Part 22

Valóban nem látta azokat Ferencz. Azokat a műkincsekkel, drágaságokkal rakott termeket, a miknek a kirablásáért érdemes volt Belgiumból, Oroszorországból összebeszélni a hirhedett kalandoroknak. A fecskehordó levélkék utasítása az volt, hogy Ferencz gyűlöli a pompát, hogy annak a látása a lelkét lenyomja, elkedvetleníti: a hajdani Pálma minden ragyogványt száműzött azokból a szobákból, a mikben egykor az ő szivének választottja, lelke gazdagságával tudott sokkal nagyobb pompát elővarázsolni, a mivel sem Rothschild, sem Napoleon nem rendelkezik.

– Most nyitva vannak a termek, a mai nap diszére, szólt Pálma uri nyájassággal. Ha tetszik önöknek, én leszek önöknek ciceronéjuk.

– Oh az derék lesz. Nagyon derék! nevetett Kornél. Vegye a karját Ferencz bácsinak, kérem, grófnő. Ő a «mi» vendégünk. Nyujtsa a karját, kérem, Ferencz bácsi.

Azok egymásra néztek. Meg kellett tenni.

– Hiszen ugy is Ferencz bácsi az esküvőnknél az én násznagyom. Már megigérte.

Pálma aztán Ferencz karján sétálta végig a büszke termeket, a miknek fénye azt a harmadikat a mennyországba ragadta.

Pálma tudott magyarázni.

A gentryhez tartozó embert ez erősen boszantja. Hogy van egy tudomány, a mit ő soha nem képes megtanulni. Pedig tudomány az. Csak hogy épen kétféle embernek hozzájárulható: vagy egy sokat utazott szaktudósnak, vagy egy dúsgazdag aristocratának. Még gazdagnak sem elég lenni, aristocratának is kell lenni hozzá. Ez a műkincsek tudománya. Nem lehet azt megtanulni; azzal együtt kellett felnőni.

S itt egyik terem a másik után tárta fel a ritka becsű műkincsek egész muzeumát. Pálma igen jó magyarázó volt. Illavaynak pedig az arczán látszott, hogy szeretné már a következő ajtónál azt az indítványt tenni, hogy elég volt már ebből; mind szép és dicső dolog ez, Adieu!

Az inas azonban még folyvást új termek ajtajait tárta fel, s vége-hossza nem akart szakadni a faragott butoroknak, a selyem baldachinoknak, az elefántcsont szekrényeknek, a gobelinnak és majolikának, a vertművű tálaknak, és a vésett billikomoknak: – a diszfegyverek és pánczélok, a hímzett lótakarók, és a drágaköves ereklyetartók, órák, – aztán a festmények, a porczellánok, az ékszerek, mind követelték a látogatótól az őket értéküknél, régiségüknél, műbecsüknél fogva megillető hódolatot, bámulatot. Megannyi bálvány ez, a ki előtt meg kell hajtani a térdét az ilyen szegény laicus embernek.

És Pálma grófnő oly ismerősen értekezik mind valamennyiről, akár egy muzeumi director.

Ferencz pedig gondolta magában, lám, én előttem ezt a tudományát hajdanában nem mutogatta.

Talány volt előtte az egész megváltozott Pálma s rosszul fejtette meg a talányt.

Jobban szenvedett az a leány, mint ő, mikor mind azt kigondolta, a mivel őt elűzheti magától.

Űzni akarta olyan messze, hogy többet ne láthassák egymást! Olyan egyszerű volt pedig a megoldása a talánynak. «Ha már meghaltunk egymásnak, legyünk egymásnak el is temetve; – jobban eltemetve, mint a kit hat láb föld takar.»

Ferencz nem értette őt meg: különben nem találta volna ki számára azt a kínzást, hogy feljárjon hozzá nappali kisértetnek, s insultálja azt a nőt, a ki őt szerette, a ki őt még most is szereti, azzal, hogy jóakaró nyájas képet csinál előtte, mint a kinek nem is fáj az a seb, a mibe bele kell halni, s még jótéteményeivel halmozza el annak a jövendő férjét, a kit az utál és megvet. Még násznagya is akar neki lenni. Fitogtatni akarja előtte, hogy neki milyen aczél szive van!

