Part 7

Ferencz meg volt felőle győződve, hogy mind ezt csakugyan látta a gróf s hogy a szvornoszt csakugyan rettenetes állat, mikor eleven, hanem arról is világos hite volt, hogy a grófnak van ezzel az önijesztgetéssel valami távoli czélja, a minek az útját egyengeti most.

Pálma meg az ő arczáról olvasta le ezt a gondolatot. S restelte a helyzetet.

– Ugyan atyám, ne csinálj belőle túlzott aggodalmakat. Hiszen tudod, milyen nevetséges kimenetelük lett Bécsben is ez embereknek.

Erre már épen indulatba kellett jönni a grófnak.

– Igen. Bécsben! Az intelligentia székhelyén, a hol a tulnyomó többség a német, de várd el csak, hogy mi lesz belőle, ha ide, a mi vidékünkre bekap a szvornoszt, a hol csupa tótok lakják az egész vidéket.

De már ezt nem engedhette Ferencz, hogy az ő tótjait bántsák.

– Legyen megnyugodva a gróf, ha az egész világ egy hullámzó tengerré válik is, ez a mi vidékünk megmarad szigetnek; s ha jön olyan idő, a mikor mindenki elpártol is a zászlójától, ez a nép el nem árulja hazáját és eddigi vezéreit soha. Itt, és csak itt, nyugton alhatik a gróf, mert hivei között van, a kik vérükkel is meg fogják védeni. Máshova bármerre menjen is, nincs biztosítva a vak sors szeszélyei ellen.

Észrevette, hogy többet is mondott, mint a mennyit kellett volna s tréfás hangulatba csapott át: «hát hiszen hozza ide az ujját az, a ki ezt a gyűrűt elvesztette róla, én majd a körmére koppintok!»

– No, no, uram, a szvornoszt «sok!»

– Én «több» leszek. Hanem hát, ha megengedi a gróf, térjünk át arra a komoly dologra, a miért ide hivatott.

– Hisz ez volt az.

– Ez a vaskarika? No, ennél én hát sokkal komolyabb dolgot hoztam. A magyar kormány elhatározta az úrbéri kárpótlások országos adóssággá tételét s én vagyok megbízva e megyében a kárpótlási tervezet kidolgozására.

– Nagyon szép, kedves barátom; de mit nyerünk mi azzal, ha ez el van is határozva s aztán időközben a magyar kormány parlamentestül együtt elmegy oda – a hova a bécsi wohlfartsausschuszok elmentek?

– Sokat. Mindent. A jobbágyságot, a mit a magyar törvény megszüntetett, semmi hatalom vissza nem állíthatja többé; s az egyszer elfogadott kárpótlást, akárki legyen úr ebben az országban, teljesíteni fogja. Egyébiránt olyan könnyen nem bukunk ám meg.

A főúrnak a termete kezdett felmagasodni. Kiváncsivá volt téve.

Most azután felhozatta Ferencz a kidolgozott munkálatát s meghagyta azt tekinteni Ferdinánd grófnak és Pálma grófnőnek.

Nagyon érdekes olvasmány volt az. Az utolsó szó ez volt benne: «egy millió».

Egy millió.

Ez az egy szó, a mire nincsen cadentia.

Ennyi volt a nyerendő országos kárpótlás úrbérváltság fejében a Temetvényi-család részére.

Az egész lemenő hold – újra fenn a láthatáron!… Ime az elsülyedt palota újra kiemelkedik, mint egy varázsszóra, a czímeres erkélyéig, a díszlépcsőzetéig, egész a küszöbéig! a nagy családi név újra feltündököl; a gazdag ember insége megszünik! S mind ez itt áll készen; nem kell hozzá egyéb, – csak egy kis hűség.

Temetvényi Ferdinánd nem birta eltitkolni kedélye gyökeres kigyógyulását az alapos értesülés után. Nem aludt el már beszéd közben minden óranegyed alatt, nagyon eleven lett. Még ébren sem látta a rossz álmokat, a miket máskor sorba mesélt. Bort hozatott a thea mellé: régi, félretett palaczkokat; s ott hagyták a theát, poharaztak.

