Part 6

– Azt mondtam, hogy ez a te szegénységed. Azért mondtam, hogy ne ámítsd magadat azzal, mintha a kis öcséd halálával valami nagy gazdagságot örököltél volna. A te helyzeted neve «inség». Rosszabb inség, mint azé a varrónőé, a ki boltról-boltra jár munkát keresni ebben a téli időben. Ezt még nem tudja senki. Olyan a házunk, mint a láthatáron lemenő hold. A míg csak egy csücskéje kiáll, addig mindig világít; és a mellett folyvást megy lefelé. Csak akkor tudja meg mindenki, hogy lement, mikor már egészen sötét van. Akkor aztán csodálkozva kérdezi minden ember, hogyan történhetett ez? Az a fényes nagy hold, a ki csak úgy szórta az egész világon szét az ezüstöt? Öt, vagy hat négyszög mérföldre terjed a Temetvényi család birtoka: hogy enyészhetik ez el? Azt is elmondom neked. A két szomszéd uradalom, a mienk és az Opatovszkyaké, régen egy úré volt. Az a Rákóczy-had után kivándorolt, s birtokát a fiskus kétfelé osztotta; egyik fele jutott donatióba a Temetvényieknek, másik az Opatovszkyaknak. Ettől fogva ennek a két családnak fejei folyvást versenyeztek egymással, majd lovagmódra, majd bolondmódra. Mindig azon törekedtek, hogy tegyenek túl egymáson. Az örökösödési háboru alatt mind a kettő saját költségén lovasezredet állított ki s azon volt, hogy az ő bandéristáinak a kaczagánya czifrább legyen, mint a másiké. Ha az udvarhoz feljöttek, itt a palotáik pompájával igyekeztek egymást fölülmulni. Az Opatovszkyak a tömör, bizarr, keleties fényüzésben voltak utolérhetlenek, a Temetvényiek a művészetek pártolásában. Ha az egyiknek hirhedetté lettek a lovas bravourjai, a másik épen annyit beszéltetett az olasz festőiről, a franczia kamaraénekeseiről. Hajtóvadászataikon, a miket mérföldnyi területű vadaskerteikben rendeztek, a világ notabilitásai szoktak részt venni. Majd meglátod, ha egyszer lekerülsz Gargóvárra, hogy ott van egy családi várlakuk a Temetvényieknek, a melynek a lakrészei az ambrasi termekkel vetekednek. S minden pompa csak arra való volt, hogy kétszer egy évben nyolcz napig elfogadják a világ legelőkelőbb vendégseregét. Az Opatovszkyak Podhrágy várában már ez nincs meg; az ő holdjuk jobban sietett lemenni. Már a század elején úgy meg volt a válla terhelve mind a két családnak, hogy a franczia háborúban már csak gyalogezredet tudtak kiállítani. A devalvatio, a mikor a pénzérték egyszerre leszállt, nagyon megrendítette mind a kettőt. Az egyik versenytárs, Opatovszky, kiállt. Tette magát, mintha megneheztelt volna az udvarra s hazament kurucznak. Otthon kezdődött a vármegyei élet. Abból csinált magának sportot. Drága sport. Igaz, hogy a handicapnál mindig ő maradt a győztes s a Temetvényiek bánatpénzzel menekültek belőle. Egy-egy restauratiónál százezreket pazaroltak el. A Temetvényiek családfeje épen az ellenkező utat választá. Ő az udvarnál maradt s igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy hűségét bebizonyíthassa. Ezzel elérte azt, hogy egy nagy hitelművelettel pénzügyeit szilárd lábra állíthatá. Ezt is meg kell veled értetnem, mert maholnap, ha én meghalok, rád szakad a ház gondja, s atyádtól ezt meg nem tudod soha. Tehát ez a hitelművelet abból áll, hogy a család kapott több milliónyi kölcsönt, úgy, hogy az negyven év alatt legyen törlesztve. Jó segítség, ha van hozzá a felsegítettnek elég bátorsága, hazamenni a falujába s nem aludni addig nyugodtan, a míg az utolsó kötelezvényét is a vánkosa alá nem tehette. Mi e helyett siettünk a diplomatiai pályán aratni – töviseinket. Képviseltük a monarchiát fényes küludvaroknál. Egyszer aztán mi is úgy tettünk, mint a ki elveivel össze nem egyeztethetőnek tartja diplomatiai küldetését s haza hívattuk magunkat. Az igaz ok az volt, hogy nem telt tovább. Itthon a házunk mind mélyebbre sülyedt s még folyvást sülyed, csak a tornyai látszanak már ki. Kötelezettségeinknek pedig pontosan, napjára, meg kell felelnünk. A mint ezt a szót kimondjuk: «nem lehet!» az utolsó torony