Part 23

Most aztán azzal az indítványnyal költé új lendületre a társaságot a grófnő, hogy nézzék meg a toronyerkélyről azt a szép kilátást, a naplementekor. Az indítvány nagy tetszéssel lett fogadva s mindenki ott hagyta az asztalokat; kivonult az ősi kertből a nagyszerü romok másik szakaszába, a honnan a kaputoronyba lehetett felmenni. Most már biztos feljárás volt odáig; a nagy ablakrésekből mind a négy oldalon zászlók lobogtak alá. Mind a négy ablakból más-más panoráma tünt a szem elé; nagyszerü, elragadó, festői.

A vendégsereg legnagyobb része a déli ablakokat kereste, a honnan a bécsi szent István tornyát lehetett meglátni, voltak távcsövek is, a ki még közelebbről akar benne gyönyörködni. Pálma a keleti nyiláson merengett a végtelen hegyváltozatok fölött. Egyik tisztás hegyoldalon gyalogösvény kanyargott. Azon egy férfi haladt egyenlő gyors léptekkel hegynek föl. Pálma a távolból is ráismert arra az alakra. Milyen messze eltávozott már! Milyen jól kellett neki innen elsietni. Estére hazaér gyalog s aztán otthon lesz egyedül. Sokáig kisérte őt a szemeivel. Egészen elfeledé, hogy a háta mögött áll a vőlegénye.

– Mondja csak, grófnő, rezzenté őt fel merengéséből Kornél, hol van az a bástya, a honnan az a török herczeg leugratott, a mit úgy hivnak, hogy mátkaugró?

Pálma odavezette őt az északi ablaknyiláshoz, s megmutatta neki azt a bástyát. Több ölnyi magas fal, felül kőtörmelékkel fedve, alatta a mély sánczárok, a mit benőtt már a mindenféle bozót.

– A monda azt tartja, hogy ez volt.

– Ejh, ezt a szökellést én is meg merném tenni.

Pálma nevető szemekkel meredt rá.

– Hogyan? ön is el akar ugrani a mátkájától?

– Bizony leugratok arról a bástyáról, ha ön meg nem mondja azt a nevet.

Pálma elnevette magát.

Pedig már akkor az ifjunak az arcza ki volt gyuladva s a szemei keresztbe álltak.

– Én nem szoktam ám tréfálni. A mit kimondtam, azt megteszem.

– Én is.

– Én azt igértem, hogy leugratok lóháton arról a bástyáról.

– Én meg azt igértem, hogy azt megnézem.

Kornél daczos járással lépett ki az erkélyre s lekiáltott a vároldali romok közt tanyázó lovászokhoz.

– Hej, Louis! vezesd elő a lovamat.

– Gyönyörű szép telivér. Jegyzé meg Pálma.

– Eszterházy aklábul vettem. Nyolcz ezer forinton.

– Kár érte.

A lovat odavezették a várudvarra.

– Mi lesz ebből? Kérdé Ferdinánd gróf.

– Hát majd én megmutatom, hogy nem csak a török herczegnek volt bátorsága leugratni lóháton arról a bástyáról, két szép szem kedvéért; hanem nekem is.

– Azt csak nem fogja ön tenni? szólt a gróf, elállva előtte a kijárást.

– De megteszem! Akkor aztán Diadém úr fogta el.

– Hagyja őt! sugá Koczur a gróf fülébe. Ereszszék őt. Ismerem én jól a természetét. Ha ellenkeznek vele, csak azért is megteszi: ha pedig eresztik, hogy menjen hát, tegye meg: akkor majd fellovagol a bástyára, odaléptet a párkányig, lenéz a mélységbe, meggondolja a dolgot; akkor én hirtelenében mondok neki valami rossz élczet, a min elneveti magát, akkor megfordul, a nyakam közé szed a lovagkorbácsával s azzal helyre van állítva a normalis állapot. Mindig így megy az, a mióta mi ketten egymáséi vagyunk.

Opatovszky csakugyan nem hallgatott semmi szóra. A lovásznak megparancsolta, hogy kurtán csatolja a kengyelszárat s a terhelőt még egygyel szorítsa meg jobban. Azután odament Pálmához.

