Part 4

– De nem a legelső akárkiben, a ki elénk jön. Hogy merted ez emberre rábízni magadat? Ha Lavatert tanulmányoztad volna! Olyan tekintete van, mint egy rablónak.

– Tíz lépésnyire sugárzik róla a becsületesség.

– Valóságos Danton-pofa. Nézd meg csak az új Plutarchban az arczképét s hasonlítsd ezzel össze. Az a protuberáns szemöldökcsont, azok a kiülő dombok a homlokon; az a kegyetlen, vérszomjat eláruló száj. Csupa furfang, gyanakodás az egész ember. Itt sem akart maradni vacsorára. Tán nem találtam ki, hogy miért? Abban a tudatban, hogy kezében vannak a fejeink, félt, hogy megtaláljuk őt itt mérgezni. Kezébe adtad a fejeinket. Hisz az én szürke fejemért már nem kár. Érett gyümölcs. De ha ezt a te szép fejedet nézem. S aztán arra gondolok, hogy madame Roland feje hogy hullott alá a kosárba!

Az öreg nemes szemében valósággal köny ragyogott.

Pálma pedig elmosolyodott rá.

– De hát mi baja volna neki a mi fejeinkkel?

– Azt te nem érted. Ahhoz te nagyon ártatlan vagy. Csak a gyémántokról ne szóltál volna neki. Mit gondolsz? Mibe kerül ennek ránk mutatni, hogy mi arisztokraták vagyunk s aztán ránk fogni, hogy hazaárulók vagyunk. Csak egy szóba kerül s akkor az elitélt kincseiben a feladó osztozik. Ezt így tették a jakobinusok is.

– Ah, ne mondd tovább! Hála Istennek, hogy én nem olvastam se Lavateredet, se a Girondistáidat! Én nekem az első tekintet óta olyan bizalmam van ez emberhez, hogy nemcsak a gyémántjainkat, de még az álmomat is rá merném bízni.

A főnemes szomorúan ingatta a fejét, odahajolva leánya fölé, a könycsepp odahullott annak buzakalászszín hajára; suttogva fogta két keze közé azt a fejet:

– Lamballe herczegnőnek is így omlott a haja a vállára, a mig volt neki válla…

ZSIBORÁK.

Az útibiztos ugyan nem várt a szolgabiróra a keresztútnál; azt izente, hogy ő se nem bagoly, se nem denevér, se nem bakter, hogy éjszaka járjon útakat, hidakat vizsgálni; holnap is nap lesz, majd compareál reggel. Illavay nem káromkodott; belátta, hogy az útibiztosnak egészen igaza van: öreg, köhögős az ember, meghűthetné magát a deres őszi éjszakán; az is igaz, hogy a «diurnum» neve «napi-díj» – ha éjjel is kellene érte szolgálni, akkor diurnum-nocturnum volna; csak magára vette azt a munkát is: a szolgabiró ezermester. Összeszedett valami tizenhat fejszés embert, szekérre rakta őket s megindult maga az útat megvizsgálni, a melyiken Görömbölyi dandárjának végig kell vonulnia.

Az út a hegyek között hol felhág, hol alászáll; nem megy az máskép ebben a görbe országban; a völgyben hidak is vannak, kisebbek, nagyobbak, hegyi patakok fölé építve; azok bizony fából vannak, s megesik rajtuk, hogy egy-egy gerendájuk korhadt; de abban nem az útibiztos a hibás, hanem a szú, hogy minek őrölte meg. A helyett aztán másikat kell oda hevenyészni: kiadja az erdő. Egy pár fejszés ember hátra marad s reggelig ki lesz pótolva a hiba.

A vármegye csinált útja az egész karannói völgyet úgy osztja kétfelé, hogy a legigazságosabban az egyik oldalát a Temetvényi grófok, a másikat az Opatovszkiak uradalmai határozzák meg. Itt nincs több földesúr ennél a kettőnél – napi és éjszakai járóra. Az egyik uradalomnak a szélét az óriási vadaskert sodronynyal befont palánkozata jelöli meg: ez a Temetvényieké, az átelleni erdős hegyhát az Opatovszkyaké. Ennek a vadaskertjével újabb időben felhagytak; a szarvasokat, vadkanokat kipusztították, a mikért az öreg Opatovszkynak, csak a parasztok vetéseiben tett kártételek czíme alatt, évenkint negyven-ötvenezer forintot kellett fizetni. Drága vadpecsenye volt! Most a helyett fűrészmalmok dolgozzák fel az erdőt, hamuzsírfőző telepek ritkítják a hozzájárulhatlan vadonrészt. A laposok irtványain pedig majorságok települtek le. A makkot szelíd sertéscsordák legelik fel s a szarvascsordák helyén birkanyáj legelész. Mindezek Illavay Ferencz gondnoksága alatt változtak már meg ekkép.

