Part 17

Erre Rokomozer elővett egy nagy, borjúbőrbe kötött kapcsos könyvet, s azt felnyitotta. A jobbról balra olvasandó keleti betűs sorok alkalmasint valami vallásos tanokat hirdethettek; hanem azonkívül még más haszna is volt e könyvnek. Néhol két lap a szélein egymáshoz volt ragasztva, s a mint Rokomozer éles késsel szétválasztá a lapokat, a kettő közé dugott iratok jöttek elő azok közül, a miket Rokomozer egyenkint Illavay elé rakott.

Különféle keletű levelek voltak, mind ugyanazon kézirással.

Illavaynak nagy tapasztalata volt az irások felismerésében. Megtudta mondani, hogy franczia irta-e vagy angol, vagy olasz, de még azt is, hogy kálvinista irta-e vagy pápista a levelet? Ezekben Cousin úr irására ismert.

Azok mind Rokomozernek szóltak.

Használva volt bennük a tolvajnyelv, a maga mákvirágos kifejezéseivel, csakhogy azokat a terminusokat mind nagyon jól értette Illavay.

Az első levelek a nagy üzletről szóltak, a mihez társak kerestetnek. «Belzázár» (ez a gróf), az Augusztus főpublikánusává lett. Tizenkét cherubim (csendőr) van a Semiramis kertjében (a várban). Éjjel-nappal strázsálnak az előszobájában. Legalább kétszer annyinak kell lenni az «elihud»-oknak (martalóczok). A sas szedje össze a vércséket mindenünnen. (A sas volt a Zsiborák tolvaj neve.) Készen legyen minden a lakodalomra, mikor a Mammuth megérkezik. (Mammuth annyit jelent, hogy «egy millió».)

A következő levélben aztán már az alkudozások kezdődnek a zsákmány felosztása fölött. A mammuth a napokban megérkezik. Hanem ez egy légió «gadarenus»-ból áll (ezeres bankjegyek). Azoknak a szagát megérzik. Mihelyt a lakodalom meglesz. Eliézernek (ez volt Rokomozer) el kell menni Ninivébe s a gadarénusokat átváltani kakasokra és unicornisokra (louisdorok és guinéek) tíz százalék az ő osztaléka, húsz az Orolé, húsz az «enyim» és a Szulamith egészen. «Azon nem osztozunk az Orollal.»

Illavaynak kezdett a fejébe menni a vér. Kitalálta, hogy az a Szulamith: Pálma.

A következő levél egészen ez utóbbi tárgygyal foglalkozott. Úgy látszott, hogy az Orol is magának követelte ezt a ráadást. A levéliró azt az ajánlatot tette, hogy a dolgok végén válaszszon a Szulamith maga kettőjük közül, hogy melyiké akar lenni?

Illavaynak a szemei vérben forogtak. Még egy levél volt hátra. Abban már az egész megrohanási terv részletezve volt.

A Mammuth már megérkezett. Nem kell késedelmezni, mert másnap már itt lesznek a filiszteusok (a hitelezők) s megmellesztik erősen. Az elihudok rejtőzzenek el nappal a közeli erdőkben. A várhegygyel átelleni hegyoldalban van egy kis kőépület, a teteje is kő: az ajtaja vas, kettős keresztrúddal elzárva. Ez a forrás cisternája, a honnan egy alacsony boltozatú alagút vezet fel a várba: ezen megy fel a vízvezetéki cső, mely a vár alatti tágas sziklapinczébe torkollik. Magasabbra nem megy fel önnyomása által a víz, innen lóhajtotta gép emeli tovább a vízművek medenczéjeig. A czimborák ez éjjel a cisterna ajtaját nyitva fogják találni. Azon keresztül az alagúton át felhatolhatnak a várpinczéig. A jó barátnál vannak a pinczék kulcsai. Este a jó barát, mikor kiadja a cherubimok számára való bort, egy kis holdvilágot (mákony) fog beleönteni. Az alvókból aztán könnyű lesz angyalokat csinálni. A Malchusok (inasok) be lesznek zárva a szobáikba. A Belzázár parityái nem dobják el a követ. A Szulamith hálószobája a park fölötti lakosztályban van, távol a cselédségtől; ő nem fog semmi neszt észrevenni. A szobához való álkulcsok már készen vannak…»

Tovább nem birta Illavay olvasni. Őrületes dühében felugrott a helyéből, torkon ragadta Rokomozert s nem törődve vele, hogy ha behemóti ordításával fellármázza is az egész falut, rárivalt haragja emberevő kedvében:

– Hát te irtóztató gazember! Te ezt mind tudtad, és engedted volna megtörténni, ha én véletlenül meg nem érkezem?