– Szép Istennőm! mondá neki szeles bátorsággal. Most meg fogja ön ismerni, hogy ki vagyok? Ha kitöröm a nyakamat, önt teszem meg átalános örökösömnek. Itt van az albumom. Vegye gondviselése alá. Ha meghalok, ezt önnek hagyom.

S azzal az oldalzsebéből egy albumalakú marokin-tokot vett elő s azt Pálmának nyujtá.

Diadém úr jónak látta azt a commentárt ragasztani hozzá, hogy őrizze meg jól a grófnő azt az albumot, mert abban igen becses dolgok vannak.

– Mik vannak benne? kérdé Pálma.

– Hahaha! Az én nótáim, nevetett Kornél.

– Hogyan? önnek is vannak nótái?

– De még milyenek! Szebbek, mint Vörösmartyé, mint Petőfié; szebbek mint az, a mit ön elszavalt, s a minek a szerzőjét nem akarja kivallani.

Ez a szó értékessé tette Pálmára nézve azt az albumot,

Miért ne lehetne úgy? Hisz minden költőnek joga van bolondnak is lenni, hát ha a reciprocitás is áll?

Lehet, hogy a versek rosszak: de mégis csak versek mégis egy nemesebb vágya a szívnek, mely utat keres a föld sarából fel az égbe. Ez volt az első illuzió, a mit vőlegénye iránt érzett.

Kornél aztán daczosan rontott keresztül a társaságon a hágcsóig, azon lefutott s felkapott a lovára. A hölgyek fenmaradtak az erkélyteremben, melynek nagy romnyilásán keresztül az udvart és bástyát be lehetett látni.

Lehetetlen volt azon nem nevetni, a mi oda alant az udvaron végbement. Az összetódult vendégsereg apraja nagyja oda csődült a lovag köré, kérlelték, csillapították, megfogták a lova zabláját, a kengyelét huzták, vonták, lovát hátrafelé faroltatták; egyszer aztán kiragadta magát a kezeik közül s elkezdett trappolni az udvar ellenkező oldala felé: akkor aztán vidáman nevettek utána, volt nagy hújjahó! Arra megint «hű-hopp»! megfordult, visszavágtatott a vendégcsoport közé, s lett megint sivalkodás, szétiramodás, orrabukás, míg újra elfoghatták, s megint rákezdhették a capacitatiót, a melyből különösen Diadém úr szava hangzott ki élesen. Ez így ment egy ideig: akár csak egy cirkuszi productió, mikor a clown lovagolja az «iskolát». Egyszer aztán «hű-hopp»! olyan iramodást vett az udvarról a lovag, hogy senki sem birta elfogni, s egyhuzamban felkaptatott a bástyatetőre, a minek az a neve, hogy «mátkaugró».

Ott azután egy pillanatra visszarántotta a lovát. Odafordult az erkély felé.

– Azt a nevet, Pálma grófnő?

Várt egy perczig.

– Nincs? Jó!

Azzal a lovagostorral rávágott a lóra: «hű-hopp»! S abban a perczben a nemes telivér repült a bástyatetőről a mélybe alá.

Ezt nem várta senki.

A kaczaj, a nevetés egyszerre átváltozott az elszörnyedés zsivajává: a hölgyek ott fenn az erkélyen jobbra-balra ájuldoztak. Pálma megdermedve támaszkodott a rom falának, alábámulva a mélységbe, melynek bokrai a lovat és lovast elnyelték, s nem mozdult semmi odalent, mintha mind a ketten szörnyet haltak volna. Lenn az udvaron mindenki ordított, s egymásba ütötte a homlokát a szaladás közben. «Létrát! Kötelet»! «Ezer forintot annak, a ki egy orvost hoz»! sikoltá Diadém úr, a ki ijedtében a cilinderét is elvesztette, s a helyett az egyik lovászának a szalmakalapját csapta fel a fejére; a legszerencsétlenebb volt Koczur, az levetette magát a földre s úgy hempergette alá a testét a bástya meredekén az udvarra, ordítozva a kedves egyetlen gazdája után. Temetvényi Ferdinánd gróf pedig kirohant a kapun, szétszórt hajjal, s a lovászoknak odakiáltott: «hol van Illavay? Keressék fel Illavayt»!

