Part 25

Most egyszerre egy dobütés vág közbe, s az arra megzendülő trombitaharsogás közé mély bömbölés hangja vegyül: a manege csarnokából elővezetnek egy bikát. Gyönyörű andaluzi állat, lelóggó kövér tokával, előre álló szarvakkal. A szinlapon ez áll: «lidiados a la portuguesa», ezt senki sem értette. Azt jelenti, hogy bikaviadal, portugál szokás szerint. Még akkor nem ismerte ezt a közönség Doré remek rajzai után: egészen új volt a mutatvány. A circus clownjai és yongleurjei toreadoroknak öltözve kergetőztek a bikával, mely igen szelid kedélyű állatnak mutatta be magát. Lehetett rajta kaczagni. De a közönség nem ahhoz volt szokva, hogy mikor donna Atalanta szerepe következik, olyankor nevetés legyen a vége. Mindenki várta, hogy fog következni valami, a miben az elszörnyedés gyönyörét fogja élvezni. Maga donna Atalanta úgy sétált folyvást a hidalgó karján a zsivajgó tömeg között, mint a ki tudomást se vesz az egész hajszáról, csak a legyezőjével játszott. Egyszer aztán elkérte a kisérője égő szivarát, s ruhájának bő volantjai közül elővett egy tarka szalagokkal repkedő banderillot; a minek az egyik végén horgas szigony van a másik végében pedig röppentyü van elrejtve. A banderillo repülve talált a nyargalászó bika oldalába s beleakadva, elkezdte a sziporkát szórni. Ekkor kezdődött aztán az igazi mulatság. A circusi személyzet talán maga sem volt rá készen. A bika egyszerre megdühödött s szétöklelt az ingerkedők között. Azok menekültek ki a korlátok mögé: a fövényen nem maradt más, csak donna Atalanta és a hidalgó, meg a bika. A bájos «la pegadora» egyedül játszott a colossalis nagy állattal: folyvást hajigálva az oldalába a tűzköpködő banderillokat, s félre szökve az útjából a bömbölő állatnak. A közönség lélekzetét is visszafojtá. Ah nem így szokott a látványban részt venni a lissaboni corridák közönsége! Az közbekiabál s biztató szavával segít dühíteni vadállatot és viadort. Az már türelmetlen volna, hogy vért lásson. Itt meg ideges borzadály fut végig a szíveken, mikor a bika egyszerre meglátja a veres köpenyeges hidalgót s neki szegezve a két szarvát, rárohan szökellve. Az pedig még csak meg sem mozdul előtte. Felemeli a félkarját, oldalt hajlik s elhagyja a bikát futni a hóna alatt: a szarvak a levegőbe döfnek s az állat a korlát-falnak rohan vak dühében.

Most lekapja a válláról a veres köpenyt a hidalgó, kibontja redői közül az espádát, – s odaveti mind a kettőt – donna Atalantának. S maga ott marad, két karját összefonva.

A bika megfordul, széttekint vérben forgó szemeivel, a hátába akadt banderillok röppentyüi nagyokat pattannak: csak a vörös posztót látja. Most ezt a leány lengeti előtte. Másik kezében tartja a kardot. Vajjon meg fogja ölni a bikát? Ez drága requisitum egy előadáshoz. Az pedig azzal a szándékkal rohan rá, hogy felöklelje. S a szép «pegadora» ott áll, felemelt arczczal, fogsorai kitündökölnek megnyilt ajkai közül; a vörös posztót lobogtatva, s a kardot magasra emelve, várja áldozatát. Mikor aztán az már csak egy ugrásnyira van hozzá, akkor eldobja a köpenyt és a kardot, s előre szökve, megkapja a két kezével a bikának a szarvait. Ezek a «pegadorok» s akad néha egy «pegadora» is, a kik nem szúrják le a bikát, hanem megragadják a szarvait s kényszerítik azt csupán karjaik erejével a megállásra.

De ez csak egy pillanatig tart. A szörnyeteg bestiális erejét nem paralizálhatja semmi emberi izom hosszú időre. A bika hátralép s aztán félre farolva, neki fordítja ellenfelét a páholy tribun-falának, hogy azt egyenesen oda nyársalhassa a deszkához.

A vér meghül a néző seregben.

