Part 13

Igen. Zsámolyka is volt ott a felolvasó számára: egy tört amphora talapja. Arra leülhetett a hölgy lábaihoz.

Aztán hölgye kezét kezébe véve, elmondá neki azt a költeményt, a mi nincs a közönség számára irva.

A sokat szenvedett Omár története ez. Derék fiatal lovag volt; távol Ázsia szülötte. A nagy hadjáratban, mely az Allah-hívők minden nemzetét egyesítve hozta a nyugot ellen, foglyul esett Omár huszonnégy társával Zabola vezér hatalmába. Otthon a szép Libanon völgyén fiatal mátka epedett utána, egyike azoknak, a kik együtt halnak meg a hűséggel, a szép Laila. Omár bég ajánlott magáért roppant váltságdíjat győztes elfogójának, mesés díjat. Az még mesésebb árt kivánt tőle. Visszaadja neki szabadsáságát, ha ő és társai itt e vár szikláján kutat fúrnak, mely élő vízre talál. Hozzá fogtak. Rémséges munka volt, minden ölnél súlyosbodó. Vívtak a kővel. Ásták a börtön falát, lefelé, a föld mélye felé keresztül. A huszonnégy társ egyenkint mind megszabadult. Át a túlvilágba. Utoljára Omár maga egyedül marad. Ő küzd tovább a sziklával, száz ölnyi mélységben, ott döng éjszakánkint nehéz pőrölyütése. Esténkint felhuzták őt a mélyből, az Isten világát látni, a szabad levegőt beszívni, a csillagokhoz beszélni. Ilyenkor meglátja őt az erkély ablakából a várúr szép leánya: Rózsa. Ismeri a halavány ifju történetét, ki szabadságért küzd napon és éjen át, iszonyatos esztendőkön át a szikla szívében. A leány könyörög apjának, hogy bocsássa őt szabadon, könyörög a sziklának, hogy adja meg, a mit keres. A szikla szíve érzőbb, egy napon felfakad a kövek mélységeiből a keresett forrás. Omár megtalálta börtöne végét; a kút megtelt. Van diadal a várban. A hőst ünnepelik. Aranyba, bársonyba öltöztetik. Most már nemcsak a szabadságot kinálják vissza neki; a vár ura szerető leányát kész hozzá adni. Övé lesz a vár és hölgy, kincs és szerelem. De Omár csak e nevet hangoztatja most is: Laila. Ez volt jajkiáltásának hangja és álomébresztője, e hanggal ostromolta a sziklát; e hanggal hívta le a csillagokat onnan felülről s a vizek szellemeit a föld mélyéből. Beszélni is elfelejtett, csak ez egy nevet nem felejté.

Készült a menyegzői pompa. Csojtáros paripán, vőfélyei élén a vőlegény. Mikor kiértek a föllobogózott udvarra, sarkantyuba kapta páripáját, fölvágtatott, a bástyára, a mit most is «mátka ugrónak» neveznek s onnan egy szökéssel leugrott. Mohamednek minden prófétája, Jézusnak minden szentei segítettek, hogy össze nem zúzta magát; megmenekült, visszakiáltva az utána bámulókra: Laila!

Meglehet, hogy szép is volt ez a költemény. Lehet, hogy csak a meleg, átérzett előadás tette megkapóvá; vagy talán csak a leány hangulatának fogékonysága talált abban annyi rokonszenves gondolatot: Pálma el volt tőle ragadtatva. A szemeiben ragyogtak a könyek. Megtudta, hogy még a villogó kardnál is van szebb, a mi a férfit széppé varázsolja. Nem birta titkolni elragadtatását. Oda futott a kúthoz s lehajolva annak mély ürege fölé, lekiáltá abba: «Laila! Omár!» s várta, hogy nem kiáltanak-e vissza?

Ferencz visszatartá őt kezénél fogva.

– Vigyázzon, a kőpárkány omlatag.

Pálma leszakított egy repkényágat a kőről s azt Ferencz kalapja körül fonta.

Büszke volt rá.