is a fejünkre szakad. Oh, mi a szegény embernek a nyomorúsága a gazdag ember inségéhez képest! Hisz azt, a kinek nincs mit enni, csak a gyomor kínozza, nem a lélek. A kinek hiányzik a garasa egy darab kenyérre, kiállhat a szegletre, s ha három arra menő ád neki egy krajczárt, meg van szabadítva; de a nagy úr, a kinek hiányzik a holnapra való százezer forintja, kihez menjen az koldulni? A nyomorult letérdelhet akármelyik útféli keresztfa előtt s elimádkozhatja, hogy «segíts uram Isten!» de a nagy úr, a maga óriási nyomorában, hol talál elég nagy bazilikát, a mit telekiáltson e szóval: «oh Isten, tégy a kedvemért csodát!» Az több, mint az éhség, a didergés, a rongyosság: ez a kétségbeesés. Ezt a kétségbeesést takargatjuk mi selyemmel, gyémánttal, mosolygással. Ezt örökölted te a megholt öcsédtől. Ő vele még akadt egy reményszál a kezünkbe. Ha felnő, (szép fiu volt, oh, ha láttad volna) délczeg alakja, nagy neve, ősei érdeme és egy roppant nagy birtok (s milyen esze volt hozzá! tűzláng!) ennyi előny a világ előtt: kétségtelen, hogy egy szerencsés családi összeköttetéssel ujjáteremti roskadozó házunkat. A sors máskép rendelte. Ime, te foglaltad el a helyét. A te dolgod könnyebb is, nehezebb is. Nehezebb, ha látsz magad előtt egy czélt; könnyebb, ha nem látsz semmit. Ha látod magad előtt azt, a mit én, azt a lemenő holdat, akkor a megholt öcséd feladata vár rád, csakhogy te leány vagy, a kinek nem szabad «nézni», csak látni, nem «szólani», csak felelni: a kinek a fegyvere nem a támadás, hanem az őrizkedés. Feltalálod-e benne magadat? Az a kérdés. A másik választás ez: s ez a könnyebb rész: be hagyni következni a katastrophát, a mi atyád halálával mulhatlanul eljő. Épen úgy, mint eljött az Opatovszky-házé a családapa elhunytával. Csakhogy azon a házon még lehetett segíteni. Hitelezői alávaló uzsorás had voltak; fiát a vármegye féleszű holdkórosnak nyilvánítá s gondnokot rendelt neki nagybátyjában, egy megyei tisztviselőben, a ki sans géne kialkudott a hitelezőkkel, eladott mindent, a mi pompára és mulatságra való volt, butort, ékszert és paripát, a vadaskertből csinált majorságot s az egyetlen fiut elküldte Debreczenbe, szegény emberek tudományát tanulni. S ime az ő elsülyedt váruk kezd ismét kiemelkedni a föld alul. A mi házunkon így nem lehet segíteni. A mi hitelezőnk egyetlen bankház, mely pénzét becsületes feltételekkel adta ide, s a Temetvényi-család nem alkudhatik. Hanem a mely napon a százezer forintját nem tudja előteremteni, kimegy a házából s nyitva hagyja minden ajtaját; tudva azt, hogy abban a házban semmi sem az övé többé. Ez az, a mit meg kell tudnod. Hogy a mihez csak hozzáérsz, a brocat, a gobelin, a sévres, a majolika, a niello: mind nem tied, az rosszabb, mintha impregnálva volna a keleti pestis miazmái által; az egyetlen, a mit bizonyosan magadénak mondhatsz, a gyémántjaink. Ez mindig a család asszonyainak a tulajdona volt. A szekrényre a nőnek a czímere, neve van fölvésve, az ékszertokokon a joillier czíme, a kinek könyvei bizonyítják, hogy ezt az asszony vette, a maga félretett, megzsugorgatott hozományából, móringpénzéből. Az asszonyoknak megsugta ezt az ösztöne, hogy a családapák dicsvágya valaha porrá tehet még palotát, birtokot s igyekeztek szaporítani azt az elidegeníthetlen, devalválhatlan kincset. Mert az asszonya gyémántjait nem fogja eladni igaz nemesember, azért, hogy egy pár évvel tovább éljen. Azért mondtam, hogy «ime, ez a te szegénységed!» Megér most fél milliót. Ennél az életnél, a mi a mienk, az csak egy pár évet számít. Tehát szegénység. Ha nem marad egyebed, mint ez, akkor ez csak arra elég, hogy attól a világtól, melyben eddig éltünk, végkép elszakadj, s aztán valami csendes kis városban félrevonulva csufoltasd magadat grófnénak s kerüld az embereket. Ez a te szegénységed. No lám. Megérkeztünk a lépcsőhöz. Ránk került a sor. A legyeződdel ne játszál s el ne felejtsd, a miket most tőlem hallottál.

