Part 8

Itt azután Ferencz körülkapta a korcsmárost s rábeszélte nagy alkudozás után, hogy fogasson be a szánjába s vitesse őket egy várossal odább. Az alatt, a míg ő felszerszámozni segített, Soma urfi, meg Koczur az utolsó falatig fellakmározták a paprikás csirkét; Ferencz urnak nem hagytak egyebet, mint szalonnát, kenyeret. De hiszen az is nagyon jó.

Azaz, hogy nagyon jó volna, ha az ember békében megehetné.

De alig ült le Ferencz az asztalhoz s alig mártotta bele a paprikába az első késhegyre szúrt fagyos szalonnát, a mint Soma urfi egész tüntető zajjal kelt föl az asztal mellől s aztán büszkén kikorcsolyázott a szobából, maga után intve Koczur barátomat is.

Ferencz bizony nem kérdezte tőlük, mi bajuk.

Két harapásnyi szalonna után ismét bejöttek mind a ketten, feltett sipkával, kard az oldalukon. Koczurnak a kezében egy pár nyeregpisztoly.

Ott megállt Soma urfi a szalonnázó nagybátya előtt, egyik tenyerét az asztalra terpesztve, a másikat a csipőjére nyugtatva.

– Uram! kezdé erőltetett, haragos hangon. Ön engem halálosan megsértett. Ön engem bolondnak nyilvánított a haditörvényszék előtt. Az Opatovszky-Apátváry név nem türi el ezen szennyfoltot. Ezért ön meg fog velem verekedni életre-halálra. Itt a pisztolyok. Válaszszon közülök.

A szekundáns odalépett Illavay háta mögé a két pisztolylyal s azt sugá a fülébe:

– Ne féljen a tens úr. Kenyérgolyóbisokat tettem beléjük.

Illavay ráförmedt Koczurra kegyetlenül.

– Ejnye, már micsoda perfidia ez? Hát illik a szekundánsnak az ellenfél fülébe sugdosni? Kikérek minden czimboráskodást. Opatovszky-Apátváry Soma urnak tökéletes igaza van, a midőn tőlem felvilágositásokat kér. Mert ugy-e bár, tisztelt uram, a lovagiasság szabályai szerint méltóztatik azt tudni, hogy a kihivás mindig alternativával jár; vagy felvilágosítást kell adni, vagy megverekedni.

– Igen! igen! helyeselé Soma urfi, vérszemet kapva azon, hogy meghátrálnak előtte. Halljuk a felvilágosításokat! Aztán folyjon a vér.

– Hát, lássa, kedves Opatovszky-Apátváry Soma, szólt Ferencz, egy új darab szalonnát szelve le a szegedi bicskájával (még azt is meg akarta enni halála előtt), tehát az egészen igaz, hogy ön igen előkelő családból való, de már megengedjen, szent Dávid király még önnél is magasabb családból való volt, azért még sem tartotta szégyennek, mikor észrevette, hogy Ákis király meg akarja öletni, bolondnak tettetni magát.

Soma urfi erre féktelen kaczagásba tört ki.

– Szent Dávid király, hahaha!

Azzal vége volt a haragjának, odaborult a szalonnázó nagybátya nyakába, «bizony csak nagy bolond maga! Tökéletes bolond; nem lehet magával összeveszni!»

S úgy el tudott kaczagni Ákis királyon meg szent Dávid királyon, mint egy gyerek.

– Hallja, ha én megkapom a nagykoruságot…

(Szokása volt, hogy ha a phantasiája valami hazugságba belesegítette, mire azt két-három embernek elmondta, már maga is hitte, hogy igaz.)

– Hát ha én megkapom a nagykoruságot, akkor én magát megfogadom – udvari bolondomnak.

– A bizony nagyon jó lesz.

– De nagyon jó fizetést adok ám. Mi fizetése van most a tutorságért?

– Semmi.

– No hát én tízszer annyit adok!

S ezt ő nem élczből mondta. Komolyan meg volt felőle győződve, hogy ha a semmit megátalkodottan sokszorozzák maga magával, utoljára mégis csak nagy summa jön ki ebből.