Hisz ez több, mint fejedelmi fényűzés! Ezt nem szerezheti meg magának sem Napoleon, sem Rothschild, hogy egy költője legyen, a ki rajta kívül nem kőltő senkire nézve a világon; a kinek remekműveit nem hallja, nem olvassa senki más, egyedül ő.

Hát nem igaz-e? Vezércsillag, a mit nem lát senki más az égen, csak egyedül az, a ki azt magáénak választotta.

– És ez a költemény nincs se leirva, se kinyomtatva sehol, mondá Ferencznek. Ne is legyen. De én azt még is birni fogom. Tudja ön, hogyan? Ön szakról-szakra el fogja azt annyiszor mondani előttem, a míg azt könyv nélkül megtanulom s akkor ketten fogjuk azt birni és senki más.

Ferencz el volt bűvölve ettől a kivánságtól. Hogy ne igérte volna meg? Szájról-szájra fogja átadni a «szegény Omár» történetét, a ki olyan bolond volt, hogy Pálma grófnő ősapjának kutat furt a sziklájába, s mikor ez a leányát kinálta neki, haza futott régi kedveséhez!

– Megláthatjuk azt a bástyát, a honnan Omár alá ugratott? kérdé a leány.

– Visszatértünkben oda kerülhetünk.

Pálma egy ágacskát tört le a levendula bokorból s azt a süvegje mellé tűzte. Aztán búcsut vett a bokorlakó kis madárkáktól, lelkeikre kötve, hogy a kicsinyeiket szeressék, s a kedveseikhez hívek maradjanak. Azok azt meg is értették.

– Akarja ön, hogy felmenjünk a «mátkaugró»-hoz?

Pálma a fejét rázta.

– Nem! nem! Az ominozus hely. Nem szeretem a baljóslatokat. Kúszszunk fel inkább ahhoz a párkánykőhöz, a honnan az egész tájat belátni.

Kissé merész volt a vállalat. Egy félig leomlott kőfalat kellett felhasználni lépcső gyanánt, itt-ott kiálló kövekre lépegetve s fél kézzel a falba gyökerezett vad rezeda kóróiba kapaszkodva. Ámde hisz ott volt Ferencz: ő ment elől, kiszámítva minden lépést, s kezével Pálma kezét tartva. A veszélyes lépcsőzet meg lett hódítva diadalmasan; innen aztán egy fűvel benőtt keskeny párkányzaton át el lehetett jutni a hajdani czímerterem ajtajáig. A padozat elmeszesült márványát benőtte már a fű. A hajdani fegyverdísz helyett az öles vadsóska dárdás levelei diszítik a falakat; a szögletekben madárkoponyák vannak elszórva: vércsék, baglyok tartják itt most lakomáikat. A terem tulsó oldalán van egy kettős ajtó: tulajdonképen egy boltozattól átivelt nyilás, melyet egy granit-támoszlop választ kétfelé. Innen volt valaha a kijárás az erkélyre, mely az egész homlokzaton végig futott; most már csak egy gyámkő áll ki belőle: egy ölnyi hosszú gránitdarab, csodás dzsin főben végződő: csak olyan széles, hogy egy ember megállhat rajta. Alatta az omladék tövéig hat ölnyi mélység és azután a meredeken aláhanyatló sziklaoldal, melyet a mélyből felnyuló fenyőóriások sudarai takarnak el.

Pálma kiszökött e gyámkőre, s merészen lépett annak a végső csúcsára. Tehette. A háta mögött állt Ferencz, olyan közel tartva hozzá kiterjesztett két karját, – mint a milyen közel szokta tartani az őrangyal a kezét a mélységbe letekintő gyermek feje fölött.