Az országút a mély völgyből a hegygerinczre kigyózik föl, s ott azután egy darabon a hegyoldalba vágva vonul tovább; egyik oldalán a meredek sziklafal, másikon egy szédületes lejtő, tele nőve bozóttal; galagonya, som, veresgyűrű összegubaczolva tarkállik, mint egy csodaszőnyeg végig az egész völgyvágányban; az őszi dér varázsecsetjétől sárgára, pirosra, lilaszínre festve, közte a rikító zöld borókacserje. Út nem vezet e völgybe sehonnan; rókának, vadkannak való menedék az. Az út közelében az Opatovszky részén látszik az utolsó irtás. Egy-egy óriási szálfa még ott van hagyva mutatónak, szerteszét töveikből kiforgatott tuskók hevernek, a miket feldarabolni nem érte volna meg a napszámot. Egy hosszú sor ölekbe rakott keményfa áll, mint megannyi sáncz az út mellett, a magasra felnőtt virnáncz és páfrány bizonyítja, hogy régen ott állhat.

Ezen a helyen van egy kőhíd. Arra szolgál, hogy a bérczek közül lerohanó záporáradatot keresztül bocsássa. Az idén egészen benőtte e hegyi árnak még a medrét is az iszalag; jeléül, hogy itt nem volt felhőszakadás a nyáron.

Ez volt az utolsó híd, a mit még meg kellett vizsgálni. Itt már nem volt több embere Illavaynak háromnál. Azok közül egynek volt fejszéje, a másiknak kőtörő vasrúdja, a harmadiknál volt a fáklya. Azonkívül volt a hajdú, rendes fegyverrel, neki magának is volt dupla-puskája.

A kőhídnál leszálltak. Felül minden rendben volt, de alulról is meg kellett győződni, hogy alól a hídbolthajtásokon nincs-e valami hiba? nem kell-e annak is valami apostol?

Elől ment a fáklyás ember, utána a hajdu a puskával, nyomukban a két munkás. Jó volt az óvatosság, ilyen helyeken dúvadak is tartózkodnak.

– Hahó! ki az? kiáltá el magát a fáklyavivő.

– Add meg magad! rivallt a hajdú.

– Mi van odalenn? kérdé a szolgabiró.

– Egy embert találtunk itt.

– Hozzátok fel.

Drótos tót vala. Öles, izmos férfi. Viselete olyan, mint a többieké; ez nem változik a divattal. Hosszú, összecsapzott haja a vállait verte s elől a szeméig lógott, egész arcza borotválva volt, mint fajtájáé szokott lenni, jó borostásan. A hajdú a nyakát fogta, a két munkás a két kezét, úgy hozták elé a híd alól. Az ember úgy tett, mintha részeg lett volna. Tartani kellett, hogy el ne dőljön.

– Mit csinálsz te ott a híd alatt?

Felelet helyett elkezdett az ember dalolni.

Hiszen megteszi azt a tót, hogy dalol, mikor jól be van pálinkázva, hanem ennek a dalrafakadása gyanús volt.

A mint rákezdte a nótáját, azon hasábfarakások mögött valami halk recsegés lett hallható, mintha emberek osonnának el a targaly között.

– Mi zörög ott? Felelj! kiálta a drótosra a szolgabiró.

Arra az abbahagyta a dalolást s együgyű meghunyászkodással, a félvállára húzva a fejét, mondá nevetve:

– Hát bizonyosan disznók… s rögtön talált is egy ahhoz való nótát, torkaszakadtából üvöltve: «Hej szvinya, szvinya! Dobre varuj doma!» («Hej disznó, disznó! jóra várnak otthon!»)

Illavay kilőtte a puskája egyik csövét az ölfák felé: arra aztán sebes rohanássá vált az előbbi zörej, mintha öt-hat ember menekülne a bozótba. Oda utánuk menni nem lett volna okos gondolat.

