Part 5

– Hogy lapítanám ki a görbe vármegyédet egy sodrófával egyenesre. Már látott az aztekek óta valaki ilyen infámiát! Már meg egy ilyen szolgabirót dobnak az utamba, a kit épen most hagy a faképnél a mátkája, s ez most azt a nemét az öngyilkosságnak találja fel, hogy a kút helyett az én torkomba ugrik bele.

– Bele is ugrom én, ha nagyon lármázol.

Gorombolyi észrevette, hogy ezt a rendes megrohanással nem lehet bevenni.

– No, jól van, hát tessék bejönni velem a szobába, szolgabiró úr, majd ott beszélünk csendesen.

Még mindig nem akart vele per tu beszélni.

A hadbiró is megjelent az alatt.

– Üljön össze a hadi törvényszék azonnal. Illavay szolgabiró ügye fog tárgyaltatni, mondá most már csendes hangon, de azért elég hallhatólag az őrnagy. Tessék besétálni szolgabiró úr! Az a fráter menjen a profoszhoz! Két legény töltött puskával álljon ide az ajtóhoz. Tessék helyet foglalni ott a kanapén.

Illavay nem kináltatta magát kétszer, végig heveredett a bőrpamlagon egész kényelemmel, míg az őrnagy az asztalnak támaszkodva, összefont karokkal állt előtte.

– Tehát legelőször is, van önnek valami előadni való oka, a miért nekem negyvenezer adag kenyér helyett csak négyezeret küldött?

– Harminczhárom okom van. Az egyik az, hogy nincs több.

– Ez nem ok! Az ön kötelessége azt előteremteni akárhonnan: kiszedetni az ostyát a szentségtartóból s abból süttetni kenyeret! De a katona kenyerének meg kell lenni.

– A másik okom pedig, hogy elég az a kenyér, a mit küldtem, a te hadcsapatodnak.

– Menküt! Hát Jézus Krisztus vagyok én, hogy hat árpakenyérrel megvendégeljek négyezerötszáz embert?

– De hiszen nincs neked négyezerötszáz embered, hanem van csak száznegyven huszárod, kétszázhatvan puskás honvéded, meg két ágyud, három és hat fontosak, a hozzávaló tüzérekkel.

– Ejh, de akkurátosan tudja! Hát a négyezer nemzetőr: az kutya?

– Az a bocskoros, kaszás nép? Hisz az nem háboruba vinni való tömeg. Mit hordod azt magaddal? Ismerem a fajtáját. Az, még ha a radnai búcsuban elsütik a mozsarat, annak a hangjára is szétszalad. De még nagyobb baj az, hogy négy mértföldnyi kerületben föleszi körülötted, a mi csak enni való van s kiéheztet a magad táborában; azt jobb lesz, ha innen szépen haza ereszted.

– De ne tartson ön nekem prælectiókat a stratégiából. Mit ért ahhoz egy szolgabiró? Ez nem komputus, hanem hadjárat.

– Tudom. Tudom. Megtette az a maga hatását, hogy te egy úgynevezett dandárral nyomultál előre a hegyek közül. E miatt az ellenfél az ellensulyozás végett ugyanolyan számerejű haderőt volt kénytelen előre tolni, s gyöngítette vele a derékhadát. Ez már megtörtént. A te manővered teljes sikert aratott.

– Köszönöm az elismerést, le vagyok madzagolva egészen.

– Most már hát a kaszásaidat hazaeresztheted s nem kell nekik negyvenezer adag kenyér.

– De úgy beszél, mintha ő volna a főhadvezér.

– Egészen úgy beszélek. Olvasd csak ezt a pozsonyi hirlapot, a miben a fővezér meghagyja minden dandárparancsnoknak, hogy a nem rendes szolgálatra vállalkozott nemzetőrségét és a népfölkelési tömegeket azonnal ereszszék haza. Ez a schwechati tapasztalat corollariuma. Nesze olvasd el, ha még nem kaptad.

Gorombolyi csakugyan nem kapta ezt még. A fogai közt mormogott valamit, a míg végig olvasta a rendeletet: «a patikáriusos» angyalát annak a fővezérnek. (Chémiával is foglalkozott valaha Görgey, azért hitták egymás között patikáriusnak.)

