Part 21

A macska nem azért jött: köszöni alássan; ő róla van ennél a háznál gondoskodva szépen; nem éhes ő. A fejét oda dörzsölte a felé nyujtott kézhez s eltolta magától a húsfalatot. Azután oda kuporodott Ferencz ölébe s elkezdett dorombozni, a mi a macskánál nagy lelki megelégedés jele: a szemeit lehunyta álmosan. De azért ne higyjen a macskának, a ki egérnek született. Egyszer csak kiugrik a czirogató kéz alól, egy percz alatt az almárium mögött terem, s a másik perczben már jelenti fenyegető mormogása, hogy megfogta az egeret.

Oda hozta az ura lába elé. Nem azért, hogy megegye, nincs rászorulva, hanem csak mulatságképen; olyan bohókásan hajigálózott a szerencsétlen fogolylyal, két kézre kapta, mint a babát, lefektette, fél kézzel megpofozgatta, futni hagyta, meg elfogta; egy szóval úgy bánt vele, mint a szép lány a bolond legénynyel; utoljára megvetette, elhagyta futni. Ez is megemlegeti majd, hogy valaha szép macskával csókolózott!

Azután felugrott a fehér czicza megint a szokott helyére s elkezdte az esti toilettjét végezni, megnyalta a kacsócskáit, talpacskáit, a fülén felül mosdott, utoljára elkezdte a körmeivel tépni a gazdája kabátját, a miért aztán a lábára ütöttek.

Azért aztán megneheztelt s elbújt az ágy alá.

Maga Ferencz is fekünni készült. Egy éjjelt az uton töltött el a szekéren bóbiskolva; a másikon le sem hunyta a szemeit. Jól fog esni az alvás.

De milyen hideg az az ágy.

No – az csak attól van, hogy a vánkosokra mind friss czihákat huzott.

De nagyon hideg volt az az ágy: mint egy koporsó. – A kikosarozott vőlegény ágya ilyen koporsó.

Eddig, mielőtt álomra hunyta a szemeit, mindig volt egy kis rövid buzgó imája. Egy hála szó, egy kérés, ahhoz a megfoghatatlan lényhez, a kit nem ismer senki, de érez mindenki. – Most nem találta az imáját.

Oh be hideg ez az ágy!

Egyszer csak felugrott hozzá az a kis fehér állat; ez a paródiája a tigrisnek, s odamászott hozzá ovatos léptekkel, korrallkigyó farkát magasra csóválva s arany szemeivel a szemébe nézve. S addig nem hagyott neki nyugtot, míg a kezét ki nem nyujtá a paplan alól; ahhoz aztán hozzátörülte a fejét jobbrul is balrul is, s azután odafeküdt a lábáboz a takaró fölé, karikába kuporodva.

Milyen furcsa a világ! Hogy a kutya, a hűség jelképe, elszegődik más gazdához, és a macska, a kiről azt mondják, hogy tele van hamissággal; hozzátart hiven. Az utolsó ismerős – egy egész elvesztett, idegenné vált világból!

És Ferencz lassankint megtalálta az imádságát, a mi nélkül olyan nehéz elaludni. Volt neki mit meghálálni a megfoghatatlan nagy világszellemnek.

«Mikor annyian szenvednek, (és miket szenvednek!) a kik nálamnál jobbak voltak; áldott légy, a ki nekem azt adtad, hogy ne érezzek semmit.»

A KEDÉLYES VŐLEGÉNY.

Mi magyarok, – azt már el kell rólunk ismerni a világnak, hogy egy dologban minden nemzet fölött excellálunk: – a parádécsinálásban.

Ha látta volna Makart, mielőtt hirhedett V. Károly bevonulását Antwerpenbe cartonra tette, hogy mi egy installatio Magyarországon! Az a parádé.

Még az ilyen szomorú időkben is sikerül az, mint a milyeneket most leirunk.

Az apátvári uradalom ifjú birtokosa jő Gargóvárra, kastélyának kulcsait Temetvényi gróf kezéből általvenni. Ez olyan eset, mint mikor Napoleon és Sándor czár összetalálkoztak: a régi ellenségeskedésből örök frigy kötésre.