– Jézus Mária! sikolt egy férfi hang; ne engedjék neki megölni!

Donna Atalanta ráér fölnézni a feje fölé s rámosolyog a részvétteljes kiáltozóra. Az csak Opatovszky volt bizonyosan. Most a bika rekedt bömböléssel tör előre; de mielőtt ellenét a deszkához szoríthatta volna, az hirtelen a két kezén fölfelé emelte az egész termetét, összefont lábaival az ég felé, fejével a bika homlokán, selyem volantjaival, csipke felhőjével olyan, mint egy kinyilt teljes mákvirág s ott marad a vadállat magasra emelt fején.

Erre aztán kitör a frenetikus tetszészaj. A clownok előugrálnak a korlát mögül s belekapaszkodnak a bika uszályába. A páholyokból bokrétazápor hull alá. Opatovszkyt alig birják visszatartani, hogy ő is oda ne rohanjon a bika sallangjába csimpajkozni. A legyőzött vadállat pedig mogorva majestással lépdeli körül a circust, gyönyörű bokrétáját meghordva minden páholy előtt. Donna Atalanta lefelé fordított arcza úgy nevet a – felfordúlt világra vissza. Igazán, csak az ő feje van a helyén, a többieké van elfordítva.

De senkié annyira, mint Opatovszkyé.

Már azt mégsem engedte el magának, hogy oda ne rohanjon a kijárathoz, mikor Atalantát leemelik a bika szarvairól.

– Princes! kiálta, összegyürt kalapját feléje nyujtva. Das war schrecklich schön!

S a megszólított pegadora, mialatt a senor mantilláját és rebosoját ráadta, hogy a tomboló kihívásra megjelenjen a közönség előtt, mosolyogva fordult oda hozzá s azt mondá neki – németül:

«Guten Abend, senor!»

Opatovszkyt csak az gátolta e szóra, hogy a pegadorával együtt ki nem röpült a középre, hogy elkapták a frakkja szárnyát. Magánkívül volt ettől a szótól: «Ő beszél németül! – ő megtanult németül! Hallották ezt?» Örömében lecsókolta a bohóczok képéről a piros szívet. Útját állta a visszatérő donnának. A hidalgó keresztbe tette előtte a lábát. Azt mellbeütötte vakmerően. «Elmenj spanyol! az apádat! (Ez már magyarul volt.) Mert megeszlek!» s nem volt visszatartható donna Atalantától: «Sie sprechen deutsch! Ein Wort noch deutsch!» senki el nem tudta gondolni, miként hozza ilyen nagy exstasisba ezt a magyar főurat Adelung nyelvének ily elsajátítása. A szép pegadora pedig eltakarva arczát a legyezőjével, hogy csak Opatovszky hallja szavait, ezt sugá neki:

«Morgen – fünf Uhr, – bei mir.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezzel aztán ő volt ledöfve, nem a bika.

Futott haza a diadalával. Vendégeket hítt. Elmondta mindenkinek a dicsőségét. Bevett vár, megnyert ütközet, meghódított ország ily örömficzánkolást nem idézett még elő. Minden ablakát kivilágíttatta a palotájának. S maga végignézte az egész lakomát, a mit czimboráinak adott, elhült előtte az étel a dicsekedés miatt s nem volt étvágya, úgy jól volt lakva örömmel.

– Isteni madonna! hogy állt ott: az égben tánczolva a lábaival; két kezével fogta az ökör szarvát. Így ni!

Hozatott két széket s meg akarta mutatni, hogy hogyan csinálta a madonna? Az lett a vége, hogy betörte az orrát.

VAGY «URAM», VAGY «BOLONDOM».

Hiába keresné valaki mai nap azt a kis emeletes házat az Elend-Basteion, a hol a donna Atalanta lakott. Az egész vidék, bástyáival együtt, egész utczaszámra, áldozatul esett a városszépítésnek; nem is látni már olyan házakat többé Bécsben, mint az volt, az emeleten rococo-stylű kőerkélylyel; a nehéz kapu mellett egy kisebb utczaajtó. Az előtt rángatják a csengetyüfogantyut Kornél báró és Koczur, fölváltva, pontban öt órakor.

