Part 14

– Hát hisz önt az egész világ így hivja. Azt hiszi ön, hogy nem zengi az egész ország négy sarka vissza a gargói hősnők nevét, a hogy az egri hősnőkét örökre fentartá; a kik ama dicső ütközetben a férfiakat lelkesítő buzdításaikkal ösztönzék a győzelemre.

– A tábornok úr tréfál. Azt a mi kis csetepaténkat érti? Szólt közbe a gróf.

– Mit? Kis csetepaté? Uram! Az egy világtörténeti momentum volt! A mit mi többiek tettünk, az mind semmi. Mit Bem erdélyi hadjárata? Mit Perczel Mór bánáti harczai? Mit ennek a patikáriusnak az egész hadviselése? az én portyázásomat nem is emlegetve; – mi ez mind ahhoz a hős tetthez, a mit ez a szolgabiró itten véghez vitt? Amazoknak mind hadseregek álltak a rendelkezésére; ágyúpark, lovassági dandár: ez meg itt puszta kézzel, kaszás, vasvillás néppel neki megy az ellenségnek s elveszi a fejünk fölül azt a nagy veszedelmet, mely egész Felső-Magyarországot fenyegette. Uram! Ez a név a honmentők sorába lesz felirva s én nagyon örülök rajta, hogy excellentiátok neve együtt emlegettetik vele.

– Igazán? Kérdezé érdekelten a gróf. Ez csakugyan valami nevezetes cselekedet volt?

– Annyira nevezetes, hogy nem tudunk a megjutalmazásra elég nagyot kigondolni. Hol van ez a dicső férfiu? Én azt hittem, hogy itt találom.

A gróf leányával egy jelentékeny pillantást váltott.

– Igen. Illavay úr a mi családunk legbensőbb barátjai közé tartozik. Mi «mind» nagyon szeretjük őt. Sajnálni fogja nagyon, hogy nem élvezheti személyesen e magas elismerést, ő kénytelen volt hirtelen elutazni Pestre; – úgy gondolom, az unokaöcscse miatt.

– Tudtam! Ez az ember keresztyénebb szent Péter apostolnál! Most másodszor is ki akarja szabadítani azt a semmiházit; de ezuttal mondhatom, hogy hiába jár. Az áruló számára nincsen mentség.

Pálma szánakozott rajta. Olyan furcsa volt szegény fiu, mikor abban a kifordított piros bélésü ruhában itt ült az asztalnál s két kézzel tömte a szájába, a mi ennivaló volt, s közben lesunyt fővel kaczagott a saját bolondságán. Hogy ezt főbelőjjék.

– De tábornok úr, csak nem lehet megöletni egy bolondot.

– Ejh, grófnő, most mindnyájan bolondok vagyunk. Hát én nem vagyok bolond, a ki oda állok az ágyú elébe s lövöldöztetek magamra, – azért, hogy egy darab telefirkált papirost valaki összetépett. Hát az a honvéd, a ki féllábbal kerül haza, nem volt bolond, hogy az alkotmány kedveért sántává lövette magát. Mi is bolondok vagyunk, az ellenfeleink is azok, s a melyikünk a másikat megkaphatja, azt teszi vele, hogy okos embert csinál belőle! a minek egyedüli módja az, hogy elküldjük egymást egy más plánétára. Mindnyájunk között azonban az én Illavay barátom a legnagyobb bolond, a ki meg akar szabadítani egy embert, a ki azonkívül, hogy a hazának, az egész emberiségnek nyüge, még azonfelül neki is végzetszerü ellensége; s a ki, ha elpusztul, jól jár vele a haza és minden ember, de különösen Illavay.

– Talán épen azért szabadítja meg.

– Dejsz abban ugyan hiába fárad. Mehet Pestre, ott meg sem hallgatják, s ha Debreczenbe szalad, ott meg galléron fogják Illavay barátomat azonnal; de még csak lélekzetet venni sem engedik, hanem extrapostán, vagy léghajón kergetik vissza; otthon a helyed barátom! ki vagy nevezve Felső-Magyarország kormánybiztosának: siess!