– No, hát ebben igazad van. Akarom mondani: igaza van a szolgabiró úrnak. Prófunt hát nem kell több, mint a mennyit küldött. A kaszáshad mehet haza krumplit zabálni. Sajnálom pedig, hogy egyszer legalább jól ki nem etethettem őket Gargóban, a gróf nagylelküségéből.

– Hiszen te magad sem fogsz Gargóra menni.

– De igenis el fogok menni, szolgabiró úr, ha mindjárt czigánygyerekek esnek is az égből! Micsoda? Tán járhatlanok az utak? Megnyuzatom az útbiztost s belevarratom a bőrébe a szolgabirót.

Átlátta aztán, hogy olyan nagyot talált mondani, hogy maga is kénytelen rajta nevetni. Illavay már csak utána nevetett.

– Először is azért nem fogsz odamenni, mert nincs neked ott semmi dolgod.

– Micsoda beszéd ez? Ezt én tudom jobban! Nekem a gargói nemzetőri zászlóaljat a gróf vezénylete alatt magamhoz kell vennem.

– Ez azonban nem létezik. Mert én tegnap a gróf egész fegyvertárát elvitettem s azt az ujoncz honvédcsapatnak adtam át, a mit megtalálsz majd a székvárosban. Azt hiszem, hogy a honvédnek több szüksége van a puskára, mint a nemzetőrnek.

Ezt az állítást nem tudta Gorombolyi megczáfolni. A helyett talált ki mást, a mivel haragja tüzének új fűtőszert adjon.

– Teljes számmal kiállítottátok az ujonczokat?

– Kétszer annyit, mint a mennyi ki volt vetve.

– Kutyakötelességtek volt. Hanem azért mégis el fogok menni Gargóra s a grófnak, ha máskép nem, egyesegyedül kell velem ellovagolni, mint nemzetőri őrnagynak egész Pozsonyig.

– Csakhogy az ellenfél előcsapatja már elállta az utadat Pozsony felé s ez a másik ok, a miért Gargót ki kell kerülnöd.

– Ez százezer ok, hogy oda menjek! A maroknyi hadammal is, ha beveszem magam a szorosba, ki nem ver onnan tízezer cserepár.

– Csakhogy a puskáidhoz hiányzó gyutacsokat még most készíti a **-i gyógyszerész, a kinek tegnap éjjel irtam e végett.

– Hát te azt hogy tudod, hogy nincsenek gyutacsaim?

– Többet is tudok én. Hisz én vagyok a járás rendőrsége.

– De az maga, hogy te «ezt» tudod, elég ok arra, hogy kihallgatás nélkül főbe lövesselek.

– Az az én dolgom. Arról ráérünk beszélni. Hanem maradjunk csak a te dolgodnál. Te nem gondolhatsz addig komoly csatározásra, a míg lőfegyvereid el nem sülnek. A főokot azonban, a miért nem fogod Gargót útba ejthetni, hanem a karannói völgyön át fogsz sietni a Vág felé, megtalálod a kezedben levő hirlapnak hátulján, a hol olvashatod öreg betükkel a tudósítást, hogy a főhadiszállás elhagyta Pozsonyt s áttevődött Győrbe, neked tehát, ha csatlakozni akarsz, most arra felé kell fordítanod a lovad fejét.

Gorombolyi a fogaival harapta le a csücskéjét annak az átkozott ujságnak.

Azután még nagyobb haraggal förmedt Illavayra, a ki pedig a fejét sem emelte fel a pamlag kartámlányáról.

– Hát már ennek a szolgabirónak mindenben igaza legyen? Hát a tábori kémemet minek fogatta el az úr? minek küldte vissza? hogy merte megkötöztetni?

– A Zsiborákot?

– Bánom is én, mi a neve? De az én kémem!

– Először is, mert az egy országos zsivány.

– Hát talán azt hiszi az úr, hogy a tábori kém mesterségére az esztergomi kanonokok közül szokták válogatni az embereket? Az úr ezzel nekem félnapi késedelmet okozott.

– Félnapi késedelmet? kiálta Illavay, s most már felugrott ám a helyéből s szembeszállt az őrnagygyal. Talán csak nem bocsáttatta az úr szabadon az én foglyomat?