S minden szónál úgy megrázta, hogy annak keze, lába, feje, a hány annyifelé kalimpált.

– Engedted volna te istentagadó azt, a kiről tudtad, hogy több nekem, mint ez az egész világ, ilyen irtóztató sorsra jutni?

S azzal odadobta őt a karszékbe vissza, hogy szék és ember nagyot nyekkent.

Hanem az ember azért nagyra volt a diadalával; mintha ő rázta volna ki amabból a lelket, mosolyogva döczögé:

– No hát, úgy-e, igazságom van?

– Veszekedj meg az igazságoddal együtt, akasztófára való!

– Úgy-e, hogy jó lesz, ha siet a tekintetes úr megakadályozni ezt az irtóztató dolgot?

– Kedvem volna elébb a fejedet szétzúzni ezzel az ólombunkóval.

– No az szép volna! Hát miért?

Ferencznek most még egyszer kedve támadt torkon ragadni a házigazdát s a képébe ordítani:

– Hát nem tudtad, te gazember, hogy az a nő az én jegyesem? Nem tudtad, hogy ő az enyém? Nem tudtad ezt följelenteni?

És annyira megszorongatta neki a nyakát, hogy már annak a szemei kezdtek kidüledezni; míg végre eszébe jutott, hogy ha az ember valamire feleletet akar kapni, annak a legmulhatatlanabb föltétele, hogy a kikérdezettnek a torkát ereszsze szabadon.

Rokomozer pedig ezzel a második dührohammal még jobban meg volt elégedve.

– Isten a világ fölött! Milyen hűséges ember a tekintetes úr.

– Nem arról van szó, hogy én milyen ember vagyok? hanem, hogy miért nem jelentetted fel ezt magad?

– Tekintetes úr, mondok valamit. Olyan igazán éljek. Én nagyon szeretem a tekintetes urat.

– Szeresd az ördögöket!

– No. Én csak nagyon szeretem a tekintetes urat. Ha egy oroszlán akarná megenni a tekintetes urat, odaállnék elejbe, azt mondanám, egyél meg előbb engem. Micsoda úr! Csak egy ilyen igaz ember volt a világon, több nem volt! Micsoda vitézség volt, mikor a lövöldözés közepébe berohant azért a gézengúz Opatovszky ségetzért, hogy megszabadítsa; no, én nekem semmi panaszom ellene: nekem megfizetett az úrfi mindent, még a kamatokat is; a tekintetes úrtól pedig nem kaptam még eddig egyebet, mint az öt ujjának a kék helyeit a torkomon, hanem azért mégis azt mondom, hogy a tekintetes úr egy hatalmas derék ember, ellenben az Opatovszky úrfi, annak ismertem az apját; derék, becsületes ember volt, hanem ő még nagyobb hunczfut, gazember, mint az apja.

– Hallgass! Szószátyár! Mi közöd hozzá?

– Hiszen hallgatok. Hanem csak azt mondom, hogy én, Isten a világ fölött, annyi ideig éljek, a meddig igazat mondok, hogy nem vétettem a tekintetes úr ellen. Majd megérti ezt a tekintetes úr, csak most siessen Gargóvárra. Mert hát bolond a világ: rosszak az emberek. Nem mondhatok többet. S ha aztán visszajön ide a tekintetes úr s akkor is azt fogja még mondani, hogy «Rokomozer, én te rád haragszom!» hát leveszem a sipkámat a fejemről s azt mondom, hogy ide üssön a tekintetes úr azzal az ólom bunkóval.

Illavay már nem tudott a dühtől mit mondani, csak az öklével ütögetett a kezében tartogatott levelekre. Azok nagyon is élőbizonyságok voltak.