– De hát akkor aztán Koczur barátunkból mi lesz?

– Oh azt is megtartom udvari bolondnak. Hétféle udvari bolondot fogok tartani. Ezt már én kigondoltam szépen. Az egyik olyan lesz, a ki a kutyaugatást tudja utánozni s a kutyákat összeveszíti; a másik lóháton komédiázik, az orrán póznát balancziroz; a harmadik olyan bolond lesz, a ki versben tud beszélni; a negyedik, a ki a szájával muzsikál, trombitál, hegedül, pikoláz; az ötödik ezermester lesz, elchangirozza egyik embernek a fejét a másikéval; a hatodiknak az a dolga lesz, hogy a többiek bekenjék a képét s eldöngessék, aztán ordítson, de úgy, hogy nevetni lehessen rajta; magának pedig csak az a dolga lesz, hogy mindig vicczeljen, egyebet ne csináljon, csak vicczeljen.

– No az bizony jó hivatal lesz. Hanem hát már most erősítsük meg magunkat mind a hárman s legyünk okos emberek addig az ideig, a mig Petrőczfalvára hazaverekedünk, mert ha elcsipnek bennünket ezekben a honvédattilákban, majd nem hiszik ám el, hogy csak tréfálunk s egymás bolondjai vagyunk.

Az intés használt; Soma urfi belehagyta magát burkolni a bundába s föltétetni a szekérre. Ott azután a sok kiállott ijedtségtől, meg a hevenyében bevágott bortól el is aludt azonnal.

Illavay nagy gyönyörüséggel nézegetett rá vissza a kocsiülésből, – milyen szépen alszik – a drága kincs!

OROL KRIVÁNSZKY.

A fergeteg elvonult a vidékről.

Villámlott, dörgött a Tisza, Duna partján: az nem látszott, nem hallatszott ide.

Ferencz szerencsésen hazaérkezett a védenczével s otthon aztán föltette magában, hogy többet nem ereszti ki a szárnyai alól, akármit határozott is a vármegye.

Azt hitte, hogy majd megszoktathatja szép szóval, jó bánással, szelidebb mulatságokkal, attól sem restelte a fáradságát, hogy egy-egy tudományból – úgy sétálás közben – ebéd fölött, peripatetikus módon valamit verjen a fejébe, a mi azonban nehezen ment, mert olyankor Soma urfira mindjárt ráért a dudolási kedve s utoljára is azzal végezte a leczkét, hogy «úgy se lesz én belőlem se pap, se doktor, se mérnök, se prókátor, hát minek tanuljam én ezeket?»

De hát igazi úr sem akart belőle lenni. Ahhoz meg lusta volt. Vadászni csak úgy szeretett volna, ha a vaddisznó előbb összehagyta volna kötni a négy lábát, meg ha a kályhát is utána vitték volna, hogy neki vethesse a hátát; ha meg lóháton indult el valaha, vagy a ló jött haza sántán, vagy ő maga. A képe mindig össze volt karmolva a szolgálókkal való hanczuzástól; ezen tul nem ment a szenvedélye. Hanem a helyett naphosszat eltörte a fejét azon, hogy lehetne valakit bolond módon feltréfálni? A gyámjának minden nap volt valami hallatlan nagy galiba elintézésével dolga, a minek az uraöcscse volt a mestere. De hát ráért most. Tél volt az idő, útcsináltatás, határjárás pihent s ebben az esztendőben nem pörölt senki. Szükség sem volt biróra.

Ezalatt Illavay bizony arra is ráért volna bőven, hogy Gargóvárát meglátogassa, hanem ennek az a talányos levél Pálma grófnőtől, egészen útját állotta: «Ne jöjjön, a míg én nem hivom».

Nem sokára hazaérkezte után ez a talány félig-meddig meg lett oldva. Az alszolgabirája tudósítá róla, hogy Gargóvára helyőrséget kapott; császári csapatokat, a miknek egy része a faluban, más része benn a városban van elszállásolva.