Opatovszkynak a fogata ott várt a kapu előtt. Két óriás szürke volt a hintó elé fogva, a minél nagyobbat a birodalomban nem lehetett találni: a sörénye, farka meg volt festve cochenillával rózsaszínűre. A hintó maga narancssárga. Ismerte azt már minden ember Bécsben.

– De tulajdonképen minek is jösz te ide is velem, mikor én légyottra jövök egy szép leányhoz? kérdi a báró.

– Hát én az alatt, a míg a nemes báró a donnával értekezik, elfoglalom a senort valami discursussal.

– De hogyan beszélsz vele? Nem tudsz te spanyolul.

– Hogy ne tudnék? Hát nem vettem belőle hét leczkét? A ki hét leczkén meg nem tanul spanyolul, az – legyen báróvá. Csak rám kell bízni.

Azalatt előkerült valahonnan a podagrás házmester s beeresztette az urakat a kis ajtón.

Az urak átadták a névjegyeiket a cerberusnak; azzal az fölvezette őket az emeletbe, még egynehány vasrácsajtót nyitogatva föl előttük, furfangos ugrózárak segítségével. Az ő kezéből aztán egy gyanus külsejű komorna vette át az urakat és névjegyeiket.

Opatovszky bevezetésül egy százpengőst nyomott a kapus markába, kettőt pedig a komornáéba, a miért a felső-kabátját lesegítette vetni. Koczur is adott az utóbbinak egy sokáig zsebben hordozott czukedlit, az előbbinek pedig egy papirosba göngyölt kétkrajczárost, a miről azt lehetett hinni, hogy huszas, a míg ki nem bontotta az ember.

Akkor bebocsátották őket az elfogadó terembe; tessék helyet foglalni! a névjegyeiket bevitték az urasághoz a mellékszobába.

Kornél nagy megelégedéssel látta, hogy mindazok a megtanulhatatlan nevű virágok, a miket ő a műkertésznél összevásárolt, itt vannak, és pedig nagyon megbecsülve, drága virágedényekbe vannak elhelyezve. Azt már elfeledte, hogy ezeknek is ő adta meg az árát: vagy tán meg sem nézte a számlát.

De különben is összhangzó volt azzal a terem pompás fölszerelése. A falakon remekművű aranyozott ezüst tálak: akkorák, mint egy paizs, sőt talán valóságos vért volt az valamennyi, a mit a tornában viseltek. Mindeniken ugyanaz a nemesi czímer. Heraldikai remekmű, öt paizsra osztva, a mikben levágott fejek, úszó gályák, delfinek és griffmadarak szerepelnek, napokkal és holdakkal vegyest. Ugyanaz a czímer nagyban is ki van függesztve egy nielloművű ezüstrámában, a mely alul góth betükben ez évszámot viseli: 1235. Fölül pedig a családi jelszót: «si non: non». Azonkívül látható a falon, egyszerű, de antik és füstös rámában egy egészen megbarnult pergamentre festve az ősi családfa, melynek egyes leveleire ily nevek vannak aranybetűkkel fölirva: II. Campeador! – Pizarro! – Dias del Castro! A lapis lazulival kirakott asztalon roppant ezüst medencze, a mi tele van hányva függőpecsétes levelekkel; a szögletben egy vasember áll őrt, leeresztett sisakrostélylyal, a mi alul a csontkoponya fogsora kivillog. Lángalakú kardokból, szaraczén szablyákból és harczi szekerczékből ellenben egész trophæum van kirakva a kandalló fölött. Egy valódi spanyol grandnak a vendégvárakoztató terme ez.

A megnyiló oldalajtón kilép ő maga: – a hogy spanyol grandhoz illik, elől, a háta mögött bocsátva a leányát.

Idehaza ő is szokott divat szerint van öltözve, európai gentlemannek; úgyszintén a donna is. Alig lehet rájuk ismerni. Don Manuel mellőz minden szinpadi spanyolkodást; nyájasan szorít kezet a vendégeivel: míg donna Atalanta helyet mutat egy gobelin szövésű kereveten Opatovszkynak s maga átellenében telepedik le egy grifflábú asztal mellé, melyen nagy zománczozott kapcsos könyvek állnak s azok között egy karcsunyakú japánedény, egy szál pompás, soha szem nem látta virággal.

