Part 3

Illavay hintaját inas és komornyik fogadta. Német volt mind a kettő. A komornyik még a hintóból leszállás alatt elmondá neki, hogy nagyon várják az uraságok, de mielőtt ő exczellentiájához fölmenne, kegyeskedjék Pálma comtessehez bemenni, a ki okvetlenül elébb akar beszélni a tekintetes úrral.

– De barátom, ilyen sárgyúró csizmában csak nem állhatok be a comtessehez tisztelkedni.

– Nem tesz az semmit. Hát mikor vadászatok vannak? Vegyük úgy, hogy most is azok vannak.

– Csakhogy ezúttal a vad kergeti a vadászt. No hát vezessen oda, a hol a comtessere várnom kell.

A komornyik egy földszinti szobába vezette a szolgabirót, a minek igen egyszerű bőr butorzata volt, a falakon tollrajzok, aranyozatlan rámában. Műértő ember ugyan nagy kegyelettel ismerte volna fel e székeken a legbecsesebb ó-mór bőrműveket, s az egyszerű rajzokban világhirű mesterek kézvonásait; de hát mindezekhez Illavaynál hiányzott a fogékonyság.

Kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit akarhat vele a comtesse? Bizony nem is ő rá magára. Jól volt ő lakva úgy az asszonyi képpel hogy jöhetett volna eléje valaki Circe minden bűbájával ma.

Alig távozott el a komornyik a várt vendéget bejelenteni, nemsokára nyilt az oldalajtó s belépett rajta a grófkisasszony.

Egyedül jött s az ajtót is betette maga után.

Mintha öntudatával birna annak, hogy neki nincs szüksége őrizetre: maga a tekintete elég, hogy bűvkört vonjon körüle, a mi tele van eltaszító delejjel.

Hosszúkás vont arcza oly fehér, mint a porczellán, szép, tökéletes vonásokkal, a mikről sugárzik a hidegség. Haja olyan szinű, mint az érett buzakalász hullámzó tengere s e sajátszerű halavány aranyhoz kirívó ellentétül a két sűrű szemöldöke csaknem szénfekete, s azok alól két nagy szem sötétlik, a mikről nem lehet meghatározni, hogy barnák-e vagy sötétkékek: az élet tüze mélyen elrejtve bennük. S mikor ez a piros ajk megnyílik, az ember szinte megdöbben: ime a szobor beszél. Az is olyan csendes, szenvnélküli hang, mintha álomkép beszélne álmodozóhoz. Magas, nyulánk termetét fehér öltöny teszi még szoborszerűbbé.

Egy szép kisértet, mikor előlép a félhomályból.

Maga a kéz is, a mit meghivott vendége üdvözlésére nyujt, oly hideg.

De lehetett volna az a kéz akármilyen meleg, azért Illavay elfelejtette azt megcsókolni. Még tegnap talán eszébe jutott volna, hogy az úgy szokás.

– Megbocsásson ön, szólt Pálma grófnő, helyet mutatva Illavaynak az asztal mellett, mely a bőrpamlag előtt állt (remek antik faragvány), maga a pamlagra ült le, – azért, hogy elfogtam önt útközben. Nekem okvetlenül elébb kellett önnel beszélnem, mielőtt az atyámat meglátogatta. Ismeri ön az atyámat?

– Találkoztam vele egyszer, mikor birtokára megérkezett, s a szeszgyárosával kellett valami ügyét eligazítanom.

– Akkor nem ismeri őt. A mint hogy nagyon kevesen ismerik. Ő nagyon zárkózott és túlovakodó. Az a kör, a miben az egész életét leélte, az oka ennek. Ott mindenkinek vigyázni kell arra a szóra, a mit más előtt kimond, és feljegyezni azt a szót, a mit mástól kimondani hallott; s ha szólni kénytelen az ember, nem mondani el mindent, a mit tud. Ez megszokás. Hanem a jelen helyzetünkben ez ránk nézve igen nagy baj lehet. Apám ugyebár irt önnek levelet?

– Kettőt is.

– Azt irta ugyebár, hogy ő nem képes a kormánybiztos fölszólítását teljesíteni. Nincs elkészülve arra, hogy négyezer vendéget ellásson; még kevésbé érzi magát alkalmasnak arra, hogy a gargóvári nemzetőrök zászlóalját vezesse, mert sohasem volt katona, mert beteges.

