Part 18

– No, hát nevessen egy kicsit. Úgy. Tehát a mint a világ megváltozott: ön tudja már, hogy nagyon megváltozott, az ön barátjai elmultak a földről; ügye semmivé lett, új rend állapodott meg, új intézők jöttek s ebben az új mexicói napórában jelentékeny hierogliffé vált a Temetvényiek halfarkú syrénje. Egy nagy új kerület uraivá lettünk. Csodák történtek. Nagyságok lettek semmivé, és semmik lettek nagysággá. Mi közöm volt nekem mindezekhez? Egyszer aztán meg kellett tudnom, hogy a világváltozásnak az én sorsomra is alakító befolyása van. Egy napon az atyám azt a hírt közölte velem, hogy a szomszéd nagybirtok ura, kitünő érdemeiért, feloldatott az eddigi gondnoki zár alól s bárói czímmel fog birtokába behelyezkedni; pénzviszonyai az úrbéri kárpótlás által könnyen rendezhetők lévén. Azt mondtam rá, hogy gratulálok neki hozzá. Atyám erre így szólt: gratuláljak magamnak, mert ez a kitünő ifju a kezemet megkérte. Most szabad nevetni!

– Tessék.

– Hát arra atyám azt mondta, hogy nincs rajta mit nevetni, s elsorolta a kérő nagy előnyeinek egész sorozatát, a mik között legjobban ajánlók azok, a miket más embereknél hibának neveznek. Nem mondtam neki ellent. Biz az jó partie. Kaphatnak rajta. A ki ért hozzá, egy ilyen alakot kihasználhat. De hát nekem már ez a szerencsés esély elkésve kinálkozik; mert én már el vagyok jegyezve s a jövendőbelim úton van hazafelé: mindennap várom. Erre nekem azt felelték, hogy még ugyan formaszerint az az úr nem kérte meg a leánynak a kezét az atyjától, sőt még gyűrűt sem cserélt vele; hanem azért mégis bőven tudomása van az atyámnak arról, hogy ők egymást el akarják venni. Nem is tett ellene kifogást soha. Hanem azzal az úrral egy kis baj van ez idő szerint. Ő meg van jegyezve a forradalomban való részvét miatt, ő kiváló szerepet játszott, császári szabadcsapatot vert széjjel, fegyveres népfölkeléssel. Nevessen! Nevessen kérem! s ne nézzen rám olyan csodálkozó szemekkel.

Biz ez nevetni való volt.

– Én erre azt mondtam, hogy «te magad tudod, hogy ő épen minket szabadított meg a rablócsapattól s az nem volt forradalmi cselekvény». – «Igaz, hogy nem volt az, mondák erre; de az ő barátai ott Debreczenben ezt hőstetté kanonizálták s ennek folytán őt kinevezték «Felső-Magyarország kormánybiztosává!» – «De hiszen te tudod, hogy ő ezt a kinevezést soha sem kapta meg» mondám én. «Ő nem kapta azt meg, de ellenben az okmány olyan kezekbe került, melyek azt ellene fölhasználhatják.» – «De hiszen te tudod, hogy ő elment a külföldre, ide benn sem volt az egész válságos idő alatt.» – «Igen, de erre meg azt mondják, hogy a külföldön is forradalmi missióval járt.» – «De te legjobban tudod, hogy ő a mi ellopott gyémántjainkat visszaszerezni futkosta be a félvilágot s neked csak egy szavadba kerül felvilágosítani a vádlóit, hogy a vádból egy szó sem igaz.» – «Való, hogy mind ezt én tudom legjobban s én nekem csak egy szavamba kerül, hogy ő neki csak egy hajszálát se görbítsék meg, s azt meg is teszem, ha te nem akarsz menyasszonya lenni; hanem elfogadod Opatovszky kezét.» – «S ha nem mondok le róla?» – «Akkor én is hallgatni fogok.» – «S akkor mi történik vele?» – «Kapni fog tíz esztendei várfogságot.» Nevessünk uram. Nagyon nevessünk!

Hahaha!

Hogy is mondta Rokomozer: «bolond a világ, rosszak az emberek!» S azok között a rossz emberek még nem a legrosszabbak.