Ferencz kezdte most már érteni a dolgot. Pálma grófnő azért irta, hogy ne jöjjön oda, mert félt, hogy valami kellemetlenség fejlődhetik ki a kétféle vendég között. Pedig kár volt ettől tartani. A szolgabiró a császári seregre nézve is csak úgy szolgabiró, mint a parlament seregeire nézve, az egy neutrális közeg, a kinek kötelessége a háboru közepett védeni a rendet s a két hadviselő között a népet. A mit azok meggyújtanak, azt az ő dolga eloltani.

Hamar kitalálta azt is, hogy ez a gróf saját akaratával következett így. Ezért volt az a megrettentés az U. S. S.-től, hogy indokolva legyen a védelem kényszerüsége. A gróf fél a rettenetes Szwornoszttól. Úgy tesz, mintha félne.

S ezúttal Illavay egészen igazságtalan volt a gróf iránt. Temetvényi valóban félt.

A félés, gyanakodás különben normális állapota volt kedélyének. Mindenkitől tartott s minden rosszat lehetőnek hitt.

Egyetlen egy embere volt, a ki teljes bizalmát birta.

Egyszer már találkoztunk vele: ez a háznagy; valami középlény a komornyik és titkár között. A gróf külföldön laktában, diplomatiai pályafutása alatt szerezte őt, franczia volt; monsieur Cousin volt a neve, a mi aztán igen kellemesen hangzott, mikor a gróf így szólt hozzá: «mon chér Cousin», azt hitte az ember, hogy valami «unokaöcs»-ről van szó, kivált a ki nem tudta, hogy «Cousin» annyit is jelent, hogy «szunyog».

Ez az ember intézte az egész háznak a sorsát évek óta. Más ügyvéd nem adhatott tanácsot a grófnak, ha pere volt, más orvos nem rendelhetett neki gyógyszert, ha beteg volt, csak a ki Cousin urnak a placetumát birta.

Kereste is a kedvét minden ember: a tiszttartóktól kezdve a cselédekig. Tudták a nevenapját, születésnapját, s olyankor meg karácsonykor, újévkor se kicsiny, se nagy el nem mulasztá ajándékaival kifejezni mélységes rokonszenvét iránta.

Egyedül Pálma grófnőnek volt bátorsága nyiltan is tudatni vele azt az ellenszenvet, a mit titokban minden ember osztott. Soha sem tűrte el, hogy mikor ő az atyjával beszélni akar, Cousin is a szobában legyen. Ez azonban lehet, hogy ismét csak Pálma grófnő különczségeihez tartozik; hisz ő még csak egy társalkodónőt sem türt el maga körül soha. Próbálta, de egygyel sem tudott megférni. Annyi követelései voltak egy társalkodónő irányában, hogy a gróf azt mondta neki: «jaj kedvesem, ha én egy ilyen, ennyi erénynyel és tökéletességgel felékesített némbert találok a földtekén, azt én rögtön elveszem feleségül». – Tehát meglehet, hogy Pálma ellenszenve Cousin iránt csak az ő kedélyének alapszine volt.

Hanem annál nélkülözhetetlenebb volt a grófra nézve. Az ordinarius nem ismeri úgy a megszokott betegét, mint Cousin úr az ura kedélyének hypochondriáit.