A látvány megjutalmazta a merész fáradságot. A feltisztult ég mellett egész a távol láthatáron felmeredő Szent István tornyáig lehetett belátni a szép körtájképet, mely összeségében oly fenséges, mint részleteiben elandalító. Őserdőkbe burkolt hegyhátak, átszelve zöld völgyszalagoktól, miken fehér patakok kigyóznak végig; az elszórt falvak piros födelű templomaikkal, karcsú bádogfödte tornyaikkal, a kelepelő malmok a völgyekben, a hámorok tűzvilága az erdők sötétjében, a fákkal szegélyezett utak, a mik mind a kép előterébe futnak össze, a hol egy magas dombtetőn emelkedik ki az ujabbkori Gargóvár, renaissance izlésű épülethalmazával, a zöld mázas háztetőn veres betükkel kirakva az építtető neve. Fölötte az I. H. S. a kereszttel, alatta az évszám 1723. A pragmatica sanctio éve. Az őrtoronyból lomhán csügg alá a zászló, a család szineivel: veres és zöld: a Szent István rend szinei. Fejedelmi lakás az.

És távol, az átlátszó köd leplében, két sötét erdő közé, mint egy rámába szorítva, látszott egy gyönyörű kis napsütötte völgy, keresztül-kasul szeldelve vetéstáblák, barna, sárga és mindenféle zöldben pompázó sávjaival, a teknőjében egy kis falu, s egészen erre fordulva egy fehér úri lak, nagy kerttel a háta mögött. A nap úgy reá tűz, hogy az ablakait meg lehetne számlálni a távolból. Körülötte szerteszéjjel sárga, barna, piros tetejű házak, zöldre, kékre, rózsaszinre festett falakkal: mint egy skatulyából kiszórt gyermekjáték.

Pálma két kezét keblére fektetve, bámult le sokáig ez átnézhetetlen képre.

– Nem szédül ön még? suttogá az ott a háta mögött.

– Hisz itt van ön, mondá Pálma s aztán nagyot sohajtott. Ha már attól a gondolattól nem szédülök, hogy ez a végtelen tömérdek nagy kép, a mi itt körülvesz, mind, mind az én birtokom, s aztán, hogy meg kell érnem azt az időt, a mikor semmi, de semmi nem lesz belőle az enyém…

– Valami talán mégis az lesz.

Egy felvillanó mosoly elűzte Pálma arczáról a búskomolyságot.

– Az a völgyecske ott? Azzal a fehér házzal? Az az öné?

– Nem az.

– Hát kié?

– A «mienk».

E szóra Pálma csakugyan kicsinyben mult, hogy le nem szédült, de nem a mélységbe, hanem Ferencz karjai közé.

– Ah! ha én most repülni tudnék!

És aztán nem bámult többé egyebet abból a nagy panorámából, mint azt a kis talitarka völgyet. Alig akart tőle megválni.

Ferencznek figyelmeztetni kellett őt rá, hogy ideje lesz a visszatérésre gondolni. Olyan nehezen határozta el rá magát.

Most azután igazán jó lett volna Pálmának, ha repülni tudott volna, mert felmászni a meredek düledéken még csak könnyű tudomány, de lejönni nagy mesterség.

Visszatérett Ferencznek kellett elől menni. Az egyik lábával biztos támpontot keresve, a másikat megfeszíté, hogy arra lépjen rá Pálma, mint egy lépcsőre. Hanem a leszállásnál nagyon ügyetlen volt a leány. Olyan gyámoltalanul nézegetett, hol fel, hol alá, reszkető kezeivel a kőből kinőtt bozótba kapaszkodva, hogy utoljára Ferencz félretett minden etiquettet s egy bátortalan lépésnél átkarolta a leánynak mind a két térdét s az ölébe vette egészen, így aztán nagy ovatosan szállt alá könnyű terhével együtt. A leány átkarolta a nyakát.

Az út veszedelmese véget is ért már, talán a maga lábán is tudott volna már menni a leány, de még csak mindig úgy vitte a karján. Még nagy kövek voltak az útban!

A leány számlálta magában: «egy – kettő – három».

Mégis az ölében vitte. Most már csak apró kövek voltak az útban. Igen, de hegyesek, sértők. «Négy – öt – hat.»

Az apró kövek is elfogytak. De még következett a tövisbozót. Szúrós, tépő tövis. «Hét – nyolcz – kilencz.»