Oh dehogy játszott a legyezőjével, oh dehogy felejtette el, a miket hallott, hisz egy egész életre, hisz egész a szíve mélyéig meg volt fagyasztva.

A tízezer gyertyafény nem világította be jobban az előtte megnyiló világot, mint az a szó, a mit anyjától hallott.

Hogy ez a nagy, ragyogó világ, mely mintha a tengerből merülne föl, azért tárul eléje, hogy találjon fel benne valamit, nem egy szivet, a ki boldoggá tesz, hanem egy kezet, mely a Temetvényi-házat megmenti az összeroskadástól.

S hátha ezt a gondolatot mind azok leolvassák az ő fehér arczáról, a kik csak ránéznek.

Egy leány, a ki maga is tudja magáról, hogy köröskörül sugárzik róla a hidegség.

Egy leány, a kinek az a feladata, hogy őrizze a szivét, mert az a Temetvényi-család félholdjának utolsó fényhegyecskéje.

… Ez a leány mondhatta azt Illavay Ferenczről, hogy «hisz ez egy véghetetlen gazdag ember! Most az!»

* * *

Alig egy év mulva meghalt a mostoha; itt hagyta az édes, egyetlen leányának azt az egész szép világot, a mit az első belépésénél oly jéghideggé varázsolt előtte. A gyászév alatt vissza kellett vonulni a nagy fényes társaságokból; akkor meg bekövetkezett a csodatevő esztendő. Egy márcziusi napon ki lett mondva, hogy a föld szabad; az elvesztett úrbériséggel a Temetvényi-birtok fele jövedelmére leszállt. Most aztán már csak a moratorium tartotta még össze a vár falait.

KEDÉLYES TÉLI ESTÉK.

Régi dolog az, hogy ha az ember valakivel valami jót tesz, hát annak örök időre adósa marad. Nem az marad tartozásban, a «kivel» jót tettek, hanem a «ki» jót tett. S ez nagyon természetes. «Te vagy az, a ki tegnap segítettél rajtam; ma is nap van: ma már tartozol azt folytatni.» Meg is teszi azt, a ki erre született, s ha a pártfogolt szegény ember, nem is esik valami nehezére; de hej, nagy hivatal lesz abból, ha az ember valami nagy úrnak talált ilyen «lekötelező» szivességet tenni!

Attól fogva, hogy Illavay ilyen nehéz veszedelmeket fordított el a Temetvényiekről, azok abban a hitben látszottak élni, hogy ez már most nekik minden ügyökben, bajaikban helyt tartozik állni. A gróftól minden harmadnap kapott levelet hogy látogassa meg, s ha este érkezett meg, ott tartották, meghivták a theához, mit Pálma grófné maga töltögetett a sévresi findzsákba, s éjfél után két, három óráig fenn voltak vele. A férfiak e mellett megátalkodott szivarozást követtek el s Pálma grófnő azt mondta, hogy ő nagyon szereti a dohányfüstöt. Maga azonban nem vett részt ebben a férfias élvezetben. Ellenben egészen kivette a részét abból a férfias fáradságból, a mit «ügyek rendbeszédésének» neveznek. A gróf dominiumainak mindenféle ügye a legnagyobb ziláltságban szenvedett. Jószágigazgató, jogigazgató, tiszttartó, számtartó egymással versenyzett a confusio megteremtésében. A gróf aztán maga akart e chaosban eligazodni, de nem látott benne se előre se hátra. Ezt a «csekélységet» intézte el nála Illavay. Neki persze praxisa volt ebben, nem került fáradságába.

