Part 19

Szép hosszú ősz volt ez évben. (Jól emlékezem rá: magam a Bükkerdők mélyében laktam akkor.) A park vadgesztenyefái másodszor virágzottak, mint megannyi százágú candelaber, lobogó fehér gyertyáival, a thearózsák csoportjai rakva voltak őszvirággal, s a dahliák pompáztak minden színben a nagy pázsitszőnyegek közepén; egy csoport amerikai liliom, bibor virágfürteivel, olyan volt, mint egy lángoló oltár a félhomályban. Az estikéken rajzott az éjlepkék tábora, s a bokrok sötétjéből, mint elszórt gyémántok, világlottak elő a fénybogarak. Üde virágillat balzsamától volt átfülve a lég. Alig hallatszott egyéb hang, mint a szökőkút vízsugarainak locsogása.

Egészen olyan éj, a mikor jól esnék reggelig fennvirrasztani, a nyitott ablakba kihajolva, úgy, a hogy az a hölgy teszi ott, abban a nyusztprémes palástban, melyből félválla kifehérlik, mint a félhold. Az oldalablakból, a félig nyitott redőnyök mögül nézi őt valaki; és nem tud megválni a nézéstől. Talán tudja is a hölgy, hogy nézik. Majd talál ki valamit, hogy ne nézzék. Szivarra gyújt. Most aztán egy fénybogárral több világít; az a piros szikra az ő ajkai közt. Ejh hogy gyűlöli az az ember azt a parázst a női szájban! Mintha nem volna abban égető a nélkül is elég! nem is nézheti tovább.

Jobb is neki, hogy ha eszére tér. Hisz nem az az ő feladata itt, hogy a park gesztenyefáit s azoknak tündéreit szemlélgesse, hanem, hogy egy nagy munkához lásson; a mihez egyedül van.

Hogy miért nem közölte a tervezett merényletet másokkal is? Talán félt, hogy mások elrontják a tervét, ha előre sietnek a gondoskodással? Talán nem bizott ezekben az új emberekben? a kikhez nincs is semmi köze? Nem! Nem! Egész keserűségében meg volt érve nála a terv, a mit, ha végrehajt, egyedül végez be; s aztán az egész keserűséget megtartja magának jutalmul; nem osztozik benne senkivel.

Az előszobájából egy ablak a várkastély nagy négyszögű udvarára szolgált, a minek közepét egy királyi alak márványszobra foglalta el. Az ablakból a kapubejáratig lehetett látni, a minek az udvar felőli szögletén ez idő szerint egy katonai-faköpenyeg volt felállítva, esetleges eső elleni védelmül őrt álló csendőr számára, a ki azonban most a szép holdvilágnál, karjára vetett puskával járt kimért léptekkel a falmentében végig s vissza.

A járkáló őr léptei kezdenek támolygókká válni, néha neki dől a falnak; aztán megharagszik, megdörzsöli a szemeit s sebesebb járásnak indul neki. Meg csak azon veszi észre magát, hogy neki támaszkodott a faköpenyegnek s a sisakja le akar esni a fejéről, vagy a fejével együtt még inkább. A vártorony órája tízet üt már. Az őr ásítozik, a szempilláit az ujja hegyével igyekszik feltámogatni. Itt volna már az ideje, hogy felváltsák; de nem jönnek érte. Azok is alszanak mind; megitták vele együtt a «holdvilágot» a borban; kiáltani kellene a jelszót: «válts fel»; de a megkezdett kiáltás átcsuklik az ásításba; a puska kihull a kezéből, maga is utána rogyogat csendesen s aztán szépen odahajtva a sisakos fejét a faköpenyeg lépcsőjére, elalszik boldogan.

Idáig készen van minden. Most mi következik?

Illavay visszament a hálószobába s ismét odalépett az ablakhoz, kitekintett a redőnyök közt.

A szép fehér arczú hölgy még akkor is ott volt az ablakába kihajolva s a szivar égett a szájában, ki tudja hányadik már?

Egyszer aztán az éji hallgatás közt megcsendül a faluban az a harangszó, a mit a szegény bűnösök harangjának neveznek.

