Part 26

A tizennyolczadik ismétlésnél még azt a marginális észrevételt is hozzátette a commentator, hogy ezt a virágot egyedül a don Pelargonios családnak van megengedve a czimerében viselni Spanyolországban, a gomblyukában viselni pedig egyedül Opatovszky Kornélnak, Bécs városában. S a ki az ellen vét, azt Spanyolországban lenyakazzák, Bécsben pedig ő lövi agyon.

Örömében vesztett is kegyetlenül a tarokkban.

Most aztán már egészen megfelelő tér volt nyitva a bolondságának. Ő volt az első mindig a circus próbáin s fölmentette don Manuel di Pelargoniost a diva mantilláának őrzésétől. Ezt nem engedte magától elvétetni. Jó barátságot kötött a bohóczokkal, s arra is rá hagyta magát venni, hogy a társaság főkomikusával együtt egyszer a próbán ellovagolja azt a tréfás jelenetet, a minek a czíme «John Bull és a fia». Csak egy kis biztatás kellett volna neki, még nyilván is föllépett volna benne, telt ház előtt.

Napról-napra nagyobb bolondja lett e phantasiájának. Már nem is lehetett vele egyébről beszélni.

Büszke volt rá, hogy Atalanta senki mástól nem fogad el ajándékokat, csupán ő tőle. De azokkal lehetett is dicsekedni. A bikaviadal másodszori előadásánál (ezt közkivánatra többször kellett ismételni) egy pár szattyán topánkát ajándékozott a művésznőnek: mindegyiken hat solitair gyémánt volt gomb gyanánt. Jó helyre kerültek. Ott legjobban megbámulhatja azokat a közönség – a végjelenetnél.

Hanem ő még mindig nem kapott viszonzásul egyebet a mindennapi pelargonium virágnál. Azt naponkint maga tűzte oda a mellére Atalanta. Azonban még odáig sem ment, hogy a kezét megcsókolja. Olyan volt az a szép hölgy, mint egy virágtárlat: «Kéretik a tisztelt közönség semmihez hozzá nem nyulni».

A circus próbáin nem csupán Kornélnak volt szabadalma megjelenhetni. A divat-arszlánok mindegyike bejáratos volt oda, a kinek sikerült ismeretséget köthetni gyalog vagy lóháton. Gyakran találkozhatott itt Diadém barátjával is a többek között.

Egy reggel a próba közepén belép a manégebe Diadém úr. Opatovszky meglátja, hogy egy pelargonium van a gomblyukában. Nézi lorgnettel: az bizony Montezuma szent virága. Egyenesen rámegy s azt kérdi tőle brusque megszólítással:

– Hogy meri ön a gomblyukában viselni ezt a virágot?

– Mit? Ezt a «Muskátlit?»

Pátts! Már akkor ott volt az ábrázatján a pof…

… Fatális helyzet! Hiszen azt mindenki tudja, hogy Opatovszky bolond; úgy osztogatja a pofonokat, mintha bérmálna. Négyszem közt nem is venné azt az ember számba, visszaadná neki s ki volna egyenlítve a dolga; de nyilván tíz más gentleman előtt kapott pofont nem lehet egyszerűen nyugtatványozni s aztán elkönyvelni.

A többi urak természetesen rögtön közbevetették magukat s nem engedték, hogy még a próbát is megzavarja ez az intermezzo. Opatovszkynak haza kellett menni s otthon várni a cartellvivőket, a kik majd mindjárt jönnek.

– Átkozott história! dörmögé Diadém úr Koczurhoz. Erre nem voltam készen annál a bolondnál. Már most mit csináljak vele? Meg kell verekednünk. Ha agyonlövöm, dugába dől az egész ráépített tervünk, ha pedig nem lövöm agyon, ő teszi meg nekem, kitelik tőle, a milyen bolond.

– Ne féljen semmit, majd elcsinálom én ezt. A kihivó fél adja a pisztolyokat, de a kihívott párbajsegéde tölti azokat meg. Az én leszek.

– Jaj, barátom, így az nem fog menni. A másik két secundans is ott lesz, s az nem engedi, hogy vaktöltéssel lőjjünk.