A túlboldog vőlegény pedig egészen el volt ragadtatva a pompa által, a mit Aladin lámpája elé varázsolt. Dehogy hallgatott Pálma előadására. Bánta is ő, milyen tálakat csinált Della Robbia? s igazi Bernard Palissy-e az a füles kancsó? ő csak azután szaladt, a mi arany és ezüst, meg drágakő és czifra himzet: mindent kezébe vett, megtapogatott, megszagolt, s aztán mikor valami nagyon megtetszett neki, akkor félbeszakítá Pálma magyarázatát: «úgy-e kedves Feri bácsi: az én apámnak is volt ilyen ni! Még sokkal szebb! Kétszerte szebb, meg nagyobb is! Emlékezik rá kedves Feri bácsi!»

Pálma egyszer aztán valamit gondolt. Mikor egyszer megint azzal került vissza Kornél, hogy: oh a mi kastélyunkban annál sokkal nagyobb aranytálak voltak! azt a kérdést ejté el egész hidegen:

– Megvannak még?

Kornél nyitva feledt szájjal tekinte Ferenczre. Az pedig nem adta a szájába a szót, csak a feje bolintásával mutatta a választ, hogy nincsenek.

De Kornél úrfinak ez nem volt elég: ő még azt is akarta tudni, hogy:

– Hát hová lettek?

– El lettek adva.

– Hát miért? Annyi drágaság! Olyan fényes drágaságok! Családi drágaságok! szólt panaszhangon Kornél.

Ez szemrehányás volt s azt Illavay nem tűrte.

– Azért, szólt ridegen, mert az Opatovszky-családnak van egy mindennél féltettebb drágasága, a mit meg kellett a többiek árán váltani: a becsülete.

Kornél arcza lángvörös lett e szóra. A gyönge elméjűek dölyfösök szoktak lenni, s a megsértett dölyf egy percz alatt elfeledtet velük minden szívbeli gyöngeséget, a mi a jó indulatokhoz hajlik. Az a szó, a mivel őt az Opatovszky név becsületére figyelmeztették (és épen Pálma előtt) egyszerre minden atyafiságot, barátságot elrontott közötte és a kedves bácsi között. Lehetett az már százszor jóltevője egész életére: ezt az egy szót nem fogja neki elfelejteni, késő vénségükig soha.

A kitörés talán nyomban bekövetkezett volna, ha szerencsére a komornyik közbe nem ront, ki mindenütt keresi már az uraságokat; a többi urak mind rájuk várnak a teremben, s kéretik, hogy siessenek: különösen Opatovszky urat kéreti ő excellentiája, hogy öltözzék át.

Opatovszky úr pedig attól az egy szótól nagyon házsártos kedvű volt már.

– Minek öltözzem most? kérdezé boszusan.

– Hát a «lovagság» ünnepélyéhez.

– Jól van.

– Ne segítsek méltóságodnak az öltözésnél? kérdezé a barátságos komornyik.

– Nem kell. Ott van Koczur.

S azzal duzmadtan előre ment: azt sem bánta, hogy az a másik kettő folytatja-e a régészetet, vagy utána megy?

Utána mentek. Ferencz karján vezette Pálmát egész a czímerteremig, hol az úri társaság volt egybegyülve.

Mielőtt az ajtót kinyitotta volna Ferencz, azt kérdé tőle halkan Pálma:

– Tehát ön csakugyan násznagy akar lenni az esküvőmnél?

– Igen.

– Mához egy hétre tartjuk az eljegyzést.

– Itt leszek.

– Tudja ön, micsoda ötletem van? Nem itt a kastélyban, hanem odafenn az ősi várromok közt akarom az ünnepélyt rendezni; ha jó idő lesz hozzá. Mit gondol ön?

– Azt hiszem, hogy jó idő lesz.

Azzal benyitotta az ajtót Pálma előtt.

Mindenki ott volt már nagy várakozásban.