– De igen is, hogy szabadon bocsátottam.

– Akkor az úr a legnagyobb bolondságot követte el.

– Micsoda bolondságot?

– Azt, hogy már most nemcsak én tudom, hogy micsoda harczképessége van az úr dandárának, hanem holnap az ellenfél is tudni fogja.

A két férfi most már, egymáshoz értetve az orrát, mint két veszett oroszlán, ordított egymásra, s most már mind a kettő megurazta egymást, a mi nálunk a legöregebb gorombaság.

Illavay aztán odatartá Gorombolyi elé a Zsiboráktól elvett titkos jegyzeteket.

– Nézz ide! Micsoda adatokat jegyzett fel a te drágalátos megbizottad. Ebből tudtam meg én is, hány igazi katonád, hány ágyud van? Gyutacsod nincs. – Az ellenfeled kéme volt az, nem a tied!

– Hüh! kiáltott Gorombolyi, nagyot ütve az öklével, saját feje hátuljára s azzal az ablakhoz rohant. Fogjátok el azt a gézenguzt! Hozzátok vissza! Megállj te zsibenyicza!

De biz a zsibenyicza már nem volt található sehol.

Most aztán elkeseredetten jött vissza Illavayhoz Gorombolyi.

– No barátom (!), most már hát te veress engem vasra és töress apróra; de olyan apróra, mint a mák. Ilyen bolond még nem történt velem soha.

– Megesett az ilyen Napoleonon is. Vigasztalá őt Illavay. Mégis jó, hogy félnapi késedelmet okoztam az elfogatásával. Azt hiszem azonban, hogy ennek a ficzkónak valami más járata is volt ezen vidéken. Alighanem a gróf gyapjus szekerével volt valami terve.

– Úgy! Igaz! Még az a bűnöd hátra van! szólt Gorombolyi, kapva rajta, hogy mégis csak akad még a keze ügyébe valami, a mivel ezt a gonosztevőt lesujthatja. Hogy merted azt a szentségtörést elkövetni? Rátenni a kezedet egy gyapjuszsákra, a mi az állam nevében van lefoglalva; ezért hat esztendei gályarabságra mégy!

Tudnivaló, hogy gályánk sincsen.

– Hát nem vettem én el azt, a mit az állam lefoglalt: a gyapjut, hanem elvettem azt, a mit a tulajdonosa reklamált, az eldugott szekrényt, a mire általa fel voltam hatalmazva.

– Hol van az a szekrény?

– Itt van. A hajdum ül rajta.

– Azt nekem látnom kell. Abban lehetnek államellenes iratok. Ezek a bécsi kamarilla tagjai így szövik, fonják a komplottjaik szálait. Tudnom kell, mi van abban a szekrényben?

– A Temetvényi-család összes gyémántjai.

– Ki mondta? A gróf mondta? Nem igaz.

– A leánya mondta.

– Pálma mondta? Akkor igaz.

– Egyébiránt meggyőződhetel róla. Itt van nálam a szekrényke kulcsa. Behozhatod, felnyithatjuk.

– S oda adta neked a gróf a szekrénye kulcsát?

– Igen. Azt mondta, hogy a magyar kormánybiztos, ha meglátja, hogy gyémántok vannak a ládában, azt fogja mondani: «vidd innen, nem akarom őket látni».

– Most kaptalak rajta az első hazugságon! Ezt nem a gróf mondta neked, hanem te mondtad a grófnak. Jól van öreg.

Mindegy. Igazad van. Ha gyémántok vannak benne, látni sem akarom. Vidd el a grófnak. Ne szepegjen miattuk. Vigasztald meg, nem viszem el magammal a becses személyét lóháton. Maradjon veszteg. Csiszolgassa krétával az érdemrendeit. Szegény Pálma! Soha sem fog férjhez menni. Bolond az apja. Bánja ördög! No, ölelj meg hát szépen. Mégis csak jó pajtások maradunk. Ha nem te volnál te, most már lógnál! Szervusz öreg! Hát aztán igazán azt irta a menyasszonyod, hogy maradj magadnak; van már más! Eredeti dolog. Hej, ha te azt tudnád, a mit én tudok.