A gróf saját négylovas hintaja hozza Apátváry Somát, (vagy Opatovszky Kornélt, a kinek így jobban tetszik.)

Egész a gargói főutczáig szertelenül jó kedvében van az ifjú ur. Mindenkire mosolyog, mindennek nevet, a mit eléje hoz a fogadtatást rendező kéz. Mellette ül természetesen az elválhatatlan Koczur.

– Nézd, nézd! Ennél a malomnál ugrottam én le a lóról, ott szaladtam a bozótba! Hahaha! Látod azt a hórihorgas ficzkót, a ki a zászlót tartja a kezében, ez fogott el. Dobj neki egy huszast.

Koczur nagyon okosan jegyzé meg, hogy ő nem szent Dávid, hogy egy huszassal harmincz lépésről fejbe tudjon parittyázni egy Góliátot. Erre aztán Kornél szeleburdimódra markolt bele a satellesse oldalán csüggő táskába a mi tele volt ezüst pénzzel, s egy egész marék huszast hajított a vivátozó nép közé. Azon aztán kaczagott, hogy hogy kapkodják s taszigálják érte egymást.

– Hát ez a sok fehérbe öltözött kis leány, a ki itt most virágot szór a kocsimba. Bezzeg, mikor a kifordított attilában nyakamon kötéllel vittek fel a várba: nem virágokkal hajigáltak akkor. Jó napot Ancsa! Szervusz kis Marinka! Hahaha. Nézd, még diadalkaput is csináltak. Az van rá irva, hogy «érted élünk, halunk». No megállj. Ezért panaszt teszek a grófnál. Minek csinálták ki nekem a diadalkapura azt, hogy «Halunk?» Mikor ez németül azt teszi, hogy «gazficzkó». Hahaha! Hahaha! De el ne nevesd magadat! Én egészen komoly képpel fogok panaszt emelni. Milyen derék tréfa lesz.

S aztán nem győzött a saját furcsa ötletén nevetni.

Pedig már itt volt a komoly pillanat, a melyben útját állta a felvirágozott hintónak a tisztelgő deputáczió, élén a jószágigazgatóval (a ki egyuttal majd az ő jószágigazgatója is lesz), meg a plébános urral. Ezektől mind üdvözlő szónoklatot kellett bevenni, s ahhoz komoly ábrázatot szokás csinálni.

Kornél azt is megpróbálta, de tönkre ment a kisérlete, a mint a tisztelgő uraságok a kalapjaikat levették. A vezérszónok jószágigazgatónak rózsaszinű haja volt, és lilaszinű parókája hozzá. Valószinüleg egyféle szinre volt az festve valaha mind a kettő, hanem időjártával mindegyik más szinárnyalatra fakult át s az nagyon furcsa volt.

De még furcsább volt a beszéd, a mit a szónok tartott az üdvözöltnek. Így még soha agybafőbe nem dicsértek se egy hőst, se egy muzsikást, a kinek a kocsiját emberek húzták lovak helyett. Kornél folyvást nyomta vissza a kitörni készülő nevetést. A rózsaszinhajú, s lilaszinparókájú úr pedig annál komolyabban mondta. Mikor aztán nagyon vastagon ment már a magasztalás, Kornél nem állhatta ki tovább a dicsőséget, kitört a száján az az elfojtott hahaha:

– Hahaha! Menjen maga, nagy bolond! S azzal lekapta a lilaszinű parókát a szónok fejéről, hogy az ott maradt a publikom közepett, mint egy sima tök, rózsaszin prémmel a tarkója körül. Persze, hogy erre a közönség kebléből is kitört az általános kaczaj, s belezápult a szónoklat. Plébános úr is megszeppent, hogy most mindjárt az ő capuciumára kerül a sor, s elhallgatott a latin orácziójával.

Kornél úrfi pedig most már kaczagott egész kedve szerint, mint a ki a legjobb élczet csinálta. Míg Koczur a kocsiban felállva, a kezébe kapott fövegével hadonázott, s nagy jucunditással kiabált: «zseniál! zseniál!?» A mit a tót asszonyok (zsena) arra értettek, hogy már most ők is visítsanak.

Ilyen vidáman végződött az első fogadtatás.