A gróf legelőször is véghetetlenül unta magát. Vén embernél uralkodnak a reminiscentiák. Ilyenkor tél idején uri cercle, jours fixes, konferentiának nevezett hirhordás, diplomatiai intrikalátogatások és receptiók, concert spirituell és szinházlátogatás s aztán éjfélután reggel öt óráig magas pénzben játszott tarokk-partie szokta kiegészíteni az életrendet; most az mind eltünt. Nincs se szinház, se udvar, nem lehet komédiát se nézni, se játszani. Esténkint úgy jön, mintha fel kellene venni a fekete frakkot s menni a megszokott társaskörökbe – hol vannak azok hát! A környékbeli apró földesurak magok is otthon ülnek e szívnyomasztó időben, a mikor még ujságot sem lehet kapni, se Pestről, se Debreczenből. A külföldi lapok is egészen arra valók, hogy felbontatlanul heverjenek az asztalon. Az egyetlen zenehang Pálma zongorajátéka; de az is, mikor atyját közelítni látja, egyszerre a skálákat kezdi eljátszani. Nincs egyéb rendes dolog, mint reggel a várkápolnában meghallgatni a misét páter Kiripolszkytól, a kinek a nevét a gróf soha sem tudja megtanulni. A páter ugyan tarokkozni is jól tud, s a partiet ki lehet egészíteni a tiszttartóval, a ki szintén celebritás e szakmában s azok el is játszanak szivesen délutáni két órától reggeli hétig, – egy századrész krajczárban pointjét, csakhogy olyan mesquine modoruk van a játszásnál, bizonyos stereotyp bundaszagú kifejezésekkel: «habeat sibi!» ha a pap veszi fel a talont; «birja békével!» ha a tiszttartó «ugrik be;» «non fuit militum», ha a jobb talont otthagyta. – «Padra vele», mikor kontrát izennek; «fogom a fülit», mikor a királyt elütik; «mint a kijáró kutyát!» mikor felülütnek; minden kártyának van náluk valami gúnyneve, aztán minden játék végén összevesznek, a gróf megunta őket az első rencontrenál s azontul csak a végső kétségbeesés birta rá, hogy ott maraszsza őket egyszer-egyszer.

Vadászattal ugyan mulathatta volna magát, de ettől meg mr. Cousin vette el a kedvét, folyvást ijesztgetve őt a rémhirekkel, hogy az erdők tele vannak orvvadászokkal, a miben lehetett is valami igaz.

S mégis itt kellett ülnie, mert az országgyülésen erősen vellicálták, hogy az «absentisták» vagyona az állam részére elkoboztassék.

Kedvencz olvasmányait a franczia és angol forradalmakról pedig mind elvitte magával a szolgabiró. Pálma mind kiszedte azokat a kisebb könyvtárból. Volt ugyan az irószobai könyvtáron kívül, a miben a modern művek álltak, még egy nagyszerű pompás könyvtár is a kastélyban, nemcsak látványnak pompás, gyönyörű díszkötésű foliánsaival, de valóban ritka, belbecsre értékes munkák tárháza. Csak volna, a ki kikeresné közülök, a mi az unatkozónak a kedélyállapotához a legjobban hozzáillik. – Ilyen is akadt. – Nem kétkedünk rajta, hogy Cousin úr volt az a gyöngéd-figyelmű házibarát, a ki egy napon odaescamotirozta a kis könyvtárba a nagyból Schlüsseln von Suderburg ritka könyvét a német parasztlázadásról, aztán meg Pistoriusnak Berlichingeni Götzről irt művét s ezeket nagyhamar megtalálta a gróf. És azután egészen beléjük veszett.

«Egészen azok a viszonyok, a mik akkor voltak, mondá Cousin urnak, egy-egy nevezetes szakasznál, akkor is a «bocskor» volt a jelvény, a mely alatt a parasztok harczoltak: hát itt nem minden ember viseli-e ezt a symbolumot. Nem valóságos «Käsebruder» szövetség-e ez itt? Mind sajtot esznek. Így osztották fel a földbirtokot a «Hungerbergnél», a «Bettelrainnál», mint most mi nálunk. Hát a Hans Müller 12 artikulusa! Itt van mind a szemünk előtt! szóról-szóra! – Még arra is rájött a gróf, hogy ennek a Berlichingeni Götznek az arcza, termete tökéletes hasonmása – Illavay Ferencznek, a hogy a Sartorius munkáját illustráló rézmetszetekből kitünik. Ez az a parasztok élére állt vaskezű nemes: izről-izre ugyanaz! Ezt beledisputálta magába a gróf s Cousin úr segített őt e véleményében megerősíteni. A bocskoros parasztok úgy hallgatnak Illavayra, mint a prófétájukra.

Azt a vasgyűrűt is Cousin úr praktizálta a gróf megszokott sétautjába. A gróf tehát komolyan félt.

Azt gondolta, hogy már a nyakán van a «stauromachia».

Jól kifőzte a dolgot Cousin urral.