Aztán összeszedte nyugalmát, eltette a leveleket a zsebébe, az ékszereket berakta a táskájába s több szót nem váltott az orgazdával. Sietett ki a házból.

Rokomozer kikisérte s még a pitvarajtóban is odadörmögte a fülébe:

– Csak azt mondom tekintetes úr, hogy «bolond a világ, rosszak az emberek!» Majd megérti ezt a tekintetes úr!

Illavay nem ügyelt a fecsegésre, hanem sietett a szekeréhez vissza; befogatott újra s visszatért azon az úton, a min jött.

Az elhagyott faluban pedig egyszerre nagy füttyöngetés támadt, minden háznál nagy lótás-futás volt: vermekbe, kutakba másztak le kötélen, lábtókon, a felmálházott szekerekről leszedték a rongytelt zsákokat s czepelték a házakba; készültek a bécsi csendőrök látogatására.

Rokomozer, úgy látszik, hogy a rabló czimborákat jól belemártotta a vízbe, azért, hogy az orgazda pajtásokat kihúzza a szárazra. Inkább azoknak a torkát szorongassa Illavay, mint az övékét.

Hja biz ez így van. Rosszak az emberek. Még a rossz emberek is rosszak. Azok között sincs hűség. Mert hát ilyen a világ! – Bolond világ.

A PIROSRUHÁS HÖLGY.

Illavay vágtatott lóhalálban Gargóvár felé.

Most már mindenütt szóba állt azokkal az emberekkel, a kik a szállások körül settenkedtek, keresve a módot, hogy egy elvetett szót kaphassanak el tőle. Minden faluvégen azt hagyta meg az atyafiaknak, hogy holnap estig a gargóvári piaczra gyüljenek fel, mintha vásárra jönnének, a szekérben elrejtett fegyverekkel; valami munka lesz. Azok úgy hallgattak rá, mint az orákulumra.

Bolond világ volt az akkor.

Az volt a nóta, hogy

«Dárum, madárum! Agyonverünk a nyáron!»

Hogy kit? azt nem tudta senki. Valakit, a sok közül, a ki bánt. Fejsze, kasza mindig készen volt rá. Csak egy olyan ember kellett hozzá, a ki rámutasson az ujjával: «azt ni!» Illavay épen ilyen ember volt.

Illavay másnap délután érkezett meg Gargóra. Útközben a kocsisaitól sokat tanult. Históriát. Az ujabb kor történetét. Úgy találta, hogy az alatt, a míg az ellenlábasoknál járt, a világ két századot haladt – hátrafelé. Most aztán úgy érezte magát, mintha még mindig talppal állna ellenében az ittlakó népnek. Egészen lehangolta a kedélyét, a mit megtudott. A régi jó barátok, ismerősök, nagyemberek mind eltüntek; elmultak. Újak, ismeretlenek jöttek helyükbe. No, ezt még nem olyan nehéz megszokni, mint azt, hogy ha az ismerősből lett ismeretlen. Legnehezebben esett a szivének, mikor az megtudta, hogy Temetvényi Ferdinánd most az új korszak egyik vezérnagysága ezen a vidéken, ő a kerületi biztos. Minő találkozás lesz ez!

Az emlékzetes patakmalomnál összegyülve találta az egykori hiveket, a kik az Orol Krivánszki csatájában vele voltak Azok is tudták, hogy az egykori szabadcsapat-vezér ismét itt a vidéken csatangol. A csendőrök nem vadásznak rá. Ennek is megmagyarázták az okát. Illavay kiadta nekik az utasításokat: hol tartsák magukat készen a jövő éjszaka s minő jeladásra, hol jelenjenek meg egyszerre. Bátorságot nem kellett beléjük önteni: az több volt bennünk az elégnél.

Onnan azután felhajtatott Illavay a várba. A piaczon már gyülekeztek a vásárosok szekereikkel s csendesen köszöntötték a közöttük elhaladót.

Gargóvár kapujában meg kellett állani a szekérrel: a bemenetel nem volt olyan könnyű, mint máskor. Csendőr állt a felvonó hidnál, feltüzött szuronynyal, s «megálljt» parancsolt, míg az őrmester előjön a tanyaszobából, átvenni a vendég útlevelét.