Pálma grófnő leült a zongorához és csárdást játszott, a gróf a vacsora végén még áldomást is mondott arra a bizonyos nagy hazafira, a ki a mikor Bécsben járt, a Mehlmarkton megállva, egy gyermeket a karjára vett, s azt mondá: «ezeké a jövendő szabadság országa!» – Vendége kitalálhatá, hogy ki volt a felköszöntött, azért ha a nevét nem mondta is ki a felköszöntő.

Egészen meg volt gyógyítva a gróf e naptól fogva. Még az U. S. S. betüs vasgyűrűtől sem félt többé. Olyan nagy kuruzsló volt ez az Illavay…

A MIÉRT NINCS KÖSZÖNET.

Másnap alig akarta elereszteni Illavayt a gróf. «Mikor jöhet el megint? – Két nap mulva? Három nap mulva? De egy hét alatt bizonyosan!»

«Mihelyt a gróf kivánni fogja.»

De hiszen várhatta azt Illavay. Ki volt már gyógyítva a beteg.

Hamarább, mint a hét letelt, Pálma grófnőtől kapott egy levelet. Nem igen volt «édes levél». Ez állt benne:

«A míg én nem hívom, addig, kérem, ne jöjjön hozzánk.»

Furcsa levél! – Visszafelé invitálás!

Ott valaminek történni kellett.

Azonban nem sokat törhette ezen a fejét, mert ugyanazon póstával érkezett egy másik levele is, Koczur szépséges kézvonásaival, a mibe csak ennyi volt öklözve:

«Pátrónus uram! Siessen, ha jó dolga van. Soma barátunkat főbe akarják lövetni. Itt vagyunk Szélaknán. De visznek bennünket odább – vason – a míg haditörvényszéket kapunk.»

– Tyhü! Lánczhordtát! kiálta föl Ferencz. Megmondtam, hogy valami bolondot csinál az a fiu! s ez a mamlasz nem irja meg egy szóval sem, hogy mi történt?

Rögtön befogatott a szánkóba, s míg az elkészült, irt az alszolgabirájának, hogy végezze helyette a teendőket, aztán a bundájába vetette magát s nyakába vette a szomszéd vármegyét.

A hajdut ezuttal jónak látta nem vinni magával.

A legelső állomásnál, a hol megetettek, alig szállt le a szánkóból, röptiben elfogta, azon bundástul, egy hosszú kabátú és hosszú szakállú polgártárs, a ki szörnyen elkezdett hálálkodni Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének s igyekezett Illavay téli keztyüit megcsókolni, a mért ez a nagy szerencse történt vele.

Ferencz ráismert a polgártársra. Rokomozer volt az: a derék ember, a kinek az volt az életfeladata, hogy faluról-falura járva, az emberiség által elnyűtt vászonmaradványokat összegyűjtse. Ezt természetesen ismerte három vármegye.

– No, Rokomozer, hát mért örül olyan nagyon az én láthatásomnak?

– Mert épen csak úgy küldi elém a Mindenható a tekintetes urat, mint Illés prófétának a tüzes szekeret! Épen most jövök a táborból s a tekintetes úrért imádkozom az egész úton.

– Hát mit keresett a táborban?

– Mit kerestem? Mit kerestem? Egy kis pénzt kerestem. Egy pár láda flanellinget vittem utánuk. Tudtam, hogy szükségük lesz rá. Szegények majd megfagynak ebben a kriminális hidegben; abban a vékony kis honvéd áttilában; némelyiknek köpenyegje sincs.

– No hát jó kelete volt a flanellingnek. Hát az én öcsémet nem látta-e?

– Jaj dehogy nem láttam! Lehet is azt nem látni! De bár soha sem láttam volna! oda van, vége van! Siessen, szabadítsa meg a tekintetes úr, a míg nem egészen oda van!

– S vele együtt önnek is az egész nyeresége a flanellrekliken.

– Ejnye, de kitalálja a tekintetes úr.

– De hát minek adott neki kölcsön. Nem megtiltottam már elégszer?