Ugyan mi kellett neki Illavayval? Tán azért kiáltozott utána, hogy megszokta őt minden bajban segítségül hívni, mint valami védszentet? talán az ötlött az eszébe, hogy az tudja legjobban a lejárást a romok között? Vagy talán messzebb tájat világított be nála a rémület villáma. Ha Opatovszky a nyakát törte, akkor Illavay az egyedüli örököse! s akkor «le roi est mort: vive le roi»! Vagy talán csak kiáltott eszme nélkül, mint ijedt ember szokott?

Pálma tartotta meg legjobban önuralmát. Ő onnan a torony magasából nézett le az árokba.

– Valami mozog odalenn a bokrok közt! Kiálta le az eszeveszetten futkozók közé. Emberhangot hallok. Ne kiabáljanak önök odalenn annyit! hadd figyelek! A ló bizonyosan nyakát törte s a lovag alája szorult. Mászszon le valaki a falon s segítsen rajta.

Ez a valaki Koczur volt első sorban. Ő koczkáztatta a nyakát a falon lemászással. S a mint a katasztrófa színhelyére ért, üvöltő örömordítása jelenté, hogy semmi baj sincs! Kornél úr él és semmi csontja sem tört.

Úgy volt, a hogy Pálma mondá. A nemes mén kitörte a nyakát, meg a két első lábát s a lovagját az egyik lábszáránál fogva maga alá szorítá. A mint onnan kihuzták, talpra állt, semmi baja sem volt. A bolondnak külön gondviselése van.

Az ároknak a tulsó oldalon menedékes partja van, azon ki lehetett belőle jutni gymnastikai művészet nélkül. Mire a hős előkerült, akkorra már a násznép is mind kitódult a várból, a megmenekült üdvözlésére.

Tulajdonképen jól össze kellett volna őt szidni. Vagy jót verni rajta, a hogy megijedt gyermekekkel szokták, hogy ki ne törje őket a nyavalya. Azonban hát általános volt az öröm, hogy a salto mortale után az apátvári uradalmat gazdástól együtt el nem vitte az ördög.

Csoda módon nem történt neki legkisebb baja sem, még csak a képét sem karczolták össze a tövisek, a mik közé lebukott: a szegény ló rést tört azok között a maga testével.

Úgy hozták őt a vállaikra emelve, mint egy hérost egész Pálma grófnőig. Ott letették.

– No úgy-e, hogy megtettem a mit kimondtam? Az arcza büszke volt; de nagyon halavány.

– Ön nagyon megijesztett; szólt szemrehányólag a hölgy.

– Már most ismer ön! Pedig ha ott vesztem volna: ön örökölt volna utánam. Nem nézte meg, mi van abban az albumban, a mit önnek adtam?

– Hogy néztem volna?

– Nyissa fel kérem.

Pálma kihuzta a tolaszt a tokjából, s a mint annak a tábláját felnyitá, meglepetve kapta hátra a fejét. A kezdő lap egy ezres bankjegy volt.

– Mi az? Egy ezeres?

– Lapozza tovább.

Pálma nem tette.

– Ön azt mondta, hogy a nótái vannak benne.

– Igen, az én nótáim, a mik többet érnek Petőfi nótáinál. Ezeres banknóták. Ezer ilyen lap. A mit a grófnő kezében tart, az egy millió forint. Egy szűz millió, a mi még senkinek a kezén keresztül nem ment.

Pálma kedvetlenül adta vissza neki az egészet.

– Önnek rossz tréfái vannak!

– Csinálja valaki utánam!

Pálma elfordult tőle s ismét a völgy felé nézett. Azon a kanyargó ösvényen még most is látható volt a távozó alakja. Olyan kicsinynek látszik már most Az nem csinálja ezt utánad. Az a lelkét bizta rá a hölgyre: ez meg a millióját. Kiki azzát, a mije van.

A nap lement a hegyek közé; hűs kezdett lenni.

– Én fázom, mondá Pálma. Kilelt a hideg. Térjünk haza.

S valóban egészen elkékültek az ajkai, tagjai dideregtek. Haza kellett menni a kastélyba.