– Hát hiszen nem lesz az vaktöltés. Csak rám kell bizni. Én adom hozzá a golyókat. Azokat készítem jóféle diachilon flastromból, a miket meghengergetek plajbászporba, akkor azok egészen hasonlítanak az ólomgolyóhoz. Megesküszik rá, a ki látja.

– Furfangos egy ficzkó ön, Koczur.

Úgy történt, a hogy mondá. Másnap megverekedtek. Koczur töltötte a pisztolyokat, megmutatva mindenkinek, hogy valósággal beleereszti a csőbe a golyót, a mit Opatovszky különösen követelt. Ő ölni, vagy halni akar.

Valósággal dühös volt. Egyenesen oda szaladt a barrière-re s húsz lépésről czélzott az ellenfelére keményen.

Diadém úr a bal kezét a szája elé tartotta. Félt, hogy még belelő azzal a flastrommal. Szerencséjére nem talált.

Most aztán ő fogta fel a pisztolyt. Opatovszky arcza elsápadt, halálfiának érezte magát. A lövés eldördült. Kornél nagyot kiáltva kapott az arczához s végig esett a gyepen élettelenül. Segédei és az orvos odarohantak hozzá. E catastrophára Diadém úr segédei egyszerre iramodtak keresztül a bozóton, s holnap ilyenkor ki Svájczban lesz, ki Belgiumban. Diadém maga ott maradt, elbámulva, mintha a földbe nőtt volna. Meg nem foghatta a dolgot. Mégis agyonlőtte volna Opatovszkyt? Azt hirtelen felkapták a segédei s vitték a kocsijához.

Diadém hátramaradt. Tudta, hogy Koczurnak oda kell még hozzá jönni.

Csakugyan visszatért.

– Hát mi történt?

– Gyerünk a bokorba, mert meglátják, ha együtt beszélünk. Hahaha!

– Ön nevet?

– Hogy a patvarba ne? Az a bolond flastromgolyó a pofája közepén találta a barátunkat.

– S odaragadt?

– Az ám. Jó, hogy a kezével eltakarta.

– Mit mondott az orvos, mikor meglátta, hogy a seben már flastrom is van?

– Azt mondta, hogy ez unicum a külgyógyászat történetében. Beragasztottam egy ezressel a száját, hogy értekezést ne irjon róla a Medicinische Wochenschriftben. Egyébiránt Kornél csakugyan megsebesült. Az a bolond diachilon birt annyi erővel, hogy egy zápfogát kiüsse s a bőrt is fölrepeszté az arczán.

– Most már szaladjunk, mert jön a rendőrség.

E szerint mégis teljesen indokolva volt, hogy a megsebesültet ágyba fektessék s orvosi ápolás alá vegyék. Egy kiütött fog, meg a felrepedt bőr nem tréfa dolog.

De megvan ennek is a kellemes oldala. Egész nap jönnek a látogatók, a jó barátok: tudakozódni hogyléte felől. Az orvos és assistensei egy perczre sem hagyták el az ágyát s figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne kényszerítse beszédre a szenvedőt.

Délfelé várják nála a sebláz bekövetkeztét.

De előbb még a gyönyör visiója jelenik meg előtte.

Egy ajtónyilásnál ki lebben szobája küszöbén be? Maga az istennő, ő az: Atalanta. Fátyolát hátravetette arczáról s nagyon halovány. Szemei ki vannak sirva. Leül az ágya szélére s két keze közé fogja hőse kezét. Az a hetedik mennyországba képzeli magát. A hölgy int neki, hogy ne beszéljen. Sebe fölszakadhat. Ő sem szól semmit, csak egyre magnetizálja azokkal a nagy spanyol szemeivel.

Opatovszky bágyadtnak érzi magát. Természetesen a vérvesztés miatt. És mégis egy nagy merényletre szánja el magát. Megkisérti a kezében tartott kezet ajkaihoz vonni. És ime sikerül. Azt az aczél kezet, melyet egy szilaj mén, egy vad bika nem bir helyéből elhúzni, ez a lankadt kéz odáig tudja vonni a lehetetlenségig, egy férfinak az ajkáig, mely azt az élő bársonyt nem érintette soha. Sikerült neki egy csókot nyomni a kezére. Ah ez a küzdelemhez méltó pályadíj volt!