– Ilyenformát irt.

– No lássa ön. Ez az ő régi szokása. Hogy a bajának csak egy részét adja elő: úgy, hogy a ki a legjobb akarattal segíteni kivánt rajta, a bajának a nagyobb részén nem segített. Azt ő eltitkolta. Ha ön a szerint sziveskednék eljárni, a hogy ő kivánta, hát abból csak az lenne, hogy a kormánybiztos, (föltéve, hogy az ön szives közbenjárása teljes sikert aratna nála), azt mondaná, hogy no hát jól van, ha nem láthat el a gróf négyezer embert, hát megyünk hozzá csak négyszázan. Ha egyszer aztán itt vannak: elmondanák az atyámnak, hogy hiszen nem szükséges neki a gargói nemzetőröket a táborba vezetni; elég, ha felfegyverzi őket, s aztán egyszer, lóra ülve, tart hozzájuk egy lelkesítő beszédet, átad nekik egy általam hímzendő zászlót. Ez is jó lesz. S ezt ki tagadhatná meg?

– Az igaz, hogy ezt nem lehetne megtagadni.

– Pedig ez az, a mitől az atyám retteg. Nem beteg ő: el birna viselni akárminő testi fáradalmakat. De nem akar! Nem lehet neki. És ezt ő nem fogja önnek megmondani soha. Hogy ő nem akar résztvenni ebben az egész mostani mozgalomban. Sem az egyik fél, sem a másik fél mellett. Hiszen azért hagytuk el Bécset. Mikor a fellázadt nép magához ragadta az uralmat, mikor ablakaink alatt végigrohantak egy végeláthatatlan tömegben, előttünk addig soha nem hallott kiáltásokat hangoztatva: mi sietve hagytuk el a császárvárost, szökevényképen, felkerestük ősi lakházunkat Magyarország egyik legcsendesebb zugában. Azt hittük, hogy itt békén meg fogunk huzódni, míg a zivatar valamerre feltisztul. Képtelenségnek hittük, hogy a válság ide is utánunk jőjjön. Hogy itt is utolérjen bennünket a kérdés: hová tartoztok? Ez az, a mi atyámat kétségbe ejti, de a mit kimondani nincs bizodalma senkihez. Nekem van: önnek megmondom. Ránk nézve egyenlő baj, ha négyezred magával jön ide vendégül a kormánybiztos, vagy ha negyvened magával jön s atyámat nem ijeszti el az a gondolat jobban, hogy kezében a zászlóval rohanjon az ágyútűzbe, mint az, hogy a neve meg legyen említve a legegyszerűbb nemzetőri zászlószentelési ünnepélyen. Azért kérem önt, ne nyugodjék meg az ő levelében, tegyen többet érte, mint a mennyit abban ő maga kért: vegye rá a kormánybiztos urat, hogy egyáltalában kerülje el megtisztelő látogatásával a mi szerény lakásunkat s hagyjon nekünk minden tekintetben békét.

Illavay nehéz feje nagy csóválásnak indult erre a szóra.

Pálma grófnő nem vette azt észre.

– Ha ön ezt nem viheti keresztül, akkor előre is megmondhatom önnek őszintén, a mi következni fog. Atyám nem várja be itt a kormánybiztost. Hanem, ha erőszakolni fogják, hogy álljon párthoz, itthagyja az országot s elmegy Badenbe. Én pedig nem akarom azt, hogy ő ahhoz a táborhoz álljon, mely Magyarországgal ellenségül áll szemközt.

Illavay érdekelten kezdett nézni e hölgy arczára. Nem volt azon semmi verőfénye az indulatnak. Maga is vette észre, hogy félreértetett. Egyik ajkszeglete hideg mosolyra vonult el.

– Nagyon kérem önt, valami idétlen honleánykodást ne keressen ön szavaimban. Én nem rajongok magasabb eszmékért. Belőlem csak az önérdek beszél. Én nem akarom, hogy az atyám bármely oldalra nézve is kompromittálva legyen. Ki tudja, hogy melyik fél marad győztes a végkimenetelnél? Az ellenpárton levőknek a birtokát az bizonyosan el fogja kobozni. Nekem pedig nincsen kedvem, mint a franczia forradalom alatti emigránsnőknek, pénzért dolgozni a számkivetésben. Belőlem a józan önzés beszél.