Roppant nagy ceremónia készült. A vidéki notabilitások, az új tisztviselők, papok, katonatisztek, a mennyi csak kapható volt. Ünnepies öltözetben mind, az inasok díszruhában; maga a gróf a legújabb szabású hivatalköntösben, zöld frakk, arasznyi széles arany himzéssel, az összecsapható három árboczos, azzal a kappantoll-bokrétával, a hóna alatt, a frakk zsebleffentyűjéből kikandikál az egyenes koszperd aranyos markolatja. Hozzá fehér pantallon, arany paszománttal.

Most fogják Apátvár ifju urának hivatalosan átadni a lovagi diplomát, és a lovagkeresztet, s azontúl «lovag úr» lesz a czíme, Isten és ember előtt.

Ugyan váratott is magára, (urak így szokták) a míg átöltözködött.

De végre mégis csak megérkezett s ha váratott magára nagyon, hát meg is lepte megjelenésével a társaságot nagyon.

Hozott a testén ehhez az ünnepélyhez egy fél czombig érő dókát, a mi valami igen nagy koczkájú kelméből volt készítve, a koczkák egyik sávja zöld volt, a másik barna, a harmadik veres: volt abban minden szín, hozzá térden felül érő gombos kamáslik, a kezében pedig egy nagy lovagostor, a minek a végén csontfütyülő volt.

Hát ő neki a komornyik «lovagsági» ünnepélyről beszélt, a miből ő azt következtette, hogy valami cavalcade, vagy caroussel van készülőben, s ehhez ő ezt a costumeöt találta a legalkalmasabbnak, kiválasztva azt Koczurral együtt, egyesült észszel és tanácscsal.

A gróf majd a bőréből ugrott ki ijedtében. Pálma ajkán ismét kiszabadult egy hangja annak az áruló nevetésnek, a minek a zsebkendő csipkéi közé kell elfojtatni.

Opatovszky maga is észrevette, a mint ebbe a társaságba belépett, hogy megint valami nagy bakot lőtt az öltözködésével: ez már valódi kőszáli vadkecske, a mit most lőtt, de már nem volt kedve meghátrálni. Azzal az egy szóval fel volt serkentve a májában az az ott alvó dæmon. «Az Opatovszky név becsülete!» S neki igen hamis fogalmai voltak a becsületérzésről.

Egyet csapott a kamáslijára a lovagostorral s a gróf felé lépett.

– De ugyan, édes Opatovszky; tiltakozék boszúsan a gróf, hiszen izentem önnek, hogy öltözzék át.

– Hát hiszen átöltöztem, felelt Opatovszky, bemutatva a tarka bonzsurt.

– De hiszen most nem megyünk vadászni! ünnepélyes jelenetről van szó. Most akarom önnek átadni a lovagi diplomáját s a lovagkeresztet. Önnek ez alkalommal dzsidás egyenruhát kellett volna felvennie. Hiszen erre a harlekin-mondurra csak nem akaszthatom rá a rendjelét!

Dejszen nem lehetett már ezzel beszélni!

Az Opatovszkyak becsülete! Ohó!

Megállt, poziturában, az egyik lábát előre tolva, korbácsos kezét csipőjére nyomta s fejét magasra emelve, mondá:

– Egy Opatovszky mindenkor és minden öltözetben Opatovszky marad!

Walter Scott lovagjai nem tekintettek szét nagyobb diadalérzettel a torna nézőin, mikor ellenfelüket a porba verve, sisakrostélyukat föltolták ábrázatjuk elől, mint a minővel Opatovszky «lovag» nézett szét a meglepett társaságon; az igaz, hogy ezzel a szavával tökéletesen a porba vetette átellenesét. Ő excellentiája nem tudott erre mit mondani, a saját devise alatt rohanták meg. Attól tartott, hogy még többet is találnak mondani. Mit tehetett? Mosolyogni törekedett savanyú képpel s aztán rövidebbre fogva a szónoklatát, hogy hamar átessék rajta, csak arra kérte a délczeg ifjut, hogy legalább addig ne fütyüljön azon a csontsípos lovagkorbácsnyélen, a míg a rendszalagot a nyakába köti.

A lovag úr engedte azt magával történni, olyan arczkifejezés mellett, mint a ki arra gondol, hogy az tartsa szerencséjének, a ki az ilyeneket osztogatja, hogy kaphat egy Opatovszkyt, a ki az effélét kegyeskedik elfogadni.