Illavay még mindig angol volt, az útlevele szerint, az őrmester hazája pedig Budweis, a hol nagyon keveset beszélnek angolul. Azt mondtá, hogy ő ezt az irást nem érti, hanem majd felviszi s megmutatja a «Gestrenger Herrnek». Addig ott kell maradni a szekéren.

Jó ideig várhatott a kapuban Illavay, a míg az őrmester előkerült a «Gestrenger Herrel». Ki is lett volna az más, mint Cousin úr!

– Ah! Monsieur! Kiálta örvendő arczczal a titkár (neki is volt már egy csillag a gallérján). Hozta Isten! Mi azt hittük már, hogy ön elveszett.

– Ime megkerültem. Szólt s a mellett olyan képet csinált rá, mintha le akarná a fejét harapni.

– Talán bizony a gyémántokat is megtalálta?

Illavay boszusan ránczolta össze a homlokát. Hát mégis tudatták Cousinnal, az ő kérése ellenére.

– Igenis, mind visszahoztam. Szólt odanyujtva az utitáskáját.

– No, annak nagyon örvendek.

Erre Illavay önkénytelen elnevette magát, megmutatva azt a két hatalmas fogsort, a min képes volna az emberét összemorzsolni. Az jutott eszébe, hogy «örülsz bizony, mert épen apropos jöttem meg a gyémántokkal, hogy azokat még egyszer ellopjátok».

– Ő excellentiája nagyon fog örülni monsieur megérkeztének.

– Kérem, vigye fel hozzá a táskát. (Monsieur megbántott arczot vágott, ő nem domestique, a ki táskát hord fel a szekérről.) Benne vannak a gróf gyémántjai mind, csak biztos kéznek adhatom át. (Ez már megtisztelő nyilatkozat volt. Mr. Cousin átvállalta a megbizást.)

Illavay pedig nagyon okosan tette, hogy az egycsillagos úrra bizta az utitáskáját; mert abban volt még a gyémántokon kívül a revolvere is, s ha azt a bekövetkezett motozás alkalmával ott az őrszobában nála találják, bizony azon kezdi a mai háztüznézését, hogy becsukatik a tömlöczbe, s onnan nem kerül ki hamarább, mint mikor a grófnak felviszik róla a rapportot. Így azonban, miután sem a zsebeiben, sem a kalapja béllésében, sem a csizmája száraiban nem találtak semmi gyanus tárgyat, egy rövid negyedórai darabokra szedés után megengedték neki, hogy felmehet a kastélyba. Egy csendőr, vállravetett puskával, kisérte a gróf lakosztályának ajtajáig, a hol aztán az ajtónálló átvette a kezéből s beeresztette az előszobába, a melyből ismét, egy kis várakoztatás után, átcomplimentirozta a komornyik ő excellentiája belső termeibe.

Bizony ő excellentiája is nagyon megváltozott. Nem a hivatalos egyenruha, nem is az előirásszerű kiborotvált arcz magában, hanem az egész megjelenés. Az egykori tétovázó, méla bizonytalan kifejezés helyett az imponáló, önbizalmas magatartás; az officiosus félmosoly, a leereszkedés éreztetése. Ez nem az a Temetvényi Ferdinánd, a ki az előbbi volt. De hiszen Illavay sem a régi már.

Ám azért a régi szivelyesség még mindig fennáll közöttük. A gróf kezét nyujtja az érkező elé s ő kezdi a beszédet.

– Nagyon szép öntől, hogy visszakerült. Mi nagyon aggódtunk ön miatt. A gyémántok egy részét, a mit ön még Londonban fedezett föl, megkaptuk a nagykövetség útján s azontul nem kaptunk önről semmi hírt. Hol járt ön?

– Amerikában. A gyémántok egyharmada még oda volt.

– Hagyta volna ön veszni. Kár volt fáradnia miattuk.

(Itt vagyunk? Hát már egy pár százezer forint számba sem jön?)

– Azonban ezeket is megtaláltam, egy részét az újvilágban, a többit idehaza.

Azzal kinyitotta az utitáskáját s előszedte a megtalált ékszereket.