Jobban le nem hűthették volna Illavait.

Ezt is észrevette a szép kisértet.

Jónak látta aztán egy kedélyes mosolylyal bebizonyítani e földi eredetét. Az a mosoly jól illett halvány arczához.

– Ugyebár, sajátszerű az? Én belőlem nem szól más, mint az önzés s öntől mégis azt kivánom, hogy tegyen meg értünk mindent, a mire képes, a kikhez önnek semmi oka sincs jó indulattal viseltetni. Ennek ön maga az oka. Önről azt mondja mindenki, hogy nagyon jó ember. S a ki nagyon jó ember, az mindenkinek az adósa.

Illavay maga is elmosolyodott erre. Úgy látszik, hogy a comtessenek igaza van.

– Jól van, szólt fölkelve a helyéről. Majd úgy járok el, hogy semmi baj ne legyen.

– Kérem, legyen ön még szives leülni. Önhöz még egy másik levelet is irt az atyám.

– Igen, valami gyapjuszállítmányról, a mit útközben lefoglaltak.

– Azt irta benne, hogy majd a többit elmondja élő szóval. De ő itt megint nem fog önnek mindent elmondani, túlságos óvakodásból. Annyit fog önnel közölni, hogy azokban a gyapjus zsákokban nem csupán gyapju van, hanem a legalsó zsákban van egy aczél láda. Ezt mi nem hozhattuk magunkkal, mikor Bécsből menekültünk, mert a sorompóknál a felkelők mindenkit megmotoztak. Úgy jöttünk ki, mintha sétakocsizást tennénk. Ezt a ládát pedig egy bizományosunk társzekerével indítottuk útnak gyapjuszállítmány közé csomagolva, a háznagyunk felügyelete alatt, a ki azt az egész úton kiséri. Ez jelenti most, hogy a gyapjuszállítmány az állam részére lefoglaltatott útközben. Már most azt tudatni fogja önnel az atyám, hogy abban a gyapjuszállítmányban van egy láda is, a mit nekünk megkapnunk okvetlenül szükséges. De már azt, hogy mi van abban a ládában, ismét nem fogja önnek egészen elmondani. Családi okiratok, nagybecsű szerződések. És ebből megint nagy baj lesz. Mert ha ön azzal a szóval reklamálja az elrejtett ládát, hogy abban irások vannak: a mai veszedelmes világban okvetlenül azt fogja rá mondani a kormánybiztos, hogy azok lehetnek valami államellenes iratok, a miket még inkább szükséges megvizsgálni s annyival bizonyosabban elviszi magával. Azért én megmondom önnek s kérem, hogy mondja meg az atyámnak, hogy tőlem hallotta ezt. Abban a ládában, a családi iratokon kívül, vannak még a családi gyémántjaink is, több mint fél millió becsértékben. Azért arra kérem önt, hogy beszéljen ön igen határozottan az atyámmal. Mondja meg neki, hogy mindent tud már. Követeljen tőle teljhatalmú megbizást a maga számára és kivánja átadatni annak a ládának a kulcsát, hogy a kormánybiztos előtt felnyithassa azt és megmutathassa annak a tartalmát. Megbocsát ön, hogy ilyen őszintén fordultam önhöz. De hát azok, a kiknek bajuk van, nem tehetnek egyebet, mint hogy azoknak a terhére váljanak, a kiknek életfeladatuk a mások baján segíteni.

Ezzel ismét kezét nyujtá Illavaynak s az a kis kéz most már nem volt olyan hideg: a szép kisértetet valami emberi melegség lehelte át.

Illavay utána nézett az eltávozónak s úgy tetszett neki, mintha könnyebben érezné magát, mikor már nem áll vele szemközt, mikor nem hallja azt az álomországból jövő hangját.

AZ UTOLSÓ TEMETVÉNYI GRÓF.