Haldoklik valaki s a papot viszik hozzá, az utolsó vigasztalás végett. Erre szól a lélekharang.

E szomoru hangra rögtön eldobja az égő szivart a szájából a hölgy s prémes palástját összerántva keblén, kezeit imára kulcsolva tekint föl a csillagos égre.

– Oh bizony nagyon jókor jut eszedbe az éghez fohászkodás, szép halavány úrhölgy; mert ez a lélekharang «te neked» szól. Te magad vagy a haldokló!

A rablók terve szerint a papot éjjel haldoklóhoz fogják híni. Megszólal a lélekharang. Ez lesz az első jeladás a lappangó haramiáknak, hogy a vízvezeték cisternáját foglalják el. A második lélekharang azt fogja jelenteni, hogy a martalóczok már a pinczében vannak, s csinkostársuk siethet őket a várba bebocsátani.

Pálma kezeit kebelére tette, s fejét aláhajtá. Mit gondolhatott most?

Azután visszahúzódott az ablakból s bezárta a redőnyöket. A lélekharang még egyre szólt.

Mire az elhallgat, akkorra tán ő is elalszik.

Milyen álma lesz? és milyen ébredése?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– (Aludjál csendesen!… Itt vagyok én… Megvédelek.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most azután az előszobában foglalta el az őrhelyet, a honnan mind a várudvart, mind a corridort végigtekintheté.

Az ő haditerve tökéletesen összevágott az ellenfelével.

A lélekharang első csengetése készülőt jelentett az ő embereinek is, a kik a malomnál s a vásártéren szekerekben voltak elrejtőzve. A második megszólalásánál a lélekharangnak, azoknak is minden oldalról egyszerre a vízvezeték cisternájára kellett törni, a rablóknak ott hátrahagyott előőrseit leverni s aztán a kőépület vasajtaját bezárni. S ha ezzel egyidejüleg a várudvarban is meg lesz akadályozva, hogy a pinczeajtót felnyissák s a rablókat kibocsássák, akkor azok egész bandástól el vannak fogva. Ez a banda ugyan híres arról, hogy a legerősebb zárt ajtókkal is el tud bánni. A Németalföldön egy gazdag bérlőnek a kastélyába úgy törtek be, hogy az útfélről kiemelték a feszületet, s azzal, mint egy faltörő kossal zúzták szét a vaspántos kaput. Hanem addig oda is be lehet hívni a fegyveres parasztokat, a csapóhidat leeresztve.

A főkérdés, hogy Cousinnak nincsenek-e czinkostársai a cselédek között. Ha többen vannak, akkor egyenkint kell őket különkapni. Ferencz bízott a revolverében.

Közel éjfél volt, mikor a lélekharang másodszor megcsendült. Ezúttal csak igen röviden.

Erre a corridor tulsó végén egy árnyék mozdul meg, mely régóta ott lappanghatott az ablakmélyedésben. Cousin volt.

Kurta köpeny volt a vállán, mely alól egy tolvajlámpás fénye villant néha elő. Nesztelen léptekkel lappangott a nagy függő lámpásig, a mi egész éjjel szokott égni s azt eloltotta.

Azután felnyitotta a folyosónak egyik ablakát, s kinézett az udvarra. Ezt még bevilágította a kapuboltozatról lefüggő lámpás. Láthatta néha, hogy az őrt álló csendőr a földön fekszik, mélyen alva.

Nyitva hagyta az ablakot.

Azután lábujjhegyen Ferencz ajtajáig jött. Megpróbálta, hogy be van-e zárva? Azután megzörgette a kilincset.

– Monsieur?

Ferencz látta a csillagrésen át, hogy Cousin a jobb kezével a kabátja belsejéből egy olyan kést vesz elő, a minőt minden országban csak az orgyilkosok használnak, a kés pengéje az ütött sebből visszarántva, azt szigonyával halálosan szakítja. S a két oldalára egy-egy pisztolycső van alkalmazva: lehet vele szúrni és lőni.

– Monsieur! Ismétlé a hívást. Ébredjen föl! Baj van.