– Hát mikor olyan szépen tudott sírni. Meg is ölelt, meg is csókolt, a mikor meglátott. Aztán a második szava mindjárt az volt, hogy neki pénz kell, sok: mert különben főbe lövi magát. Elvesztette a compánia pénzét, bugyellárisostul; ha helyre nem teszi, meglünek neki. Mondtam, hogy nem adok én magának pénzt, úrfi; mert maga még nem nagy kóró (értsd: nagykorú); de megesküdött rá, hogy a generális becsületszavára mondta neki, hogy a mint a főkormánybiztossal beszélhet, azonnal kinevezteti nagy kórónak; mert akkor ő kezébe kapja a birtokát, s maga állít ki egy lovas-csapatot, elül-hátul megvasalva. Hát elhittem neki. Odaadtam, a mi pénz volt nálam, felét. Adott róla irást. Másnap megint megfogott. Szerencsétlenül járt az éjjel: a kártyán mind elvesztette a pénzt. Most már igazán agyonlövi magát, ha a többit is oda nem adom. Hát mit csináljon az ember? Hiszen nem vagyok kőből! Mikor olyan szépen tud sírni. Még olyan szépen nem láttam senkit sírni, a kinek kard volt az oldalán. Oda adtam a másik pénzt is. Harmadnap hallom, hogy valami rossz fát tett a tűzre; vasra verték, profusznak adták s akarják fejbefelé lövöldözni. Isten a világon! Az én flanellreklijeimnek az ára! Nem merek haza menni a feleségemhez! mind a hét gyerekem földönfutó lesz, ha az úrfinak a fejébe belelőnek. Nem bánom, lőjenek el mellette jobbrul is balrul is; de csak bele ne egészen. Minek az a bolondság. Siessen a tekintetes úr, míg meg nem teszik.

– Jól van Rokomozer, hát csak üljön föl ide mellém, aztán majd vezessen útba; ön már tudja, hogy merre lehet feltalálni a magyar tábort?

– Megtalálni! Megtalálni! De odatalálni! sopánkodott a hosszúszakállú polgártárs. Mindenütt útban vannak, a császári ármádiák: iszonyú lovas, meg ágyu! Aztán minden embert elfognak, a ki rajtuk keresztül akar menni.

– Majd elkerülünk valamerre, a hol a falunak nincsen szája.

Ferencz sietteté a kocsisát s maga mellé ültetve a polgártárst, annak az útmutatása szerint neki vágott a világnak. Könnyű volt most. A szánnak nem kell országút, a szép hómező torony irányában járható; ha egyszer-kétszer beledőlnek is az árokba, mulatság az, nem törik bele se csont, se kerék; a Nyitrán és a Garamon át pedig mindenütt hid van jégből. Csak akkor pihennek meg, mikor a nap lemegy, s a hold még nem jön fel: egy szőlőkert ajtó nélküli kunyhójában. Ott sem alhatnak, mert vigyázni kell, hogy a lovakat le ne vágják a farkasok, a miknek a vonítása kihallik a berekből. Legnehezebb munka az előfogatváltás. A végett Rokomozernek kell begyalogolni a faluba s megvesztegetni nagy pénzzel egy-egy forspontos gazdát, hogy jöjjön el a szomszéd határig fuvarba. A Garamon túl már az utolsó hajtásra alig lehetett így is kapni vállalkozót. Egy hazatérő osgyáni fazekas hagyta magát utoljára is rábeszélni, hogy az üres szekere elől kifogja a három lovát s azt a szolgabiró úr szánkója elé befogja. Az is beszélt rémséges dolgokat, hogy milyen lehetetlenség most a sok vértes csapaton keresztül a magyar táborhoz eljutni. Illavay adott neki még egy százast s mindjárt lehető lett minden.

– Bizony Isten, annyi pénzt elherdál a tekintetes úr ezen az úton, a mennyiért három ilyen úrfit lehetne készen venni. (Ő nyilván csak annyira becsülte az úrfi effectiv értékét, a mennyivel az ő neki adósa volt.)

Tehát ismét neki erdőnek, bereknek!

Az osgyáni fuvaros pedig nem volt ezen a vidéken otthon. Az utazók úgy eltévedtek utoljára, hogy meg kellett állni, tájékozniok magukat.

– Jó helyen járunk, mondá Illavay. Hallja ezt Rokomozer?

– Én hallom. Mondá az, és reszketett a hosszú szakálla, de csak a fuvaros is meg ne hallja! Jó, hogy le van kötve a sipkája a két fülére.

A mit olyan jó volt az egyiknek hallani, a másiknak meg nem hallani, az egy kis ágyuzás volt.