– Kormánybiztosnak? szólt elámulva Temetvényi, Pálma megdöbbenve hajolt közel az atyjához s ettől fogva mindig talált valami igazítni valót a vánkosán, tán sugott is a fülébe valamit. Gorombolyi felől tehette. Az, mikor benne volt a beszédben, annyira el volt foglalva saját magával, hogy se látott, se hallott.

– De talán az igen nehéz feladat is lesz egy olyan egyszerü emberre nézve, mint Illavay, a hogy nekem van szerencsém őt ismerni, mondá a gróf.

– Mit? szerény tehetség! Egy Pitt, egy Canning magyar kiadásban! Óriási talentum! És minő gazdag tanulmány! Csakhogy nem szokott vele kérkedni. Mikor a fiatal óriások henczegnek és beszélnek a maguk utazásairól Pozsonytól Wiesbadenig, ő csak meghúzza magát és hallgat. Senki sem gondolná róla, hogy ő már fiatal korában egy évig tanulmányozta a helyszinén az angol administratiót, a londoni rendőrintézményt. Még csak azt sem árulja el, hogy angolul tud, a kis ujjában van minden államtudomány s az egész markában a praxis. Csak fel kellett őt fedeznünk, hogy az értékét megismerjük. Az pedig ecclatanter megtörtént ama hirhedett ütközetben, a hol pusztán administrativ úton contracarrirozta a legveszedelmesebb stratégai maneuvret. Ha félévig a Felvidék kormánybiztosa lesz, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy belügyministerré fog kipattanni a gubójából.

Gorombolyi egészen neki vörösödött, annyira át volt hatva annak az igazságától, a mit mondott.

Pálma idegein valami reszketés futott végig. Úgy fázik az ember, mikor valakit, a kit szeret, úgy magasztalnak, hogy félteni legyen kénytelen. Ő már tudta a titkot, hogy Ferencznek a szíve mélyén vannak rettenetes indulatok, a miket lángra lehet lobbantani. Ha valaki meggyújtja őket! Kezdte már sejteni, hogy mit tesz az az intés:

«őrködjék fölötte».

Valamit sugott az atyjának.

A gróf ismét megszólalt.

– Mi nagyon jó barátjai vagyunk Illavaynak. Azért azt hiszszük, hogy az ilyen magas aspiratiók nem valók olyan középszerü sorsban levő embernek, mint ő.

– Hogyan? Középszerü sorsu! Hisz egy hét nem telik bele, hát Illavay épen olyan hatalmas dynasta lesz, mint excellentiátok; az apátvári rengeteg uradalom birtokosa.

– Hisz az Opatovszky Kornélé; szólt közbe hirtelen Pálma, nem lévén türelme a hang továbbadó főnek sugni meg elébb ellenvetését.

– Az nincs már. Szólt Gorombolyi hidegen.

– De ő még él, erősködék Pálma.

– Ha él, sincs többé. Birtokát eljátszotta: az törvényeink szerint az államra esett vissza. Most már nem örökség, hanem donátio útján fogja azokat megkapni Illavay.

A gróf ez alatt beletalálta magát leánya eszmejárásába, maga vette át a szót. A mit erre mondani kellett, azt Pálma is gondolta ugyan, de neki nehéz lett volna azt kifejezni.

– Ne felejtsük el, excellentia! hogy az Opatovszky-birtok olyan állapotban van, hogy annak a rendezését, aztán meg Magyarország belügyeinek a rendezését egy és ugyanazon ember, ha még oly óriási nagy tehetség is, meg nem birja.

– Én bizony nem tudnám elképzelni, hogy mért ne birná meg? Hogy sok adósság fekszik rajta? Hát aztán kap egy millió úrbéri kárpótlást az uradalma, s azzal kifizet minden tartozást, még beruházásokra is marad.

A gróf mosolyogva szippantott egyet az arany burnótszelenczéjéből, mely kinyitás közben a sevillai borbélyból játszott egy áriát.

– De hol van az az egy millió?

– Hol van? Hát ott van a debreczeni városházának a pinczéjében. Tél óta négy sajtógép egyebet sem csinál, mint azt préseli, ott áll készen, satinirozva, száz egész millió, s még jön utána valami ötven: a mi e kárpótlásra van szánva. Csupa százas-bankjegyek. Nem látott még excellentiád magyar százasokat?