Képes lett volna rögtön felugrani, ha az ápolói le nem fogták volna.

Atalanta ovatosan visszavonul s némán int neki, hogy kimélje drága egészségét. Aggódik miatta.

– Mikor fog ön föllépni? kérdi tőle a sebesült lovag.

– Addig nem, a míg ön fel nem gyógyult! viszonzá hévvel a delnő s arczára rántja fátyolát, hogy pirulását eltakarja s e szók után elfut a szobából.

– Nem álom volt ez? kérdezi az ágyban fekvő. Tünemény ábrándképe. Ébren vagyok-e?

– Ébren, ébren! Hogy ne volnál ébren? kiált egy ismerős hang, s beront az ajtón a volt ellenfél: Diadém úr, lovagias szokás szerint sietve látogatását tenni a megsebesített ellenfélnél. Én is találkoztam vele! Lásd, te szerencsés kópé! Ezt nekem köszönheted.

– Köszönöm! Köszönöm! rebegi a bekötött fejű: megragadva látogatója kezét: barátom! Egyetlen, igazi barátom. Hadd öleljelek meg! S össze-vissza csókolta elragadtatásában. Ő itt volt! Itt ült az ágyamon, a hogy most te! Így csókoltam meg a kezét, a hogy most a te arczodat. Így! Így!

Diadém úr alig birta a fejét kiszabadítani a karjai közül.

– Áldott legyen a golyó, mely ezt okozta.

Még így nem áldották a diachilon flastromot, a mióta Hyppocrates feltalálta.

– Csendesen, kedves barátom! Légy most nyugodtan. Ne bocsássanak most többé hozzá senkit!

Az orvosok, az órával kezükben álltak az ágy körül, s számlálták az érütéseket, várva a sebláz beálltát: suttogni sem volt szabad, csak diákul.

Künn a negyedik teremben pedig a látogatók a pamlagokba, karszékekbe vagdalták magukat hanyatt a kaczagás miatt. Koczurnak már az állkapcsába állt a görcs a nagy röhögéstől.

KI LESZ NAGYOBB?

Illavay csak nem tudta megtagadni a régi hajlamait. Most ügyvédi gyakorlatot folytatott. Ügyfelei értesítették őt unokaöcscse bécsi kalandjairól, a mire ő még egyszer rászánta magát, hogy Temetvényi grófnak levelet irjon, figyelmeztetve őt a nagy veszélyre, a mi családját fenyegeti s a minek nagyon végzetes következményei lehetnek. Arra kapott a gróftól következő tartalmú levelet: «Különösen tisztelt uram!

Fölöttébb lekötelezve érezzük magunkat azon szives gondoskodásért, melyben ön házunkat részesíti. Az ifju Opatovszky bohóskodásairól nekünk is van tudomásunk, de mi azok miatt különös aggodalmat nem táplálunk. Az ifjúságnak ki kell forrnia magát, jobb előbb, mint utóbb. A tréfák, a miket közös védenczünk elkövet, nem esnek komolyabb beszámítás alá, nem vonnak maguk után következményeket s nem zavarnak meg semmi viszonyt. A mi körünkben azokat csak kedélyvillanásoknak nevezik. Megeshetik, hogy az érintett kalandok Kornél vagyonán érzékeny csorbát fognak ütni, de ez a mi indulatunkon ő iránta semmit sem fog változtatni; ez iránt teljesen megnyugtathatjuk önt. Még egyszer hálás köszönetünket fejezve ki önnek rokonságsugallta figyelmeztetéseért, maradunk stb.»

– Hát kellett ez neked? mondá magának Illavay, mikor ezt a választ elolvasta. Most ezek azt hiszik, hogy te vissza akartad hizelkedni magadat náluk s eljöttél rágalmazni az ő választottjukat! Megkaptad a magadét érte. Az a másik még a hét főbűnnel is többet ér, mint te a hét erénynyel. Bizonyos körökben nem is bűnök azok, csak bohóságok: az ifjúkor kedélyvillámai. Csak az olyan embernél bűn az ilyesmi, mint te vagy. Nálunk nem esik beszámítás alá. Mit avatkozol a mi ügyeinkbe?