Egy napon a háznagy elutazott valamerre: csak a gróf tudta, hová? A császári dandárparancsnokot kereste fel egy közel eső városban, a kivel közölte azt a bizalmas titkot, hogy a gargói várkastély ura igen szivesen elfogadna téli szállásra egy detachirozott csapatot, ellátva azt minden szükségessel.

A dandárparancsnoknak épen semmi oka sem volt a rendes hadcsapatai közül akármelyiket is magától elhagyni, a téli hadjárat el volt határozva, neki előre kellett nyomulni, hanem azt mondta, hogy ha olyan nagyon utolérte a grófot a vendéglátási vágy, más szóval, ha a parasztjaitól olyan nagyon fél, meghívhatja a kastélyba a morva határszélen portyázó szabad csapat vezérét; a ki valószínüleg igen derék ember; – s ezzel aztán mind a hármukon segítve lesz, a grófon is, a szabadcsapat vezérén is, meg a generálison is, a ki legjobban fog rajta örülni, ha ezt a «derék embert» távol tarthatja a testétől.

Cousin úr már a bevégzett ténynyel jött haza a várba. Megérkezik a derék lovagias Orol Krivánszky szabadcsapatja Gargóra.

Pálma grófné nagyon boszus volt, mikor ezt meghallotta.

Azért irta Illavaynak azt a levelet, hogy ne jöjjön addig hozzájuk, míg ő nem fogja hívni.

A míg Illavay odajárt az unokaöcscsét visszavinni a végveszély torkából, az alatt meg is érkezett a mentőcsapat, el is helyezkedett részint a várkastélyban, részint a faluban. Lehetett a számuk valami háromszáz.

Mikor Illavay visszatért, nem sokára hallá is hirüket a környékbeli biráktól, a kik feljöttek hozzá panaszt tenni, hogy micsoda garázda nép került most közéjük, ki tudja honnan keveredtek ide? Hogy nem jó járatban vannak, az bizonyos. A mit a szemük meglát, azt a kezük ott nem hagyja. Papot is hordanak magukkal, de a mit az prédikál, azt nem jó meghallani emberi füleknek. Legjobban meglehet velük akadva maga a gróf, mert a kastélyban olyan dorbézolást visznek véghez, hogy nincsen az a kocsma.

Illavay szép csendesen összeszedte a bejelentett adatokat, hogy megismerje, miféle természetű bajjal van dolga, s aztán épen olyan csendesen megtette az intézkedéseket, hogy ezen a bajon segítsen, mihelyt a beavatkozásra illetékes helyről fel lesz szólítva.

Egy reggel aztán kapott egy levelet Pálma grófnőtől.

«Jöjjön! És szabadítson meg bennünket – a barátainktól.»

Olyan rövid és kategorikus volt a felszólítás. Pálma grófnő nem is kételkedett benne, hogy Illavay tökéletesen bír azzal a hatalommal, hogy alkalmatlan hadcsapatokat egyik helyről a másikra dislokáljon.

Illavayban volt annyi emberi rossz indulat, hogy előbb jót nevetett magában ezen a dolgon. Az ember nincs csupa lépes-mézből. Még a messiásokról is vannak olyan legendák, hogy azok is szerették az olyan embereket feltréfálni, a kik maguk keresték maguknak a bajt s ez valóban olyan eset volt. Temetvényi gróf maga hivta be a kastélyába a «svornostot», a mitől, úgy mutatta, hogy fél. Most aztán szeretné a «fölvett talont leskártolni». Így mondják azt a tarokjátékban. S ilyenkor bizony minden ember nevet a játékoson, a ki «matadort» keresett, aztán «Pub»-okat kapott. Erre mondhatná páter Kiripolszki, hogy «habeat sibi!»