Nem is mosolygott aztán többet senkire.

A milyen nyájas, mosolygó, kézszorongató, csókolózó jó fiu volt idejövetelével, olyan senkit észre nem vevő, fejfennhordozó, minden lábat és szoknyát letaposó kamasz lett belőle egyszerre.

Az Opatovszkyak becsülete!

Ezt semmivel sem lehet olyan jól fentartani, mintha az ember mindenkinek rátapos a lábára.

– Jó napot, Illavay úr!

Így köszönté most már Ferencz bácsit, a mint mellette elhaladt, Pálma grófnővel a karján, a ki nagyon igyekezett neki udvarolni. A leány – neki.

Pálma rendkívül meg volt elégedve a fordulattal.

Most már csak nem jön ide vissza Illavay, a mához egy hétre tartandó eljegyzéshez?… Oda fel, a romok közé!… A hol a kövek beszélnek… régi és új történetekről… s a ki azokat megérti, hogy mit beszélnek?… Az csak nem fog odajönni újra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Tehát mához egy hétre, grófnő! mondá Ferencz, meghajtva magát a büszkén tova lejtő szép kisértet előtt.

Nagyon hosszú időtartamot szabott Illavay az emberi háládatosságnak, a mikor azt képzelte, hogy az még egy hétig is eláll. Tapasztalhatá, a mint egy hét mulva megjelent még egyszer, szavait beváltandó, a gargói kastélyban, hogy az az egy hét milyen képtelen nagy idő. Nem tud már arról senki ennél a háznál semmit, hogy ő neki csak egy futó mosolygással is tartoznék. Várták is, nem is. Az eljegyzés nála nélkül is megeshetett volna. Hisz a házassági szerződést csak az esküvő napján irják alá, s akkor kérdezi meg a pap, hogy kik voltak a násznagyok?

Mikor Pálmával találkozik, a szép delnőnek az a szava hozzá, hogy «lám, mégis szép idő lett erre a napra, a hogy ön megjósolta».

Az ám. Szebb időt megrendelésre sem lehetett volna kapni. Egészen kedvező ahhoz a bizarr gondolathoz, hogy a családi ünnepélyt az ősök romfalai között tartsák meg.

Igazán jó ötlet volt Pálmától, odavezetni még egyszer Illavayt azokra a tündéri ihletű magányos szent helyekre, a hol egykor olyan boldog órát töltöttek együtt, s aztán e hallgató tanuit az édes önfeledség álmainak felriasztani dévaj lármával, üres fecsegéssel, pohárcsörgéssel. Ott aztán, ha apróra nem törik a megkínzottnak a szíve, hát vasból van.

Kornél báró is sokat tanult egy hét alatt; megtanulta azon nyafogó beszédmódot, a mivel az elegans körök megkülönböztették magokat; a mi úgy hangzik, mintha mindig valami panasz rína ki az emberből.

Azalatt Bécsben is járt s barátságot is kötött egy kitünő úrral, a kit magával is hozott. Most már ez még kedvesebb barátja, mint Koczur. Diadémnak hivják. Más embernek elég, ha gyémántot, rubint vagy zafirt foghatott el nevének, ennek már egy egész diadém kellett.

Hirhedett celebritas: börzebáró Bécsben. Maga állítja, hogy Rothschildéknek antagonistája: az ő Bécsben, a mi Párisban Pereire vagy Soubeiran. Hiszen ismeri mindenki jól! A Diadém-házat ne ismerné?

Elegans jelenség. Lyonja az operának és czirkusznak. Műértő és meczenás.

Hanem azért nem büszke, nem aristocrata. Tudja méltányolni az érdemet mindenkinél. Mikor Opatovszky báró bemutatja őket egymásnak, rögtön felvilágosítja Illavayt az iránt, hogy már van szerencséje őt nagyon jól ismerhetni. Megdicsérte azt a patriarchalis modort, a mivel az Opatovszkyak birtokát rendbehozza. A régi táblabiró-világban csakugyan nem lehetett más modorban nagyobb birtokokat kezelni, mint a hogy ő tette. Mindent kicsiben kezdve és takarékoskodva. De most már új æra kezdődik a gazdaságban. Nagy beruházásokon kell kezdeni. A föld szomjazza a tőkepénzt, s a tőkepénz vágyik megittasítani a szomjú földet. Csodatervekről beszélt a börzefejedelem! Opatovszkynak csak úgy nőtt szemlátomást a taraja, mikor ezeket hallotta. Az apátvári uradalomnak Diadém tervei szerint százezereket kell jövedelmezni.