– Ah, ez igazán remek tett volt öntől! Méltó az új Pitaval krónikájára. Ön valódi talentum ezen a téren. Ez egy angol rendőrnek becsületére válnék. No, de csakhogy ön maga megérkezett, ennek örülök legjobban. Nem képzeli ön, mennyit emlegettem magamban! Hányszor kivántam önt vissza! De most már nem is eresztjük önt el magunktól, itt kell maradnia.

Illavay gondolt valamit az ittmaradásról s azt igen is természetes következménynek tekintette.

– Önnek itt kell maradnia én mellettem. Ön mintha teremtve volna annak, a mit én keresek. Önnek el kell vállalnia az alattam levő vármegyék egyikének Comitats-Vorstandságát.

Illavay hátrahőkölt: mi a kék csodát kell neki elvállalni?

A gróf magyarázta.

– No, ez ugyanaz (de nagyobb hatáskörrel és fizetéssel), mint a mi ezelőtt az alispánság volt.

Illavaynak egészen elsötétült az arcza. Nem akaródzott neki felelni.

– Nos! Hát mit szól ön hozzá?

– Köszönöm a megtisztelő kitüntetést; de ez órában azt sem tudom, hogy mi feladat jár vele? s képes vagyok-e azt betölteni? Szándékom egy időre visszavonulni a magánéletbe.

– Azt pedig nagyon rosszul teszi ön. Az olyan nagy tehetségnek, mint az öné, vétek parlagon heverni. Önnek nem lehet magát teljes tétlenségre kárhoztatni.

Illavay kereste az ürügyek kibuvó ajtajáit.

– Elég dolgom lesz nekem az apátvári birtok viszonyainak rendezésével.

– Ah! Nem! Nem! Az alól fel van ön már mentve. Ön azt persze még nem is tudja. Az ifju Opatovszky Kornél, azokért az érdemekért, a miket a hadjárat alatt szerzett, elismerő megjutalmazásul a kormány által nagykorusíttatott s egyuttal fölmentetett a régi vármegye által elrendelt örökös gyámság alól. Most ő átveszi birtokát s bárói rangot kap.

Illavaynak egy perczre nyitva maradt a szája a bámulattól. Itt van ni! A hány okos ember volt a vidéken, annak mint görbére ment az útja; ez az egy bolond találta meg az egyenes utat.

Ez biz úgy van.

Nem állhatta meg, hogy mégis azt az észrevételt ne tegye rá, hogy:

– Nekem nagyon kedves dolog, ha ez a teher lemulik rólam, de azt kétségtelennek tartom, hogy ha ez a hóbortos ember szabadon fog rendelkezni a birtokával, tíz év alatt földönfutó koldus lesz belőle.

Temetvényi magas fölénynyel mosolygott az ellenvetésre, s nagyon biztos nyugalommal felelt rá.

– Csak hagyjuk azt a maga sorára. Majd egészen más ember válik az ifjuból egy okos asszony kezében, a ki őt ujjá alakítandja.

De erre már egészen felháborodott Illavay.

– Micsoda? Még meg is akarják őt házasítani? Hát volna a világon olyan szerencsétlen apa, a ki tudná annyira gyülölni valamelyik leányát, hogy azt egy őrülthöz kösse házastársul?

Temetvényi még magasabb mosolyra emelte arczát.

– Kérem. Barátom. Ne hamarkodja ön el az itélétét. Már akadt ilyen leány. Legyen szives ön megtekinteni az ifju jegyesek arczképeit.

S azzal egy festő-támlányon álló képről félrehúzva a függönyt, odamutatott, elegans kézmozdulattal.

Egy szép fiatal hölgy arczképe volt ott, bordeaux piros ruhában. Pálma grófnő.

– Nos? Jól van-e találva? Kérdé a gróf.

Ferencznek pedig úgy rémlett, hogy a z...ai orgazda kérdi tőle, hogy: «nos? hát nem jó ember a Rokomozer?» S a mint a vér a fejének indult, az a gondolat támadt az agyában, hogy annak a vén orgazdának kezet csókoljon, s azt az öt ujjának a kék foltját átszállítsa ennek a másiknak a nyakára.

Most értette már meg, hogy mit tesz az? «Bolond a világ! rosszak az emberek!»

Hát ugyan mit bánta azt a Rokomozer, ha Opatovszky Kornél menyasszonya Zsiboráknak jut-e, vagy Cousinnak, midőn az osztozáskor koczkát vetnek rája? Hiszen nem Illavay menyasszonya volt.