Illavay olyan nagyon nevetett, hogy még a szemeit is meg kellett törülni utána.

– Igy került az a két kép egymás mellé, barátom, szólt Pálma, ujra hozzá fogva a himzéshez; már most határozzon ön, hogy mit tegyek?

E közben a himző tű hegyével számlálgatta a tuffon a szemeket, mintha az érdekelné legjobban.

– Férjhez menjek-e máshoz azért, hogy önt tíz évre holt emberré ne tegyék? Az bizony keserű sors: nagy szenvedés. Nekem aztán mindegy: ki az, a ki elvesz? törpe-e vagy óriás? okos, vagy bolond, sánta-e vagy daliás? Beszélő majom mind. Ő lássa, hová lesz velem? Nem leszek boldogtalanabb, mint százezren az én fajtámból. Nevetek már rajta. Ha pedig azt mondja ön, hogy «én nem adom vissza a szavadat; fogadásod tartsd meg, a hogy én megtartom;» hát én arra is rá állok. Ön beül tíz évre, viseli a maga lánczait, én pedig itt maradok, viselem az én lánczaimat; kiadok minden kérőn, várok a tíz esztendő leteltéig, s ha akkor kiszabadul ön, s lesz még kedve egy idegbajokban képzelgő, migrainekkel, vapeureökkel megszállt, környezetét boszantó, arczát kendőző, szeszélyes, rigolyás vén kisasszonyt feleségévé tenni, megtalálhat. Döntse el ön a kérdést. Én mehetek, én maradhatok.

Itt pedig mind a ketten elfelejtették, a nevetést; pedig nagyon alkalomszerü lett volna. Szerencsére a miss igen el volt merülve egy érdekfeszítő jelenetébe a gyönyörű Black Housenak.

A kérdés föl volt téve. S a kérdezett nem tudott rá mit felelni.

Pálma arczát vizsgálta. Abból akarta kitanulni, mi ebben az igazság, mi a költemény?

Nincs-e neki magának is része ebben?

Ez a félreválasztott haj, ezek a hunczutkák a homlokon, hát még ez a változás; ennyi jelensége az ellenszenves átalakulásnak. Hátha belül is más lett?

Pálma észrevette a töprengését.

– Ne válaszoljon ön rögtön: mondá neki, himzésére hajolva. Elébb gondolja ezt jól végig. Maradjon ma nálunk. Holnap megkérdem a válaszát atyám előtt.

Ferencz fölkelt és távozni készült.

Erre Pálma is fölkelt és az ajtóig kisérte.

Még volt valami mondanivalója hozzá.

– Ne hamarkodja el ön a válaszát. Tartson elébb tanácsot magával. Menjen a szobájába. Legyen egyedül. Van önnek egy igaz barátja, a ki önnek tanácsot szokott adni. Kérdezze meg azt.

E szóra Illavaynak az arcza olyan kifejezést vett föl egyszerre, hogy Pálma visszarettent tőle. Tűz-láng gyuladt ki rajta, s a szemei villámokat szórtak!

Pálma elárulta magát, hogy ő Ferencz torz-tükrének a titkát tudja.

Pedig tudatta vele az ibolyaszín levél, hogy ezzel fenevadakat költ fel alvásukból.

Sok embernek van az a bolondsága, hogy mikor magában van, fenhangon vitatkozik. Ez a bölcseknek és az eszelősöknek a közös bolondsága. De a ki ezt észreveszi rajtuk s tudatja velük, arra megharagszik a bölcs, úgy mint a bolond.

Illavay e szó után oly gyorsasággal hagyta el a szobát, mely a közönséges udvariasság szabályaival is ellenkezett. Sietett fel jól ismert szobájába. Az ő számára volt az egészen egyszerű butorokkal berendezve.

Egyhirtelen nem tudott magához jönni. A meglepő fordulatok, a visszás érzések oly zürzavaros tömegben rohantak egyszerre a kedélyére, hogy egészen el volt kábulva bele. Az az egy csepp örökölt vér Stibor vajda ereiből, a mit Pálma utolsó szava felkavart benne, a maga jogait követelte elő.