Itt azután az urak is felültek a maguk hintójaikba (Jószágigazgató úr visszakapta a parókáját), s vonult fel ünnepélyesen a várhegyre a díszmenet.

Odáig azonban egészen más kedélyfordulat vette elő az ünnepelt ifjut. A jó kedv kitombolta magát. Elérzékenyült, áthatotta az ünnepélyes trombitazengés, a mely hintaja előtt járult. Érzé, hogy ez magasztos egy jelenet, s hogy nem csekély dolog ily jelenet hősének lenni. A vár fel volt lobogózva a kétfejű sasos sárgafekete zászló mellett a Temetvényiek zöld, veres lobogóival; az út végig füvel és virággal hintve. A kastélyban és az óvárban durrogtak a mozsarak. Ez meghatja az érző szivet. Az is lélekemelő látvány, mikor a kapubejárat előtt huszonnégy zsandár sorban tiszteleg a fegyvert az orrával parallel állásban tartja, mintha nyársat nyelt volna.

Kornél nagyon el volt érzékenyülve Már a hintóból lesegítő komornyikkal kezet szorított, s azontul mindenkit, a kit útban talált, a legáhitatosabban üdvözölt, kivánva a jó napot jobbra-balra mindenkinek, a kinek nem is volt szüksége rá. A gróf új titkárjának, egy becsületes cseh beamternek úgy össze-vissza szorongatta a kezét, hogy az nem tudta mire vélni a dolgot, s érzékenysége annyira felfokozódott, hogy mikor a gróf elé lépett, megragadta annak a kezét és megcsókolta. A mi a grófnak nagyon tetszett.

Sokan voltak a gróf szobájában. Notabilitások. Ki tudja, honnan rekvirálta őket? Azoknak mind sorba bemutatta a gróf az ünnepelt vendéget. Az végtelenül örült egyenkint valamennyinek a láthatásán. (Soha hirüket sem hallotta.) Végül aztán volt még ott egy úr, a kinek nem kellett bemutatni a vendéget: Illavay Ferencz.

Mikor Kornélnak a sok idegen pofán elkáprázott szemei ezt az ismerős arczot megpillanták, akkor egyszerre megteltek a szemei könynyel; odarohant hozzá, a nyakába borult, összecsókolta, és zokogott.

Aztán csak annyit rebegett: «lássa! úgy-e?»

Hogy mit lásson? és mi van úgy?

Még kezet is csókolt volna neki, ha engedte volna.

– Nagyon örülök, hogy ön is itt van, mondá Ferencznek, s hozzá tette: kedves urambátyám.

Ferencz csendes hangon viszonzá rá:

– Mindenütt meg fog ön találni, a hol szüksége lesz rám, a míg élek.

Itt be kellett fejezni az érzékeny jelenetet, hogy a nemes vendég átvonulhasson saját szobáiba, utiköntösét szalonöltözékkel felváltandó. Tudnunk kell, hogy a katonai carrierenek már vége volt: az egyenruha lemaradt róla: cum honore lépett vissza.

Még nem volt báró, a másnapi ünnepélyen kellett megkapnia Temetvényi kezéből a Lipótrendet s az azzal járó birodalmi báró czimet s ugyanakkor eddigi gondnoka kezéből a birtoka számadásait. Még ezen a mai napon nem báró, nem nagy úr, csak vőlegény.

Az ebédre feljöttek a hölgyek is. Pálma grófnő ez alkalommal topáz-zöld ruhát viselt s a haját à la rococo feltornyozva és behajporozva, a nyakán az ismeretes gyémánt colliére.

Ferencz azt mondta magában: «ez a leány most nem szép». Lehet, hogy a ruha teszi, a minek a szine nem jól illik az arczához? vagy ez a hajdísz? Talán a gyémántok? Mindennél jobban ez az új kifejezés az arczon. Attól még az eszménykép is visszataszítóvá lesz.

Úgy tettek, mintha nem is látnák meg egymást. Egy hideg üdvözlet, egy főbólintás, egy meghajlás; az volt az egész.

Pálma homlokán olvashatá Ferencz ezt a gondolatot: «miért van ez az ember itt?» És Pálma olvashatá Ferencz arczáról a feleletet rá: «mert itt kell neki lenni».