Ferencz mereven bámult a pirosruhás arczképre, mintha kérdezne tőle valamit. Ilyen könnyű a változás? csak a violaszín helyett haragos verest kell felvenni?

S aztán megerőltette az emlékezetét, hogy vajjon csakugyan volt-e valaha az a szó kimondva, hogy Pálma az ő menyasszonya? S aztán rájött, hogy valóban ő, formaszerint a gróftól soha sem kérte meg a leánya kezét. Fölöslegesnek tartotta még a szóbeszédet is, mikor a tények, a valóság oly szorosan összefűzték már őket.

– Jól van-e eltalálva? Ismétlé a gróf.

– Nem tudom. Régen láttam már. Szólt elszoruló kebellel Ferencz.

– Keresse föl ön. Szobájában fogja találni. Már tudattam vele, hogy ön itt van. Még egyszer köszönöm, hogy ön annyi fáradságot tett a mi érdekünkben s nem mondok le a szerencséről, hogy azt önnek meghálálhassam.

Ferencz ott hagyta a grófot s aztán megkérdezte a komornyiktól, hogy merre van Pálma grófnő lakosztálya, Cousin leveléből megtudta, hogy az most a park felőli szárnyban fekszik.

– Nem akar átöltözni a tekintetes úr? szólt a komornyik készségesen.

– Köszönem. Nem.

Arra gondolt, hogy hiszen ez még továbbutazással is végződhetik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor a magyar embert valami kriminális boszuság éri, olyankor jól esik egyet pödörni a bajuszán. Ferencz most vette észre, hogy ő ettől a vigasztól meg van fosztva. Még most is az amerikai fizimiskáját hordja magával. Abban pedig maga magának sem tetszik. Most igazán rútnak találja magát. No, de hiszen «ő» azt mondta neki: «te szép vagy!» s eszébe jutott a költő szava: «de a csók édességét még most is érezem». Érdemei, hűsége, fáradsága, mind nem értek már egy batkát sem, hanem a csók emléke az egy kincs volt!

Benyitott a hölgyek szobájába.

Ketten voltak. A grófnő nem volt már egyedül, egy angol miss került hozzá, a kit csak úgy félszemmel vett észre Ferencz: annyira leköté a figyelmét az a másik.

Az a «másik». Nem az, a kit itt hagyott, hanem a másik Pálma. Egy délczeg hölgy, gránátvirágszín bársonyruhában, szőke haja oldalt választva és homlokán köröskörül hunczutkákba csavarítva. Öltöny és hajzat még hagyján, de ez a kifejezés az arczon, e magatartás, ez egész lény; az úri dévajság, a noble föl sem vevés, a szuró tekintet: ez nem a te Pálmád.

Hanem arra a felcsendülő s aztán hirtelen visszafojtott kaczajra rá lehetett ismerni. Így kaczagott fel akkor, így takarta el hirtelen ajkait a finom zsebkendővel mikor Soma úrfit eléje hozták, abban a kifordított piros bélésű kabátban, a ki olyan volt, mint egy beszélő majom. Imhol a nagyobbik majom!

A másik perczben azután az önkénytelen derültséget egyszerre visszaparancsolva arczán (a mi a belépőnek olyan kegyetlenül jól eshetik) felkelt a helyéről s eléje sietett és kezét nyujtá neki, ez üdvözlő szóval:

«God bye.»

(Hiszen még angol vagyok! biztatá magát Ferencz!)

És aztán Pálma grófnő kétszer megrázta a kezét. Csak kétszer, nem háromszor. Angolok így szokták. Jó barát kezét kétszer, a jegyesét háromszor.

Az angol üdvözlés is meg lett magyarázva: Pálma odafordult a miss felé s bemutatta a jövevényt.

«Mister Illavay.»

Most aztán az is kezét nyujtá neki s megrázta egyszer. Többet aztán nem is akarta kiereszteni a kezéből.

A miss nagyon beszédes volt. S nem elég, hogy a nyelve beszélt, minden arczvonása beszélt hozzá, még az orra is mozgékony volt. Erősen üdvözölte mister Hallovájt, a ki a grófné «dájmond»-jait olyan ügyesen feltalálta, s nagyon szerette volna, ha mister Ajlóvi az intereszszent kriminel inkvizisen szinzesóz diteljeiből egy kis rikepicsulésnt bocsát közre.