Ha megfogta őket magának, hát már most mulassa magát velük. – Megbocsáthatjuk Illavaynak azt a kis gonoszkodó nevetést e tréfa fölött; annyival inkább, hogy azért ő nem vette tréfára a dolgot, hanem a mi tudományában állt, azt alkalmazásba illeszté: felhivatta a környékbeli falvak előljáróit, értekezett velük, utasításokat adott nekik, minden intézkedést megtett s másnap délre bejelenté hivatalos látogatását a gargói várban. Nem is csinált belőle valami különös nagy titkot, hogy Orol Krivánszky úrnak a szabad csapatját szándéka van a maga járásából eltávolítani; a szomszéd járás szolgabirója aztán adja tovább «per schub», aztán majd csak kitolják a határra. Így szokás az. Van a szolgabirónak brachiuma is: meglássuk, hogy mekkora?

Ha ő merte arra a szóra: «a szvornost sok», azt felelni: «én több leszek!» hát már most váltsa be a szavát.

– No, barátom Soma, mondá Ferencz henyélő úröcscsének este, mikor a másnapi úthoz készült, most van ám itt az alkalom megmutatni az embernek, hogy milyen nagy a bátorsága a hazáért. Ön mindig azt veti a szememre, hogy elhurczoltam önt a dicsőség mezejéről; hát már most gyerünk vissza, én is megyek. Itt az ellenség, a kit szét kell verni, még pedig egy bájos szép hölgynek a megszabadításával összekötve, a kinek a szemeláttára fogjuk elkövetni lovagi hőstetteinket. De hát én tartok tőle, hogy majd én magam, mint afféle civilista, nem imponálok eléggé az ellenséges hadfiaknak; azért nagyon jól esnék a kezemre, ha ön is velem jönne vitéz bajtársával együtt. Ha önök ebben a zsinóros ruhában, kardosan, veres sipkásan felvonulnak velem, az ellenségnek mindjárt nagyobb respektusa támad.

Lehet, hogy ez is csak gonoszkodás volt Ferencztől, de az is feltehető róla, hogy komolyan gondolt arra, hogy unokaöcscsében a férfiasság önérzetét fölébreszsze, olyan alkalommal, a hol ha lesz is egy kis komoly tusa, azért mégis csak nagyobb lesz abban a lárma, mint az életveszedelem. Talán még az is lehető lesz, hogy ilyen bevezetés után, egy olyan eszményi alakkal való találkozás, mint a lovagkaland megszabadítandó hősnője, az ifju ember egész lelkületére megnemesítő fordulatot fog képezni.

Ő tehát a tréfás indítványban valami komolyat is gondolhatott.

Soma úrfi pedig azt egészen komolyan fogadta. A járó-kelő parasztoktól (a tót szeret dicsekedni) megtudott annyit, hogy az atyafiak készülnek erősen megrakni a betolakodókat, csak azt várják, hogy a szolgabiró közéjük menjen, s megjelenésével törvényesítse önvédelmüket. Olyan csata lesz, a melyikben az ellenség fog szaladni. Itt még vissza lehet szerezni az elvesztett hősi hírnevet. – Koczur barátunknak egész napestig töltényeket kellett csinálni a pisztolyokba. Soma úrfi tömérdek szwornosztot meg akar lőni. Aztán a kardot kellett segítenie kiköszörülni. Meg a vívóleczkét is végig kellett próbálnia az úrfival, neki természetesen plastron nélkül. Alig akart lefeküdni a Soma úrfi, olyan verekedő kedve támadt egyszerre. Hanem Koczurnak volt annyi essze, hogy lefekvéskor reszelt tormát kötött a saját talpára, mitől reggelre olyan hólyag támadt a lábán, hogy nem huzhatott rá csizmát. Ez nagyot lohasztott Soma úrfinak a harczi tüzén. Koczur nélkül nem érezte magát egy egész embernek. Miért kellett már neki épen most megsántulni. Haragjában jól végig kardlapozta a hű bajtárst ott az ágyban.

Azután nagyon meg volt akadva a harczi toilettel. Nagy baj volt, hogy a piros zsinóros attilát nem lehetett a köpönyeg fölé fölvenni. A szürke köpönyeg nem imponál annyira a népnek. Ellenben a piros sipka megteszi: az már akkor nagy respectust szerzett magának. Ő ugyan ezt nem a III-ik zászlóaljnál kapta, hanem még huszár korából maradt nála. Elindulás előtt elkezdett alkudozni a nagybátyjával:

– Hallja maga: én nem ülök maga mellé a szánkóba. Én lóháton akarok fölvonulni. A huszár imponál a népnek.