– No, hát most csak arra felé hajtsunk.

A mint aztán a szőlőhegyek közül, árkon, bakháton keresztül kiértek, egyszerre megnyilt előttük a tájék.

Ismerős táj.

Szemközt csalitos halmok; balra, a jegenyefákkal jelölt út mentében egy úri lak, beárnyékolva zuzmarás fenyőfákkal. Az úri lak kéményei füstöltek; hanem a csalit halmai is füstöltek, de nem a kéményektől. Ott egy kis ütközet volt.

– Itthon vagyunk már, sóhajta fel Illavay.

– Itthon bizony; rebegé Rokomozer. Az ott a dolnavári kastély.

– Az ott a magyar tábor.

– Jó lesz sietnünk félre az útból; oda a kastélyba. Nagyon szivesen látják ott a tekintetes urat. (Ott lakott az elpártolt menyasszonya.)

Hiszen még csak annak az ismeretes tájképnek a látása volt hátra, hogy Ferenczet neki vadítsa.

– Nem a dolnavári kastélyba atyafi, hanem oda, a hol az a sok apró füst látszik.

Az a sok apró füst a magyar utóhad csatárlánczát jelezte.

Egy congrév röppentyütelep egy kopár halmon fölállítva, hosszú, sistergő ívekben röpíté a lövegeit azon csalit felé, a honnan a fehér füstfoltok föllobbantak; a gránátok ott pukkantak el a sűrű bozótban.

– Oda megyünk! Jajt kiáltok! ordíta fel Rokomozer. Akkor én leszállok a szánkóból.

A fazekas épen ellenkező véleményen volt, ő nem száll le a szánkóból; de egy tapodtat sem megy odább. Ő maga is cserépből van, mint a lábasai, azzal a különbséggel, hogy azoknak három lábuk van, neki csak kettő: ő olyan helyre, a hol vasedénynyel főznek, nem megy.

– Hogy adja kend hát a lógós lovát? kérdé Illavay.

Az mondott valami képtelen összeget.

Illavay kifizette neki s rögtön kezdte a lovat kifogni a szánkó elől.

– Mit akar a tekintetes úr! jajgatott Rokomozer. Csak nem akar szőrin, nyereg nélkül felülni erre a lóra? Csak van esze, hogy nem lovagol oda, a hol innen is lőnek; tulról is lőnek?

Illavay nem felelt már senkinek semmit; egy elbúsult pillantást vetett az útféli kastély felé; azzal fölvetette magát a ló hátára.

– No tekintetes úr, mondá Rokomozer, a milyen igaz, hogy élek; ezt még nem tette meg soha senki az édes testvéreért, a mit a tekintetes úr megtesz azért a rossz kölyökért. Ne menjen oda. Hagyja elveszni, ha már veszni indult.

Nem kár érte. Csak a föld terhe lesz. Hadd veszszen oda az én pénzem is; hiszen kevés volt; nem sok volt; majd megfizeti az Isten. Ugyan ne tegye azt a bolondot, hogy érte menjen ebbe a nagy bombardirozásba. Ha tudná a tekintetes úr, hogy szidja, mocskolja a tekintetes urat a gézengúz! – Bizony mégis elmegy! – Ez aztán a csodaember.

Illavay nem hallgatott semmi beszédre; megvagdalta a gyeplőszárral a lógóst s azzal neki vágtatott a bolondjának; s olyan szerencséje is volt, se röppentyű, se puskagolyó nem tett kárt a lovában: magára nem gondolt.

Így találta meg, a mit keresett, a magyar tábort. Az épen visszavonulóban volt. Ilyenkor mindenki haragos. Kérdezősködéseire alig akartak választ adni. Nagy nehezen megtudta, hogy az a huszár-ezred, a melynél ő szépen beassentálta, felequipálta Soma úrfit, valahol a Tisza vidéken jár; tehát ezt elcsapta magától az úrfi. Most aztán keresheti őt, akár egy tűt a szalmakazalban.

A visszavonulás folytonos csatározás közben egész nap tartott, estére mind a két fél éjjeli szállásra vonult vissza. Huszonkét fok hideg volt odakünn a mezőn.