Illavay nem szólt rá sem igent, sem nemet. Nincs itt már kivel beszélni.

Hajdani gyámoltja példálózásaiból azt is kivehette, hogy Bécsben több főúri előkelő családdal kötött már ismeretséget, azok mind igérkeztek lejönni a menyegzőre, a mi a télen fog megtartatni. Akkor elmegy a menyasszonyával Olaszhonba, s mire visszajön, a kastélya a régi fényben lesz ismét helyreállítva. Koczur fog felügyelni mindenre. Diadém kitünő embernek nyilvánítá Koczur urat.

Illavaynak elég volt ebből ennyi.

Az idő tehát eléggé kedvező volt a szabadban tervezett ünnepélyhez: az úri társaság mind együtt volt már s készült az induláshoz: egy része gyalog, más része lóháton. Gyalog rövidebb az út a várromokon egyenesen fel a hegynek, a csinált úton nagy kerülőt kell tenni.

Temetvényi Ferdinánd észrevette egyszer Illavayt, mikor az indulásról volt szó.

– Elhozta ön a lovát? Kérdé tőle.

– El ám. Itt van a zsebemben.

A gróf magasra emelte a fejét. Micsoda tréfa ez?

– Hogyan, a zsebében?

– A térítvény attól az úrtól, a ki a lovamat requirálta. Most valahol Olaszországban jár vele.

A gróf ezt nagyon parasztos élcznek találta. Loyalis alattvalónak nem kell az ilyen tárgyról glossákat csinálni a kerületi főnök előtt.

– Hát majd rendelek önnek egyet a saját paripáim közül.

– Köszönöm. Én a gyalogjárókhoz csatlakozom. Így hamarább odaérek. Majd széttekinthetek, hogy minden rendben van-e az ünnepélyhez?

– Ön nagyon jó.

S hagyták menni; senki sem biztatta tovább, hogy tartson a cavalcadedal.

Nem is csatlakozott semmi társasághoz: egyedül tört fel a legközelebbi bozóton keresztül a romokhoz. Jól ismerte annak minden ösvényét. Elébb ott volt, mint a társaság eleje.

Rendben talált mindent. Ügyes rendező kéz járt előtte. Azok a nagy kövek el voltak hárítva az útból, azok a bizonyos nagy kövek, az éles kövek is félre voltak kotorva, a miknek nem szabad a szép tündér lábait megsérteni. A tizenkét lépést jelölő «terminus»-ok eltüntek már. A fülkéhez való feljárás meg volt könnyítve egy hevenyészett deszkahágcsóval, a minek korlátja is volt; nem kellett a hölgyeknek senki karjába kapaszkodni, hogy le ne szédüljenek.

A huszita templombolt is igen czélszerűen volt felhasználva: az volt a buffet. Tálak, palaczkok az oltáron.

Hanem aztán a mi valódi meglepetés szándékozott lenni az úri vendégekre nézve: arra volt büszke az egész lakoma berendezője, az igazgató úr. Illavaynak megmutatta azt előre, hogy gyönyörködjék benne. Ez volt a kert. A romok kertje. Annak a völgyében ütötték fel a sátort az úri vendégsereg számára, zöld fákból és drága szőnyegekből. Az ó-kút fölé mesterséges szökőkút volt alkalmazva. Azt a nagy parasztvirágot, a levendulabozótot kivágták tőből, s helyébe regényes csoportot állítottak össze kaktusokból és agavékből, meg mindenféle keleti növényekből, a miket az üvegházból hoztak ide. Szegény pacsirták! hová fészkeltek a jövő tavaszszal?

Illavay nagyon meg volt elégedve mindennel. Annál jobb, mentül kevesebb tárgyat talál itt, a mi valamire visszaemlékezteti.