Mégis szép az az őszinteség, mondá magában Illavay, a míg a komornyik, kezében a két ágú gyertyatartóval, végigvezette a folyosókon a főúr alvószobájáig. Nagyon szép és ritka adomány az az őszintség. Más leány azt mondta volna: «tegye meg ön ezt, meg amazt, fordítsa jóra, a mit a vak sors elrontott, tegye lehetővé a lehetetlent az én szép szemeimért!» Ez fölöslegesnek talál minden czirógatást, csábítást; megmondja egyszerűen: «önnek kötelessége minket a kellemetlen helyzetekből kiszabadítani, s ezért önnek nem jár semmi: nem, még csak egy álomlátás káprázata sem; ön tartozik ezzel, mivelhogy ön azon szerencsétlen teremtések egyike, a kik «jó emberek», s a kik ennélfogva azzal a teherrel születtek a világra, hogy minden embernek adósai, a kivel csak összetalálkoznak a föld kerekén, ezeknek meg kell tenni mindent, a mit akárki kér tőlük; hogy hogyan teszik meg? az az ő gondjuk. Ha megteszik, az nem is érdem; ha nem teszik meg, az már gorombaság. Más leány legalább mórikázott volna előtte egy kicsit s az most nagyon rosszúl esett volna neki; ez egész hidegen megmondta a szemébe, hogy önzésből volt hozzá ily kiváltságos bizalommal, kér mindent, nem igér semmit. Becsületes leány. Ennek a megbizásában el lehet járni.

A folyosók, előtornáczok maguk is főúri fényüzést hirdetnek; azok a szarvasagancsok, a mikre az elejtő vadász neve van felakasztva, nagyobb kincsbe kerülnek, mint ha aranyból volnának öntve. Nem vadaskert, hanem vadas ország termi azokat, s az őrző vadászcselédség száma egy kis zászlóaljat tesz ki. A márványlépcsők anyagáért drága útat kellett építeni a hegyek közé, s a fresco tájképek a falakon nem ideális tájak másolatai, hanem megannyi uradalomnak a hosszú panorámája.

Minden tárgy arra van itt, hogy dicsekedjék.

Egy pipázó terembe érkezve, melynek összes groteszk butorzata a furcsa pipaállvány összhangzó környezetét látszott képezni, a komornyik azt mondá a vendégnek, hogy tessék addig leülni, míg ő exczellentiájánál bejelenti.

Kis idő mulva a komornyik kijött s nagyon kérte az engedelmet, hogy ő exczellentiája rögtön kijön, csak tessék nehány perczig türelemmel lenni, míg átöltözik.

Azután egy kis idő mulva megint előjött, s azt mondá, hogy de bizony mégis jobb szeretné exczellentiája, ha az olvasó-szobájába kegyeskednék befáradni.

Illavay hát bement hozzá. Észrevehető volt, hogy ő exczellentiája valóban át akart öltözni, ott volt még a levetett fekete frakk, a hímzett csillaggal a mellén, hanem aztán fele úton megint mást gondolt s ismét felvette a kurta otthonkáját.

Hát, mert mikor már felvette a fekete frakkot, akkor látta meg a tükörből, hogy az sehogy sem illik össze a mostani ábrázatjával. Maga sem ismer magára a főúr Hova lett az a büszke alak, ki a bécsi császári várlakban lekötelező mosolyával jobban bevilágította a termeket, mint valamennyi csillár? Fél fejjel magasabb volt a közönséges embereknél s ezt tudta felhasználni arra, hogy a kit nem akar meglátni, annak elnézzen a feje fölött. Most pedig úgy össze van esve. Három hete már, hogy nem borotválkozott. A mióta egy rettenetes októberi napon a saját kedvencz borbélyát látta az utczán a «Pöbel» élén deklamálni, kezében egy szerencsétlen főúr (a népharag áldozata) összetépett díszköntösének foszlányával, azóta nem ereszt borbélyt a torkához közel: maga pedig borotválkozni nem tud; annálfogva nem hasonlótlan egy gályarabhoz, a ki a bagnoból szökött meg: az a flanell-otthonka is segít kiegészíteni a mintát. Ki keresné benne a tegnapelőtti Temetvényi Ferdinánd grófot, felséges névtársának aranykulcsos, aranysarkantyús és aranygyapjús lovagját, a nagy Temetvényi-család utolsó és legnagyobb férfiivadékát?

Szobája csupa könyvtár, félig felmetszett, de végig nem olvasott könyvek hevernek minden asztalán.