Nagy baj volt, hogy Rokomozer elmaradt, a ki valami tájékozást tudott volna adni, hanem aztán segített a jó sors ezen a bajon is, a megpihenő táborban híre futamodott az öcscsét kereső nagybátyának s ez a nyakára vezeté a hű Sancho Panzát. Megkerült Koczur.

Az is gyalog honvédruhában állt elő; pedig azt is lóháton eresztette el Illavay.

– Hát ti megettétek a lovaitokat?

– Csak megittuk. Régen volt az. Még Pesten elfogyott. Soma úrfi azt mondta, hogy neki lőcs-lába lesz, ha soká lovon ül, s áttétette magát a gyalogsághoz; engem pedig felavandzsiroztatott Privatdienerének.

– Hát ott aztán jobb dolga volt a lábának?

– Jobb ám, mert felült egy bagázsiás szekérre s úgy vitette magát tovább. Egyszer aztán a fővezér kiadta a napi parancsot, hogy a mely gyalogsági tisztet még a podgyászszekérre felrakodva találnak, húzzák le s ott mindjárt az útfélen fizessék ki farmatringgal.

– S ezt természetesen a legelső sorban megszolgálta és megkapta az én öcsém.

– Megszolgálta, de ő nem kapta meg, hanem én. Együtt kaptak ott bennünket, s mert az úrfi azt mondta, hogy ő beteg: hát az ő porczióját is nekem fizették ki.

– Ebben aztán megnyugodtatok mind a ketten.

– Én meg, de az úrfi nem. Megharagudott, hogy így mer bánni valaki egy Apátváry Somával s neki ment a fővezérnek és kihítta párbajra. Ezért aztán elfogták, vasraverték: itt ül a porkolábnál. Csak arra várnak vele, hogy egy nap elég időt engedjen az ellenség a haditörvényszék tartásra, rögtön ferhelybe veszik s aztán megexequálják.

Illavay még csak azt a különös kérdést intézte Koczurhoz:

– Mi a kedvencz nótája most a fiunak? (Mert mindig szokott valami nótát dudolni magában.)

– Az, hogy «boldog az a pillantás, melyben megláttuk egymást».

– Van itt czigány a táborban?

– Hogy ne volna. Még pedig jó banda.

– Kéznél kell őket tartani. Itt a pénz.

Illavay addig bolyongott, míg rátalált a dandárparancsnokra.

Az igen kevés szavú férfi volt. A mint az Apátváry nevét említette Ferencz, rögtön felelt rá.

– Holnap haditörvényszék elé fog állíttatni.

– De csak nem lövetik főbe?

– Nem. Lógni fog!

– Kérem. Tábornok úr.

– Lógni fog. Alásszolgája.

Azzal becsapta az orra előtt az ajtót, nem lehetett vele többet beszélni.

Ferencz azután elindult a hadbirót fölkeresni. Késő éjjel volt, mikor rátalált. Szerencsére annál egy kis parázs-ferbli volt, kedvfelderítésre. Illavay kihúzta őt a helyéből s kényszeríté az ő dolgára felelni. Mi lesz Apátváry Somával?

– Hát annak már czupász. Azon még a négy disznó sem segít. Hazamehetsz bátran a párti-czédulájával.

– De hisz az csak egy hóbort volt tőle, hogy a fővezért párbajra kihítta, ezért legfeljebb ki kell őt nevetni.

– Az ám; ha csak az volna a hiba. De tovább is van a dolog, a mit még neked nem mondtak el. Hát a drágalátos öcséd azt tette, hogy mikor főbelövéssel biztatták, papot kért utolsó vigasztalásul. Van itt velünk egy baranyai lévita, odaküldtük hozzá. Akkor azt mondta, hogy ő neki nem kell kálvinista pap, mert az ő anyja pápista volt, apja pedig reversálist adott; ő csak visszaélés folytán lett kálvinistának nevelve. Ő meg akar gyónni. Hát aztán odaküldtük neki a pátert. Annak aztán gyónás helyett azt az ajánlatot tette, hogy ha szerez neki valami barát ruhát s abban őt segíti megszökni az ellenség táboráig, hát akkor ő pápistává lesz, beáll szerzetesnek s minden vagyonát a kolostorokra hagyja. A tábori pap erre dühbe jött s feljelenté az árulást. Már most aztán, a helyett, hogy főbelövetnénk, felakasztjuk.