Kegyetlen gondolat volt Pálma grófnőtől ezt a helyet választani ki ehhez az ünnepélyhez. Még ezek közül a csendes romok közül is kikergetni a visszafájó emlékezetet! Kipróbálni az emberét, hogy kiállja-e végig itten? Dicsekszik-e fakir-érzéketlenségével, mikor lassan a szivébe szúrnak minden tövist?

S ilyen tövise volt annak a szép fehér rózsának sok.

Azért választotta ezt a helyet erre az ünnepélyre, hogy ugyanazon a szép pázsitos folton, a hol egykor azt mondá: «bolond vagy! a magadét loptad meg!» most nevetgélve, enyelegve álljon meg új vőlegénye karjába kapaszkodva, s költögessék a viszhangot, egymás nevét kiáltozva a zengő falaknak.

Csupa gyöngédség, érzelem volt Kornél iránt.

Az úri nászsereg lassankint körüle csoportosult, s mindenki az ő neveiket kiáltá a viszhangnak.

Illavay ott volt a közelükben, s azt gondolta magában, «ha én most csak egyszerre megbolondulnék s elkiáltanám magamat: édes öcsém, Kornél báró, én ezen a helyen egyszer loptam valamit, a mi a tied volt: tartsd ide a pofádat, hadd adom vissza!» De csak még sem tette azt, hogy megőrüljön.

Végig tudott nézni szertartást és vendégséget. Felelgetett a kiváncsiak kérdésére, s koczintott poharat a vőlegényre és menyasszonyra áldomásozókkal. Pálma grófnő is ivott és igen jó kedve volt.

Az volt az ünnepély programmja, hogy a szép őszi délutánt a romok között fogja tölteni a társaság: este aztán ki lesznek világítva a romok; ködfátyolképek fognak megjelenni az üregekben, elrejtett orgonahang, mélyből jövő kar-dal varázsolja vissza a régmult időket, végül nagyszerü tűzijáték rekeszti be a mulatságok sorát, s aztán a vendégek fáklyafénynél térnek vissza a kastélyba.

– Nem fél ön a kisértetektől? kérdé Kornél menyasszonyától.

– Szeretem őket.

– Pedig ennek a várnak lehetnek olyan regéi, a mikben kisértetek fordulnak elő.

– Én tudok olyant. Arról a török ifjúról, a ki ezt a mély kutat ásta, a mibe mi most a törött poharainkat belehajigáljuk.

Kornél kiváncsi volt, mint egy gyermek, a mesékre.

– Ugyan mondja el.

– Vers is van róla. Igen szép ballada.

– S ön tudja azt? Ugyan kérem szavalja el.

Pálma Illavayra nézett. Az ott ült a kút párkányán s pálczája végével a kavicsokat turkálta.

Vajjon lesz-e bátorsága Pálmának még ehhez is?

Megteszi-e még azt is, hogy profanálja azt, a mi nem volt a világ számára teremtve? Hogy elszavalja egy jól lakomázott víg társaság előtt azt a költeményt, a mi nincs leirva, a mit száj tanított szájnak, hányszor elmondva, lelkével együtt átadva. Minden strófája egy fájó emlék… Lesz-e elég hidegvére elmondani azt, ezen a helyen? elég kegyetlensége elvenni azt, a mihez semmi joga többé?

Volt neki. Egy kicsit kérette magát, egy kicsit mórikázott, mintha restelkednék; hanem aztán, mikor nagyon sokan megkérték, hogy mondja el azt a verset, hozzá fogott és elszavalta.

Illavay nem mozdult meg a helyéről, az egész szavalás alatt a szemei égtek; majd kiszökött belőlük a köny. El tudta titkolni. A tövis minden hegye beletört a szivébe.

Mikor vége volt a versnek, mindenki tapsolt a szavalónak, de ő nem.

– Ki irta ezt a verset? zaklatá érte Kornél.

– Nem tudom, nincs kinyomatva.

– Hát ki tanította önnek?

Ekkor Illavay fölkelt a helyéről s Pálma szemébe nézett. Vajon megmondja-e még azt is?

Pálma dévaj nevetéssel védte magát.

– Azt nem mondom meg.

– Ha meg nem mondja ön, unszolá Kornél, én is úgy teszek, mint az a török herczeg: leugratok a lovammal a bástyáról. Becsületemre mondom.