Hogy hívására semmi nesz nem felelt, elébb hallgatózni igyekezett a rézlapon át, majd a szemeit erőltette a csillagon keresztülnézésben.

– Most én téged szépen fejbelőhetnélek, gondolá Illavay, de az neked jobb volna, mint nekem. Te jól járnál vele; én meg rosszul. Csak eredj le barátom a pinczébe; oda kell neked becsukatni elevenen a czimboráid közé, hogy el ne tagadhasd a dolgodat!

Cousin, hogy nem hallott semmi neszt, megnyugodott abban, hogy Illavay kábultan hever odabenn a megivott altatótól. Azzal ismét keblébe dugta a kést, s a mellékfolyosón eltávozott, maga előtt világítva a tolvajlámpával.

Most aztán Ferencz kijött a szobájából s követte őt a sötétben.

A kastély udvaráról háromféle följárat volt: a főlépcső, a melyen az uraságok jártak fel, az udvari lépcső a cselédség számára s egy csigalépcső, mely az emeleteket és a földszintet összekötötte. Mind a három erős vasrácsajtókkal volt elzárva. Ezeknek a kulcsai Cousinnél álltak, a ki maga szokott bezárni minden ajtót éjszakára. A csigalépcsőn ment le. Illavayra nézve ez kedvező körülmény volt, mert észrevétlenül követhette. Cousin a rácsajtó előtt elrejté a tolvajlámpát rézfödelei alá: az udvaron nem volt rá szüksége, mert ott lámpa égett s csillagos éj volt.

Illavay nesztelenül utána ment a rácsajtón, s a királyszobor mellett húzta meg magát.

Cousin odament az alvó őrhöz: az még akkor is karjai közé szorítva tartá puskáját. Cousin egy marék homokot tömött a puska csövébe. Attól az szét fog repedni az elsütéskor, s a czélzót tépi agyon.

Azután eloltotta a lámpást: egészen sötét lett az udvar.

Akkor kinyitá a tolvajlámpát s még egyszer körülvilágított. Nem látott mást, csak azt a kőből faragott királyi alakot, a kitől nem félt már senki.

Azzal a pinczeajtóhoz ment, mely a kapubejáratra torkollott. Roppant nagy kapuboltja volt, a min néhanapján egész társzekerekkel lehetett egyenesen bejárni az előboltba, a hol a borsajtók álltak. Innen nyilt azután egy vasajtó, mely a roppant kiterjedésű pinczékbe és vízműhöz vezetett alá.

Az előboltnak kettős szárnykapuja volt, vastag tölgyfából, s a kinyiló szárnynak csigaművön járó zárszerkezete, a mi azt magától becsukta.

Cousin itt letette a földre a tolvajlámpást s elővette a karikára fűzött kulcscsomagot, hogy kikeresse belőle a szárnyajtóhoz valót.

Illavay ez alatt a falmentében észrevétlenül az őrkunyhóig lopózott s abba rejté el magát. A csendőr horkolt a lába előtt.

Onnan nézte el csendesen az emberét.

Az meglelte már a kulcsot s a félkapuszárnyat kinyitá. Akközben a térdét a kinyitott szárny elé kellett feszíteni, hogy a zárkészülék nyomását visszatartsa, a míg a kulcscsomagot kihuzza a zárból, s a vasajtóhoz valót megkeresi rajta.

Mikor már ott volt a kezében, akkor megragadta azt egy vasmarok s a fülébe sugta egy hang: «Ribeau!»

Az az egy szó, az az egy tekintet elég volt a meglepett gályarabnak, hogy visszaváltoztassa azzá, a mi igazán volt. Rablók, betörök vezére.

Nem volt mentség semmi hazudásban, egyedül az éles késben.

Az egykori gályarab kemény ember volt, izmai olyanok, mint a kötél, s mellé egy yongleur ügyessége. Hirtelen eldobta a kezéből a kulcsokat s felrugta a lámpást, sötét lett, aztán magával rántotta az ellenfelét be a pinczébe: az elszabadult nehéz kapu nagyot dördülve csapódott be utánuk.