Donna Atalanta a legszerényebb egyszerűséggel van öltözve, nyakig érő izabellaszín cashmir ruhát visel, melynek volantjai fekete csipkével vannak diszítve; haja egyszerűen fésülve; egész alakja, tekintete egy elegáns, de házias kisasszonyé; e rendes hölgyöltözetben oly gyermetegnek tűnik fel, semmi sem árulja el a rendkívüli testerőt. Alig hinné el az ember, hogy ez az alak hajigálja a földre a Herculeseket, s ez küzd meg szilaj lóval, vad bikával. A szemei sem árulják el azt a szilaj tüzet, mely gyújtogatni szokott. Itthon, közelből, nőruhában oly szelid és okos tekintete van.

Koczur rögtön karonfogta a hidalgót s elkezdte magának magyaráztatni vele a családfa történetét, a mi hosszú és nevezetes história, az alatt az ifju pár beszélhetett – németül; a mit a hidalgó úgy sem ért meg.

– Uram! kezdé a szót donna Atalanta: ön nekem egy levelet irt, a mi engem meglepett. Elismerem, hogy ez a levél rendkívüli volt rám nézve. Én sokféle nyilatkozatoknak vagyok kitéve, nem kerülhetem ki. De ilyennel, mint az öné, még nem találkoztam. A többiek mind ajánlatokat tesznek. Szivét, vagyonát, életét kinálja minden ember. Igyekszik bebizonyítani, hogy mennyire elvettem az eszének nagyobb részét, s még a maradékot is nekem ajánlja fel. Ön pedig elém áll, és nem kinál, hanem követel. – Tőlem kivánja, hogy én hozzak önnek áldozatot; tanuljak meg egy nyelvet, a mire semmi szükségem nincs; csak azért, hogy önnel beszélhessek rajta. – Ez engem meghatott. – Ez valóságos ember; nem fabáb, mint a többi. – Ennek lelke van. – Én még nem láttam eddig igazi embert; ohajtottam egyet látni.

Még ennél nagyobb hizelkedést Opatovszky Kornél nem hallott magáról: csak úgy szédült bele.

És daczára annak, hogy egyedül neki volt lelke ebben a házban, sőt talán ebben az egész városban, még sem akadt meg a fejében az a gondolat, hogy de ugyan mi módon tudott megtanulni ez a hölgy oly rövid idő alatt ennyire jól németül, hogy ilyen hosszú beszédet tud tartani? – A helyett még magasztalásokban tör ki.

– Ah, madonna, Si sprechen sehr schön deutsch.

– S higyje el ön, hogy ez a legnagyobb áldozat, a mit művésznőtől lehet kivánni. Nekem erre alig marad időm. A világ azt hiszi, hogy mi valami mulatságos életet folytatunk. Pedig alig van egy pihenésre való óránk s a lakomáink egyszerűbbek a nomádokénál.

– Oh, én tudom, tudom! szelelt bele Kornél. S azóta én is egy darab félsült marhaszelettel élek s éjjelre vizes pokróczba göngyöltetem magamat, – mint ön.

– Ön nagyon őszinte volt hozzám. Ez tetszett meg nekem nagyon. Én is ilyen őszinte akarok önhöz lenni. Hogy mindjárt első perczben ismerjük meg egymást. Önnek legelőször is meg kell tudnia azt, hogy mi kevély, büszke aristocraták vagyunk. Oh, kérem, ne nézegessen a családfa felé, a mit don Mánuel magyaráz. Nem mint hidalgók vagyunk aristocraták, hanem, mint művészek. A herczegi koronát soha se viselte büszkébb homlok, mint az olympi játékok koszoruit. Ezeket meg kellett előbb érdemelni. S ennek az érdemnek a tudata minket kizárólagossá tesz. Önök tapsolnak a merész, szilaj jeleneteknek, azt hiszik, az csak úgy magától jött, pedig ez művészet. Ön kivánt megismerni, ismerjen meg. Én azt mind betanultam. És folyvást mindennap újra meg újra tanulom, ismétlem, hosszú nehéz próbákon keresztül. Ez nekem tanulmányom, szenvedélyem. Én azokat az állatjaimat, a mikkel együtt játszom, kicsiny koruktól fogva oktattam magamhoz; iparkodtam bennük az állati párát lélekké, értelmes szellemmé nemesíteni. Mi azokat a jeleneteket, úgyszólván, együtt gondoltuk ki. Úgy beszélek velük, mint jó baráttal. Minden szavamat megértik. S ők felelnek nekem, úgy, hogy én megértem. Én szeretem őket s ők szeretnek engem. Ah, az én «Kalifámat» még nem találtam emberre, a kiért cserébe oda adnám. Ez az a szilaj bika, a melylyel ön küzdeni látott. Mikor vége van a riadalnak, megnyalja a tenyeremet s a nyakát a vállamhoz dörzsöli, odatartva széles homlokát, hogy vakarjam meg az ujjaimmal. Megtehetném vele, hogy mikor a veres posztónak neki rohan, öklelés helyett letérdeljen előttem.