Ilyenkor aztán a gróf, patriarchális kedélyesség színe alatt, oda ültette maga mellé Pálma grófnőt is.

– No, gyere, neked is jó lesz ebbe bepillantanod, tudd meg te is, hogy áll a szalmánk? ha valamikor magadra maradsz.

Tulajdonképen úgy állt a dolog, hogy csakis Pálma grófnő tudta azt meg; mert a grófnak az a sok száraz bölcs dolog, a mit Ferencz elmondott, az egyik fülén bement, a másikon kijött; olyan szárazon került ő abból elő, mint a ki boszorkányliszttel behintett vízbe mártja a kezét; sőt az is rendesen megesett rajta, hogy a legjobb kalkulálás közben, közbül ülve, szépen elaludt; a másik kettő folytatta a munkát: az egyik magyarázott, a másik figyelt, míg egyszerre mind a kettőjüket fel nem riasztá az álmából felrettenő alak, a ki akkor aztán majd feldöntött maga körül kalamárist, porzót és szamovárt.

Ilyenkor aztán mentegette magát vendége előtt.

– Lássa, kedves barátom, igen rossz alvó vagyok. Soha sincs egész alvásom, hanem elbólintok egy nap tízszer, tizenötször. S mindig rettenetes álmaim vannak, úgy jönnek elém, a mint a szememet behunyom, a kik velem vannak, azt mondják, öt perczig szunnyadtam, én pedig az alatt megjártam Bécset, Prágát s láttam a napfelköltét s a sötét éjszakát és beszéltem százezer emberrel.

S azután meg nem lehet akadályozni, hogy mikor valaki rettenetest álmodott, azt el ne mondja, ha hallgatókra talál.

– S ez csak ebben az irtózatos évben van így. Úgy-e bár Pálma? Az előtt én igen jó alvó voltam.

Mit tudhatta azt Pálma? Ő épen csak az irtózatos évben jutott olyan körülmények közé, hogy az atyja álmai fölött ébren őrködjék.

– De hát lehet-e azt csodálni? mikor maga az ébrenlét is csak egy képtelen, hihetetlen, vad álom.

Akkor aztán az álomlátástól fölizgatott fantasia előhozza annak a nagy álomnak, a «48»-nak, a tüneményeit, s azontul nem lehetett vele másról beszélni.

Az egész endori bűvlátás, oly rémségesen, oly tüneményesen, oly zürzavarosan tódult egyszerre a lelke elé s ő azokból csak azt ragadta ki, a mi lélekkínzó, a mi jóslatterhes.

– Hihette volna ezt valaki, hogy azt a Bécset, azt az egyetlen császárvárost, a hová, mint a paradicsomba kivánkoztunk, úgy meggyülöljük egyszer, mint a poklokat! Mi, a kik jobban otthon voltunk benne, mint a németek maguk! Minő esztendő volt az! Minő napok! Minő éjszakák! Milyen volt minden egyes óra! És azok a pillanatok, a miknek nem akart vége lenni! Hallani a néptombolást az utczán és látni a hivatalszobákban az érdemcsillagos férfiakat reszketve! A pékeket lóháton s a lovagokat parasztruhában, papucsban, futva! A diákok felcsapott kalappal csörömpöltek fel s alá a császári várlak lépcsőin s mi, a kik otthon voltunk benne, a hátulsó lépcsőkön sompolyogtunk alá.

Pálma kedvetlenül csettentett ajkaival. Az a szokás volt, hogy az asztal fölött, beszélgetés közben, a puha kalácsbélből gyurmát csinált s abból azután, félig öntudatlanul, művészi újjakkal mindenféle állatokat alakított, úgy, hogy asztalbontáskor egész kis menazseriával volt körülrakva. Most épen egy kis házi nyul került ki az újjai alól: tán eszmetársulatból. Nem tetszett neki ez az önlealacsonyítás. Ferencz vette azt észre, s fel akarta emelni a grófot e meggörnyedésből.