No eredj. Most olyan idő jár, a mikor jó az embernek kosarat kapni a leánytól. Majd találkozunk még egyszer, mikor én tábornok leszek, te meg miniszter. Ilyen emberekből lesznek azok, a kiknek otthonmaradt a szive! Addió!

Azzal megölelte a pajtást és megcsókolta.

– Hanem aztán, szolgabiró úr, mindazokról, a miket itt most beszéltünk, egy szót sem ám! Senkinek! Különben lőpor és golyó! Ha az édes apám legkedvesebb fia volna is az úr!

A mellék-szobában pedig már végigülte a hosszú asztalt a hadi törvényszék.

Hogy ne üljenek ott hiába, Gorombolyi oda tett eléjük egy szép zöld-mázas korsót.

– Itt van, fiuk, egy kis rozsolis, igyátok meg, aztán menjetek dolgotokra.

A VÉGHETETLEN GAZDAG EMBER.

Illavay haladéktalanul sietett Gargóra. Az ember fél milliót nem örömest hord magával, kivált ilyen zürzavaros időben. Jól is tette, hogy úgy sietett. Temetvényi gróf egész éjjel nem aludt, attól rettegve, hogy hátha el találja őt árulni. Le sem feküdt; hanem útnak öltözve járt-kelt a szobájában s tekintgetett ki az ablakán. Cselédei ki voltak állítva mindenfelé a messzelátó dombokra, hogy a mint meglátják, hogy valahonnan lovas-csapat közelít, tűzcsóvákkal adjanak jelt. A befogott hintó ott állt az udvaron, akkor aztán el a világba!

Még a jövő éjjel sem feküdt volna le a gróf, ha Illavay meg nem érkezik. Az azonban pontosan megjött estére.

Nem telt bele huszonnégy óra, hogy elintézett minden félelmes ügyet. Nem jön ide a kormánybiztos, se négyezer emberrel, se egymagában, nem kell a grófnak a nemzetőröket vezetni a háboruba. Elvonul az egész hadjárat más folyamok mellé; a Dunát, Tiszát fogja megfesteni a vér; a Vágnak nem jut belőle.

Aztán a drága szekrényke is megkerült. Ott áll már a gróf asztalán.

Pálma grófné is ott volt a gróf olvasó-szobájában, nem történetesen került oda; együtt várták a krizis lefolyását, hogy adandó esetben együtt menekülhessenek. Most azután hogy a megoldás szerencsés véget ért, a grófnő el akart távozni a szobából, nehogy még valaki azt higyje, hogy ő meg akar köszönni valamit.

– Maradj, kérlek; szólt a gróf. Felfogadtam, hogyha a szekrény szerencsésen megkerül, a legszebbet belőle: nagyanyád gyűrűjét a stellával neked adom.

– Minek? Hát a többi, ha a tied, nem az enyém is?

– Azért, hogy viseld, e fogadásom emlékére. Egy másik gyűrűt a czelli Szent szűz szobrának ajánlottam fel; azt is elküldöm.

– Hát ráérünk arra. Bocsáss. Majd később.

Illavay értette a dolgot. Temetvényi még mindig gyanakodik, hogy vajjon csakugyan benne vannak-e gyémántjai abban a szekrényben; azért akarja fölnyitni valami ürügy alatt, a szolgabiró jelenlétében. Sietett rajta segíteni.

– Magam is szeretném, gróf úr, ha jelenlétemben nyitná fel a szekrényt, miután a kulcs nálam volt.

– No nem azért, Isten őrizz! Nem minha arra gondolnék. Mit képzel? Tudja, mit mondott önről a leányom?

– Atyám! állítá meg a szót Pálma.

Illavay oda tekintett a szép kisértet-arczra; hát csakugyan beszélnek a fakó halandóról még azután is, hogy kihuzta a lábát az ajtón? ezek a felsőbb lények! És nézd, azon a fehér arczon valami gyönge pír futott végig. Harag az talán?

– Nyissa fel gróf úr és nézze meg, hogy minden rendben van-e?

Maga ugyan kiváncsi sem volt rá.

Pedig a gróf elég nagylelkű volt egyenkint odarakni eléje az asztalra a felnyitott tokokat; magyarázva azoknak ragyogó tartalmát. Ő az alatt az asztalon heverő könyveket nézegette.