– Vizsgáljátok meg ennek az embernek a szeredását, meg a többi motyóit.

Legelőször is egy nagy éles kés került elő belőle.

– Mire való ez a nagy kés?

– Hát csak bizony szalonnát enni.

Azután a mesterségéhez való mindenféle szerszámok között találtak egy csomó tolvajkulcsot.

– Hát ezekkel mit szoktál enni?

– Csak biz ez olyan bolondság, czifraság, hogy zörögjön, mikor az ember tánczol. Tót embernek nincsen sarkantyúja.

Azután a batyuból előkerült egy felmetszetlen kenyér. A hajdu azt súlyosabbnak találta, mint a milyen közönséges kenyér szokott lenni s felmetszette az öreg késsel. Hát abból meg előkerült egy kétcsövű pisztoly.

– Furcsa besteket hord ez magával! Hát ez meg tán kenyérenni való? Hozzátok csak ide azt a fáklyát, hadd nézek a szeme közé!

Az egyik munkás odavilágított a drótos arczába a fáklyával.

Arra egyszerre kiáltott fel a szolgabiró is, meg a hajdú is:

– Ohó! Hisz ez Zsiborák!

A fogva tartott mérgesen dobbantott a lábával s daczosan fölvetette a fejét.

– No hát: – Zsiborák!

– Te vagy az, zsivány! a ki kétszer törtél ki már a börtönből; no most harmadszor, hogy a kezemre kerültél, fogadom, hogy nem illansz el egykönnyen. – Illavay e szóknál maga is mellen ragadta a drótost.

– Semmi zsivány! semmi megszöktél! pattogott vissza Zsiborák. Vagyok spión. Van nekem passzusom magyar generálistól.

– Miféle generálistól?

Zsiborák egy pillanat alatt kiszabadítá az egyik öklét a fogva tartó munkás markaiból. A nyakán volt neki egy nagy flastrom, a mi alatt valami undorító tályog látszott lenni, azt hirtelen lekapta onnan: nem volt az alatt semmi daganat, hanem egy sokrét összegyűrt papir: «itt van a generális passzusa,» szólt, odanyujtva azt a szolgabirónak; s azzal önkényt nyujtá a kiszabadított kezét a hajdú elé, ki hirtelen guzsba facsarintá mind a kettőt.

– Majd mindjárt eleresztetek ti engem. Csak hadd olvassa a szolgabiró a generális levelét.

Csakugyan Gorombolyi kormánybiztostól volt menlevele Zsiboráknak, ki azt, mint általa megfogadott tábori kémet mindenkinek, halálbüntetés terhe alatt, védelmébe és oltalmába ajánlja.

– No úgy-e? henczegett a drótos. Ott van úgy-e? Majd ád nektek a generális azért, hogy a spiónját elfogtátok. Lesz nektek ne mulass.

– Hát hiszen épen oda készülünk hozzá. Téged is oda viszünk, Zsiborák, ne búsulj. Motozzátok meg csak a czókmókjait.

A hajdúnak nagy gyakorlata volt már ebben. A magyarországi proletár nem sansculotte, hanem inkább tropdeculotte, tele van rejtekzsebekkel: innen egy irószer, amonnan egy aczélráspoly meg egy-egy bevarrt aranypénz kerül a holdfényre; utoljára a bocskort is lebontják, annak a kettéválasztható talpbőre meg egy egész archivum.

A szolgabiró átnézte a rejtekükből előszedett iratokat.

– No Zsiborák, most már csakugyan engedelmet kell tőled kérnem, hogy ilyen czivilfogságba juttatlak. Mert te a katonai biróság elé tartozol. Derék spion vagy te. A magyar hadsereg állapotjait jegyezted fel. Tegyétek farkasguzsba, aztán dobjátok fel a szekérbe.

Zsiborák káromkodni kezdett, míg János hajdú a fejére nem rántotta a szeredását; abba aztán kiabálhatott. Nagy hirtelen egy jó szivós bükkfa husángot vágtak az útfélről, azt a fogolynak a két térde, meg a két könyök hajlása között átdugták: ezt nevezik farkasgúzsnak. Így aztán elfért szépen a parasztszekér saroglyájában.