S dult a szivében valami. «Hát ezt az embert nem lehet megharagítani? – Szivébe ütik a mérgezett tőrt s visszajön mosolyogva «nem fáj.» – Az kell neki, hogy meg is forgassák a szivében a tőrt.

Majd Kornél úrfi is előkerült az átöltözésből. Hanem egy kis fátuma volt vele. Tanácsadója Koczur nem jól választotta számára az öltözéket. Ő úgy okoskodott, hogy mikor egy magyar főúr megy leánynézőbe egy másik magyar főúrhoz s egyúttal egy ősi birtok átvételére, hát ez olyan ünnepély, a mihez okvetlenül antik gombos attilát kell fölvenni, rojtos nyakravalóval, s mikor aztán belép a terembe, akkor látja, hogy az egész társaság mind fekete frakkban és fehér nyakravalóban egyezett meg. Akkor aztán úgy érzi magát ezek között, mint egy kurrentált gonosztevő, s a kivel csak összeakad, mindenki előtt kénytelen magát mentegetni, hogy miért nincs fekete frakkja és fehér nyakravalója.

Ferencz segít a védenczét kiszabadítani a bajból.

– Egyedül ön találta el a correct öltözetet. Ez az igazi. Mi hibáztuk el valamennyien.

Ezzel a kisegítő ötlettel aztán visszaadta neki az önbizalmát. Lám, megmondta, hogy mindenütt ott fogja őt találni, a hol szükség lesz rá.

Annyira felbátorodott aztán, hogy a menyasszonyát is képes volt üdvözölni, félénk csókkal érintve a kezét. Azután a missnek is kezet nyujtott s cordialisan hangoztatá hozzá: «God dam miss!» Szentül meg volt felőle győződve, hogy ez annyit tesz angolul, hogy «az Isten áldja meg!»

Hű satellese Koczur aztán rögtön lefoglalta a misst, hogy Kornél annál fesztelenebbül társaloghasson Pálmával. A miss ugyan csak angolul értett, Koczur pedig németül is csak annyit tudott, a mennyi a táborozás alatt a német fegyvertársakról reá ragadt; hanem azt azután producálta állhatatosan minden alkalommal, s erős meggyőződése volt, hogy ha valaki nagyon rosszul beszéli a németet, azt az angolnak muszáj megérteni. Ilyen formán elmulattatták egymást az egész ebéd alatt s nagyon szellemdúsnak találta mindenik a másikat.

Pálma grófnő ez alkalommal meg akarta mutatni, hogy mennyi szinésznői tehetség veszett el benne.

Ő félreértette Illavayt egészen.

Azon kegyetlen játék után, a mit ezzel az emberrel ennél a háznál játszottak, annak, hogy ő ide ismét visszajöjjön, csak egy magyarázatát tudta találni.

Mert hisz ily kifinomított megkínzás után akárki is azt tette volna, hogy ennek a háznak még a tájékát is kerülje, s ha van szükségük a Temetvényi grófoknak, meg az Opatovszky báróknak Illavay Ferenczre, hogy vele együtt tanácskozzanak, azt izenje nekik, hogy keressétek fel ti az én szegény házamat! De nem, hogy leüljön még egyszer ehhez az asztalhoz, arra a helyre, a honnan hajdani kedvese szeme közé nézett s végig ülje ott az egész leánynézői lakomát s még azt is elvállalja, hogy ő legyen a násznagya az új vőlegénynek. Ez csak tüntetés, de annak sem jó. Mert azt nem hiszi el neki a leány, akárhogyan mutatja is, hogy őt olybá tudja venni, mintha soha sem látta volna. Hanem gonoszabb indok van mögötte. Illavay gyönyörködni akar abban a szenvedésben, a mit Pálmának végig kell kínlódni ennek a nyomorultnak az oldalán! Tehát ne lásson semmit e szenvedésből. Más is el tudja titkolni azt, a mitől a szive beteg. Meglássuk, ki állja ki tovább? Illavay nem adta fel a sakkpartiet. Csakhogy most mind a kettő úgy játszsza azt, hogy az elvesztésre dolgozik.

