerült parolázásra elkaphatnia; mert arra épen nagyon ráért a köhögés s szüksége volt a kezére, hogy a száját eltakarja vele. Temetvényi gróf nem nyujthatta a kezét annak az embernek, a ki az egyenruha oltalma alatt annyi galádságot tett és engedett tenni, mint a mennyivel őt egy jobbágya itt e helyen bevádolá.

Hanem Pálma nem értett azokból semmit. Nem volt csoda, ha meghagyta fogni a kezét, azt a szép fehér kezet, a minek a kisujján a Stella ragyogott. Hisz az is megengedett szokás, hogy a szívesen látott vendég a család legszebb, legbájosabb tagjának a kezét, búcsúzáskor, a két keze közé fogja, s áhitatosan ajkaihoz emelje.