Mit fontoljon meg? Miről tanakodjék magában? Hát lehet itt valami kétség az adandó válasz iránt? «Eredj a a másik bolondhoz! Én is az vagyok.» Az egy gyáva bolond: én egy brutális bolond! Hisz kiszámított játék ez. A míg azt hitték, hogy ők a bukott emberek, ez a másik a fölemelkedő: ragaszkodtak hozzá; a mint ez lett a bukott ember, ők az újra fölemelkedők: menekülnek tőle. Mire való az a mese azzal a tíz évi fogsággal? Hiszi azt a leány maga? Nem tudná talán, hogy ő maga írta azt a levelében, melyben azt mondja: szabadítson ön meg a barátainktól? Nem rabolták-e meg ugyanezek az emberek? Nem kétségtelen-e, hogy tolvajbanda volt ez, a mit a nép szétvert, és nem császári hadcsapat? Hisz a hadbirák is emberek: ezt három szóval meg lehet nekik magyarázni; s akkor szó sincs a tíz esztendei fogságról. A kormánybiztosi kinevezést ő soha a kezébe sem kapta, s az egész idő alatt külföldön járt; hogy ott mit végzett, bizonyítják a biróságok, a követségek, s az útlevelére írt láttamozások. Hogy ez útlevél birtokosa és ő, ugyanazon személy, azt legjobban tudhatják a Temetvényiek, a kik e czímen leveleztek vele. Tehát semmi oka sem lehet Pálmának attól félni, hogy őt a haditörvényszék elé állítják. Majd szabadon eresztik. Ezért nem szükség neki magát feláldoznia, ha szereti.

De vajjon szereti-e?

Megint előtámadt a régi kétség, formátlan dæmon alakjában. Ugyan hogy hiheted el, hogy téged szeretnek? Kell tükör, a ki szemtől-szembe kicsufoljon? Igen a torztükör! Az ellesett, a kinevetett titok. Felfedeztek, hogy te is bolond vagy!

A düh forralta vérét.

Hiszen – nem szerettetni – ez férfi sors, de kigunyoltatni a szerelemért!

S hogy ez kétszer történhetik meg az életben az emberen! Hogy a ki ott viseli szüntelen a mellén azt a kis aranykarikát, a mit már egyszer annyi keserű csalódás árán vásárolt vissza, el tudta magát áltatni, hogy még egyszer végig szenvedje mindazt hatványra fokozottan!

Heves léptekkel járt végig hosszú szobáján, a minek az ablakai a parkra nyiltak.

A parkból vidám kaczagás hangzott fel hozzá.

Jól ismerte ez édes hangot, Pálma nevetését. Ritkán hangzott az s olyankor ő mindig jelen volt. Pálma maga mondá: «mikor ön távol van, nem hall engem nevetni senki».

Hát hiszen közel volt.

Bizonyosan ő rajta nevetnek. Azon a bohókás emberen, a ki a tükrével beszél, mikor magában van. Ez annyira rögeszméje volt, hogy az ajtóhoz sietett, azt felnyitni, ha nem leskelődik-e most is utána valaki?

A kaczajhang újra zengett s ismét az ő ablaka alatt. Úgy tetszék, mintha ott megálltak volna.

Ugyan mit nevethet?

Nagy volt a büszkesége, mit bánom azt? Tovább ment az ablaktól. Nem fog kinézni rajta.

Hanem a nevetés ujra felhangzott s most már oly dévaj módon, hogy a kiváncsiság erőt vett a büszkeségen. Mégis csak oda ment az ablakhoz s a félig csukott redőnyökön kitekintett.

Meg is lett büntetve érte.

A mit látott az a leggyülöletesebb jelenet volt előtte.

Pálma a szájában egy szivarral, a miss égő havannájáról akarta a magáét meggyújtani s a nem sikerülő műtét volt a kaczagás indoka. Ez Illavayt dühbe hozta.

Őrjöngő ellenszenve volt az iránt, hogy a nők szivaroznak. Bolondság volt tőle ez is. Miért ne tennék, ha nekik jól esik? De neki tűrhetlen volt az a gondolat, hogy az édes női ajkból, a paradicsom rózsa örvényéből füstfujó katlant csináljanak. A szivarozó nő eszébe juttatá az indu bajadért, a ki a fogát feketére festi s a ki nem nő, hanem csak embernőstény.