– No, de nézze ön ezt a solitairet. Ez a «Stella». Egyike azoknak a gyémántoknak, a mik névvel birnak. Ez az, a mit a leányomnak adni fogadkoztam.

Csakugyan gyönyörű brilliánt volt: kivált annak a hófehér kéznek a legkisebbik ujjára huzva. Illavay nem bámulta meg sem a gyémántot, sem a kezet.

– Nem értek hozzá, gróf úr; én csak egy drága követ ismerek: a malomkövet.

A gróf megint gondolt valamit; mert nagyon mámmogott a szájával. S Illavay megint kiolvasta a szeméből, hogy min töri a fejét? Azon, hogy vajjon akkora szolgabiró-e ez a szolgabiró, hogy a tett szolgálatokért nem lehet neki semmiféle ajándékot adni; vagy pedig csak akkora szolgabiró, hogy elfér rajta egy emlékül adott, teszem föl, egy melltű, brillánt rózsával: megér nyolczszáz forintot. Hisz a szolgabirák szoktak sportulákkal is élni.

Kisegítette a grófot ebből a töprengésből.

– Már most hát én is kérek a gróftól tett szolgálataimért valami jutalmat.

– Ah, kérem, parancsoljon velem: nagyon örülni fogok rajta.

– Ajándékozza nekem a gróf, a mit úgy is félig-meddig megigért már: a Girondisták történetét.

A gróf zavarba látszott jönni.

Hanem Pálma elértett mindent.

– Úgy! úgy! szólt közbe, s két szeme világított, mintha tűz égne zöld tenger fenekén. Vigye ön el magával. És a többi franczia és angol forradalmi történeteket is mind: hiszen ezeknek a betege az atyám!

– Mind elviszem grófnő, ha nekem adják.

– Azonnal! Azonnal! S ő maga sietett összenyalábolni a sok becses művet, a mik tele voltak az atyját üldöző kisértetekkel, s küldte le azokat a szolgabiró kocsijába.

– De csak nem akar ön most megint rögtön elhagyni bennünket, mondá a gróf. Ön a mult éjjelt az úton tölté. Meg kell pihennie. Mi nem eresztjük el ma.

– Nagyon örömest itt maradnék, gróf úr, de sürgetős dolgom van. Van egy szerencsétlen unokaöcsém, a kinek én vagyok a gyámja.

– Tudom. Az utolsó Opatovszky. Az apja fia. Ismertem az apját. Az is őrült volt.

– Ez most beállt honvédhuszárnak. Én tudom, hogy ott százféle bajba fogja keverni magát. Mielőtt odább vinnék, okvetlenül beszélnem kell az ezred parancsnokával, a ki alatt szolgálni fog; hogy legyenek rá tekintettel: nézzék el a hóbortjait, ha valami kihágást követ el, (azt pedig megteszi az első két nap alatt) ne büntessék a törvény szigora szerint. Hisz az a boldogtalan fiu képes lesz galibába keverni magát ott a táborban, a miért főbe lövik. Aztán testileg is gyönge a fiu, előre kell róla gondoskodnom, hogy a hadjárat veszedelmeibe bele ne romoljon.

– De hát hisz ön azt holnap reggel is elvégezheti. Maradjon ma itt.

– Nagyon aggódom miatta; hogy már is elkéstem.

– Szólj neki Pálma te is!

– De csak menjen ön!

Ez volt Pálma mondása.

És ezért kezdte őt nagyon tisztelni Illavay.

Nem is időzött tovább, hanem ment.

– Tudod, szólt Temetvényi gróf a leányához, mikor Illavay eltávozott; hogy ha azt a hóbortos Opatovszky-fiut véletlenül valahol főbelőnék, vagy valami táborhelyen felszedett hagymáz s más afféle a hűs földbe vetne neki ágyat, hát akkor az a nagy uradalom, a minek határa mindenütt a mienket kiséri végtül-végig, mind ezé a szolgabiróé lenne, a ki most gyámja a fiunak; s úgy fut megőrizni az életét.

Pálma nagy, sötét szemeivel atyjára bámult.

– Akkor «ez» egy véghetetlenül gazdag ember!

– Lesz az – valamikor.

– Nem; – most az!