Azután csendes maradt az udvar és sötét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Temetvényi Ferdinánd ezen a mai napon elmondhatta magáról, hogy ő a legboldogabb ember a világon. Meg volt elégedve mindennel, a mi ezen a planétán történik – s azonkívül saját magával.

Komolyan hitte, hogy ő a lefolyt eseményekben tettleges részt vett s nagyrabecsülte magát, mint finom diplomatát. Az a legirigylésreméltóbb ember, a ki el tudja magával hitetni, hogy az ő érdemeit minden lélek olyan nagyrabecsüli, mint saját maga: a kinek nincs egy olyan varázstükre, mely a szemébe mondogassa, hogy bizony te édes barátom csak azért vagy nagy ember, mert a nagyobbak mind lefeküdtek körülötted s te épen akkor felálltál. A magyar conservativ mágnások mind visszavonultak a közpályáról, az ország sorsát intéző hatalmaknak nem volt válogatásuk, azt fogták meg, a ki ott maradt és kinálkozott. Ő azonban mindenből capitálist csinált, a mivel önbecsülését felgazdagíthatta. Nagyra volt azzal az államférfiui fogásával, hogy Illavay kineveztetését a felvidék kormánybiztosává nem kézbesítette; sőt azt az embert, a ki a földnépe előtt valódi oraculum volt, átküldte a föld tulsó felére. Ha az itthon marad, s a népfölkelést idejében szervezi, az által feltartóztatja a Rózsahegyi szorosan betörő muszka hadoszlopot, ez által Panyutinye tábornok elkésik a zsigárdi ütközetből, a hol az ő megjelenése döntötte el a csata sorsát, ez által Görgei előtt megnyilik az út Bécsig; ez által Paskievics haditerve szétfoszlik, s most a magyar hadvezér diktálja Bécsben a békeföltételeket! Oh de sokszor elhistorizálta ezt Ferdinánd gróf az asztalánál jól ebédelt tábornokoknak. Maga is hitte már, hogy ő nyerte meg a hadjáratot. A maga részére csakugyan megnyert mindent, a mit csak álmai valaha eléje kápráztattak. Az úrbérváltságra kapott előlegül oly összeget, melylyel legsulyosabb terheit letörlesztheti s a régi családi fényt visszaszerezheti. Az ő ajánlatára lett az ifju Opatovszky a gondnokság alul fölmentve, birtokaiba visszahelyezve és bárósítva, előre lekötve magát Pálma grófnő jövendőbeli férjeül. A hajdani Bercsényi birtok, a «kis királyság» ime tehát újra egyesül. – Azok a művészi tájképek, a mik a czimerterem falait egész magasságaikban elfoglalják, nemcsak műbecscsel fognak birni. Nem ideális képek; ez mind a mi birtokunk! A két czímerből egy lesz; a halfarkú syrén s a három buzakalászt tartó medve egy mezőbe kerülnek. Szebb összepárosítást képzelni sem lehetne, egy syrén meg egy medve. Hogy Pálma boldog lesz-e a házassággal? ugyan ki nevettetné ki magát ezzel a kérdéssel? Vajon kérdezik-e a főrangú kisasszonytól, mikor beadják a kolostorba, mikor fölvétetik vele a fátyolt, hogy boldog lesz-e az ő mennybeli vőlegényével? Ne nevettessük ki magunkat! Ebben a tekintetben minden ember aristocrata. Van-e rá eset a világon, hogy egy telkes gazda egy zsellérnek odaadja a leányát? Pedig azok csak parasztok s egyforma szűrben járnak. Hát a magasban mért lenne máskép? Nézzük végig az ősök képeit, egész hosszú sorban. Nem arról volt-e nevezetes az az aranygombos pálcza Temetvényi András kezében, hogy azzal szokta a feleségét megdöngetni. Mégis boldogul éltek együtt. Hát ennek a szép halavány asszonynak az ölében az a kis öleb nem arról emlékezetes-e, hogy mikor a szép nő a rút férjet meg akarta mérgezni, az öleb belekóstolt az ételbe s elárulta kínvonaglásával a veszedelmes titkot. Hanem azért derék házaspár volt az! Hát az nem köztudomású dolog-e, hogy ez a ragyogó, piros arczu, kékszemü hölgy itt, a szép Florisdorf őrgrófnő, a ki itt két férfi kép között mosolyog le ránk, e kettő közül az ifjabbat szerette; de ahhoz nem adták, mert az öcsnek csak apanage járt; a majorescóé volt a birtok, az pedig félszemű volt és sánta. Ehhez adták. Aztán, hogy jöttek ki egymással hárman? Az a gyóntatóatyák titka. Vagy álljunk meg a legutolsó pár előtt: ez Ferdinánd gróf és elhunyt neje. Akárhogyan hizelgett is a festő, azt nem birta eltusolni, hogy a gróf az arczképen negyvenöt esztendős, a neje pedig harmincznyolcz. Ily korukban keltek össze. Ez már csak nem volt ifjukori ábránd. Mégis milyen jól éltek egymás mellett. A példa hatalmas!