– Hát te kaczagsz most, édes bálványom? dühöngött magában, elfutva az ablaktól. Kaczagsz, a mikor tudod, hogy én a szivemet akarom megölni! Hej, ha én elkezdek kaczagni, az lesz ám a nevetés! Ha én most, nem várva holnapot, egyenesen oda megyek Temetvényi grófhoz, s azt mondom neki: «uram, az a kép a rámában nem a tiéd, hanem az enyém; ha másnak akarod adni, előbb csinálj belőle özvegyet; itt vagyok, fogass el, te tudod, mit vétettem, vádolj be, öless meg, temettess el, de én nem mondok le!» s ha akkor engem innen elvisznek lánczra verve, ti pedig itt maradtok; s aztán eljön a csendes éjjel s az éjszaka álmai között megjelennek a régi «jó barátok», a kiktől egyszer megszabadítottalak: s a kik miatt ti elvesztetek, s azok aztán majd tömnek annyi földet Temetvényi grófnak a torkába, hogy jól lakik vele, s többet nem éhezik senki földjére: tégedet pedig elvisznek magunkkal «a jó barátok» s koczkát vetnek rád, hogy melyiké légy? ott aztán majd tanulhatsz még bagót is rágni, mert ez a mulatsága a zsiványok szeretőinek. Az én nevetésem lesz akkor a nevetés… Hahaha!

Mit mondott el magában, mit fenhangon ezekből? A kaczajt egész kitörő erejében visszhangoztatta a terem.

E hangra magához tért.

– Hová tévedtünk? mondá, mellére ütve. Ne hagyj el, édes eszem. Ne hagyj el! Biró vagy s csak a vádlót hallgatod ki, a védőt nem.

Leereszkedett egy székbe. Egész öntudatlanul tette, mint naponkint megszoká. A tükör fel volt nyitva az asztalon. Saját arczát látta benne. Az ismerős birálóval volt szemközt. A saját arczmás delejező hatással van az emberre. Felgerjedt haragja csillapodni kezdett, a mint négy szem egymásba nézett.

«Hátha nem ő a hibás? Tüntetőleg elkövet mindent, hogy magát megutáltassa; azt akarja, hogy kiszeress belőle, gyorsan és végképen. Ha rossz szívű volna, azt akarná, hogy örökre fájjon utána minden érzésed. Inkább ki akarja az emlékét tépni a lelkedből egészen; hogy ne viseld örökké. De hát miért teszi ezt? Hiszi azt a mesét, hogy te veszve vagy, ha róla le nem mondasz? De hátha nem mese az? Lássuk csak nyomról-nyomra. A lázadás és a forradalmi közreműködés vádját egy ember egy szavával leveheti rólad. Temetvényi gróf. De hátha a felmentő maga a vádló! Ez a göcs! Hátha Temetvényi nemcsak hallgatni fog, de ellenkezőt beszélni? S ezt Pálma tudja, s jobban irtózik a szörnyeteg tettől, a mit apja elkövetni kész, mint a balsorstól még, mely első jegyesét e miatt érni fogja. S inkább magát áldozza föl?» Még nem hagyta magát a dæmon, az egy csepp Stibor vér dæmona: a vér újra arczába szökellt ennek az egy cseppnek a gerje alatt.

– No hát akkor teljesüljön be rajta a fátum. Neked nem kell egyebet tenned, mint hallgatnod. Nem vagy semmi sem többé. Nem vagy vőlegény a háznál, nem vagy szolgabiró a megyében. Te rád nem tartozik, kinek a kastélyát rohanják meg ez éjszaka? Elmégy, hátat fordítasz. Aztán hadd keresse majd Opatovszky Kornél az eltünt menyasszonyát, s a Bezirkscomissär Temetvényi gróf gyilkosait s elrabolt kincseit, millióját; te nem vagy az ő szolgájuk többé. Keressék a sorsukat; állj félre az útjokból, hadd találják meg! Ettől majd lehülök én; örökké égő vércsepp!

Az a tükörből szemközt néző kép visszafelelt rá.