– Ah, a kedves Kalifa! Megengedi madonna, hogy tiszteletemet tehessem nála s én is megvakarhassam a homlokát?

– Teheti ön, csak ennivalót ne adjon ön neki, mert akkor öklel. Idegentől nem fogad el semmit. Ő is büszke, mert művész.

– Oh én nem leszek neki idegen. Ott fogok lakni az istállójában.

– Óvom önt még egyszer. Mi művészek csak egymás iránt vagyunk türelmesek. Mennyi pofont osztanak esténkint a bohóczok egymásnak! De meg ne próbálja velük egy idegen! A nympha engedi, hogy a derekát átölelje a faun a tánczban; de ugyanaz fakéregbe burkolja magát, ha Apollo kergeti.

Kornél el volt ragadtatva e czélzás által Daphne metamorphosisára.

– Ezentul hát eljárhat ön a próbáinkra. Bepillanthat azokba a titkokba, a mik a közönség számára el vannak leplezve. El lesz fogadva a mi aristocratikus zárt körünkben.

Ez, ez volt a legfőbb vágya Kornélnak.

– És aztán igen jó barátok leszünk. Ön megtartja, a min kezdte; s a miért önnek mindenki fölött előnyt adtam. Ön elfogad tőlem minden szivességet; de nekem nem kinál soha semmit. Én gyakorlom a nagylelkűséget, ön pedig elfogadja azt.

– Nem, madonna, erre az alkura rá nem állok. Én nem akarok az ön házi koldusa lenni. Egyátalában nincs kedvem a koldus szerephez. Ön végtelen gazdag: azt tudom. Az én egész gazdagságom nyomorúság az önéhez képest. De még is van valamim, a mit önnek kinálhatok. Egyszer talán. Ön felfedezte, hogy nekem lelkem van.

– S azt ajánlja fel nekem? Vigyázzon magára sennor! A ki nekem a lelkét akarja átadni, az nekem vagy uram, vagy bolondom.

– Akár mind a kettő.

– Úgy látszik, nem értette ön meg az igazi értelmét a szavamnak. Nem ok nélkül mondtam azt, hogy mi művészek, aristocraták vagyunk, hozzá vagyunk szokva, hogy királynőnek tekintsük magunkat, a kinek jobbágya a közönség. Estéink diadalok. Országunkat változtatjuk tetszés szerint, s a hol megjelenünk, ott hódítunk. Magunk teremtjük magunkat! S nemességünket nem osztogatja se császár, se király: még is velünk jár az. A vándor-czigánynak a meztelen szabadságát s a herczegek fényüzését együtt bírjuk. A hogy a czigány odább viszi a sátorát, úgy visszük mi odább a palotánkat. Hozzászoktunk elpazarolni ma a kincset, a pompát, a mi körülvesz s holnap megint újra szerezni. Nekünk van adva Aladin mesés lámpája. Mivel válthatja meg tőlünk valaki azt a kincset? A nő, a ki művész, maga egy egész ember; nem fele egy más valakinek, a kinek őt még meg kell találni. – Ön eszes ember. Érti, hogy mit mondtam.

(Most sem értette biz az. Azaz, hogy értette, de azt gondolta, hogy hát ha másként is lehet.)