Eleinte ugyan Pálma ragaszkodott a «marotte»-jaihoz, s ha Illavay azonnal visszatér, a mint Angliában megtalálta a gyémántok egy részét, még nagy zavart csinálhat; de, a mint az osztrák nagykövet értesüléséből megtudta Pálma, hogy Ferencz utána ment a gyémántok többi részének Amerikába, megboszankodott rá: «a bolond!» Nem ér az semmit az embernek, olyan hosszú időre elhagyni a menyasszonyát; ha csupa kohinorokról és sancy-gyémántokról van is szó.

Most már aztán az idő és az elszokás kigyógyítá a a leányt e bolondságából. Talán egyéb is. Megesik az a grófnékon, a kik sejtik családjuk közel romlását, hogy sentimentálisokká lesznek, s olyankor aztán ábrándoznak a csöndes zsindelyfedelű házról, a melyben a házi asszony a cselédekkel fonat s maga meg spékeli a nyulat, a mit az ura lőtt a mezőn, s reggelenként megöntözi a sárgaviolát, meg a rozmaringot az ablakban; – hanem aztán a mint egyszer valami véletlen szerencse visszaadja az elvesztett gazdagságot, megint felébrednek a nemes szenvedélyek s az álmáról nem beszél többé senki.

A találkozás ime milyen simán folyt le. Ferdinánd gróf kissé huzódott tőle. Azt hitte, ez a nyers, dúrva ember szenvedélyesen fog kitörni s azzal – csak magának fog kárt tenni. Hanem hát mérsékelte magát. Hiszen van neki esze. Átláthatja magától is, hogy a mi lehető volt félév előtt, az most már képtelenség. Ha az ujján volna is már a jegygyűrű, neki magának kellene azt visszaajánlani. Vannak nagy változások, a mik a legtörvényesebb eljegyzést is megsemmisítik. Ilyen főleg az, ha a vőlegény valami olyan dolgot követ el, a miért börtönbe juthat. S a kérdésben levőnek van ilyen dolga. – Pálma grófnő azt meg is mondta már neki, s az annyira magába szállóvá tette ez urat, hogy az ebédre sem jött át, okosan tette. Szépen el fog tünni innen s aztán ott ragad a maga völgyzugában, mint sokan mások, a kik nagy dolgokról ábrándoztak.

Pálma pedig kap egy olyan férjet, a minőt csak különös kegyképen imádkozhatik le valaki magának. Egy akaratnélküli bábot. A ki fölött egy okos asszony korlátlanul uralkodhatik. Az asszonyok aztán megtudják maguknak szépíteni az életet. Az eszes asszonyt soha se kell sajnálni. Tesz az a szíve bajáról.

S milyen jól fog illeni az a két kép egymás mellé, a családi képek hosszú sorában.

Ferdinánd gróf hosszasan elnézegette Pálma arczképét.

Milyen bizarr szeszélyei vannak ennek a leánynak? A festő előtt annyira lesütött szempillákkal ült, hogy csaknem alvónak látszik. Hasztalan kérték, hogy engedje magát nyitott szemekkel lefesteni: azt mondta: «én bizony nem fogok századokon keresztül minden bámuló pimasznak a szeme közé nézni». Így pedig olyan, akár egy alvó.