– Menjünk tovább, mondá Illavay, miután meggyőződött róla, hogy ennek a hídnak nincs semmi baja.

– Az ellenség kéme lesz ez, dörmögé János hajdú, mikor újra megindultak.

– Valami egyéb oka is lesz annak, hogy ez itt a híd alatt rejtőzött, mondá Illavay. Azok, a kiket a rakásfák mögül elriasztottunk, bizonyosan az ő czinkosai voltak.

A hold tele fényben ragyogott már az erdős hegyhátak fölött, a szalonkák húztak a légben, a szarvasok rigyetése felelgetett egyik pagonyból a másikba egymásnak; csendes, hűs őszi éj volt.

Illavay egy kis időre elszunnyadt a kocsiban ülve s azt álmodta, hogy megérkezett Dolnavárra. Nagy vendégsereg van a háznál. Mindenki szívesen üdvözli. De hát a menyasszony hol van? Azt mondják, mindjárt eljön, itt van a benyílóban, öltözik. Szeretné már látni. Nyilik az ajtó s kilép egy bájos, szép alak. Ejh, ez nem ő; ez csak a nyoszolyólyány. Megint jön más. Az meg még szebb. De az sem ő; az meg a másik nyoszolyólyány. No most jön már. Itt van a fehér ruhás menyasszony. Egyenesen vőlegénye felé tart. Magas, nyulánk alak, búzakalászszínű hajfürtökkel, sötét sugár szemöldökkel, liliomfehér arczczal; szemei kékek-e vagy feketék? nem tudni, csak azt, hogy ragyognak s ő reá ragyognak…

«Ejh! szerteszét oszolj, bolond álom!»

Az volna szép, ha egy főszolgabiró, a ki hatvanezer embernek parancsol, egy ilyen álomcsőcseléknek ne tudna parancsolni!

És ugyan jókor volt neki magát felébreszteni, mert épen akkor jött a szekerével szembe egy másik jármű, a mit nagy hiba lett volna álmos fővel elkerülni: egy gyapjús szekér.

– Hopp! hó! Megállj! Ki népei vagytok?

A gyapjús szekér kocsisülésében ült egymás mellett egy kifordított bundába burkolt, borotvált képű férfi, meg egy honvédfrájter, a szuronyos puska a térde között. Maga a hiencz fuvaros gyalog lépegetett a lovai mellett. Mindössze hárman voltak.

A szekeres hallatlanná tette a szót, mintha megsüketült volna s tovább akart hajtani.

János hajdú aztán leugrott a kocsiülésből s megfogta a nagy hienzlónak a zabláját.

– No hát, mi az? Kiálta akkor a borotvált képű mérgesen. Ki állja el az embernek az útját?

– Valaki, a kinek jussa van hozzá, szólt Illavay, leszállva a csézából s a társzekérhez közelítve.

– Megállj! ne mozdulj! Ordított akkor a katona, olyan hangon, mintha vártán állna, s neki fogta Illavaynak a puskát.

A hiencz azonban megrántotta a könyökét.

– Sus ki, de ne lú! (Süsd ki, de ne lőjj!) Ez a pan szolgabiró. Nem látod a hajdút?

– Jó, hogy szólt kend, mondá a vitéz, mert már elkezdtem lűni.

Illavay pedig hideg vérrel szólt oda neki:

– Ugyan, öcsém, nem szégyenled felém tartani azt a puskát, mikor tudod, hogy nincs rajta gyutacs?

– Hát már azt hogy tudja az úr? Azzal szépen letette maga mellé az egész mangalétát.

A mai Manlicher-korszak emberének szükséges megmagyarázni, hogy mi volt az a gyutacs? Ezt németül úgy hítták, hogy «Zünder». Mikor a kovás szerszám helyébe feltalálták a vegytani gyutacsot, hát akkor ennek az alakja olyan volt, mintha egy vékony, lapos szalmaszálat csináltak volna lágy vasból, a közé volt szorítva a robbanó anyag, azt dugták bele a piramidli lyukába, arra csapott rá a fegyver sárkánya, úgy sült el. A mint aztán a lőkupak (kapszli) fel lett találva, az egész átmeneti korszakot a lomtárba dobták, ott hevert évtizedekig, míg végre eljött az ideje, hogy 1848-ban a nemzetőrség fölfegyvereztessék: annak a számára aztán előkeresték a fegyvertárból ezeket a gyutacsos puskákat. Jó fegyverek voltak azok nagyon; csakhogy azt a bolondságot, a mivel el lehetett őket sütni, sehol e világon nem fabrikálta már senki. Ilyen fegyverekkel kezdték meg a hadjáratot a mi «kortársaink» («őseid», kegyes olvasó).