Föltette magában, hogy jövőre, a hol még ezt a két nevet kimondani hallja, onnan elfut.

Hanem azért, hogy Illavaynak ilyen választ küldött a gróf, az a levél nagy szeget ütött a fejébe. Felkereste rögtön a leányát.

– Pálma! Nekünk fel kell mennünk Bécsbe; még pedig hosszabb időre.

Pálma gyanított valamit.

– Az egész téli időt itt töltöttük falun s most a tavaszi időkre megyünk fel? kérdezé.

– Még hátra van az utolsó udvari bál.

– Lesz ott nekem valami dolgom?

– Lesz. Most irt nekem valaki, hogy ez a házasság erősen veszélyeztetve van Opatovszky szeszélyei által.

– «Illavay» irt.

– Kitaláltad.

– Azt irta, hogy a vőlegényem belebolondult mindenféle tánczosnőbe, szinésznőbe s azokkal foglalja el magát! S ez sérti «őt?» Nem irtál neki vissza, hogy soha se rontsa vele a kedélyét. «Engem» nem sért. Miattam mulathat a vőlegényem, most és ezentul, a hogy akar.

– Ilyenformát válaszoltam igen is Illavaynak. De előtted nem titkolom a veszélyt. Opatovszky nagyobb bajba ártotta magát, mint a mi egy hóbortos kalandon szokott végződni. Az a nő, a kinek a hálójába került, nem valami közönséges modern Aspasia, a ki csak a martalékainak a vagyonát akarja elhalászni. Ennek több kell. Ez nem a mámorral lánczolja magához a rabszolgáit; hanem a szomjaztatással. Ez egy kifinomított cselszövő, minden érzéki gyöngeség nélkül. Veszedelmesebb azoknál, a kik szépségüket eladják. Ez nem elád, ez vesz. Közel van hozzá, hogy megvegyen rajta egy embert, a ki neked vőlegényed. Ez a hirhedett Atalanta.

– S ezért kell nekem most fölmennem Bécsbe?

– Ezért.

Pálma keserűen nevetett; aztán lecsüggeszté a fejét s kezeit összekulcsolá.

– Hiszen vétettem nagyot; jól tudom. De hogy ily hamar utolérjen a büntetés, hogy ily keserűen bünhődjem érte; azt nem hivém. Hogy én nekem most a jegyesem után kell mennem és versenyre szállnom érte egy abelérával, a ki fejtetőre állva mutogatja magát a közönség előtt! Nekem! – Ah! Ilyen megaláztatás nem érte a Temetvényiek czímerét akkor, mikor a zászlójukba Dózsa pórhada törülte a bocskorát! – Én vívjak meg: egy Atalantával! s a pályadíj: egy Opatovszky Kornél! – Istenem! Én Istenem!

– Ennek meg kell lenni.

– Jól van. Meg lesz. Tessék megparancsolni, mikor menjünk! Minő pompát, minő jelmezeket vigyek magammal? Megértettem a feladat egész súlyát. Híven fogom azt teljesíteni. Megjelenek az arénán. – Előveszem, a mit tanultam. – Aztán dőljön el, hogy melyikünk hát a nagyobb komédiásné: az-e, a ki mindent megmutat, vagy az, a ki mindent eltitkol?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E hölgytornában nem maradt Pálma grófné segítség nélkül. Kornél báró alig gyógyult fel párbajsebéből, a mint kap egy hosszú levelet a csehországi hadparancsnokságtól, hogy mint tartalékos tiszt, siessen berukkolni rögtön és azonnal az ezredéhez. Ezzel pedig nem lehet disputálni. Opatovszky azt hitte, hogy rettenetes nagy baj lehet a hadseregnél, ha már ő rá is szükség van. Hát csak felvette ismét a dzsidás egyenruhát: ebben búcsuzott el Atalantától. Ez alkalommal könyeket is látott ragyogni a bűbájos hölgy szemeiben, a mik csak azon biztatásra engedtek helyt a mosolynak, hogy a távolból is sűrűn fognak egymással levelezni. Azt bizonyosan meg is tartották. Atalanta minden nap irt Kornélnak. S a levél nagyobb csábító, mint a szó, mert azt újra meg újra el lehet olvasni: s ha a toll hegye oda irja a levél végére az ezer meg százezer csókot: az a szomjuságot csak fölkelti, de el nem oltja.