– Ezerr bocsánatot kérrek uram! szól a főúr a belépőhöz, olyan keményen berregetve az «r» betűt, mintha annak a kiejtésére egy egész óramű mozgásbahozatala volna szükséges. Bocsánat, hogy ily derrangirrozottan fogadom. A szakállam egész errdő márr az ábrrázatomon. Nincs, a ki kiirrtsa. Mindenféle borrbélynak nem adhatja az emberr oda az arrczáját, hogy lefarragja.

Ferencz kezdett szepegni. Ha ez most a felvett tárgy nyomán arra fog áttérni, hogy «hát az urat ki borotválja meg olyan szép simára?» – «Saját magam.» – «Nem borotválna meg engem is?» – S még majd azt is meg kell neki tenni.

De szerencsére más vadnyomot üldözött az eszmecserkészet.

– Az ember most igazán nem tudja, hogy kirre bizza rrá a torrkát? Megbomlott a világ rrendje. Épen most olvasom a girrondisták történetét Lamarrtinetől. Szórul-szóra ugyanaz, a mi nálunk történik. Olvasta ön márr?

– Nem olvastam még.

A nevezetes mű csak a mult évben jelent meg (1847).

Akkor aztán felvette a gróf és elkezdte magyarázni Ferencznek, hogy ez az eset, meg az az alak mennyire hasonlít ehhez a most történthez, meg ehhez a mostani alakhoz, s ennél fogva mennyire következik mind az egymás után itt és most, a mi ott és akkor történt. A szemei egész rémlátásra voltak felnyílva.

– De még a peu prré, ugyan az a név is. Tessék! Akkorr Marrat, most pedig Madarrász. Pedig hát mit vétettek a girrondisták? Jó hazafiak voltak, de rrossz rrevoluczionarriusok. Mind a guillotin alá kerrültek. Még madame Rrroland is! Madame Rrroland! Urram. Ha ön is ismerrné őtet! Ha hallaná velem vitatkozni, a szíve megrrendülne tőle.

– Madame Roland, a kit kilenczvenkettőben lefejeztek?

– Nem. Nem. Hanem a leányomat. Szakasztott madame Rrroland! Nem az alakjára; de az egész szellemére nézve. Ugyan kérem, vigye el magával a Histoire des Girondinst, és olvassa el, aztán mondja meg, hogy nincsen-e igazam?

– Elviszem, gróf úr, de nem azért, hogy én olvassam, hanem hogy a gróf ne olvassa. Más idő, más ország volt az. Nálunk nem terem meg sem a sansculotte, sem a chouan. A comtessel egyébiránt már volt szerencsém találkozni és általa felvilágosíttatni az okok felől, a mikért a gróf ide hívott.

– Úgy? mondá a főúr, összecsukva a könyvet s aztán a két kezével a háta mögé téve azt, hogy az asztalpárkányon félig ráülhessen, mintha így bizonyosabb volna felőle, hogy az abban lakó rémszellemek nem jöhetnek elő. Tehát beszélt önnel a leányom? Mit beszélt?

– Legyen megnyugodva a gróf; mind olyan dolgokat, a mikért nem kerülne a «jólléti bizottság» törvényszéke elé. Én hivatalos állásommal összegyeztethetőnek vélem, hogy mindazokat elintézzem, a mik a grófot nyugtalanítják a saját felelősségemre.

– A saját felelősségérre! úgy, hogy engemet azérrt senki kérrdőrre ne vonhasson?

– Egészen úgy. Megértettem a helyzetet. A grófnak nem szabad compromittálva lenni sem az egyik, sem a másik félre nézve. Minden intézkedés az én terhemre fog esni. Csupán egyet kérek a gróftól. Ez tulajdonképen nagyon sok. Azt, hogy a mit én öntől hivatalos hatáskörömnél fogva követelek, azt haladéktalanul teljesítse.

– Irásbeli meghagyás folytán? kérdé a scrupulosus főúr.

– Természetesen.

– De kitől van önnek viszont megbizása? A «honvédelmi bizottságtól»?

– Nem. A rendes előljáróságomtól, az alispántól és megyegyűléstől.

– De hát a kormánybiztos? Hisz az egy Henriót!

– Dehogy Henriót! Jó, magunkforma táblabiró.

– Olvassa ön csak, hogy mit ír nekem?

– Tudom. Szeret nagy szavakat használni. Én értek a nyelvén. Régi jó ismerősöm. Tengert kiált, s pohár vízzel is beéri.