Imitt-amott támadt egy-egy kisvárosi gyógyszerész, a ki aztán hevenyében készített azokhoz való gyutacsot «robbanó papiros»-ból s ez is megtette a szolgálatot, de, hogy Gorombolyi úr fegyverei még e nélkül egyáltalában szűkölködtek, azt Illavay magából Zsiborák jegyzetéből olvasta.

– No, hát kik önök? Mi járatban vannak? Honnan jönnek? És hová tartanak? Ilyen késő éjszakán.

A boroltváltképű csak mindig nem akart még kijönni a subájából: onnan felelgetett nagy szálkásan a kérdésre.

– Én magam Temetvényi Ferdinánd gróf úr ő exczellentiájának az udvarnagyja vagyok. Gyapjút szállítok, mit a kormánybiztos úr lefoglalt az állam számára. Az ő parancsára kell azt a székvárosba vitetnem, hogy ott a hadi kasszából fölvegyem az árát. Ez pedig itt mellettem a kormánybiztos úr által mellém rendelt kiséret.

Az utolsó kérdésről azt hitte, hogy azt eleresztheti a füle mellett.

– S miért járnak önök éjszaka?

– Azért, mert az egyik kerekünkről lepattant a keréktalp, s a míg azt a kovács felvasalta, éjszaka lett.

– Miért nem maradtak ott abban a faluban, a hol a baj érte, éjszakára?

Ez a vallatás már kezdte boszantani azt az urat.

– Ejh! hisz ezeket a gyapjus-zsákokat csak nem rabolja el senki a szekerünkről.

– De hátha egyéb is van ezekben, mint gyapjú?

Már erre a kérdésre, mint a rókakeresztelte tüskés borz, bontakozott ki egyszerre a kifordított bundából a feleselő s nagyot bámult a szolgabiróra.

– Hozza kend ide azt a fáklyát! kiálta Illavay, a hátul jövő szekér felé, mely az alatt szintén oda érkezett, úgy, hogy a három kocsi egymás sorjában elzárta az országútat.

A fáklya aztán elég világot adott, hogy annál egy levelet el lehetett olvasni.

– Itt van egy levél a gróftól az udvarnagy úrhoz.

Az az úr elolvasta azt. Nem tetszett neki.

– Hát mit tetszik akarni?

– Ott van a levélben.

– Itt az út közepén?

– Ibi, ubi. Az én felhatalmazásom így szól.

– De ezt a szállítmányt lefoglalta a kormánybiztos.

– Csak a gyapjút; de nem a mi a gyapjú között van.

– De az van kimondva, hogy halál fia, a ki hozzá mer nyulni.

– No hát én épen annak a fia vagyok, s majd hozzá nyulok.

Az udvarnagy a katonát taszította most oldalba:

– Protestáljon az ellen kegyelmed!

– Mi a ménküt csináljak?

– Emeljen szót.

– A puskám boldog végével talán?

– No hát én protestálok! Ez itt mind államvagyon. Ezért én felelős vagyok a kormánybiztosnak az életemmel. Én nem engedek a zsákokhoz hozzá nyulni.

Illavay agyában egy gondolat villant meg.

Odaszólt csendesen a fejszés emberhez, a ki a megkötözött Zsiborákot őrizte.

– Húzza le kend a jámbor fejéről azt a szeredást; meg ne fuladjon alatta.

– Dejszen másutt kell ennek megfuladni, tréfált vissza a paraszt.

Akkor aztán az udvarnagyhoz fordult Illavay:

– Ha még egy szót mer ön szólni, önt is odaköttetem a mellé a másik ember mellé.

– Hüh! szörnyedt fel egyszerre az udvarnagy, a mint a háta mögé tekintve, a guzsbakötött embert meglátta. A többiek azt hitték, hogy az alaktól ijedt meg, s a hasonlóvátétel fenyegetésétől; csak Illavaynak az éles szemei vették észre, hogy ez az ember annak a fogolynak az arczától rémült meg olyan nagyon.