– Gróf úr azonban egész az utolsó perczig kitartott nehéz helyén.

Nem engedte az magát kiegyenesíteni.

– Hiszen menekültünk volna örömest, ha lehetett volna; de kémekkel volt körülfogva lakásunk, s nevünk azon megjegyzettek közé tartozott, a kiket akkor fognak csak el, ha látják, hogy futni akarnak.

– Bizony mi akárhányszor elhagyhattuk volna a várost; ellenkezék atyjával Pálma. Legutóbb a Hunyady-gőzössel, mikor legtöbb magyar ismerősünk elmenekült.

– De úgy-e, hogy azt a gőzöst is meghajigálta a nép: alig tudott ellapátolni a kőzápor közül. Aztán minden vagyonunkat prédára kellett volna hagynunk.

– Az sem tartott vissza! feleselt a leány atyjával. Hiszen tudod, hogy a «barrikádok napján» mi történt?

– Ahán! Ahán! Mikor az a nagy kőtorlasz állt ott az István-téren, a minek a tetejéről a primás palotájának a második emeleti ablakaiba lehetett belépni! Meg a nagy «császártorlasz:» tetejében a császár aranyrámába foglalt képével, körülkoszoruzva. Az rettenetes nap volt. Az éjszakát a várlakban virrasztottuk át együtt.

– Na és látod, a nép nyitva találta palotánkat, minden cselédünk szétfutott: háznagyunk még a kulcsot is benne feledte a pénztárban. S a nép őröket állított a kapuk elé, hogy ki ne rabolhasson bennünket valaki. Emlékszel arra az óriásra, abban a kormos bluzban, a ki ott állt a pénztárunk előtt, mikor harmadnap visszatértünk; a császár nevenapja volt épen, a nép a «Gott erhaltét» énekelte a barrikádokrul, az óriás azt mondta neked: «itt van a pénztára gróf úr, veszszek el, ha egy huszas hiányzik is belőle!» Te egy marék aranynyal akartad jutalmazni; nem fogadta el: arra kért, hogy adj neki egy pohár bort, mert tegnap óta nem ivott.

– De a későbbi lázadás, arról te nem is tudsz, az épen a birtok ellen volt támasztva, mikor a proletárok vitriolba mártott szuronyokkal küzdöttek.

– S nem maga a polgárőrség verte-e őket le?

– Bizony nem is a katonaság ám. Az volt a legrettenetesebb, hogy a katonában nem lehetett már bizni. Mikor a «verestoronynál» építették a torlaszt, a köveket a katonák lábai alól huzták ki. S a granátos lábhoz eresztett fegyverrel nézte azt és egyet lépett hátra.

– Én nem tudtam félni egész az utolsó napig soha, szólt Pálma, épen egy repülő galambnak adva alakot újjai hegyével. Nekem az mulatság volt. A bálokban szalagokat kötöztünk az urak karjaira, egyszer fehéret, másszor meg pirosat.

– Az volt a forradalom kezdete.

– A Karlszinházban újráztattuk a «Bemoostes Haupt» chariváriját.

– Az volt a folytatása. A charivari a szinpadról az utczára vonult ki, s lett belőle egy infernalis chorus, egy macska boszorkány-szombat!

– Hát mi is kaptunk belőle, s nagyszerű volt. Engem mulattatott. Szólt Pálma, s összegyürve a galambot, macskát kezdett belőle idomítani. Nagyon sok tréfát találtam a bécsi forradalomban. Mikor az elfogott spiczliket a kutyafogó szekérben szállították végig a városon, mikor a fehér galambok repkedtek a nagy fáklyászene lángfénye között, mikor a csemegepiacz királyát detronizálták; – aztán a prédikáló kofákat s az átöltözött ligurianusokat, meg Nestroyt és Scholzot, mint vártán álló nemzetőröket a hidfőnél; az utczán bivouacozó magyar jurátusokat, a hogy csárdást tánczoltak a rakott tűz mellett, a czigány húzta nekik, mi meg kinyitott ablaknál zongoráztuk utána! Én az utolsó napig azt hittem, hogy ez az egész csak egy érdekfeszítő szindarab, s nem jutott eszembe, hogy féljek.