A gróf a fejét rázta.

– Mutatok. Nálam van valami kétszáz darab. – Azzal előhuzta a tárczáját s kivett a csomag közül egyet s odanyujtá Temetvényinek azt az ezüst-szürkével nyomatott, ropogós papirlapot, a mit az bámulva nézett agyon a lorgnonján keresztül.

Ez már tény! Egy százforintos bankjegy. A mely állam már százforintos bankjegyeket mer kibocsátani, az már nemcsak maga bízik a jövendőben, de másoknak is bíznia kell benne. Ez már egészen más tünemény, mint a Rákóczy-féle «libertás» rézforint.

A gróf concret alakot akart adni tamáskodása megszüntének.

– Nem engedne át nekem ezekből excellentiád beváltás végett vagy ötven darabot; – osztrák bankjegyekért?

(Szerelmi vallomás a hazának!)

Gorombolyi büszkén felkaczagott.

– Nem, excellentiás uram! annyit nem. Ötöt igen. Mutogatás végett; de azt sem osztrák bankjegyekért: nem tudom, mit csinálnék velük? Hisz a hová már én leteszem a lábamat, ott még borravalónak sem veszi el a pinczér az osztrák bankót, ezt még kártyán sem lehet elveszteni. Ezt az ötöt is csak kölcsönképen adom, mint érdekes olvasmányt; majd ha megkapja excellentiád pár hónap mulva a maga tízezer darab százasát, megküldi belőle az én öt példányomat.

S nem fogadott el semmi egyenértéket.

– De hátha e pár hónap alatt el találják veszíteni az értéküket? Scrupulosuskodék a gróf, nemes aggóskodással.

Erre nem lehetett elég nagyot felelni szavakkal.

Itt csak a pantomimica mondhatott megfelelő sulyosat.

A grófnak az olvasó-asztalára ki volt terítve Magyarország térképe s azon a korábbi hónapokból kék és veres irallal megjegyzett pontok jelölték, hol áll az egyik, hol a másik tábor. Gorombolyi felvette a kettős színű iralt s a kék és veres végével új vonalakat húzott a térképen; s aztán néma büszkeséggel odamutatott e pontokra.

Nem kellett ahhoz több magyarázat.

A gróf maga is átlátta, hogy nagyon megváltozott a helyzet.

– De hátha megint rosszra fordulhatna minden.

De már e szóra kitört Gorombolyi kebléből a visszafojtott vezuvius!

– No, ha még azt is megengedné az öreg Isten, hát akkor felrontunk egyenesen a mennyországba s ott is kikiáltjuk a respublikát!

A gróf kedélyesen elnevette magát: egészen elfeledkezett a szakgató fájdalmakról a térde kalácsában. Gorombolyi is kaczagott.

Csak Pálma nézett oly szobormereven a dicsekedő hős arczára. Épen ilyen volt az a láng, az a villogás Illavay arczán, mikor hasonló kérdésre csaknem hasonló kitöréssel lövelt fel minden indulatja az égre.

Tudta már, hogy mire kell őrködnie.

– Legyen a felől megnyugtatva a gróf, szólt ismét visszatérve büszke nyugalmához Gorombolyi, «Nec portæ inferi!» többé. Én nem szoktam senkit ok nélkül fellovalni. Nekem Illavay régi jó barátom. Mikor a veszedelmes napjaink voltak, egy szóval sem mondtam neki, te is közénk tartozol; gyere velünk. Azt mondtam, maradj itthon. Szolgabiróra is van szükség a világon. Gargóvárra se jöttem el. Minek compromittáljam a gróf házát, mikor aztán nem tudom megvédelmezni. Arról én aztán ugyan nem tehetek, ha Gargóvár ura és úrnője, meg az a csendes lelkű tisztviselő a maguk lelke fellángolásából, kéretlen, hivatlan olyan hősi merényletre buzdultak fel, a mely őket legderekabbjaink arczvonalába sorozta. Ha most ide jövök, nem nyomoruságunkat, nem veszedelmünket, hanem dicsőségünket megosztani jövök önök közé. Nem félek már azoknak, a kiket szeretek, azt mondani: légy fegyvertársam! Bizonyos vagyok a dolgunk felől. Egész Európa mellettünk áll. – A kormánytól hozom az elismerő, magasztaló oklevelet annak a derék fiunak, a mit a grófnak is ki kell fejeznem élő szóval. De a legfőbb ok, a miért ide jöttem, az volt, hogy útközben hallottam, hogy Illavayt sehol a világon nem találom meg, hacsak Gargóváron nem. Pedig kinevezési okmányát biztosan kezébe kell juttatnom.