Kárbaveszett a szép kivilágítás, a tűzijáték, a ködfátyolképek s a földalatti chorus. Pálmát kilelte a hideg. Úgy kellett hordágyon haza vinni.

Kornélt sem engedték mai nap többet lóra ülni; Koczur vette a nyakába s úgy vitte a la nubien hazáig.

Hanem azért a bengali tűzeket csak elgyujtották a romvár bástyaormán s a rengeteg nagy kőkisértet a méla éjszakában zöld, piros és kék ragyogványban tündökölt nagy messzeségre.

Egy magányos vándor botjára támaszkodva nézett vissza a fényes romokra távol hegyoldalból, s magában dörmögé:

– Húsz év mulva egy kő sem lesz belőle a tiétek!

ATALANTA.

Temetvényi Ferdinand azt hitte már, hogy befejezte a nagy sysiphusi munkát. Minden kövét felhengergette már a tetőre az egykori nagyságnak. Előtte állt, kiemelkedve a mult romhalmazából, a hajdani fényes őscsarnok, a királyokéval vetélkedő uradalom! Hogy a hengerített kő hány szivet zúzott össze? az nem jön kérdésbe.

Hanem e közben egy kicsiny kis, figyelemre sem méltó kövecskét talált a lábával megrugni, a miről azt hitte, hogy az nem érez.

Ez a felrugott kő volt Koczur.

Mikor már Kornél a lovagi czímmel egész emberré lett téve s e fölött mindenki sietett neki gratulálni, egy ilyen szót talált előtte elejteni a gróf:

– Aztán majd ennek a jó Koczurnak is találjunk ki valami nyugodalmas állomáskát, a hol tőlünk távol eddigi fáradalmaitól kipihenhesse magát.

Természetesen: a gróf nem osztotta Kornélnak azt a hajlamát, hogy ha egyszer visszakapja az uraságát, hétféle udvari bolondot fog tartani a háznál. Ő kettőt is sokalt egy háznál, Koczur cynicus bolond volt; nem úri társaságba való. Ennek ki kell tenni a szűrét.

Ez pedig veszedelmes kisérlet volt.

Az egyik félbolond nem engedi olyan könnyen elválasztatni magától a másik felét. Az olyan ránézve, mint a dæmoniacusnak a megszálló lélek: makacsul ragaszkodik hozzá; nem engedi magából kiexorcisalni könnyen. A siami ikreket könnyebb lett volna rábeszélni, hogy választassák el magukat egymástól. Ők gyermekkoruktól fogva össze voltak szokva. Ez az egy ember volt, a ki az ő bolondságainak megfelelt, a ki fölött uralkodott: testestül, lelkestül az övé. Nem szeretett senkit, csak azt a pajtást, a bohó czimborát. Félt az egész világtól, csak ebben az egyben bízott. Ennél tartotta az eszét.

Mihelyt egyedül maradhatott Koczurral, semmi sietősebb dolga nem volt, mint tudatni vele az ipamuram jó szándékát.

Koczúr csak nevetett és a fogait csikorgatta hozzá. E fogcsikorgatással párosult nevetésben ilyenformák voltak mondva: – Ohó, nagy uraim! hát ti ki akartok engem dobni az ajtón? A míg nyomorogni kellett, nem bántátok, hadd legyek oda nőve az úrfihoz; a míg csak ütlegeket kellett kapni tőle, jó voltam én, a míg a hátamra kellett venni, jó voltam lónak én: most aztán urakká lettünk, pusztulj bolond, félre csacsi: nincs rád semmi szükség többé! Hohó! kegyelmes uraim! Nem úgy verik a czigányt! Én nem vagyok Illavay Ferencz tanítványa! El kell verni a bolondot? – No hát lássuk, hogy melyikünk a nagyobb bolond? melyikünk kergeti el a másikat?

A legelső következés az volt, hogy Kornél felment Koczúrral Bécsbe, s ott (Illavay tanácsának daczára) beváltotta az úrbéri kötelezvényeit. Kapott értük – prédamódon elárusítva – egy kerek milliót.

Koczúr volt az, a ki e pénzművelethez kikereste a számára Diadém bankárt.