– És azután? Meg lészsz elégedve magaddal? Azt tudva, hogy megakadályozhattál egy rémtettet és nem álltad útját. Senki sem vádolhat miatta: de hát ez itt belül? Most ők a te adósaid: ha boszút állsz rajtuk, te lészsz az ő örök adósuk. És még minő teherrel! A mi soha, örökké lefizethetetlen! Tehetnéd azt, hogy Zsiborák bandájának adj diadalt? Te! Hisz czinkostársuk volnál. Az orgazda Rokomozer nem cserélne veled se ezen, se a más világon lelkiismeretet. Engednéd, hogy ezt a nőt elhurczolják a gazok, és minő iszonyú sorsra! Csak azért, hogy a tied nem lehet!

– El tudnád felejteni annak az «első csóknak» az emlékét?

– Nem!

Szentírás a költő szava: «Az elválás keservét Többé nem érezem; De a csók édességét, Még most is érezem.

– Maradok. Megmentem őket!

S aztán előkereste a borotválkozó eszközeit. Két nap óta nem voltak már használatban.

A borotválkozáshoz pedig nyugodt vér kell; különben a pofájába szabdal az ember.

S aztán senki sem olyan jó discurálótárs, mint az ilyen tükörből borotvált ábrázat. Az kénytelen mindenféle humoristikus torzképeket vágni, a mik kizárnak minden tragicus hangulatot.

– De hát tulajdonképen miért jöttél te olyan nagyon indulatba? Valami rendkívüli dolog történt veled? Nem magad vagy-e hibás? Félév előtt, mikor itt hagytad ezt a leányt, ez egészen olyan volt, mint a milyennek te kivántad: tele érzéssel, és hozzád hasonló szegény. Még az utolsó vagyonát, a gyémántjait is el hagyta lopni. Akkor elvehetted volna, s most aztán futhatnál vele a világba, mint annyi sok hírneves hazafi: vagy félthetnéd, ha magadban futnál, s őt elhagynod kellene. Magad jó szántából szaladtál az ellopott gyémántjai után. S ennek köszönöd, hogy most élsz. Mert ha itthon maradsz, a milyen bolond vagy, te mentél volna legmélyebben bele a hinárba. Neki köszönheted, hogy most fejjel állsz az ég felé. Ő pedig az alatt ismét gazdag lett és hatalmas. Hogy rettegtél attól a gondolattól, hogy egy gazdag nőt találsz feleségül venni. A gazdag nő mindig első úr a háznál. Vágysz-e most e szolgaság után? Szereted? Talán nem is igaz? Csak elhitted neki, hogy ő szeret. S most aztán jogot tartasz hozzá. De miért? Mert nagy érdemeid vannak az úri házban? Barátom! Érdemekért adnak aranylánczot, meg vaslánczot; de nem rózsalánczot: nem feleséget. Más természetosztályba tartozó lények ezek. Itt nem a szív kel össze a szívvel, itt a birtok házasodik: a nagy földnek nagy föld kell. A milyen nagy a menyasszony, olyan nagynak kell lenni a vőlegénynek. Az egér hiába szerelmes az elefántba. Megesik, hogy gyakran a vőlegény fényes czíme kiegyenlíti azt a hiányt, hogy nincs egyebe egy kardnál; de nálad még ez is megfordítva van: a leánynál van a fényes czím. Még nagyobb volna, ha elárulnád valaki előtt, hogy ábrándoztál. Ha számot vetettél a jobbik eszeddel; neked magadnak kellett volna azon kezdened, hogy felejtsük el, comtesse Pálma, a mi közöttünk történt! Ábránd volt, a tavaszi balzsamos lég mámorító hatása. Ne gondoljunk erre a bohóságra többé.

(Hanem a csók édességét még most is érezem!)

Mire vége volt a szakállirtási műtétnek, akkorra a régi jó barát, a bűvös tükör kiverte az élő képmása szivéből a haragvó rémeket, s elsimította, mint olaj a tengert, a hullámzó vért. Visszatért idegeibe a hideg, józan erély: nyugodt volt, lecsendesült.

AZ ÉJ.

A várkastély csengetyüje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyan azt az időt délutáni hat órának nevezik; hanem itt akkor ebédelnek.