– Hol hallotta ön ezt? szólt közbe merészen Pálma.

– Dolnavárott, felelt gondtalanul Gorombolyi.

– Ah, ön volt Dolnaváron?

Most már tudta egészen Pálma, hogy mit jelent az a két szó.

E beszélgetés hevében Temetvényi gróf egészen megfeledkezett róla, hogy a térdkalácsa milyen veszélyes zúzódást szenvedett. Most már arra is képesnek érzé magát, hogy hős vendégei tiszteletére adott lakomáján maga is helyet foglaljon. Az egész nyugágyat kivitték a szenvedővel együtt az étterembe s a jégtartó vederben az ő sérült lábára való borítékok helyett inkább a pezsgős-palaczkokat hűtötték be, a nélkül, hogy valaki észrevette volna a tévedést.

Volt is nagy áldomás! Hat vagy hét honvédtiszt vendégen kívül ott volt még a helybeli plébánus is és a szomszédfalubeli lutheránus lelkész, a jószágigazgató és egynehány vidéki celebritás, a megyei seborvos és több tisztelgő deputatio honoratior vezértagjai: igen nagy asztal volt.

S mint ez már nálunk ősi jó szokás, hogy a mennyei adományt, a bort, nem iszszák csak azért, hogy igyanak; de minden pohárhoz egy felköszöntésnek is kell járulni, a miben kell elmésségnek is ragyogni, jóleső hizelgésnek ékeskedni, lelkesedés superlativusának lángolni, mint magában a borban. Ilyenformán fel lett köszöntve Gorombolyi tábornok, mint a hadjárat leendő Napoleonja; ezt a toasztot a házi gazda robbantá el; rá visszaröppentyüzött Gorombolyi, éltetve a grófot, mint nagy államférfi ősének méltó utódát s Magyarország præsumtiv külügyminiszterét. A plébános urat felköszönték, mint leendő esztergomi érseket és herczegprimást; a lutheri tiszteletest, mint az ujjáalakítandó felsőháznak superintendensi minőségben a római prælatusokkal egy sorban ülendő tagját, Pálma grófnőt, mint második Rozgonyi Cziczellét (Pálma föltette magában, hogy a mint megérkezik Ferencz, rögtön megkérdezi tőle, ki volt az a Rozgonyi Cziczelle?) Miután a jelenlevők ekkép fölosztották egymás között a legfőbb dignitásokat, azután megemlékezés történt a távollevőkről is, azok közt elsősorban a mi derék szolgabiránkról és hősünkről, a bibliai Gideonról (ezt az áldomást még csak a szerény lutheránus pap mondá). De már a plébános magasabbra emelte őt a poharával; mert az már hallott valamit a dörgésből: ő éltette a távollevőt, mint Felső-Magyarország megszabadítóját, megyénk lumenét, a leendő főkormánybiztost, a kit annyira szeret ez a nép, hogy ha egész Magyarország respublica lesz is, az ő kedveért legalább ezt a kis darab részt meghagyjuk «tót királyságnak» s benne Illavay Ferit «tót királynak». De már ily nagy mondásokkal nem engedheté magát elhomályosítani Gorombolyi: ő még nagyobbat lódított rajta: éltette barátját, mint Magyarország leendő belügyminiszterét. Az elért siker végre a legszélső merényletre tüzelé fel a jelenlevő gargóvári uradalmi igazgatót: rég a nyelve hegyén ágaskodott ez a toaszt, végre elszakítá a kötőfékét: ő poharát a távollevőért akkép emelte, mint a ki által a hajdani Bercsényi alatt egy úrnak hódolt, aztán kétfelé szakított gargóvári és apátvári uradalmak ismét egyesülendők lesznek! S a merész toaszt teljesen sikerült. A gróf maga is édesdeden mosolygott és megbocsátott az árulásért, neki is az volt az álma! S az átalános pohárösszecsöndülésben láthatta Pálma, mily népszerü ez a gondolat! A vendégek mindegyike odasietett ő hozzá, poharát az övéhez koczczintani. Ferencz nagyon kedves embere lett az egész uradalmi tisztségnek, a mióta lemondott a számadásvizsgálás alávaló hivataláról. Hisz ez nagyon jó uraság lesz! «Élni és élni hagyni!» ez az igazi nemesi jelszó. Olyan ember lesz itt megint, a ki nem aprólékoskodik; egy igazi úr. Az ilyen úr a «kicsinyeket» engedi csipegetni, a «nagyobbakat» engedi markolgatni; ő maga csak nyalábol, – ha hozzájut.