Hogyan választhatta ezt ki Koczúr? a ki soha börzekörökben nem forgott; a simplex mendikáns diák? Oh sok természetes furfang lakik az ilyen borzas fejben, a miben eltörik a fésü foga. Nem ment ő a börzére bankárt keresni; hanem elment a balletbe, s aztán arra vigyázott, hogy melyik bankár páholyának a lakosára kacsingatnak fel a ballerina assoluták? az a neki való ember. Nem is csalta meg a logikája. Arra, a mit keresett, különb embert nem is találhatott Diadém urnál.

Diadém úr is egyszerre keresztül ismerte az első üzleti tárgyalásnál a maga emberét.

Igaza volt Illavaynak.

Diadém lenyomta a tehetségeivel Zsiborák egész bandájának az értékét. Ezek a nyomorult rablók elviszik, a mit a helyéből kimozdíthatnak: talán meg is ölik az embert, ha dühbe jönnek; – de «ez» kihúzza a földet, a hegyet a kiszemelt áldozatnak a lába alól, s megöli a lelkét is, hidegvérrel, kiszámítva, nevetve.

Az első találkozás után el volt készülve Diadém úr az egész tervvel. Ő egészen szükséges embernek találta Koczúrt Kornél mellett. Egész tüntetéssel beczézte őt a társaság előtt, a nélkül, hogy összebeszéltek volna, értették egymást tökéletesen.

Az eljegyzés után rögtön felmentek a császári székvárosba együtt.

A menyegző jövő farsang utoljára lett kitűzve, a meddig az apátvári kastélyt ismét meg lehet népesíteni az egykori pompával, a min a gondnok tuladott «a ház becsületéért».

Még ma is emlegetik Bécs városában azt a fiatal magyar földesurat, a ki egy-egy butorkereskedésbe, egy diszműárus-raktárba, egy porczellántárlatba ezzel a szóval lépett be: «hogy ez a bolt, így a hogy áll»? Nem mondta, hogy mi kell neki belőle? Az egész! Nem kérdezte, mire tartják? Majd ott lesz a számlán.

Melegítette az oldalát az az egy millió. Nagy szó is az. Készpénzben ezerszer ezer forint. Egy olyan embernél, a ki ahhoz volt szoktatva, hogy minden hónapra kijárjon a havi pénze s azt forintonkint zsarolja ki takarékos markok közül. Hányszor elnyerték a hátáról a kabátot hatosos hazárdjátékban! S most egyszerre egy millió jutott a kezébe. Azt sem tudja, mit vegyen meg rajta? Még hozzá Diadém úr fényes tervei, a mik birtoka jövedelmét megtízszerezik!

S aztán ott van előtte a nagy császárváros: mind azokkal az érzékmámorító élvezetekkel, a mik addig, mint egy pecsétes könyv voltak előtte lezárva. Vége a tilalomnak! Minden szabad, és minden megvehető már!

Az idő is hozzá való.

A császárváros egész élete nagyot változott a forradalom óta.

A 48 előtti Bécset senki se keresse már.

A hirhedt «Gemüthlichkeit» – a bécsi «kedélyesség» megégett a rémnapok vésztüzében s a hamujából egész más valami támadt fel.

Hajdanában is kultiválták a Magyarországról felkerült földesurak a bécsi népmulatságokat, eljártak a fiakkerbálba s a mosónék tánczvigalmába s nem sajnáltak egy piros kendővel bekötött fejű kaczkiás menyecskével egy dreischrittest eljárni; nevettek nagyokat a vak hárfás csintalan versein s beledaloltak a «dulliä»-ba; a forradalom után a népmulatság is mind megváltozott, a leeresztett czopfot felváltotta a chignon, a «jódler»-eket a chansonett-dalárnők, s a dreischrittet a cancan. – Ez volt az általános örökös.

A népmulatságokból elmult az ősnémet magvas, dúrva de őszintén tréfás kedély s inficiálta azt a rosszul travestált érzékinger, az eredetinek a genieje nélkül.

Hanem hát azért divat maradt az elegans világ urainak «polgárjogot» szerezni az olyan mulatságok népeinél, a minőket az ujabbkori Sperl, Dianaterem, Walhalla nyujtanak.

Itt aztán minden szabad és minden megvehető.