Csak nem kell vele disputálni. Majd elintézek én vele mindent.

Ebből a szavából is láthatni, hogy micsoda jámbor ember volt ez az Illavay: más azt mondta volna, hogy bizony ez fogas munka lesz: nagy fába vágjuk a fejszét; a fejemmel játszom! hogy annál becsesebbé tegye a szolgálatát; ez meg igyekezik megkicsinyíteni a veszélyt, a minek a más kedvéért neki megy.

– No csak vigyázzon ön! Az ilyen idők kiforgatják az emberrt a szokott jelleméből. Én láttam a borrbélyomat, mint népszónokot! A borrbélyomat; a ki excellentiás urak parrókáit szokta fodorrítani s minden miniszterrnek az álla alá nyúlt. A barricadeon állt és onnan olvasta fel a prroclamátiót.

– Bocsásson meg, gróf úr; de az idővel gazdálkodnunk kell. Engedje meg, hogy itt az iróasztalhoz leüljek s nehány szükséges rendeletet megirjak.

– Tessék.

– Legelőször is a grófnak egyet.

– Nekem-m-m? szól a gróf s mindjárt behúzta mind a két kezét a flanell dókája hosszú ujjaiba.

– A grófnak van egy nagy fegyvertára.

– Egy kicsiny.

– Akár kicsiny, akár nagy, én azt lefoglalom.

A gróf felfortyant erre a szóra.

– De kérem! Azok nagyobbrészt ereklyék. Régi kovás puskák, a franczia háborúból, a mikor az atyám saját zászlóaljat állított ki.

– Azért megteszik azok a szolgálatot olyan helyen, a hol szuronynyal és puskaagygyal szokás dolgozni; – ha nem ha a gróf a gargói nemzetőrök számára akarná azokat visszatartani.

– No, az kellene még! Mi jut eszébe a kormánybiztosnak? hogy én vezessek egy paraszt nemzetőrökből álló zászlóaljat a császáriak ellen. A ki soha sem voltam katona. Aztán olyan köszvény van a lábamban, hogy a szobában sem tudok bot nélkül járni. Meg ez az asthma! hiszen hallhatja a szolgabiró úr a hangomon.

– Azért gondoltam, hogy sokkal jobb helyen lesz a gróf fegyvertára, ha azoknak a honvédujonczoknak a kezébe adatik, a kiket ma küldtem fel a székvárosba, s a kiknek most még csak kaszákat tudott az intendatura kiosztani.

– Ah! capisco! capisco! Most kezdem az urat érteni! Ha nem lesz fegyver, nem lesz nemzetőrség. Jól van, csak tessék megirni a rendeletet hozzám. Csak peremptorie! minél erősebb hangon.

Most aztán már nem sántított a főúr, a hangján sem érzett az asthma. Félfejjel magasabb lett egyszerre.

Ferencz elkészült a rendelettel. Meg is pecsételte.

– Ezt tehát még az éjjel tessék foganatosíttatni. Én az alatt eléje sietek a kormánybiztosnak.

– Jól van, jól. Csak mondja meg neki – terjeszsze eléje: – hogy ne jőjjön hozzám négyezer emberrel, annyinak kenyeret sem tudok adni. Jőjjön kevesedmagával.

– Azt fogom neki mondani, hogy menjen másfelé, s épen sehogy se jőjjön Gargóra.

– Úgy, úgy. Az úr okos ember. Vagy a leányommal beszélt? Ahán. No az legjobb lesz, ha épen nem jön ide ő exczellentiája, a tisztelt polgártárs.

– A gróf pedig oda fogja küldeni eléje a táborba azt a kenyér- és zabilletményt, a mit a vendégei külömben elfogyasztottak volna háromnapi ittmulatás alatt.

– Miért ne? Szivesen. Hanem a szolgabiró úrnak határozott rendelete folytán.

– Már meg van irva. De most már a grófot kérem, hogy kegyeskedjék leülni az iróasztalánál és számomra megirni.

– Mit?

– Először is egy meghatalmazást – magyarul – melyben fel vagyok szabadítva, hogy a gróf társzekerein levő lefoglalt gyapjuzsákokból egy elrejtett aczélszekrényt kivehessek; azután egy meghagyást – németül – a szekeret kisérő udvarnoknak, hogy e szekrénykét nekem átadja.