S attól a percztől fogva aztán az udvarnagy igen alázatos lett. Az álla fázott, a homloka meg izzadt. Iparkodott kitüntetni készséges serénykedését a harazsákok leemelgetésénél; ő maga mutatta meg, hogy melyik rejti magában a keresett aczélszekrényt, s folyvást méltóságos úrnak nevezte a szolgabirót.

A kisérő honvéd pedig az alatt leheveredett az útfélen a fűbe, az üres puskája mellé, s elkezdett czifrán fütyörészni, a szép fiastyúkra bámulva az égen, s nem gondolt semmire, a mi körülötte történik a világon, hogy most ő először és utoljára életében lovagolt egy félmillió forintos paripán; hogy csak egy hajszálon mult, hogy ezért a lovaglásért most elvágott nyakkal nem fekszik az útfélen, s hogy azt a levágott nyakat holnap vagy holnapután megint megkaphatja.

Mikor a szekrénykére rátaláltak: azt Illavay átvette s bezárta a saját kocsiládájába. Az udvarnagynak adott róla néhány sort, hogy sértetlenül vette azt át. A ládikó le volt pecsételve a gróf czímerével.

– Most ön mehet a gyapjúval a székvárosba. Katonai kiséretre nincs már szükség.

– Nincs.

– Ön pedig, vitéz úr, fel fog ülni ide a szekérre, az elfogott kém mellé s vigyáz rá, hogy meg ne szökjék, visszaviszi őt a táborba, az őrnagy úrnak átadja, bejelentve, hogy a szolgabiró fogta el; a ki rögtön meg fog érkezni. Addig őriztesse jól, mert nagyon veszedelmes ember.

Nagyobb elővigyázatból azonban még a két parasztot is odaültette a szekérre.

Azzal aztán a maga kocsiját a válaszútnál a kenyérszállítással megbízott helységek felé fordíttatá, hogy holnap délig minden rendben legyen, valami hiba ne maradjon. Mert a dicsőséghez, ahhoz van osztozó elég; de a mi hiba történik valahol az országban, annak nem akad gazdája: az mind a szolgabiróé.

A HADVEZETŐ.

A sokat emlegetett kormánybiztos, a ki rettegést küldöz maga elé szerteszéjjel, végre megérkezett Bardóczra, a hová Illavayt odarendelte. Ő érkezett meg hamarább: a mi azt bizonyítja, hogy a dandárjának az előcsapatja élén szokott járni, a mi elég rendkívüliség egy hadvezetőtől. De hát mi sem mondtuk sehol, hogy Gorombolyi nem rendkívüli ember. Maga az alakja is feltünő, egyike a legszebb daliáknak, a kiket valaha láttunk az életben; achillesi alak, a fiatalság hamvával arczán, hangja mint az ércz; trombita, ha kiabál; gordonka, ha lassan beszél; csengetyű, ha kaczag. Aztán volt az már minden, a mi magyar emberből huszonhétéves koráig kitelik: Bécsben gárdista a király mellett, itthon alispán egy félig tót, de egészen magyar vármegyében, ennélfogva ért a kardforgatáshoz és az adminisztráczióhoz, s ha az elsőhöz ért, akkor okvetlenül a hadviseléshez is ért; ha a másodikhoz ért, akkor bizonyosan a hadi organizácziót is érti. És úgy is lett. Ügyes, merész, hihetetlen hadműveletekkel lepte meg a világot, s különösen a régi módi tábornokokat, a kik ezt nem tudták utána csinálni. Ez maga csinálta magának a hadseregét, maga fölfegyverezte, élelmezte, haditervét keresztül is vitte, senkitől se kérdezte meg: hogyan?

Hanem a mihez még mindezeknél is jobban értett, az volt a «nagyokat mondás». A nagy tetteket szerette százszorozott kiadásban előadni. Szavaiban utolérte a Csimboraszszót, ámbár a tettei is megfeleltek egy becsületes magyar Mátrának.

Mind igaz, járandó pénz volt az ő szava, csakhogy előbb devalválni kellett, mint a bankóczédulát, váltóra, skála szerint.

Alattvalói tűzbe-vízbe mennek vele; hanem mikor kiabál, akkor rettegnek tőle, hogy mindjárt megeszi őket; a míg ki nem tanulják, hogy mindez csak rhetorikai forma: hipotypozis; a rhetorikai hajlam általános nemzeti jellemvonás nálunk, mint a németnél a «Gemüth», a francziánál az «esprit».