– De hiszen láthatják ebből az egészből, hogy bolond.

– Annál kevésbbé kár érte. Hadd veszszen el. Azt mondják, óriási birtok vár rá; s a rokonai derék, okos, becsületes emberek, a kik örökölni fogják. Ez is jól jár, ha elvégzi a földi dolgát, azok is jól járnak. Szervus pajtás.

Ez az utolsó biztatás esett leginkább zokon Illavaynak. Hadd pusztuljon el a bolond: lesz egy derék, okos, becsületes ember, a ki utána örökölni fog.

Vádolta a lélek, hogy minek engedte őt erre az útra jönni? Rá kellett volna zárni az ajtót, vagy lekenyerezni szép szóval az otthonmaradásra. Meg volna átkozva az egész élete, ha az megtörténhetnék.

Addig lótott futott, a míg megtudta, hogy ki lesz a haditörvényszék elnöke.

Egy derék, kedélyes erdélyi úr volt. Őrnagy a honvédeknél. Arról a vidékről való, a hol az «o» betűt nem ismerik.

Nagyon barátságosan fogadta Illavayt s mosolygott az egész előadásán. Hanem végül azt mondta neki: «hát biz az barátam meghal egy kicsit».

– De uram, gondolja meg, hisz ez egy őrült! Lehet-e egy hóbortost halálra itélni!

– Habartas! Habartas! Hisz azt minden ganasztevő mandhatná, hagy ő habartas. Hát ki fagja azt mast megvizsgálni? Mi csak nem állhatunk neki micrascapiummal a két szemének, hagy ki van-e tágulva a pupillája.

– Jól van; én meg fogom önöket győzni arról, hogy ez a fiu nem beszámítás képes. Mikor ül össze a haditörvényszék?

– Ebben az arában mindjárt.

Illavay tovább ment.

Az első dobpördülés jelt adott, hogy a haditörvényszék egybeült már. Előhozták a delinquenst, s bevitték a törvényszék elé. Egészen tompa, fásult volt. A kérdéseket, a mik hozzá lettek intézve, vagy nem hallotta, vagy nem felelt rájuk.

– Megátalkadatt ganasztevő! Mondogatá az elnök.

Egyszer csak az ablak alatt megszólal a czigányzene: rárántják a «boldog az a pillantás»-t.

Erre a hangra a vallatott rab kőmereven bámuló szemei egyszerre felvillannak s tétova repeséssel kezdenek el ragyogni: az ajka összecsücsörödik: eleinte csak fütyörészve kezdi kisérni a nótát, azután magában dudolja a dallamot, utoljára, mintha nem volna itt haditörvényszék, biró, porkoláb; nem törődve a hadbiróval, vallatással, protokollummal, halálitélettel, neki ereszti a fejét jobbra-balra s rázendíti kedve szerint, hogy «boldog az az óra is!» s a mellett látszik az arczán, hogy ő most semmit sem tud arról, hogy dalol.

Az elnök csak rácsapott a tenyerével a protokollumra s aztán nagyot rivalt a bűnösre.

– Hiszen maga baland! Hiszen magának nincsen sütni valója! Takaradjék maga a pakalba. Hiszen maga nem katanának való.

Az egész haditörvényszék egyhangulag azt kiáltá, hogy hisz ez az ember bolond! Ki kell ezt kergetni a táborból!

Az elnök széttépte az itéletet s oda dobta Soma úrfinak a fejéhez. Aztán hivatta Illavayt.

– Na, itt van a drágalátas uraöcscse. Elteheti eczetbe, alajba, vagy a vörös taranyba, a hagy jabban akarja.

A hős maga csak bámult, szilaj tekinteteket vetve mindenfelé. Semmi érzékenykedés nem vett rajta erőt. Nem érzett hálát senki iránt a fölött, hogy a fejére kimondott halálból ily rögtön megszabadult, inkább az az indulat látszott a szivébe visszatérni az életszikrával, hogy szeretné sorba megmarni ezeket a röhögő alakokat itt mind, hogy ragadna el a harapásától azokra is az ő nagy baja, a miért úgy nevetnek rajta.

S a kit legkevésbbé akart meglátni az a megmentője volt. Egyet morgott, mikor elment mellette.