Ime milyen szépen elnyalábolja a roppant apátvári uradalmat.

Mert ez a világ dicső rende: a szegény béres hadd húzzon a tiszttartó kazalából; a tiszttartó hadd rakjon kazalt a földesúr dominiumából: a földesúr aztán kanyarítson magának egész dominiumot: ott az ország, az elég nagy úr.

Tehát ittak sokat és nagyokat Illavay egészségeért; a míg ő maga valahol egy útféli csárdában üldögélt egyedül, várva az előnemkerülő forspontra s hogy milyen evés-ivásnak mehetett végére, azt elképzelheti minden ember, a ki megtudja, hogy az egész útja hosszában már öt nap óta gyalog- és lovas-dandárok vonultak előtte végig.

A díszlakoma közmegelégedésre végződött. A fekete kávét már a nyitott terraceon költötték el; ott jobban lehetett szivarozni. A finom erős rostopsinból a hány poharat kiürítettek, annyiszor mondták, hogy «így fogyjon el a muszka!»

A gróf csontzuzódása már akkorra annyira megjavult, hogy egy fogantyus pálcza segélyével maga lábán is tudott biczegni, sőt a vendégekhez is ki akart menni a terracera; szerencséjére, mr. Cousin (a sugó) még emlékezett a szerepére s figyelmezteté, hogy a hideg-borogatás után a sebesült lábával könnyen orbánczot kaphat, ha a szél megfujja; sokkal jobb lesz, ha a szobájába megy s egy kis félórai pihenést enged magának. De Temetvényi nem akarta magának elengedni azt a gyönyörüséget, hogy a vendégeit fájós lábbal is mulattassa.

– Hátha ütközetben volnánk együtt! mondá Gorombolyinak. Emlékezik ön arra a muszka hadvezérre, a kinek a csatában ellőtték a lábát, s azután szánkóra tétette magát, úgy vezényelt tovább az ütközetben? Hogy is hivták csak?

– Muszka volt? Nem létezett rám nézve! Utasítá el a kérdést magától Gorombolyi. De valóban nem engedjük meg a grófnak, hogy tovább velünk időzzön. Helyt állunk magunk is a további harcz folyamában. A kik megálltunk a bronz-ütegekkel szemben, az üvegből öntött ütegek elől sem futamodunk meg. Kényszerítse Pálma grófnő ő excellentiáját a nyugalomratérésre, önnek egy tekintete hegyeket képes kimozdítani a helyeikből. Én is tartozom még a gróffal egy megbízást rendbehozni, a mihez magány kell.

Ez végre döntő indok volt. Temetvényi ráengedte magát bírni, hogy egyfelől Gorombolyi, másfelől mr. Cousin vállára támaszkodva, hálószobájába átsántikáltassa magát. Pálma előre ment, kerevetén a tigrisbőr-takarót és a szarvasbőr-vánkost megigazítani. Ő is ott fog már maradni.

A mint a grófot lefektették, Cousin úr eltávozott; Gorombolyi pedig kigombolta az attiláját s kebléből kivonva egy hosszúkásan összehajtott s lepecsételt csomagot, azt letette az asztalra.