Kornél ezrede Prágában állomásozott.

Egy napon az ezredparancsnok felhivatja magához s tudatja vele, hogy a jövő héten a bécsi várlakban udvari bál fog tartatni s arra minden ezrednek a tiszti karából két tag hivatalos. Opatovszky báró van kiszemelve egyiknek.

Ennél kellemesebb kiküldetést nem találhattak volna ki Kornél úr számára. Kapott hozzá egy egész hétre való szabadságidőt.

Be kellett jelentenie, hogy mikor indul. Még ma az esti vonattal.

Repülni szeretett volna.

Az egész úton veszekedett a kalauzokkal, hogy minek megy a vonat olyan lassan? hiába magyarázták neki, hogy ez vegyes vonat. Untában minden állomásról táviratozott Atalantának, hogy jön; nem gondolva meg, hogy éjjel a házmester a táviratokat mind a feje alá rakja s rajtuk alszik.

Az utolsó félórának már minden perczét számlálta: az a leghosszabb idő a világon! Végre berobogott a vonat a bécsi indóházba. Kornél az ablakból kihajolva leste, hogy nem várják-e?

Persze, hogy várták.

De nem az, a kit ő ohajtott; hanem valaki, a kiről régen el is felejtkezett már, hogy van a világon: a kedves Temetvényi Ferdinánd gróf.

Pedig ennek nem is táviratozott, hogy jön.

Szörnyen örültek, hogy megláthatták egymást. Összevissza ölelkeztek, csókolóztak.

– Az udvari bálra jöttem; mondá Kornél.

– Mi is arra jöttünk fel.

– No ez dicső! Meddig maradnak itt?

– Egy hétig.

– No az dicső! Én is épen addig maradok. Hol vannak szállva?

– Hát a saját palotánkban. – A Temetvényi-palotát nem ismerné ön Bécsben?

– Úgy? igaz! Pardon. Egészen konfúz vagyok.

– Ott még önnek is tudunk helyet adni. Egész külön lakosztály áll a rendelkezésére. Hisz nem vagyunk egymásnak idegenek.

Erre a szóra Kornél kissé megmerevítette magát.

– Kérem. Nekem magamnak is van palotám. Benne van Koczur, mint major domus.

Most azután a grófon volt a sor pantomimikát csinálni. Felhúzta a vállait s a kezeit dörzsölte.

– De hát, édes Kornél, ön még nem tudná, – hogy ezzel a palotával mi történt?

– Tán leégett?

– Valamivel még rosszabb. Önök elmulasztották a második részletfizetést teljesíteni s a határidő után a volt tulajdonos visszavette azt. Most már nem az öné.

– De hisz én százezer forintot fizettem rá.

– Az ott veszett; úgy volt a szerződés.

– Koczur nem irt nekem erről semmit.

– Nem ám: mert őtet meg hazaküldték s internálták Vágujhelyre, mint foglalkozás nélküli egyént.

Kornél agyonlőtt embernek érezte magát. Csak az uniformis tartóztatta, hogy ríva nem fakadt.

A gróf aztán megveregette a vállát.

– No, ne verje önt le az az elvesztett százezer forint. Máson is megesik az. Hanem máskor a szerződéseit bízza gondosabb emberekre. Bécsben nem lehet azokat olyan patriarchalisan venni, mint régen odahaza minálunk. Verje ön ki a fejéből azt a kis kellemetlenséget. Jöjjön a körünkbe, majd iparkodunk azt önnel elfelejtetni. Pálma is itt van.

Opatovszky még ennyire hadifogolynak nem érezte magát, mint ezuttal! Adieu már donna Atalanta! Megfogta a karját a leendő papa, s viszi magával a czímeres hintóhoz: betolja maga elé s ráül a köpönyege szárnyára: onnan nem szállhat ki elébb, mint mikor a hintó a nagy ódon kapuboltozat alá begördül. Ez pedig a börtön: a Temetvényi-kastély.