De már a tövisből is kifogyott: pázsit következett, szép puha fű. De a fű között kigyó lappanghat. Még egy lépés, azt elriasztani, aztán még egy, kikeresni a legtisztább helyet s még egy utolsó, térdreereszkedni s úgy tenni le a földre karján hozott kincsét, talán hozzá is ért az ajka a köntöséhez. A leány azt mondá: «tizenkettő».

– Tizenkét perczig tudott ön csaló lenni! Már amott letehetett volna…

Ferencz folyvást térden állva, mint egy rajtakapott gyermek tekintett föl rá, bocsánatkérőleg.

– Tolvaj voltam?

– Bolond «vagy!» A magadét loptad meg!

S azzal a térdeplőnek önkényt a térdére vetette magát s még egyszer átölelte a nyakát.

Valaki nézte őket a kapuból.

Ők is látták azt, az is látta őket s egyik sem riadt fel a másiktól.

Egy tizenhat agancsos gim állt a kapubejárat előtt. Az erdők ős-aristokratája. Nemes fejét magasra emelte a herczegi koronával. A szarvasok himei nem szégyenlik szarvaikat. Ők azt nem a feleségeiktől kapják. Az az ő czimerkoronájuk: minden évben egy ranggal többet mutat; nemes, bojár, lovag, báró, gróf, marquis, grand, herczeg, fürst, fejedelem! s még odább!

Olyan csendes, nyugodt méltósággal nézett arra a másik kettőre, a kivel az ősromok közt (most már közös otthon) a véletlen összehozta. Azok meg vissza ő rá.

Az ebek előrohantak a bozótból s csaholásukra mint egy félbeszakadt álom, tünt el a kép. A szarvas nem állt a kapuban s a leány nem csüggött a férfi vállán.

Egy búcsúköszöntést vetett kezével a romok felé.

– Adieu örökre. S aztán végigtekintve még egyszer a kapuból határt nem láttató uradalmán, felsóhajtva mondá: – Téged mind nem sajnállak; hanem azt az egy levendulabokrot, – azt sajnálom.

Mire visszakerültek a gargóvári kastélyba, az urak már minden számadással tisztában voltak.

«ŐRKÖDJÉK FÖLÖTTE…!»

A szép, meleg tavaszszal egyszerre minden kibujt a földből.

Nemcsak a füvek és virágok, hanem a magyar seregek is.

Megfordult a világ sorja. Új fejezet kezdődött a históriában.

A futó táblabirák, a hadnagyokból lett vezérek visszatértek, mint győztes hősök. Hihetetlen dolgok mentek végbe.

Egy szép napon ismét Gorombolyi nevével ébredt fel a szép Vágvölgye. Itt lesz holnap! Nem őrnagy most, hanem tábornok. Csodákkal határos, a mi mindent elkövetett. Egész hadoszlopokat göngyölített fel maga előtt. Némelyek azt mondják, hogy van harminczezer embere, mások, hogy csak háromezer, ismét mások, hogy csak háromszáz, hanem ezek aztán nem is emberek, hanem táltosok. Annyi igaz, hogy fényes délben rohammal foglalt el egy várost, a mit ágyúkkal, lovas és gyalog csapatokkal megszállva tartott az ellenfél: azt kiverte, szétszórta, ágyúit elvette, tisztikarát az ebédnél elfogta, olyan rémületet gerjesztett maga előtt, hogy a generalissimus egy egész hadosztályt detachirozott a feltartóztatására.

Abban az elfogott tisztikarban a többek között ott volt a gróf** vezette szabadcsapat tiszteivel együtt, a mi barátunk: Opatovszky Soma is. A fogoly tiszteket Pestre küldték. A főváros jobbparti része már akkor magyar kézben volt.

Hiszen az ellenfél fogoly tiszteivel a magyarok igen udvariasan bántak. Soha jobb dolga nem volt annak a két muszka tisztnek, a kiket Bem Brassónál elfogott, mint Debreczenben. Minden nap lakomára voltak híva s úgy megszerették itt, hogy alig akartak elválni. Azóta vagy tábornokok lettek, vagy nihilisták.