Pedig nagyon félreismerte ezt a szivet, a miről azt mondá egykor: ha a gyémántjaim mind elvesztek is, a legnagyobb gyémántom megmaradt. Mert bizony az volt.

Ferencz lelkét nem foglalta el más gondolat, mint az, hogy ha már azt a nőt, a kit szeretett, másnak adják, (a sors kényszere ez) hát legalább kövessen el mindent, a mi tehetségében áll, hogy az a másik ne tegye ezt a nőt tökéletesen szerencsétlenné.

Hanem hát nehéz azt elhinni, hogy ilyen jó emberek is őgyelegjenek még e tarka világban, a hol senki sem gondol másra, mint élvezetre, ha szeret; megtorlásra, ha gyűlöl.

Azért Pálma csak azért is tüntetett arczának új kifejezésével. Ő volt a tréfakezdő, a mulatságos, a mellette ülő Kornélt magával ragadta derült kedélye; talált tárgyakat, a mik azt érdekelték, semmiségeket, hiu mulatságok fölemlegetését; vadászatról, tánczról, lovakról beszélt vele s nevetett az ötletein.

Illavay ezalatt csak azon az egyen aggódott, hogy Kornél úrfi nagyon is sok hasznát veszi annak a körülménynek, hogy ötféle pohár van eléje rakva, s mindegyikbe más bort töltögetnek. Azokat ő teletöltve nem hagyja maga előtt. Pedig ő belőle a bor nem csinál okosabb embert.

Mikor asztalt bontottak, akkor Pálma maga is kezdte észrevenni, hogy a vőlegénynek nagyon keresztbe állnak a szemei s azt indítványozta, hogy a feketekávét szolgáltassák fel a teremben. Ott ő maga leült a zongorához s míg a férfiak a feketekávé mellé szivarra, pipára gyujtottak, Pálma művészi ujjai alatt megzendült az Erardi-szárny. Beethoven symphoniáját játszotta.

Kornél ott ült egy balzacon s a feketekávé mellé még egy-két pohár curaçaot is elköltött – sarkantyunak; hanem a Beethoven zenéjének az a hatása volt rá, hogy elkezdett tőle sűrűn ásítozni.

Pálma észrevette a hatást s nehogy vőlegényét elaltassa, ahhoz az ötlethez fordult, hogy a klasszikus symphoniák után egyszerre átcsapott egy magyar népdalba. Olyan jól tudott a zongorán magyar dalokat játszani, mint a czigány a hegedüjén.

A mint a magyar nóta megütötte a fülét Kornélnak, egyszerre kiment a szeméből az álom. Egészen más ember lett belőle. A fejét fölkapta, a szemei villogtak. Füttyöt vetett az ujjaival a levegőben. S a mint Pálma rákezdé az ő ismerős nótáját, egyszerre felugrott a helyéből, két kezével a tarkójához kapott s lassú magyar tánczlejtéssel kicsoszszant a terem közepére s elkezdé utána danolni: «boldog az a pillantás, melyben megláttuk egymást!»

Illavay tudta már, hogy mi lesz ebből? Onnan nézte egy szegletből ezt a jelenetet. Pálma meg őtet nézte.

Illavay egy ingó mozdulatot tett a fejével, mely annyit jelentett annak, a ki meg szokta azt érteni, hogy hagyja ezt abba.

Csak azért sem.

Pálma most már a friss magyart kezdte verni.

Kornélnak erre eszébe jutott, hogy senki a csárdást olyan tűzzel nem tudja tánczolni, mint ő s elrikkantva magát, a két tenyerébe csapott s rákezdte a kutyakopogóst egymagában.

Először csak egymagában, de azután szemébe ötlött, hogy van itten egy viganó is: s se kérd, se hall, derékon kapja az angol misst, s úgy körülforgatja, úgy megpörgeti, úgy felhányja a levegőbe, hogy az majd lunaticussá lesz rémületében s a mint kiszabadulhat, lélekzet nélkül esik egy karszékbe. A zene tovább dühöng. Kornélnak minden esze keringel már. A miss elfutott. Meglátja helyette a plébánost, azon is szoknya van, ölre kapja, tánczbaviszi, megforgatja, mintha tánczosnéja volna. Koczur tele torokkal ordít közbe: «zseniál! zseniál!»