A komornyik felhozta Illavaynak a menut. Az a jó szokás uralkodott itt, hogy a szakács ebéd előtt be szokta mutatni az uraságoknak és vendégeknek a napirenden levő étsorozatot; hogy előre delectálhassák magukat a bekövetkezendőkön.

Ferencz magában nevetett, mikor végignézte a czímeket. Mintha csak szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden, a növényországból és a hüllők seregéből mind az, a mivel őt néha-napján világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? A hogy egy időben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a tálat, miben kedvencz étele van, még egyszer a kedves vendég; épen úgy akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a békaczombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az! A ki az Oczeánon túl járt, s meglakta az új világot, az nem fél már sem a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem gyönyörűség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idő alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit evett? Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly dolog? Ez az arab szerelmesek «telli»-je, a miből, a ki érti, megérti, hogy jobb lesz erről az ebédről a vendégnek elmaradni.

(Úgy sem mennék.) Egynél több oka volt erre.

– Mentsen ki, kérem, a gróf előtt; nem mehetek az ebédre. Mondá Ferencz a komornyiknak. Valami változást érzek. Le akarok minél előbb feküdni. Csak egy pohár rhumot kérnék.

Kevés idő mulva a komornyik után jött monsieur Cousin.

– Pálma comtesse tette feladatomul, hogy önt meg látogassam s elhozzam ezt a mandarint. A grófnő vigasztalhatatlan. Rögtön beküldött egy futárt a városba az orvosért. Kérdezteti, hogy mi baja monsieurnek? Addig is ajánlja ezt a csodaszert. Pekingben készítik, csupán a mandarinok számára; száz frank egy kis palaczk. Csodahatású szer. Ezerféle indiai fűszer van benne.

A hányat szólt mr. Cousin, annyit mondott magában utána Ferencz. Pálma nem küldte önt ide. Az orvosért sem futtatott a városba. Tudja ő jól, hogy mi baja monsieurnek. Ezt a mandarint sem készítik Pekingben, hanem Berlinben; van benne spiritus, glycerin, meg szerecsendió. Talán egyéb is.

– Köszönöm monsieur Cousin. El vagyok bájolva a grófnő figyelme által. Ne aggódjék miattam. Szokott baj ez nálam. Egy hajtásnyi erős szesztől elmulik; reggelre semmi bajom.

– Ez pedig nagyon erős, mondá mr. Cousin. Ez igazán használni fog, reggelre nem lesz önnek semmi baja.

E szóknál valami ösztönszerü vonaglás látszott meg az ajkszegletén; más észre sem vette volna azt, mint az olyan inquisitori szem, a minő Illavayé.

Sietett is jóvá tenni a hibát mr. Cousin, a midőn a kis palaczkot az asztalra helyezé, megjegyezve:

– Még fel sincs bontva. Segítsek?

– Köszönöm.

– Előbb le kell vágni róla a kaucsuk süveget: azután lesrófolni a kupakot, a mi egyúttal pohárkának szolgál.

– Köszönöm. Foglalkoztam már ilyennel.

Illavay minden cseléddel nyájasan szokott beszélni s mr. Cousinnal épen olyan modorban társalgott, mint amazokkal, a kik livréet hordanak. Pedig a titkár úr elégszer sandított le a gallérján levő egyes csillagra, hogy azt a vendég úrral észrevétesse.

– Ne küldjem be még egyszer az inast?

– Köszönöm. Le akarok feküdni s bezárom az ajtót, s ha elalszom, fel nem édredek semmi zajra.

– A gróf úr vigasztalhatlan lesz. Mára sok vendéget hítt meg s mindegyik kimentette magát valami ürügy alatt. A mióta ő excellentiája a magas hivatalt viseli, alig jön hozzá valaki az urak közül látogatóba.

Illavay nem volt belevonható ebbe a tárgyba. «Jó éjt, monsieur Cousin.»

Rögtön be is zárta az előszoba ajtaját, a mint látogatója eltávozott.

Azután fölnyitotta a palaczkot s egy darab itatós papirra öntött belőle néhány cseppet s azt kitette az ablakba. Az édes nedvre rögtön rászálltak a legyek s a hány bekóstolt, mind el is hullott tőle.