– Aztán azt a másik balandat is vigye el magával az úr, mondá az őrnagy Illavaynak, azt a melyik ennek a párja. Mert nekem az sem kell. Háram katana helyett eszik s négy helyett szalad. Vigye el mind a kettőt.

De nem adták azt csak úgy ingyen. Ezért meg is kellett szenvedni. Azok a többiek ott mind derék vitézek voltak, a kiket a lelkesedés vitt a harczba, a kiket a keserű hazaszeretet melegített, a míg a kezük odafagyott a puskához, ifjak, a kiket még szeret az élet s a kik már szeretik a halált. És ezek között kellett Illavaynak a maga védenczével vesszőt futni. Hangzott előtte, utána a gúnyos élczelés.

«Par nobile fratrum.»

«Ha már viszi a majmát, mért nem veszi a nyakába? Elég nagy medve hozzá!»

«Derék verbunkos ez! Nem hogy hozna, hanem még visz el innen.»

«Ne bántsátok az Istenadtát, hát ha felesége a komlókaró, elszökött tőle férfi ruhában s utána jött érte.»

«Szégyen, gyalázat az ily vasgyúrónak: a helyett, hogy puskát ragadna s közénk állna, még idejön másokat megfélemlíteni.»

Ferencz úr csak a gallérjába húzta a fejét: ez bizony mind megérdemlett szuttyongatás volt, mert ő bizony elbirna egy mangalétát, de hát nem tehet róla, ha katonai erények nélkül született. Nem is képzeli, hogy el tudna sütni egy puskát egy ember ellen, a ki ellenség. Ha megsebesítené, bizonyosan oda futna hozzá a sebét bekötni.

Megszaporodott a mulatsága, mikor Koczur is odakerült hozzájok harmadiknak.

«Itt van a drágalátos lóherlevél!»

Egy csoport honvéd épen akkor jött be a mezőről, a hol derekasan összeverekedtek az ellenséggel; féktelen jó kedvükben voltak, a mellettük elhaladó három gyászvitézt meghajigálták hólapdákkal.

A czigány-bandát meg felbíztatta valaki, hogy menjen mindenütt a nyomukban és kisérje őket az «Oh du lieber Augustin» nótájával. Azt is türni kellett.

Pedig idő telt bele, a míg házról-házra jártak, valami szállító-eszközt keresni, a min tovább menjenek. Kisebbszerű német város volt az, a minek a polgárai lelkesült hazafiak voltak; egy német sem akart a gyászvitézeknek kocsisa lenni. Utóljára Ferencz kénytelen volt egy fakó szánt fonott kassal megvenni a gazdájától, abba azt a lovat befogni, a min idejött. A két exvitézt fölpakolta a saroglyába, maga meg beállt kocsisnak, úgy hajtott ki egy lóval a táborból. Volt is olyan kaczagás fölötte, hogy soha komédiás annál nagyobbat nem aratott piaczi publikumtól.

De Ferencz nem érezte ennek a keserüségét; az ő Sámson testében egy gyermek szive volt. Ő csak az a fölötti örömével volt tele, hogy ime megszabadíthatta hát azt a ficzkót, a ki az ő kedves rokona, a kinek a gondviselése ő rá van bizva, s a ki ha most itt nyomorúltul elpusztult volna, s aztán neki kellene annak a nagy birtokait örökölni, soha a saját lelkével ki nem békülhetne. Hogy merne még valaha az elé a tükör elé lépni, a melyik azt mondaná a szemébe: «veszni hagytad az öcsédet; azért, hogy a vagyonát örököld!»

Úgy meg volt elégedve magával!

A saját bundáját ráadta a drága ifjúra; magának elég meleget szerzett a lovat hajtani, a melyik nem volt a rud mellé szokva, s hátrált, rugott, megállt.

De csak hogy megvan a rajkó!

Várta is az egész uton, hogy legalább annyit fog majd mondani, hogy «köszönöm, kedves bátyám!» De biz annak úgy be volt fagyva a szája, hogy naphosszat nem jött ki rajta egy szó. Valamiben töri a fejét.

Délre csakugyan elvergődtek valami faluig, a hol állomást lehetett tartani. Nagy kerülőt kellett tenniök fölfelé, mert a hátuk mögött nagyon zavaros világ volt.