PÁLMA.

Hat éves koráig kényeztetett gyermek volt Pálma. Egyetlen leánya egy bálványimádó édes anyának. Ő volt a bálvány. Hat esztendős korában kapott egy mostohát, a ki annak a másiknak egészen az ellenkezője lett. S az a különös benne, hogy ez a mostoha is ugyanaz volt, a ki az előbbi: az a nő, a ki őt világra hozta. Akkor született annak egy fia s a mint fiu volt a háznál, a leányból egyszerre mostoha-gyermek lett. Ez már életében meghalt s látta az örökségét a kis öcscsére átszállni: eleinte csak a gyöngédséget, a beczézést, az éd-neveket, a csókokat, hogy egyéb is van még, azt nem is tudta. Alig is várták, hogy eltemethessék. A mint elérte a tizennégy évet, beküldték egy kolostorba. Ekkor már megtudott annyit, hogy neki fel kell venni a fátyolt, azért, hogy öcscse mellett ne lássák. Pedig még szeretett volna a gyerek álarczos-bálokban tánczolni. Az Orsolyaszüzek közé vétették föl. Ott azután tizenhat esztendős koráig szoktatták a világról-lemondás égi gyönyöreihez. Akkor egy rossz napon a kis fivér a ponyjával egy árkot átugratva, leesett fejtetőre s kitörte a nyakát. A Temetvényi családnak megint nem maradt több sarja, mint egy leány. Akkor azt megint fölkeresték czéllájában, levetették vele a fátyolt, s visszavitték a családi palotába, a hol megtalálta a régi fényt, pompát gazdagságot s most már tudta, hogy ez mind az övé lesz.

Hanem az édes anyát nem találta meg többé.

Most is csak a mostoha volt otthon. Annak a szobái a megholt gyermek arczképeivel voltak tele, a kis fivér ruhái, játszékszerei, könyvei hevertek mindenütt, asztalon, üvegszekrényben, étagèreken, azt siratta az anya, azért térdelt imazsámolyán: azt nem feledheté; a leányára pedig nem tudott visszaemlékezni. Pálma megtanulta magától, hogy a nagy úr és a szegény ember között nincs olyan nagy távolság, mint a nagy úr fia és leánya között.

Az az idő is eljött, a mikor a leányt be kell vezetni a világba.

Egy udvari bál a kedvező alkalom, melynek meghívójára az udvarmesteri hivatal ezt irta fel «leányával együtt».

Nagy gond az, az első bemutatás.

Minő szín fog illeni a leány arczához? hogyan legyen a haja feldíszítve? Mennyire kell menni az egyszerűségnek, hogy az affektáltnak ne láttassék? Mennyit kell elárulni a finom érzésből? hol kell nyilvánítani a tudatlan ártatlanságot? Ilyenkor az anya szeme a legjobb tükör: az anya szava az orákulum.

Az anyának pompásan kell öltözve lenni, a leánynak szerényen s valami megnevezhetlen választékosság által mégis a kettőnek harmoniában lenni.

Ekkor történt az először, hogy a grófné megmutatta leányának a gyémántjait. Az egész gyüjteményt. Azok között volt a mai estre kiválasztott azon nyakék is, mely huszonnégy solitaireből állt, miknek mindegyike ezer aranyat képviselt.

– Nézz ide, szólt a grófné leányához: ez a te szegénységed.

Pálma nagyot bámult e szóra. Miért legyen ilyen a szegénység? S miért az «ő» szegénysége?

A grófné készen volt már a toilettejével, csak a brilliant diadémot kellett még feltűzetni a hajába.

– Ebben van a te szegénységed. Ismétlé a rejtélyes mondást, elzáratva a szekrényt, a minak kulcsát mindig a karpereczén viselte. Majd beszélek veled «erről», ha a hintóban ülünk.

Valóban arra elég idő volt ott. Máskor csak nem híhatja oda a grófné a leányát, hogy «gyere ide, beszélni akarok neked valamit», de az alatt, míg az az ezerkétszáz hintó, sarkányfarkat formálva a Burg előtt, egyesével eljut a Batthyány lépcsőig, olyan szépen egymás mellett kell ülniök s hallgatni az egyiknek, a mit a másik beszél.