Odakünn a faluban megcsendült a lélekharang.

E harangra mintha villanyütés rándította volna meg Temetvényi idegeit. Összerezzent tőle.

S e perczben úgy tetszett neki, mintha az a kép egészen lecsukná a szempilláit s nem egy alvónak, de egy halottnak a képe volna.

A lélekharang pedig egyre szólt: nagyon hosszú verset kongott. Temetvényi izgatottan járt fel s alá a szobájában. Meddig szól még az a harang? Valahányszor rátekintett a képre, úgy tetszett neki, mintha annak húznák azt a csengetyüt! Még sem hagyják el?

Aztán mikor már elhagyták is, még mindig azt hitte, hogy egyre hallja.

Egészen fel volt izgatva e harangszó által. Mindig későn szokott fekünni. S mikor nagyon fel voltak az idegei hangolva, nem tudott mást csinálni, mint elővette a patience kártyát és rakta vele a nagy napoleoni haditerveket.

Most is ahhoz folyamodott, s leült a patience kirakó asztalkához. Senkije sem volt, a kivel beszéljen. – Mindig be tudta tölteni maga magával az egész világot.

De ezuttal ez a neutralizáló fásult mulatság sem birta elzsibbasztani az idegeit. Az a balsejtelmes lélekharangszó kizavarta önző elégültségéből s valami elcsillapíthatlan nyugtalanságot költött a szivében.

A feje fölött levő szobában lépteket vélt hallani; pedig ott nincs más, mint a régészeti muzeum.

Lenn a faluban a kutyák dühösen ugattak minden udvaron.

Egyszer ki is nyitotta az ablak tábláit, megnézni, hogy nincs-e tűz a faluban. Szép csillagos éj volt.

Hideg volt a szobában, a kandalló tüze egészen kialudt. A komornyik dolga lett volna bejönni és hasábfákat rakni rá. Különös, hogy egész este be nem jött se ő, se az inas, se a hajdu a szobába.

Meghuzta a csengetyüzsinórt, hogy valamelyiket beidézze, hogy rakjon új tüzet a kandallóban s segítsen levetkőznie.

Senki sem jött.

Újra és ismételve csengetett, utoljára a kezében maradt a csengetyühuzó; de azért senki se jött be.

Ekkor türelmetlenül kelt föl s maga ment át a komornyik szobájába.

Annak az asztalán már fogytig leégett a gyertya s csak a bélkanócz lobogott még a tartóban. E föl-fölpillogató lángnál ott látta a pamlagon elnyulva a komornyikot, egész felöltözötten, a feje alantabb volt, mint a lábai.

Odament hozzá s megfogta a karját, nagyot rántva rajta, s a nevét kiáltá a fülébe. Az nem ébredt fel.

Megrázta két kézzel; felemelte; – az visszaesett megint s tovább aludt.

Egy pohár vizet keresett s azzal az alvó arczába fecskendett. Nem bánta az azt se, csak aludt.

A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói: ott kellett az egyik vadásznak is lenni, a ki a grófot utazásaiban kisérte. A mint a gróf a befelé nyiló ajtót fel akarta tárni, annak valami akadály állt az útjában, a mit csak neki vetett vállal birt nehezen eltolni az ajtóval. Maga a vadász volt az. Nyilván ki akart jönni az ajtón, s ott összeroskadt. Az inas ott volt az asztal mellett, a mi tele volt szórva kártyákkal; de igen rossz helyzetet választott magának, a teste a földön feküdt, a lábszárai pedig fenn voltak a széken, szemei és szája nyitva, úgy aludt. Egy szolgába sem lehetett lelket verni.

Temetvényi kezdett rémüldözni. Itt valami nagy baj van! Visszasietett az olvasószobájába s a titkos szekrény ajtaját felnyitá; annak a gépezete, mint tudjuk, jelt adott csengetéssel odalenn az őrszobában. Ott ezuttal hat csendőr volt elszállásolva, a másik hat az őrmesterrel a kapu alatti vártaházban volt elhelyezve.

Azoknak sem hallatszott semmi neszük.

Talán nem szól a csengetyü?