Ki lehet innen szökni! gondolta magában a fogoly.

Hanem aztán tapasztalá, hogy nagyon jó stratagéma van ellene kigondolva.

Alig foglalta el a lakosztályát, mely három szobából állt, a midőn jött hozzá a komornyik, a kit már olyan jól ismert Gargóvárról s hozta számára ezüst tálczán egész halmazát a mindenféle leveleknek, a miket számára leendő ipa ura palotájába küldöztek: a saját palotája elrepülvén a légbe.

Azokban mind meghivások, rendeletek voltak a hét minden napjára.

– Ha megengedi a báró úr, majd én fölbontom a leveleket és osztályozom, ki melyik napra szól? délelőttre, délutánra, estére? hogy rendben legyenek.

– Ugyan tegye azt.

Volt ott hivatalos rendelet katonai előljáróságoknál teendő jelentkezésre, meghívás az udvari bálra az udvarmesteri hivataltól. Felhivás tisztelgésre az összes tiszti karral az itt időző Radeczky tábornagynál; díszelőadásra az új török nagykövet tiszteletére. Volt ott azután egy bizalmas közlemény a térparancsnokságtól, melyben az itt időző katonatisztek figyelmeztetnek, miszerint a legközelebbi hét nap alatt estétől reggelig a szállásaikon tartózkodjanak; mert valamelyik éjjel, felsőbb parancsra, próbaallarm fog veretni, hogy hány percz alatt tud a helyőrség kirendelt helyén fegyveresen sorakozni. Kiki tudja meg, hogy mely kaszárnyához tartozik. – Következik egy meghivás Westmoreland herczeg angol nagykövet tánczestélyére, összekötve nagynevű művészek hangversenyével. Azután meghivás báró Augusztin, katonai szaktudós felolvasásaira, minden fegyvernembeli katonatisztek számára. Práterkocsizás. Azután egy temetkezési parádé: egy Pestről Bécsbe hozott magas állású hadvezér végtisztességére. Azután: ő felsége a görög király fog megérkezni. Nagy hadseregszemle, és a többi, és a többi. Nem maradt itt annyi idő, hogy donna Atalanta regényét tovább lehessen folytatni. Azonfelül még mindenütt a gallérjához ragadva a Temetvényiek atyafiságos kezei.

«Megálljatok csak, gondolá magában, majd találok én ki valamit, hogy tőletek megugorhassam.»

A mint a komornyik dátum szerint rendbe szedte a meghivásokat, ő is készen volt az átöltözéssel; a gróf egyik fogata már ott várt rá: ez volt a mozgó börtön, ez vitte a katonai előljáróságokhoz, a kiknek be kellett magát jelentenie. No, most innen megugrom, gondolta magában. Nem lehetett. Mintegy véletlenül útjában találta egyik katonai bajtársát, egy fiatal grófot, a Temetvényieknek nőágról való rokonát, az karonfogta, elvitte magával a carroussel vezénylőjéhez, beiratta, lovat választott a számára. Dámája már van: Pálma grófnő. De a jelmez végett előbb azzal kell beszélni, hogy minőhöz van kedve, mert az összetartozó párnak összhangban kell lenni; tehát a bajtárs visszavitte szépen a Temetvényi-palotába s Kornél úrfi azon vette észre magát, hogy megint csak ott van a börtönben s Atalanta helyett Pálma grófnőt látja maga előtt.

Nagyon örültek egymásnak. A cousin elmondta, hogy miben járnak. Akkor aztán előszedték a jelmezképeket: válogattak, tanakodtak: melyik fog jobban illeni. Czifraságról levén szó, ebben már Kornél is örömét találta. Pálma ó-német jelmezhez hajlott, de Kornélnek meg az volt a kivánsága, hogy ő szaraczén lovag legyen. Pálma volt a ki engedett. Így tehát ő is török Kadinának fog öltözni.

A cousin aztán magukra hagyta őket.

Kornél pedig azt gondolta, hogy most itt az alkalom egy kis összekoczódást kezdeni. Ők némi izetlenkedéssel váltak el az eljegyzés napján egymástól. Ezt lehetne folytatni.