Elég volt!

Illavay elfordult onnan s odament, a hol Ferdinánd grófot látta.

– Gróf úr, mondá neki. Én a mai nappal bevégeztem azt, a mi feladatom volt. Igen köszönöm önnek, hogy megtartá azt, a mire kértem; nem szólt Pálma grófnőnek semmit arról, a mi azon rossz éjszakán történt.

(Mert ha elmondta volna azt neki, Pálma nem bánhatna azzal az emberrel így, a ki őt egy gyehennától szabadította meg.)

– És most már elmehetnék az utamra, a nélkül, hogy több szót váltsunk egymással. Opatovszky Kornél észrevetette velem, hogy talált valami előkelő cseh mágnásra, a kit esküvőjénél szeretne násznagyául megnyerni. Helyesen teszi, s így én rám nem lesz többé szükség. De még egy szót kell önnek mondanom. Rosszul teszem ugyan, hogy elmondom; mert csak az lesz belőle, hogy megint csinálok magamnak egy ellenséget, ön pedig megint nem fogja elhinni azt, a mit mondok. De már nem tudom magamban leküzdeni azt a rosz hajlamot, hogy mikor valami nagy veszedelem közeledtét látom, elkiáltsam magamat: vigyázzatok magatokra! Tehát azt mondom önnek gróf úr, s emlékezzék rá, hogy ez előtt a gránit pillér előtt mondom, a min az ön czímere van még töredékben, hogy ez az önök legujabb barátja, ez a Diadém úr, egymaga külömb legény, mint az egész Zsiborák bandája, Cousint is odaértve, s ha ezt el nem űzik önök innen, húsz év mulva az egyesült Opatovszky és Temetvényi uradalmakból ez a kőpillér sem lesz az önöké többé. Isten világossága legyen önökkel!

Azzal otthagyta a bámuló grófot, s elment valamerre a romok között, sok kijárását ismerte ő annak. Senkivel sem közölte, hogy hova megy. Haza ment. Szép gyalog séta esik a hegyeken keresztül addig a kis völgyig, a honnan a tornáczos ház ide látszik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gróf visszatért a társasághoz. Sugva mondá Pálmának:

– Elment végképen, bucsúzatlanul.

– Jól tette.

– Ezt te űzted el innen.

– Én.

– Gondoltam.

Kornél pedig már egyszer a fejébe vette, hogy ő neki meg kell tudni annak a nevét, a ki azt a balladát irta.

– Mondja meg grófnő, kitől tanulta azt a verset?

Most már megmondhatta volna a nevét, mert már nem volt itt, nem nézett rá. Most már nem mondta meg.

Vállat vont daczosan s másfelé akarta terelni a figyelmét az unszolónak.

– Nézze csak, mit hoznak ott a parasztok.

A volt jobbágyok egy óriási mátkatálat hoztak, vállravett rudakon, a mi erdei virágokból és gyümölcsökből volt készítve, s azt letették a mátkapár elé. Szónokul jött velük a vespillo.

A diákos paraszt latin epithalamiumot olvasott fel a társaság előtt: a mit a régi emberek még megértettek. Tele volt az éktelen magasztalásokkal a vőlegényre és menyasszonyra.

Mikor elolvasta, átnyujtotta azt Kornélnak. Nem sokat értett az belőle; de azért megajándékozá az auctort fényesen.

– Szemtelen hizelkedő! sugá a gróf Pálma fülébe. Annyi magasztalást felhalmozott vőlegényedre, hogy az egy ideálnak is sok. Ilyen a paraszt.

– Szeretném azt a verset látni, mondá Pálma Kornélnak.

– Hiszen nem tud a grófnő diákul.

Diákul, az igaz, hogy nem tudott, hanem azt egy futó tekintettel ki tudta venni a distichonokból, hogy azoknak a kezdő betűiből ez e név kerül elő: «Franciscus Illavay!» Ilyen a paraszt.

Pálma nem közölte a felfedezést senkivel.

– Adja nekem azt a verset; mondá Kornélnak.

– Ha megmondja ön, ki irta azt a másikat?

– No hát tartsa meg magának.