A gróf újra felnyitotta a rejtekajtót, kétszer, háromszor játszatta a titkos gépet s aztán hallgatózott, hogy szól-e a csengetyü oda alant?

Megszólalt az: de nem az oda alant, hanem a lélekharang odakünn. – Ez volt a másodszori jeladás: rövid, hirtelen félbeszakított.

Temetvényi azt hitte, hogy érzékei hallucinálnak.

Mi volt ez a második harangszó?

Hallgatózott. – Künn a faluban egész pokoli chorusban üvöltött valamennyi házőrző eb. Idebenn pedig a nagy zenélő óra kezdett rá egy kisérteties melodiát a «fekete asszonyból». Éjfél után járt az idő. Azután megint olyan csendesség támadt az egész kastélyban, hogy a halálórabogár ketyegését meg lehetett hallani a táblázat közt.

Most az érzékzsibbasztó csendet egyszerre egy dördülő csattanás riasztá fel. (A pinczeajtó csapódott be a két küzdő után.)

A gróf kifutott az előtornáczba, a hol egész éjjel szokott égni a nagy függő lámpa. Most mély sötétség fogadta ott a kilépőt. Ki oltotta el ezt a lámpát? Ezek a cselédek, a kik itt mélyen alusznak, nem tehették.

A nyitva hagyott ablakon át hűs szellő csapta meg arczát. Észrevette, hogy egy ablak is nyitva van. Odament s még jobban meg volt lepve, a mint az udvart is sötétnek találta: ott is eloltották a lámpát.

– Héj! Csendőr! Kiálta alá.

Szavára csak egy következetesen ütenyttartó horkolás felelt.

Elborzadt; mi van itt? Arra az előbbeni dördülésre minden élő lénynek föl kellett riadni álmából, a ki csak a kastélyban lélekzetet tud még venni. Tizenhárom csendőr, négy kocsis, hat lovász, két falkár, a szakács és a kuktái, kertészek, inasok, fehércselédek, hová lettek mind?

Hát Cousin?

Hát a vendég?

Egy perczre az a gondolat borzongatta végig egész testét, hogy vajjon nem Illavay mérgezte-e meg boszuból az egész házat? Kezdett hitelt adni ennek az ötletének. Az ilyen emberek képesek mindenre. A kit ellenségüknek tartanak, az ellen minden fegyver jó. Azért nem jött fel maga az ebédre! – De hol van Cousin?

Cousin szobája ott volt a közelben. A gróf visszament a termeibe s aztán egy kétágú gyertyatartóval a kezében sietett végig a folyosón Cousin ajtajáig.

Azt egészen nyitva találta: be sem volt téve.

Már az előszobában meglepte az, hogy a pamlagon egy kétfelé nyitott útitáskát talált, mely minden útra szükséges szerekkel tele volt rakva. Útra készül ez tán?

Azután benyitott a szobájába.

Az ágy meg sem volt vetve s Cousin maga nem volt sehol, mindenféle apró kis benyilókban kutatott utána; nem akarta elhinni, hogy ő nincs itt.

Ekkor véletlenül az iróasztalára tekintet s meglátott azon egy félig összehajtott útlevelet.

A gróf, mint kerületi főnök, útlevélosztási joggal birt s titkárjának felügyeletére voltak bízva az általa aláirt ürlapok és a hivatalos pecsétnyomó.

A gróf felnyitotta az útlevelet s csodálkozva látta, hogy az egy olyan névre szól, a melyet ő soha sem hallott; hanem a leirás egészen Cousin személyére illik, az ő sasorra, a fekete haja közepén elől egy ősz hajtincs, a forradás a száj balszegletén, a görnyedve hordott nyak: beszéd közben az sz-t s-nek selypiti. Ez ő. Utazik feleségestül. Hát az ki lehet? Sárga-szőke haj és fekete szemöldök, fehér arcz, közepén egy fekete lencse. A Temetvényiek családi anyajegye: ép olyan hitelesítő családi jegy, mint a Batthyányak bal lapoczkáján az eper-szeplő. Ilyen arcz csak egy van a világon.

De hát álom ez!