Kornél tapasztalhatta azt.

S ha csak az lett volna vele a czél, hogy rövid idő alatt testben, lélekben és vagyonban tönkre legyen téve: egy ilyen collegiumi asceta-életben tartott kedély, egyszerre beleszilajulva a phanthasia megelevenült mámor-világába, igen hamar eljutott volna a végére.

De nem erre volt ő kiszemelve.

Hiszen annál semmi sem együgyübb mesterség, mint egy hóbortos ifjut tele zsebbel beleereszteni a gyönyörök katakombáiba s a másik kijáratnál kihozni, mint halottat.

Hanem ezzel csak egy harmadiknak tennének hasznot.

Nem azt akarták, hogy valaha még Illavayra szálljon Kornél birtoka – és olyan állapotban, hogy az ismét rendbehozható legyen. Szebb terv volt annál készen.

A gyönyör spelunkái csak iskola voltak számára. A magasabb akadémia következett.

Kezdett apródonkint bolondos kalandjairól s őrült pazarlásáról hirhedett lenni a székvárosban.

Ez kellett neki.

Hogy széltére beszéljen a világ arról a magyar mágnásról, a ki a vendéglőben az első és második emeletet kibérli egyszerre szállásul, azért, hogy az orgiáinak a zaja fölött meg ne botránkozzanak a szálloda többi vendégei, a ki százasokat oszt borravalónak s a ki a hozzáküldött rendőrrel, midőn az őt jobb magaviseletre inteni hozzá jön: alkudni kezd, hogy mennyiért engedi magát felpofoztatni? S a rossz világ hozzá teszi, hogy a rendőr elvállalja azt ezer forintért. S aztán annyiszor, a mennyiszer eljön, fölvenni a pofont és az ezer forintot. Lehet, hogy nem igaz, de beszélik. Végre Koczúr fölvilágosítja a bőkezű vigadót, hogy sokkal jutányosabb lesz, ha vesz magának egy nagy házat, a miben egyedül lakik s a hová a rendőrségnek nincs semmi köze beütni az orrát. Megvetet aztán vele egy nagy kétemeletes palotát a Tábor-utczában háromszázezer forintért; de csak százezeret fizetnek, a többit törlesztésre hagyják. Abból aztán minden lakót kiszállásolnak: ott marad nekik, meg az ő czimboráiknak az egész palota.

De hát minek az ilyen dolgokért megitélni a fiatal embert? Egyszer ki kell neki tombolni magát. Azt tartják az okos emberek. Mások is végigjárták azt az iskolát csikóéveikben. Annál szolidabb lesz majd férfikorában. Aztán egy okos asszony minden hibát helyrehoz. Nem képzelni, milyen hatalma van egy okos asszonynak egy férjre, a ki bolond. Azért nagyon okosan teszi a bolond, ha addig, a míg az okos asszonyt hazahozza, iparkodik minden kellemetes oldalát élvezni a bolondságának. Ez az életphilosophia.

Ez időben egy új phœnomenon hozta izgalomba a császári várost.

A nagy catastropha legjobban szétzilálta a művészvilágot. A költők azt hitték, hogy most már örökre el kell hallgatni s a szinigazgatók nem tudták, hogy mit játszassanak, a miért vagy a rendőrség, vagy a közönség meg ne haragudjék. A Próféta-epocha még nem nyilt meg. A mi a cancan uralmával versenyzett, az volt egyedül a circus.

Ennek is állandó lakója volt Kornél: páholyt tartott s ismert minden lovat, clownt és lovarművésznőt benne; otthon volt abban egész az istállóig s birt az öltözőszobákba juthatás bűvészetével: ide mind kedves barátja, Diadém úr vezette be. Annyira szerette a műlovarokat, hogy kedve lett volna magának is föllépni egyszer. Talán a parforce steeple chasseben. Szerelmes is volt minden művésznőbe, egy nap az egyikbe, másnap a másikba. S voltak vivmányai, a mikkel aztán mindenkinek eldicsekedett. Hanem azért nem volt hűtelen a menyasszonyához. Oh nem. A legboldogítóbb pásztoróra élvezetei közepett is elmondta akár a Fiakker-Millynek, akár a Warzen-Káthlnak, hogy van neki egy csodaszép menyasszonya s ennek milyen nagy szemei, milyen sűrű szemöldei, milyen hosszú haja, milyen fehér bőre van! «A mellett ti mind kis kutyák vagytok!» – Elég ám ennyi a hűségre.