Illavay újra töltötte a revolverét. Még akkor ezek lőkupakos fegyverek voltak, töltéskor az egész lőkamrát ki kellett venni s úgy verni le a kalapbőrrel megtalpalt golyókat a csövekbe.

Semmi kétsége sem volt már.

Azután levetette a csizmáit, hogy a lépteinek hangja el ne árulja. Valaki hallgatózhatik az ajtón, vagy az alatta levő szobában.

Azután valami sürgés-forgás, csendes zaj töltötte be a hallgatag időt, a minő szokott lenni az úri kastélyokban étkezés ideje alatt. Annak is vége lett. Lenn a faluban estére harangoztak.

A várlak folyosóin és tornáczain meggyújtották a lámpásokat, egy csillagképlet oda is vetődött Illavay sötét szobájába.

Csak most vette észre; eddig sohasem volt rá figyelmes, hogy az előszobája ajtaján van egy rézlapocska, csillagformára áttörve: arra való, hogy a benlevő észrevétlenül megláthassa, ki van az ajtón. Az világított be hozzá, a hálószoba nyitva hagyott ajtaján keresztül.

Ezen a csillagon át az egész folyosót végig lehetett látni egész az átelleni ajtóig, a mi egy szöglet-szobába nyilt.

Egy nagy függő lámpa világítá be az egész tornáczot.

Az asztalelszedés utáni zaj multával halk léptek közeledtek Ferencz ajtaja felé s valaki csendesen kopogtatott rajta.

Ferencz odalépett és kikémlelt a csillagon. Cousin volt ott. De Cousinon túl volt még valaki, a kit inkább meglátott: Pálma. Az ebédhez ismét más toiletteje volt. Sötét zöld cashmir ruha, széles, virágos volantokkal. Hajdan, mikor az ő kedveért öltözködött, az a ruha, a mit reggel fölvett, jó volt neki késő estig; csak a lovagláshoz vett mást. Mit akar itt?

Nem kiséri sem a miss, sem nőcseléd; Cousin tart a kezében egy két-ágú gyertyatartót, ő pedig ovatosan tartja az öltönye volantját, hogy suhogása el ne árulja.

Cousin ismételve zörget az ajtón. Nem kap választ.

Mutatja a grófnőnek, hogy alszik az már.

Pálma boszusan szorítja ökölre az ujjait, összegyürve a fejére vetett csipkefátyolt. S aztán tovább indul.

Vajon mi mondanivalója volt még hozzám? Vagy talán csak a jó szivével akart ragyogni? Sajnálatát akarta tudatni a szenvedővel? Vagy azt akarta meghallani, hogy mit hazudik valaki, mikor a szive fáj, hogy mije fáj?

Cousin előtte akarta vinni a gyertyát, Pálma kivette azt a kezéből s intett neki, hogy maradjon. Rá sem nézett. Olyan tárgy volt ő előtte, mint az a kandalaber-tartó, a bronz szerecsen a lépcsőfeljáratnál. Tovább ment. Az ő lakosztályához a folyosó másik ága vezetett.

A hátramaradt férfi utána nézett sokáig. Azt hitte, hogy egyedül van.

Csak egy kinyujtott kar távolában volt tőle a másik, a ki az arczát vizsgálta. Az igazi képe látszott most ennek az embernek. Az elszabadult vad szenvedélyektől dult ábrázat, a minek jól esik egyszer ledobhatni az álarczát. Ez a sovárgása az éhező bűnnek, ez a visszafojtott kannibáli vágy, ez a vér és csók után egyszerre szomjazó pokoldüh, az az orczátlan áhitozás annak a megfertőzése után, a mi a legtisztább, mind ez egy szökött gályarab bélyegzett tekintetében veszettséggé hatványozva. Ez az arcz igazolt minden gyanút.

Ferencz undorral fordult el tőle. A vére felháborodott e tekintettől. Olyan volt az ránézve, mint a veszett farkas.

Visszament a hálószobájába. Annak az ablakai a parkra nyiltak, s azokból az oldalszárny ablakaira lehetett látni, a melyben Pálma grófnő lakott, elszigetelve az egész cselédségtől, az ifju leányok csodálatos bátorságával.

Este volt már, az ujhold karélya gyönge csillagfénynyel derengette fel a tájat.