– No, hát csak látogasson meg ezentul is, mikor üres napom van. Azt megtudhatja a szinlapról. Jöjjön fel a próbáimra. Szivesen látom. De egyet ismétlek. Arról, hogy a lelkét, szivét nekem adja, előttem ne beszéljen; mert így csak az szólhat hozzám, a ki vagy azzá tesz, a mi ő maga, vagy azzá lesz, a mi én vagyok.

E szóknál fölállt a helyéről a hölgy s olyan volt tekintetében, mozdulataiban, mint Diana, mikor Acteont szarvas-állattá változtatja.

Tehát: vagy uram, vagy bolondom.

Vagy te osztod meg velem a bárói koronádat, s hazaviszesz az apátvári kastélyba, vagy én osztom meg veled az én csörgő-sipkámat s jársz velem circusról circusra és ugrálsz a többi bohóczokkal az abroncson keresztül, a kik nekem egyenrangú társaim.

Ezt meg lehetett érteni.

Kornél azonban ravasz volt. A bolondot nem könnyű még bolondabbá tenni. Gondolta magában: hát ha csalni is szabad? Az igéret szép szó. Aztán abból az egy millióból még sok megvan. Valamikor egy nagy államférfi azt mondta egy nagy királynénak, hogy minden embert meg lehet venni; csak el kell találni az árát. «Még engem is?» pattant fel a királyné. – «Teszem föl: Siléziával». Szólt a miniszter. – Hátha ennek a királynőnek is van valami Siléziája?

Jónak látta nevetésre fordítani a nagyon komoly interwiewot. S azzal odalépett a nyitott erkély-ajtóhoz s ezzel a furcsa kérdéssel fordított egyet a párbeszéd tárgyán:

– Hogy tetszenek önnek, madonna, ezek az én lovaim?

– Igen szépek. Az a piros sörény a régi lengyel udvarnál volt a divat.

– Hát a hintóm?

– Jó izlésre mutat.

– Megengedi, hogy ennek a hintónak az ajtajára az ön czímerét festessem?

A hölgy különös mosolylyal nézett rá, aztán vállat vont.

– A hogy önnek tetszik.

De: elfogad ez olyan «lelket» is, a mi négy lábon és négy kereken jár.

Kornél pedig annyiba vette azt, mint egy boldogító «igen» szót a «leánykérésnél».

No, arra a bárói korona megosztására nem igen gondolt még; a műlovarrá lételre még kevésbbé! hanem az járt az eszében, hogy ha már két lóval be lehet hajtani ennek a hölgynek az «udvarára», hát négy lóval mi nem lehet még?

Viszonzásul adtak neki egy virágot, a mit a szép kezek maguk dugtak a gomblyukába.

– Hogy hivják ezt a virágot?

– Pelargonium.

(Még akkor Nelson teljes gerelye egészen ujdonság volt.)

– Ah!

– Nem a mi nevünk származik ettől a virágtól, hanem ezt nevezték el a kertészek a mi nevünkről. Ősöm, don Guzman, a ki Pizarróval együtt járt Tlenochtitlanban, hozta el ezt legelébb Spanyolhonba Montezuma aranykertjéből.

– Esküszöm, hogy soha sem fogok más virágot viselni gomblyukamban.

Ez alatt don Manuel is elkészült a heraldicai fejtegetéseivel, a miket Koczur nagy kegyelettel hallgatott. Hét leczke után lehet is már az embernek jól hallgatni spanyolul.

A vendég urak kalapjaikat vették és búcsuztak.

A donna kezet szorított Kornéllal, s az úgy tapasztalá, hogy ez a legsimább bársonykéz a világon.

Don Manuel pedig kikisérte őket az előszobába.

Kornél megint nyomott egy száz forintost a komorna markába, mikor a kabátját feladta. (Úgy látszik, hogy a spanyoloknál nem szokás a főuraknak inast tartani, csak nőcselédet.) Figyelmezteté rá, hogy össze ne törje azt a virágot ott a gomblyukában.

A lépcsőn aztán Koczurnak eszébe jutott, hogy ott felejtette a sétapálczáját s visszaszaladt érte.

A hidalgó még ott volt az előszobában; a mint összetalálkoztak, mind a kettő elnevette magát. Aztán kezet szorítottak, úgy nevettek. Nem beszéltek hozzá semmit.