– Szivesen. Szivesen. Egész ív papirra, ugy-e bár? Le is pecsételjem?

– Nem; hanem a pecsétet a neve után nyomja oda.

– Hisz ön mindig a neve elé nyomta a pecsétet.

– Mikor mint szolgabiró tettem; hivatalból.

– Ahán: értem. Sietek vele. Ennek még ma meg kell lenni.

S olyan elhatározottsággal ült neki a gróf az irásnak, mintha végrendeletét kellene megírnia.

– Ön tudja, hogy mi van abban a szekrényben? Nagybecsű családi…

– Gyémántok… sietett eléje vágni Ferencz, hogy a meghazudtolás kellemetlen functióját elhárítsa magáról.

A gróf fölugrott a székről s karikára nyílt szemekkel meredt a vendégére.

– Hm. Hm? Ezt a leányomtól hallotta ön?

– Igen.

Erre a gróf rögtön elkezdett nem tudni irni. Panaszkodott a szemére, hogy a lámpásnál nem lát jól.

– Csak irja meg a gróf akárhogyan, sürgeté őt Illavay, mert nekem még az éjjel nyomába kell jönnöm a gróf társzekerének, mielőtt ez a sztrecznói erdőbe vándorol.

– De hát ön el akar bennünket hagyni. Azt nem engedhetem meg. Este érkezett vendéget nem szokás az én kapumon kiereszteni.

– Meg vagyok győződve a vendégszeretetéről s háladatos leszek érte, de ma nem vehetem e szerencsét igénybe, mert holnap reggelre már Laknón kell találkoznom a kormánybiztossal, ha azt nem akarom, hogy holnapután ide jőjjön négyezred magával.

Ez az okoskodás győzött. A gróf csak elővette az irásbeli tudományát s megírta a keserves levelet.

– De legalább vacsorára csak itt marad ön?

– Köszönöm. Arra sincs időm. Aztán nem is szoktam.

– De hiszen ki vannak fáradva lovai.

– Friss fogat vár rám, s az útbiztossal az útban kell összetalálkoznom, a hidakat kell rendbe hoznunk.

Tehát csak át kellett neki mégis adni a levelet.

– És most még egyet kérek.

– No?

– Annak a szekrénykének a kulcsát.

– A kulcsát? Mire lesz az jó?

– Arra, hogy ha a kormánybiztos követelni találja tőlem, mi van abban a szekrénykében, a mit én az általa lefoglalt gyapjuzsákok közül kisajátítottam, felnyithassam azt és megmutathassam neki.

– Megmutatni? A kormánybiztosnak? hebegé elszörnyedve a gróf s még jobban összegörnyedt. Ha az azt meglátja? A szekrény tartalmát.

– Biztosítom a grófot, hogy ha a kormánybiztos azt látja, hogy gyémántok vannak benne, azt fogja mondani: «vidd innen, rá sem akarok nézni, add vissza annak, a kié!» de ha azt mondom neki, hogy iratok vannak benne, akkor azt mondja, hogy «de már azok velem jönnek, hátha államtitkok?» S akkor aztán nem tudom, hova kerül az ön szekrénye? Ha a kulcsot nem kapom meg, kénytelen leszek azt feltörni.

A grófnak izzadni kezdett a homloka. Ez ugyan kemény ember! De rá van szorulva s kénytelen rábizni magát. Hát Isten neki.

Lekapcsolta óralánczáról a kis aczélkulcsot s aztán még meg is magyarázta Illavaynak, hogy a pántolózárt (Vexirschloss) micsoda mesterséggel kell vele felnyitni. Azzal Illavay nem időzött tovább, sietett le a kocsijához; a hajdujának megmondta, hová tartsanak? a felvonó híd lecsörömpölt előttük, a kocsija a hegyi út kanyarulatában eltünt.

A gróf nem várhatta, míg a theánál találkozik leányával; maga sietett őt a szobájában fölkeresni.

– No te szépen elárultál bennünket ennek az embernek, szólt hozzá szemrehányólag.

– Te magad hivattad őt ide.

– De nem azért, hogy mindent megtudjon.

– A nélkül nem segíthet rajtunk. Valakiben kell biznunk.