A megérkezéskor már azért is dühös, hogy még nincs itt a szolgabiró.

– Elaludt a lajhár! Tudom bizonyosan. Még most friziroztatja a haját. Neki kellene itt várni engem, a két hátulsó lábán állva s tartani a rapportot a fogai között s most én várok ő rá. Vasra veretem! Hol van a szalmakomiszárius? (Ez volt a díszneve az élelmezési biztosnak.)

Az alig mert előkerülni.

– Hát meghozták a kenyeret? Mennyit? Négyezer részletet! Hát a többi? Hogy nincs több? Negyvenezer helyett négyezeret! Megeszem azt a szolgabirót magát! Harminczhatezer darabra rágom legott. Hát azok a parasztok mit hoznak ott?

Zsiborák kisérői voltak.

Gorombolyi ráismert a maga emberére, a kit megkötözve hoztak eléje.

– Hát ezt ki küldte vissza nekem, megkötözve?

Mondták neki, hogy a szolgabiró.

– Az én tábori kémemet elfogatni és megkötöztetni. Hisz ez háromemeletes perduellio. Beszélj, te szent Lázár katonája!

Zsiborák térdre esett előtte s keserves zokogással panaszlá, hogy micsoda méltatlanság történt vele; a szolgabiró hogy vette el a generális úr passzusát erővel tőle s aztán farkasgúzsba kötteté.

– Bocsássátok szabadon! kiabált Gorombolyi, szóhoz sem engedve jutni a parasztokat. Hadi törvényszék elé állíttatom azt a szolgabirót! – Elküldöm Komáromba! – Ki kisérte idáig az én emberemet? – Elő kell hozni azt a derest.

A «deres» szóra egyik paraszt sem akart tudni semmit a kisérettételről, hanem a katonát tolták előre, hogy ez kisérte.

– Hát te hogy kerülsz vissza? A kinek a gyapjússzekeret kellene kisérned?

Az aztán elmondta, hogy mi történt vele, meg a gyapjús szekérrel, aztán meg valami szekrénynyel, a mi a között volt.

Gorombolyi tombolt haragjában.

– Nem! Ilyet még a mammuthok sem hallottak. Hol van egy nagy szál fenyőfa hirtelen? hadd akasztatom rá azt a szolgabirót, valamennyi szolgabiró, táblabiró példájára. Ide a piacz közepére a szent Nepomuk mellé kell felállítani azt az akasztófát! A vérével akarok irni tinta helyett! Hol a hadbiró? Híjja össze a hadi-törvényszéket.

Épen erre a szóra gördült be Illavay kocsija a biróház udvarára, a melynek tornáczáról osztá az őrnagy haragos intézkedéseit.

Gorombolyi ráismert. Régi jó pajtások voltak.

– Nem bánom! Ha az édes apám legkedvesebb fia volna is s apja, anyja, öreganyja, kilencz neveletlen árvája itt könyörögne lábam előtt: nem kegyelmezek neki.

Ez alatt Illavay szép csendesen felballagott az öt lépcsőfokon a tornáczra.

– Szolgabiró úr! kiálta rá Gorombolyi, kezével kardmarkolatára csapva. Álljon meg ott! Ön a haditörvényszék elé fog állni, aztán majd válogathat belőle, hogy melyik jobb: a lőpor és golyó-e, vagy a köteles leánya?

A mire azt mondta neki Illavay nagy nyugodtan:

– Hagyd el, pajtás; hiszen magam is azzal kereskedem.

– Itt nem vagyunk «pajtás», hanem biró és deliquens. Kapta az úr a levelemet?

– Ugyan kaptam, s nagy hálára vagyok érte lekötelezve.

– Hálára-e? Ez a nem várt szó megakasztá az őrnagyot.

– Hát persze. Tudod épen indulóban voltam az eljegyzésemre, a mint az arámtól kapok egy levelet, hogy nem kellek már, van már másik, mehetek már zabot hegyezni Liptóba!

Akkor jön a te leveled, a miben azt igéred, hogy főbe lövetsz. De olyan jót nevettem rajta, egészen felvidítottál vele.

Gorombolyi mérgesen vágta a sipkáját az asztalra.