A hidalgó látta, hogy Koczur a pálczáját keresi: ő megtalálta, s odanyujtotta azt neki, aztán mikor az át akarta venni, jól a tenyerébe húzott vele. Arra meg Koczur kapta el a pálczát, s visszasózott egyet a hidalgó hátára. S ismét összenevettek.

Furcsa búcsúvételi mód ez a spanyoloknál!

Kornél megvárta Koczurt a lépcsőrácsozatnál. Ő már elfelejtette, hogy mikép kell azt fölnyitni.

– Te! mondá neki nagy örömmel, ő elfogadta az equipageomat! Érted, mi az?

– Az, hogy most gyalog mehetünk haza.

– Ostoba vagy! ő az én fogatomon fog járni s mindenki azt fogja hinni, hogy ő az én szeretőm.

Kornél ezt is nagy dicsőségnek tartotta.

– Hát a donna mit adott érte?

– Látod ezt a virágot itt a gomblyukamban? Tudod, mi ennek a neve?

– Tudom. Muskátli.

Pátts! Kapott egy pofont a képére.

Ennek a pofonnak pedig az a genesise, hogy a jockey-clubban a gavallérok egymás között donna Atalantát «donna Muskátli»-nak szokták nevezni, mivelhogy a pelargoniumnak csakugyan ez a népies neve. S ez Kornélt fölöttébb boszantotta.

– Ez a Pelargonia! Az ő családi viráguk. Ott van a czimerükben. Az ősük Montezuma ültette azt és hozta át Spanyolországba. No, ne haragudjál.

Azzal megcsókolta Koczurnak az arczát azon a helyen, a hol megütötte. Ez már bevett szokás volt.

A míg a köszvényes házmester ujra előkeczmelgett a csengetésre, a két ifjú úr tanakodhatott a kapu alatt.

– Jól van, mondá Koczur. Ez hát «foglaló». De hát mit kaptunk érte?

– Szintén foglalót. Meg van engedve az üres napokon látogatást tennem a háznál és minden próbáin megjelenni.

– Ez már valami.

A házmestertől aztán kikérdezte Kornél: «van-e itt istálló?» Van. «Hát kocsiszin?» Az is van. «No hát ki kell nyitni a kaput, be kell járatni a hintót, az itt marad.»

A házmester ellenvetést akart tenni. Egy százas elhallgattatá. A hintót bejáratták az udvarra.

– Mennyi az évi béred? kérdé Kornél a kocsistól.

– Ötszáz forint.

– Itt van. Ezentúl donna Atalantát fogod szolgálni. Ha jól viseled magad, megjutalmazlak.

Be sem várta, hogy megköszönjék, futott ki az udvarból, vitte magával Koczurt is.

Aztán megint jutott valami az eszébe. Visszaszaladt. Még nyitva találta a kaput.

– Héj, kocsis!

Az már a lovakat kezdte leszerszámozni.

– Gyere ide. A lovaknak széna is kell, meg zab. Nesze kétszáz forint. Jól tartsd a lovakat.

Még egyszer visszaszaladt az utczaszegletről. Most már zárva volt a kapu, a házmesternek kellett csengetni.

– Majd elfeledtem. Ön hivassa ide rögtön a kocsigyárost s az én czímerem «mellé» festesse oda a Pelargonio czímert. Itt van egy százas.

– Csak az egyik ajtajára a kocsinak?

– Ostoba! Mind a kettőre. Itt a másik százas.

Most már aztán mindenről volt gondoskodva. Mehetett Koczur után, a kinek hazáig lihegő hangon beszélt el mindent, a mi társalgásuk tárgya volt az isteni Atalantával; össze-vissza, az elejét hátulra téve, keverve az igazat a képzelettel! hozzá adva sok nem mondott dolgot, s levonva belőle a tökéletes diadalra való kilátást.

Ezen az estén nem volt donna Atalantának dolga a circusban; azért ő sem ment oda, hanem a jockey-clubba sietett s ott mindenkinek elbeszélte az élményeit a legkörülményesebben, illendő változatokkal. Azt a históriai adatot, hogy a gomblyukában levő virágot Pelargoniának hivják, hogy azt Montezuma maga ültette, s donna Atalanta di Pelargonios szakította le és tűzte fel e helyre, minden embernek meg kellett ma tudni.