Ferencz azt gondolta magában, hogy hiszen a mit ezek ketten itt beszélnek, az mind igaz: csak, hogy nem a maga helyén használják az igazat. Ez természetesen még nem hazugság. Csak elleplezése a valónak egy avatatlan előtt.

S ehhez mindenkinek joga van.

A Temetvényiek nem tartoznak azt kitárni a járásuk szolgabirája előtt, hogy mi oka lehetett annak, hogy ők még akkor is ott maradtak a forradalmi Bécsben, a mikor már minden más magyar aristocrata család menekült onnan szerteszét, a merre látott; a mikor már Ferdinánd grófnak minden befolyása megszünt az új korszak új rendezőinél, a mikor senki sem kért tőle többé tanácsot, sőt mikor már az udvar is eltávozott onnan.

Az apa azt mondta, hogy «azért nem jöttünk el, mert féltünk», a leánya azt, hogy «azért maradtunk ott, mert nem féltünk». S mind a kettőben volt igaz; hanem az igazi igaz még is más volt.

És ennek is végére járt Illavay.

Természetében volt már az – inquirálás.

Megtudta, hogy volt Bécsben egy feudális liga, mely az országgyűlésen törekedett megakadályozni a jobbágyi szolgálat eltörlését Ausztriában. Ez ott nem ment olyan könnyen, mint Pesten; a hol elég volt egy csoport diáknak felolvasni, hogy «mit kiván a magyar nemzet?» – kivánja a jobbágyság eltörlését! s arra a nemesekből álló országgyűlés rögtön azt felelte egyhangulag: «legyen meg!» Egy kérdőjelre, egy felkiáltójel. Az osztrák félnél sok comma, pausa, parenthesis és különösen sok macskaköröm («») jött még e kettő közé. A bécsi «constituante»-ban e fölött nagy hadjárat folyt le. Voltak szabadelvű képviselők, a kik azt vitatták, hogy fel kell szabadítani a jobbágyot s aztán a váltságot fizesse az ország: – ezzel ellentétben a feudalis képviselők abban erősködtek, hogy ha meg akarja magát váltani a paraszt, fizesse az urbérváltságot a maga tarisznyájából. Voltak aztán parasztképviselők, a kik meg abban a hitben lélekzettek, hogy fel kellett ugyan szabadítani a jobbágyságot az úri hatalom alól; de azért ne fizessen váltságot senki. Ferdinánd grófnak Morvában is nagy birtokai voltak az anyja után; s Bécsben ottmaradásának a titka az volt, hogy a constituantenak e fölötti harczát igyekezett kedvezően eldönteni. Rá nézve ez a megmaradás kérdése volt. Sok ember azért bátor a veszélyben, mert egy még nagyobb veszély nem engedi a kisebbtől félni. És azután megbukott az egész parlamenti taktika. A legegyügyübb módon bukott meg. A parasztképviselőket igyekezett mind a két fél megnyerni. S a parasztnak nagyon sok esze van; kivált, mikor teszi magát, hogy nincs. Ezek morvák, csehek, ruthének, illyrek voltak; azt mondták, hogy ők együgyü tót emberek, nem is értik miről van szó? Dehogy nem értették! Csak ők tudták, mi a parlamentarismus? Eligérkeztek mind a két félnek. Mikor aztán szavazásra került a hosszú vita tárgya, az első szakasznál, vajjon fölszabadítassék-e a jobbágyság; a feudálisok, a földes urak, az apáturak, az aranysarkantyus vitézek megrémülve látták, hogy az ő keresztes vitézeik: a parasztképviselők, mind egy szálig átszöknek a háromszin-szalagosok táborába s megszavazzák a felszabadítást. Lett a szabadelvüek táborában nagy öröm! Akkor azután jött nyomban a második szakasz. Fizessen-e ezért az ország kárpótlást a földesuraknak? A feudálisok persze ellene szavaztak, mert ők a jobbágygyal akarták fizettetni, de nem az ő ellenindítványuk került szavazás alá, hanem a szabadelvüeké. Akkor meg a strucztollas párt látta elijedten, hogy az egész szövetséges paraszthad átmegy a konservativekhez s akkor meg ők buknak meg. Mikor meg aztán a feudalisok ellenindítványa került szavazás alá, akkor a parasztkövetek eltüntek a teremből s a ház nem volt határozatképes. Akkor aztán a liberálisok és a feudálisok bámultak egymás szeme közé. Most aztán se pénz, se posztó! Nem így akarták ők azt.