– Jó lesz biz az.

– Hát maga nem hoz magával kardot?

– Minek? Hiszen nem megyünk ma megyegyülésre.

– Hátha verekedni kell?

– Majd kérek kölcsön az ellenségtől.

– Maga mindig csak bolondozik. Hát még ki jön velünk?

– A János.

– Ez az egy szál hajdu? Aztán mi hárman támadjuk meg az egész tábort? Tréfál maga. Bizonyosan előre küldte már a fegyveres népet. Csak volt annyi esze.

Akkor aztán tartott Illavaynak praktikus előadást, hogy mikép kell a haditervet megcsinálni; ő ezt már mind tudja hosszú tapasztalásból. Illavay megköszönte neki, s igérte, hogy majd hasznát veszi a jó utasításnak.

Soma úrfinak előhozták a lovát, mire aztán ő büszkén előre nyargalt s mindig messze megelőzte az utána csilingelő szánt. Ez addig tartott, a míg a gargói határt el nem érték.

Itt a sűrű erdő közé mélyedt az út s abban nem tudhatja az ember, hogy mi lakik? Itt kezdett Soma barátunk csendesebben léptetni s aztán a szánkó mellett tartotta magát, s nagyon nézegetett jobbra-balra.

– Ferencz bácsi!

(Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy «bácsi!»)

– Gondoskodott-e arról Ferencz bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba kerülhessen: s elvághassa a visszavonulási utat?

– Gondoskodtam róla öcsém.

Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar; mert az erdő viszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját hangját megtízszerezve hallja visszatérni.

– Ferencz bácsi!

(A Gargó vár ormai kezdtek már az erdős hegyhát fölött kiemelkedni.)

– Én azt gondolom, hogy még sem jó lesz nekem ezt a veres sipkát a fejemen föntartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol van a táborkar? Nem volna-e jobb, ha a maga süvegét feltenném: magának van kalapja is.

– Osztom a nézetét, szólt Illavay, s azzal a kalaptokból kivevé a karimást, a fehér báránybőr süveget odaadta Somának, maga meg feltette a kalapot.

Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargó vár alól jön s négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt, vasvillákkal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött kaszákkal; fahid vezetett át a patakon.

Ezen a hidon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmennni.

– No mi baj? kérdé Illavay, a szánból visszafordulva.

– Nem akar ez a ló a hidra rámenni.

– Dehogy nem akar! Jámbor állat az; csak csettentsen neki a nyelvével. Vágjon a fejére, ha visszahőköl.

De a ló csak nem akart sehogy sem a hidra menni.

– No megálljon, majd átvezetem én, mondá végre Ferencz, s kiugorva a szánból, segítségére sietett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg a ló zabláját, az mindjárt szelid lett, mint a bárány s hagyta magát vezettetni, jókedvün prüszkölve. Nem is a ló volt az, a ki a hidtól félt, hanem a lovas.

Most már nem Ferenczbácsizott többet: kifakadt egész haraggal.

– Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak azért hozott ide, hogy felkonczoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen riha néppel egy Opatovszky nem harczol. Ágyúk ellen igen, de vasvillák ellen nem megyek!

Azzal leugrott a lováról s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne bukjék benne, neki iramodott a sűrű erdőnek, a hol legnagyobb volt a bozót: – hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy ne féljen semmit: ezek a mi saját embereink! – Nem hitt neki, nem is hallgatott rá: lóval sem lehetett volna utolérni, úgy elpályázott a cziherbe. Illavaynak nem volt mit tenni, mint a gazdátlan lovat kantárnál fogva vezetni a malomig, s ott rábizni a molnárra, hogy ha megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel rá s aztán vezettesse Gargóvárra.

Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt.

Azok mind az ő derék tótjai voltak, többnyire katonaviselt ember, azokkal rövid haditanácsot tartott s felosztva közöttük a teendőket, maga előre indult a szánnal: a népcsapatnak csak később kellett utána indulni.