A plébános nagy nehezen kiszabadítja magát Kornél kezei közül; «sed non faciat sculptile!» – Illavay boszus tekintettel húzta magát a szögletbe. Pálma látja ezt az arczán. – Csak azért is! – Nem bánom én ezt! – Még szilajabb nótákat ver. – A kedélyes vőlegény végtére megteszi azt a remek productiót, a mit csak válogatott lángszellemek ihletett perczekben, mint a táncz extasis legdaliásabb változatát szokták bemutatni, hogy egy szökéssel felugrik a zongora tetejére s ott járja tovább a csárdást.

«Zseniál! Zseniál!» kiabál tapsolva Koczur. A gróf az ajkait harapja és köhécselni kezd, a vendégek egy része hangosan nevet, a másik csak a markába. Illavay boszusan toppant a lábával: Pálma pedig zongorázik tovább kedélyesen a vőlegénye lába alá; mintha ez neki nagyon tetszenék.

Ferencz ott hagyja a termet.

Akkor aztán Pálma is abba hagyja a zongorázást.

Kornélt úgy kell a zongora tetejéről levenni Koczurnak.

Egészen sápadt, s a haja szálairól csepeg alá az izzadtság.

A gróf int az inasainak, hogy vezessék föl az úrfit a szobájába.

– Nagyon erősek voltak a borok.

Ez a mentsége a számára.

– Jól áll ez a fiatalságnak, felel rá egy a vendégek közül.

– Tüzes vér van benne, toldja hozzá a másik.

Pálma pedig sietett a legbelső szobájába s leveté magát a kerevetre. Szégyelt sirni.

«Azért jött ide, hogy ezt lássa! No hát látta.»

SALTO MORTALE.

Kornél másnap reggelig aludt; addig nem lehetett belé lelket verni, akkor pedig nagyon rossz kedvű volt. Talán délig is elaludt volna, ha a mellék-szobában vaczkoló elválhatatlanját, Koczurt fel nem kelti az éhség. Annak a csengetésére bejött a komornyik s megkérdezé az uraságoktól, hogy mit parancsolnak reggelire: theát, kávét, csokoládét, hidegsültet? a mire Koczur azt felelé, hogy «olez!» (irva: «Alles».)

Most azután mind a két fiatal úr fekete frakkba és fehér nyakravalóba vetette magát s azzal ismét eltéveszté az etiquettet, mert a többi uraságok meg mindenféle otthonias öltözetben vártak rájuk, illetőleg csak Kornélra, mert Koczurra nem volt semmi szükségük; azt felbiztatták, hogy menjen addig le az écuriebe a lovászmesterrel s mutogattassa meg magának az angol paripákat. Kornél pedig úgy érezte magát Koczur nélkül, mint a kezdő uszó a kötél nélkül. De hát nélkülöznie kellett arra az időre, a míg a hivatalos ténykedés végbe megy, melynél csak a delegált személyeknek kell jelen lenniök.

Illavay jött beszámolni.

A hivatalos közegek, a kik előtt ez végbement, a részletes kimutatások után, egyhangú magasztalásokban törtek ki a tíz évi gondnoki kezelés fölött, mely által az apátvári uradalom kétségbeejtő szétzilált vagyonmérlege annyira súlyegyenbe lett hozva, hogy most már a consolidált adósságok maradványait a jövedelemből könnyen lehet törleszteni, s az okszerűen berendezett gazdaság a mellett még uri kényelmet is biztosít a földesura számára. Tiz év elég volt rá, hogy egy becsületes és hozzáértő ember kezében századok bűneinek és esztelenségeinek átokmaradványát kiheverje az áldott föld.

A hálaérzet Kornélra is elragadt. Egészen megértette, hogy nagybátyja mily nagy jót tett vele. Elérzékenyült. Örökösen a percz benyomása alatt élt. Elfeledte azt a dühöt, a mit annyiszor éreztetett Koczur hátával, mikor gondnoka nem akart neki pénzt küldeni; hányszor felfogadta, hogy megöli azt a zsarnokot, mihelyt emberré felnő. Most aztán nem győzte simogatni a vállát, s «kedves bácsikájának» nevezte.