Ferencz pedig azt a tapasztalást tette e közben, hogy nem lehet az embernek egyszerre látni is hallgatni is. Ő csak azt látta, hogy Pálma visszaült a tabourettejére s folytatta a félbemaradt himzést: (egy vadásztáska készült ott: kinek?) s csak az ő hallgatását hallotta.

Annyira, hogy a missnek meg kellett ujítani az egész diatribát, hogy a «szőr»-t a dájélakba belevonja: nevezve őt minden megszólításnál valami más néven: a miből azt is kikalkulálhatta Illavay, hogy biz az ő nevét a távolléte alatt nem igen koptatták ennél a háznál.

A miss egyébiránt egészen informálva volt már arról, hogy a nagy becsű gyémántok hogyan vesztek el, hogyan indult el azokat nyomozni valaki, hogy találta meg? hogy küldte egy részét vissza; az utolsó legszebb darabokat pedig épen most hozta el magával. Hanem, hogy «kicsoda és micsoda» ez a «valaki», arról a missnek semmi tudomása sem látszott lenni. Exorbitáns volt a magasztalásában a magyarországi rendőröknek. Soha sem hitte, hogy ilyen kitünő detectivek legyenek ebben az országban. Szentül valami derék rendőbiztosnak nézte mister Lullabájt.

Illavay utoljára megboszankodott a quiproquo miatt, megunta az erőszakolt angol nyelvgyakorlatot, s mikor kezdte észrevenni a miss alattomos szemhunyorításából, (a mi Pálma felé volt intézve), hogy ebben valami malice is van, gondolta magában, no megállj, majd visszaadom én neked mindjárt, a pikántoskodást, hogy beéred vele; s egyszerre csak odafordult az angol discursus közepett a grófnőhöz: magyarul szólítva őt meg.

– Rossz időben jöttem ide, grófnő, úgy-e?

A missnek az orra fölfelé mozdult e szóra, mint a szaglászó egerkéé. A lehető legnagyobb «shoking», ha egy harmadik előtt olyan nyelven szólalnak meg, a mit az nem ért! Pálmára tekintett, úgy húzva félre a száját, hogy az által a félarcza mosolygóvá, a másik fél fanyalgóvá fintorodott. Pálma azonban magyarul felelt a kérdésre.

– Üljön hozzám közelebb. S abbahagyta a hímzést.

A miss erre boszusan taszítá hátrább kereken gördülő karszékét, s valamit mormolva a «turkish spoken»-ról, hátat fordított a társaságnak, s kezébe vette a letett könyvet, tovább olvasva azt az érdekes regényt, a miben Cserlsz Dikknsz épen egy ilyen detectivet ír le, mint ez a mister Vájlovill.

– Nagyon szeretem, hogy volt önnek bátorsága ezt a a kérdést megtenni, és ilyen nyelven. Felelni fogok mindenre. Mondá Pálma, leszórva öléből a színes haraszfonalakat. Ön volt már az atyámnál s látta azt a két arczképet egymás mellett.

– Én csak egyet láttam. A nőt.

– S önnek az is elég volt. A másikra nem volt kiváncsi. Pedig az is meglepte volna. Egy délczeg alak, dzsidástiszti egyenruhában. A festő remekelt rajta. Ön a nő arczképéből is megtudott mindent. Ez nem az a nő, a kit ön itt hagyott.

– Nem.

– Hallgasson ki. Nehéz dolgokat mondok el; de tegyünk úgy, mintha csak fecsegnénk. Magyarul nem ért, a ki velünk van, de a hanghordozásból megtudhatná, hogy minő tárgyról beszélünk. Tehát kérem, hogy majd mikor én nevetek, nevessen ön is.

– Megpróbálom.

– Azt is előre megmondom önnek, hogy ön épen olyan ura a helyzetnek ma, mint utolsó búcsuvételünkkor, s a mit ön fog mondani, azok után, a miket tőlem meghall, hogy ennek így kell történni! az úgy fog történni. Meg van ön nyugodva?

– Meg.