S ezzel az osztrák nemességnek a fejére volt döntve a ház.

Voltak, a kik ezen segíteni akartak s aztán – játszottak a tűzzel. S mikor aztán lángba volt borulva minden, akkor menekültek onnan, másra hagyva az oltást. Ez volt Ferdinánd gróf curriculum vitæ-ja.

Ferdinánd gróf nem is képzelte azt, hogy ez a nagy fejű ezt kitalálhassa. De hiszen csak azért találta az azt is ki, hogy ő rajta segítsen.

Egyszer ismét izennek Illavaynak, hogy siessen: nagy baj van.

Ő már akkor az orvosságát is tudta a bajnak s magával vitte, mint jó kuruzsló az egész patikáját.

– Nagy titok. Szólt a gróf, midőn belépett hozzá Illavay. Rajtam kívül még senki sem tudja. Még a leányomnak sem mondtam meg. Nem akartam elijeszteni.

Pálma grófnő pedig jelen volt s e szóra neheztelést mutatott. Mintha ő volna az ijedősebb fél!

Ferencz kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit keres a gróf a hármas-zárú szekrényéből, a mi kézzel fogható valami s ennek a daczára még sem valami?

A gróf egy vasgyűrűt mutatott elé, két ujja közé fogva.

– Látja ön ezt?

– Látom. Vasgyűrű.

– De látja-e a pecsétnyomóján ezt a három bevésett betűt: «U. S. S.»

A gróf olyan prosopopoéiával mondta ezt, mintha nem kevesebbet várna Illavaytól, mint azt a rémületes felkiáltást: «hát már itt is vannak?»

– S ezt én itt, a saját kertemnek a sétányán találtam; Mondá a gróf, öklével együtt csapva le a klenodiumot az asztalra. Látszott az arczán az a hit, hogy most igen nagy dolgot mondott.

Ferencz a tenyerébe vette a leletet s megforgatta egykedvüen, mintha mondaná, hogy biz ennél az ócska vasnál különb kincset is találhatott volna a gróf. Aztán Pálma grófnőre tekintett kérdőleg.

Az boszusan vont vállat; nem tetszett neki az egész gyűrű-história.

– De tudja ön, hogy mit jelent ez a három betű? kérdé a gróf, támadó előlépéssel.

– Nem tudom. Nem nagy archæolog vagyok.

– Ez a három betű annyit tesz, hogy «Ud Szlovenszké Szvornoszti».

Illavay még erre sem akart elájulni.

– De hát tudja ön, mit tesz ez? «A szláv szvornoszt tagja». Tudja ön, mi az a szvornoszt? Az a legrettenetesebb minden titkos szövetségek között. Mikor Bécsbe lejöttek a prágai szvornoszt-tagok, azok nem fraternizáltak se magyar diákokkal, se németekkel: gúnyolták, szidták mind a kettőt; azok nem barátjai senkinek: se úrnak, se parasztnak, se katonának; egy czéljuk van csak: lerontani mindent, a mi fennáll; kiirtani mindent, a mi nem szláv. Egész Bécscsel mertek daczolni: még az aulát is magukra lázították! Azoknak volt az ismertető jelük egy ilyen vasgyűrű; ezzel a három betűvel. – Én egy év óta mindenféle genreét a rebbeliónak végig tanulmányoztam szemléleti úton. Láttam a munkásokat fellázadni a gyárosok ellen, a diákokat a katonák ellen, a katonákat egymás ellen, a proletárokat a nemzetőrök ellen; láttam kenyérrebelliót, actiarebelliót, de a szvornoszt féktelenkedéséhez hasonlót nem láttam! – S már itt vannak a közelünkben.

Ez a gyűrű a tanujele.