Egyszer aztán jött a nagy tünemény, a mi arra volt hivatva, hogy még a szép menyasszonyt is túlragyogja.

Már hetekkel elébb hirdették hirlapok és falragaszok, hogy «Ő» jön. A világ nyolczadik csodája: egy más csillagzat lakója: Atalanta! – Donna Atalanta, leánya don Manuel de Pelargoniosnak: a valódi spanyol grandnak, a kinek az ősei a saracenokkal harczoltak.

De hát nem elég az hozzá, hogy don Pelargoniosnak az ősei hány saracént vertek agyon? hanem min dolgozik a leánya? Lovon dolgozik-e vagy kötélen? vizben-e vagy a levegőben? – Egyikben sem. Ő a porond hősnője. Egy női viador, a ki elé nem állhat férfi, hogy a földhöz ne vágja.

Első hallásra ez nagyon izetlen biztatás. A nő hatalma a báj, nem az erő. Nő, a kinek az izmai oly kifejlettek, mint egy férfié, megjárja természeti különösségnek, de hidegen hágy, mint a hottentotta Venus. Nem is lehet abban semmi poézis, semmi æsthetikai élv, hogy egy női alak, neki gyűrkőzött jelmezben egy férfialakkal küzdeni kezdjen, minden fordulatnál megsértve a plastica és a decentia szabályait.

Hanem hát az volt a hire, hogy az egy csodaszépség a mellett; Páris, London el volt ragadtatva általa: a kirakatok tele voltak az arczképeivel s nagy reklám járt előtte.

Az sem tréfa dolog, hogy a don, a ki maga a leányának az impresariója, előre egész kis emeletes házat kibérelt a művésznő számára az Elendbasteion, a melyben egyedül maga akart lakni. Ez nagyon titokszerű kezdet volt. Azt mondták, hogy minden városban, a hol vendégszerepekre szerződik, ilyen lakást szokott kibérelni s a fáma nyelve sokfelé tévedezett a magyarázataival. Egyik szerint a zárt magányos lak titkai maguk az eleusi mysteriumok; a másik szerint pedig a művésznő valódi zárdai életet él; s a hidalgó, a ki ó-castiliai becsületére büszke, zár alatt tartja a leányát a csábítók ellenében.

Végre eljött a nagy nap, a melyre első föllépése volt hirdetve.

Ezen a napon a circus habituéit kizárták a próbáról. S este az öltöző-szobák egyikének bejárata előtt minden berontó gavallér egy magas termetű, bronz arczszinű úrnak a pitykés dolmányába ütötte az orrát, a ki ezzel a szóval förmedt rá: que buscas? (Mit keressz itt?) s ha a nevét mondta neki, azt kiáltá vissza: qualesquiera sei! (Akárki fia vagy!) S eltolta az ajtótól, hosszú karjában olyan erő volt, mintha egy gőzgép rudja lökné meg az embert. S el nem mozdult arról a helyről mindaddig, a míg a sor rá nem következett. Az pedig legutoljára volt hagyva, mint piéce de resistance. Türelmetlenül várta az egész közönség.

Végre le volt játszva az egész programm. A szolgák jöttek a gereblyékkel helyreigazgatni a lovaktól felkapált porondot. A zenekar elhallgatott: a közönség zaja várakozásteljes mormogásra csillapult le. Minden lorgnon kézben volt s a kijáratot leste.

Az első dobütésére a zenekarnak aztán előlépdelt legelőször is a «szép Achilles», a társaság legügyesebb acrobatája, a közönség kedvencze, gladiatori jelmezben; ez lesz az ellenfél. Az meghajtá magát a közönség előtt, a tenyereit megdörzsölte homokkal, s aztán a leggracieusebb positurába vágta magát s kiszámított hátralépésekkel egész a korlátig vonult vissza.

A zene megint szünetelt.

Most jön ő.

A hidalgó vezeti.