– Kénytelen vagyok excellentádat felkérni, hogy hős bajtársam távollétében sziveskedjék ez iratot tőlem átvenni. E kérésre jogosít azon többé senki előtt sem titkolt gyöngédség, a melylyel derék barátomat e várkastélyban fogadják, de egyenesen kötelez rá megbizóim utasítása, mely úgy szól, hogy ha Illavaynak személyesen át nem adhatnám e fontos államokmányt, mely az ő személye iránti elismerésen kívül, igen nevezetes intézkedésekre való titkos megbizásokat is tartalmaz; ezt az iratot hagyjam itt nagyméltóságodnál, fölkérve, hogy a mint Illavay visszakerül, azt neki rögtön kézbesítse. Én tovább e vidéken nem időzhetek. Hogy merre fordulok, az az én rejtélyem. Magammal sem hordhatom ez iratot, mert a holnapi napról sem vagyok bizonyos. Azért kérem excellentiádat, hogy őrizze meg ezt, a míg Illavay idejön s akkor adja át neki – a kormány megbizása folytán.

– Nagyon megtisztelőnek találom rám nézve ezen bizalmas feladatot, mondá a gróf, átvéve a lepecsételt irást. Megértettem a megbízás fontosságát s nem fogok késni annak teljesítésében. És most kérem excellentiádat, sziveskedjék bajnoki társaihoz visszatérni és őket nevemben felkérni, hogy mentül tovább kedvük szerint mulassanak.

Azt tehették is. A várkastély lakosztályai oly messze voltak egymástól, hogy a czigányzene és a tábori dal hangjai alig révedeztek el a gróf hálószobájának szőnyegektől, függönyöktől süketített alcovejáig. Dalolhatták azt a nótát, a mivel végig harczolták a nagy hadjáratot. Furcsa nóta volt az: mai nap már azt hiszik, hogy népdal:

«Ég a kunyhó, recseg a nád! Szorítsd hozzád azt a barnát! Míg a barnát szorongatom, Azt a szőkét elszalasztom!»

Mi volt az az «égő gunyhó?» mi volt az a «ropogó nád?» mi volt az a «szorongatott barna?» – meg aztán az «elszalasztott szőke?» ejh! hadd legyen már mind elfelejtve.

Künn folyt a bor, szólt a zene; benn a magányos szobában pedig egyedül volt az apa a leányával.

A mint magukra maradtak, Pálma felkapta az atyja gondjára bizott levelet az asztalról, s felszakítva a boriték pecsétjét, kivette belőle az iratot.

– Pálma! Mit cselekszel? Kiálta rá elhüledezve a gróf. Te feltörted az «ő» levelét.

– Fel bizony. És fel fogom törni minden levelét, a mi az én kezembe kerül. Ez csak természetes!

– De ez államtitok.

– Hát annyival inkább. Nekem csak kell tudnom, hogy mi az, a mivel őt meg akarják bízni? – Ehhez nekünk jogunk van.

– Különös jog! Én nem ismerem.

– De én birom.

Azzal szétnyitotta az egész hosszú teleirt ív papirost s elkezdte azt olvasni magában. A papir reszketett a két keze között. Eleinte az ajk-szegletei mosolyra kezdtek gödrösülni, arczán valami kéjérzet világolt. Ott bizonyosan «őt» magasztalták; azok a megérdemlett elismerés kifejezései voltak, hanem aztán nemsokára eltünt az arczról az örömláng, a megrémülés márványkeménysége merevíté meg a vonásokat; az ajk megnyilt, kigömbölyült s hangtalanúl utána látszott rebegni az olvasottakat; a szemek nyugtalanul kisérték a sorokat, a kezek gyürték a papirt, a mint elfordították a lapot: az nem egy szerető leány számára való olvasmány volt. Mikor vége szakadt, türelmetlenül veté oda az asztalra az iratot.

– Ezt csak nem fogod neki átadni? suttogá indulatosan.

– Hogy hogy nem? Hát miért nem?

– Én nem akarom, hogy átadd.

– Hát mit tegyek vele?

– Elzárod a fiókodba s nem szólsz felőle senkinek.

– Az lehetetlen. Hisz erre vagy «bűt» vagy «bát» csak kell neki mondani.

– Az az én gondom lesz, hogy mit mondjon ő rá.