– És most következik a fődolog, mondá Illavay, egy kis vasládikót nyitva fel. Itt vannak az apátvári uradalom urbéri kárpótlási kötvényei. Ezek az állampapirok évenkint hatvanezer forint kamatot hoznak. Nagyon tanácsolom önnek, hogy ezeket a papirokat soha el ne adja. A földbirtokosra sokszor jönnek rossz évek: néha elemi csapások az egész jövedelmét tönkre teszik, olyankor nagy nyugalom egy ilyen biztos tőkepénz, a mi soha sem veszhet el, s jó-rossz évben egyaránt meghozza a maga jövedelmét. A mi a földbirtokán lesz önnek jövedelme, azt tekintse a véletlennek s azt fordítsa olyan kiadásokra, a miket nemes szenvedélyek követelnek; de a háztartását alapítsa e papirok jövedelmére. Hatvanezer forintból még Magyarországon is meg lehet élni.

Kornél úgy elérzékenyült e szavakra, hogy zokogva borult Illavay nyakába, a ki hagyta ezt magán megtörténni.

A computus be lévén fejezve, az azt vezető megyefőnök megérinté a gondnoki fáradságért megszabandó tiszteletdíjat.

– Rokonok közt ennek nem szokott helye lenni. Ezzel vágta ketté Illavay a kényes kérdést.

A minek következtében kimondatott, hogy bizonyára e szerint Opatovszky Kornél úr holta napjáig adósa fog maradni Illavay Ferencz úrnak, olyan nagy tartozással, a mit nem lehet letörleszteni.

Sietett is legalább a kamatokat lefizetni neki számtalan csókokban.

A hivatalos aktus után is ott maradt Illavaynak a nyakában. Tökéletes gyermek volt, belecsimpajkozott, vitte magával: nem birt az örömével. Olyan kedves lett neki egyszerre a Ferencz bácsi. – Mit adjon neki?

Hát épen szembetalálta a corridoron a menyasszonyát, a míg Ferencz bácsit karjánál fogva vitte magával.

Pálma grófnő ilyen korán délelőtti időhöz szokatlan nagy toiletteben volt. Két szint játszó moire antique ruha volt rajta, valencienne csipkékkel, hajában gyémántrezgők.

Azonban hát az urak is elég grand tenueben voltak, hogy vele szóba állhassanak. Illavay attilában, Kornél fekete frakkban.

Kornél rohanva állta útját mátkájának; Illavayt is magával remorquirozva.

– Ah, grófnő. Én a legboldogabb ember vagyok a világon. Egészen rangeirozva van a vagyonom. Palotám fénye, lovak, equipázs! Minden lesz! Ecuriet tarthatok. Gazdag vagyok. S ezt mind ennek az én kedves, dicső nagybátyámnak köszönhetem. Grófnő talán nem is tudja, hogy Ferencz bácsi az én nagybátyám? Drága nagybátyám! Micsoda ember ez! Ha meg fogja ismerni grófnő, bizony Isten, beleszeret. Nyujtsa neki kérem, kézcsókra a kezét. Csókolja meg a kezét Ferencz bácsi, a kezét! Az én menyasszonyomét. Hija őtet is majd úgy, hogy «hugocskám!» Ugy-e, ön sokszor meg fog bennünket látogatni Apátváron? Lakjék ott nálunk, velünk együtt! A grófnő nagyon meg fogja önt szeretni.

Ilyenkor Pálmának csak a szemei, meg a szemöldökei játszottak. Illavay csak egy perczre tekintett rá, aztán félrekapta róla a szemeit. Sajnálta szegényt.

Mind a ketten: ő is, Pálma is, olyan nagyon ismerték egymást, hogy egymás gondolatait hitték kitalálhatni. Pedig épen azért nem találhatták ki.

Pálma azt hitte, hogy a mit ez a hóbortos ember itt most indítványoz, az Ferencznek is tetszik. Talán történt is már ilyen dolog valaha.

Nevetett hozzá. Kezét nyujtá Illavaynak s elfogadta a látszólagos kézcsókot.

Aztán beszélt vele, mint valami olyan emberrel, a kivel most kezd közelebbi ismeretségbe jönni.

– Ön még nem is látta, ugy-e bár, a mi kastélyunk termeit?