– Tudja, miért választottam azt a török jelmezt, kérdé Kornél. – Azért, mert ez arra a bizonyos török herczegre emlékeztet, a kiről ön olyan szép verset szavalt. Még most sem mondja meg, hogy ki irta azt a verset?

Pálma vette észre a kitörési szándékot s szépen bevágta az utját. Csupa szelídség és jó kedély volt ezuttal.

– Hát miért ne mondanám meg? Önnek a nagybátyja az: Illavay.

– Ah! Az alattomos. A nagy mogorva prózai ember! És ő verseket irt. És ő verseket tanított be önnek. Vallja meg, hogy ő szerelmes volt önbe!

– Mi nagyon becsültük egymást.

– Csakhogy tudom! No ezzel szépen fogom őt majd boszantani.

– Azt nagyon rosszul tenné ön. Neki mi nagyon sokkal tartozunk. Ő minket igen nagy veszélytől szabadított meg, a mi különösen rám nézve iszonytató volt; a saját életét koczkáztatta értünk valódi hősi módon. Mikor gyémántjaimat elrabolták, ő átment az oczeánon, hogy azokat visszaszerezze. És különösen ön nagyon sokkal tartozik neki. Kétszer mentette meg önt a haláltól. A másodiknak én magam tanuja voltam: az ő keze tartotta fel a pallost, mely az ön feje fölé volt emelve. Pedig csak hallgatnia kellett volna, csak helyéből meg nem mozdulnia, s most ő volna az ön birtokainak örököse. Illavay az egész világra nézve egy nagy, nemes lélek; önre nézve pedig több, mint az édes atyja. Önnek azt az embert szeretnie kell.

Brava, bravissima! Tapsolhatunk. Ez a jelenet igen jól sikerült. Felmagasztaltuk Illavayt, – azért, hogy megtartsuk magunknak Opatovszkyt. Mert ha még azt is megteszi Kornél, hogy Illavayt insultálja azzal, a mit Pálma elárult felőle, akkor nem volna egyéb hátra, minthogy a szeme közé vágja a jegygyűrűjét s kidobassa az inasaival őt, egész kis királyságával együtt, az ajtón.

Azonban a nemes páthosz nem veszett kárba, Kornélnak lágy szive volt, mint a viasz: minden benyomásra átalakuló. Ez emlékekre elérzékenyült. Megcsókolta Pálma kezét és megtért.

– Igaza van, kedves Pálma. Ön az én jó angyalom. Lássa, nem vagyok én rossz ember. Ön engem egészen jóvá fog tenni, meglássa. Megengedi ön nekem, hogy én önt nagyon, nagyon szeressem?

– Hiszen azért kötjük össze életünket.

És azután tovább is igen jól játszotta szerepét Pálma grófnő. Szelid, átadó kedélyével csendesen visszahódítá hóbortos vőlegényét. Iparkodott kedvében járni; s aztán felvette vágytársnéjának saját fegyverzetét s a tulajdon harczterén versenyzett vele: lóhátra ül és bemutatta művészetét a carroussel próbáin s a koronás látogató tiszteletére rendezett díszelőadáson. És Kornélnak, ha minden ember nem mondta volna is, saját szemeinek el kellett hinnie, hogy az ő menyasszonya a legbájosabb jelenség az egész tündéri csoportban: kivált ebben a keleti jelmezben olyan volt, mint az ezeregyéjszakai mesék földfeletti tüneménye. Imádnia kellett!

A mint beleszeretett a menyasszonyába, úgy kiszeretett abból a másikból. Az a másik volt a láz, emez a kigyógyulás. Nem kellett már őrizni, kisérgetni: megjött magától. Ha megszabadulhatott a hivatalos szertartásokból, sietett a menyasszonyához s estélyeken, társaságokban odacsatlakozott hozzá s ki nem fogyott a bámulatából. Hagyta magát általa vezettetni, mint egy gyermek.

Pálma meg volt győződve tökéletes diadaláról.

Pedig még hátra volt a vendégszerepből a jutalomjáték, a chef d’oeuvre: a pièce de resistance: a megjelenés az udvari bálban, a mi annyi sebes dobogást okoz olyan szíveknek, a mikben csupa kékvér lüktet.