– De hát mi van abban az irásban? – Azt meg fogod nekem engedni, hogy én, a ki a jogot másképen ismerem, mint te, ne nyuljak hozzá az olyan levélhez, a mi nem nekem van czímezve.

– Igen. Nekem van jogom ezt tenni, másnak nincs. Azért tőlem nem fogod azt meghallani, hogy mi ennek az iratnak a tartalma. Csak annyit mondhatok meg, hogy a ki e megbizást elvállalja, az a fejével játszik.

– Hát aztán? Ezt könyv nélkül is tudom, a nélkül, hogy belenéznék az iratba. Játszik biz az. Rá van bizva tizenkét vármegye fölötti kormánybiztosság. Korlátlan hatalom négy millió ember élete és halála fölött. Rendelkezik mindenkinek a vagyonával. A mire rámutat, hogy ez az államé, azt szó nélkül oda kell adni. A kinek azt parancsolja, hogy keljen fel és kövesse, annak kelni és mennie kell: nagy emberek és kis emberek nagy tömegének, a hová ő vezeti. S ha győzni fog az ügy, a melynek szolgálatában mind ezt megteszi, jutalma lesz az ország legmagasabb hivatalainak egyike s az ország vagyonává lett apátvári birtok.

– És ha elbukik az ügy?

– Akkor főbelövik.

– Te mondod!

– No ez természetes. Mais, c’est la guerre. Háborúban vagyunk. Az emberek vagy èpaulettel a vállukon vagy fej nélkül a vállukon kerülnek onnan vissza. Ez koczkajáték, vagy hatot vagy vakot! Előtte áll a nagyság útja, lehet belőle főúr, minister, herczeg vagy nem tudom én minek hijják a köztársaságban az aristocratákat? de mindenesetre első birtokos és első államférfi az országban, azért csak érdemes egy olyan buksi fejet koczkáztatni.

– De ha én nekem többet ér ez az egy fej, mint az egész dicsőség, hatalom és valamennyi erdő meg szántóföld van a világon még ráadásul.

– Hát akkor nem tudom, hogy kezdesz hozzá, hogy ezt megakadályozd. Én most eldughatom ezt a levelet, ha tetszik te magad szét is tépheted; a te jogphilosophiád ezt is megengedi; de két hét mulva megint itt lesz Debreczenből a másik küldött, a ki fel fogja őt személyesen keresni, s átadja e most eltitkolt megbizást.

– Ez a két hét nekem elég idő.

– Ugyan mire?

– Arra, hogy tervemet kivigyem.

– Neked van valami terved?

– Régóta fűzöm azt. Mindig féltem ettől, a mi bekövetkezett. A mint Illavay visszatér, rögtön megesküszünk.

– Olyan kész vagy rá?

– Te nem mondtál ellent.

– Nem. Sőt helyeseltem. Egy ilyen embert hozzánk lánczolni nincs nézetem ellen, a ki, ha a szabadságharcz győz, legnagyobb befolyású emberré lehet az országban.

– S ha pedig veszt, akkor főbelövetik s nincs útban többé; kereshetünk más liaisont.

– Egészen így gondoltam.

– Én pedig egészen máskép. Én nem értem a napok jelszavait. Miért harczolnak? Kinek van baja a másikkal? Szabadságért ontják a vérüket? Hát minek azért vért ontani? A kinek szabadság kell, ott van számára Svájcz, ott Észak-Amerika, megkaphatja ingyen; nem szükség érte se magát megöletni, se mást megölni.

– De mikor ezek olyan bolondok, hogy a szabadság mellé még egy kis haza is kell nekik.

– Hát hisz ott is találnak helyet, a hová tűzhelyet rakjanak, s a mely földet felszántanak, az kenyeret ád nekik.

– Hahaha! Pálma leányom! Ezek nem Rozgonyi Cziczelle szavai.

– Ki volt az?

– Egyik ősanyád, a ki maga is vért ontott ezekért a tréfaságokért. Voltak és vannak emberek, a kik előtt ez a két universel istenség «szabadság és haza» specialis bálvány; a kik odavetik magukat a «Krisna» szekér kerekei alá, s attól idvezülnek. De hát hagyjuk azt! – Hiszed, hogy ezeket a te nézeteidet Illavay osztani fogja?