De annál kevésbbé volt megnyugtató Kornél úrfi sorsa, mert a magyarok nem követték ez esetben azt a jelszót, hogy «mitgefangen, mitgetrunken» – hanem mikor a traktára került a sor, azt mondták, hogy a többi csak hadd legyen «getrunken», te magad pedig – tanuld meg, hogy mi az a márcziális törvény.

Biz annak azóta hirét sem hallotta senki. Azt sem tudja a mai kor, hogy a «márcziális» sör-e, vagy szagos ibolya.

Ott termett az Debreczenben. Most is emlékezem még reá, mikor egy zúzmarás februári reggel felolvasták abban a rideg külsejű szőnyegtelen nagy teremben az 1-ső §-t: «a honvédelmi bizottmány felhatalmaztatik, hogy ott, hol a körülmények megkivánják, rögtönitélő hadi s polgári vegyes biróságot alakítson». Láttam a mostani kormánypárti embereket keményen harczolni azon elv mellett, hogy ily biróságok helyett a vármegyék esküdtszék útján itéljenek a vádlottak fölött s előttem a tűzlángarczaik, a most már ősz, még akkor koromfekete szakállú szélsőbali szónokoknak, a kik azt az eszmét vitték diadalra, hogy ne esküdtszék legyen a biró, ne is az országgyülés nevezze ki a birákat, hanem a kormány.

Még most is borsódzik bele a hátam, mikor visszagondolok arra a paragraphusra, hogy ha egy ujságiró álhireket, pletykákat közöl, a márcziális biróság elé állíttassék. Szerencsére ezt az egyet leszavazták. Mert ha ez érvényben volna, mai nap úgy vadásznának az ujságirókra széltében, mint augusztus tizenhatodikán a nyulakra a mezőn! – Mert a márcziális törvény csak egy büntetést ismert: halált; az itéletnek, a kimondás után három óra mulva végre kell hajtatni, minden appelláta nélkül.

Tehát Soma úrfinak a dolga semmi sem volt kevésbbé, mint tréfás. Szerencséje volt, hogy a kerület illetőségénél fogva a pesti vészbiróság elé tartozott az ügye, az pedig még nem alakult meg – bizonyos elháríthatatlan akadályok miatt, s ezzel egy kis bitóhaladékot (galgenfrist) kapott a jámbor.

A mint megtudta Soma úrfi fátumát Ferencz bácsi, természetes, hogy rögtön félbeszakította a boldog pásztorórák ábrándjait Gargóváron, csak úgy uti köpenyegben búcsúzva el Pálmától, rögtön vágtatott le Pestre; vitte magával a vármegye, meg a doktorok decretumait és paréreit, a melyekben constatáltatik, elhatároztatik, hogy Opatovszky Kornél elmeháborodott, s ilyen formán beszámítás alá nem eső. Sehol a világon az őrültet ki nem végzik. És szerencsére a vésztörvényszék elnöke humánus, törvénytudó ember volt; Illavaynak régi jó ismerőse.

Alig távozott el a jegyese, Pálma kap egy levelet az ismerős női kéztől: a szokott szinű papiron, a gyászfecskével.

Ezuttal csak ez a két szó volt beleirva:

«Őrködjék fölötte!»

Pálma nem tudta mire magyarázni ezt az intést.

Hiszen hogy őrködhetik egy nő egy férfi fölött? A mi hatalmában áll, azt különben is megteszi, nem kell rá figyelmeztetés. Mindenüvé csak nem kisérheti, hogy vigyázzon rá. S kivált egy olyan férfira, mint Illavay. Annál van az ész, az erő; és mégis ő vigyázzon rá, a megtestesült gyámoltalanság? S minő veszély lehet az, a mi ellen őt Pálma megvédheti! Ok nélkül pedig ilyen levelet nem írnak.

Nem tudta elképzelni; – pedig mindenféle bajra gondolt a világon.

Tehát ezek a napok voltak azok, a mikben a Vágvidéken arra ébredtek az emberek, hogy «jön Gorombolyi!» A hős, a dicső ember! Nem volt már senki megrémülve a közeledtétől: várták, mint a Messiást. Deputatiókat küldtek eléje, kaptak rajta, hogy melyik város nyerje meg vendégének egész dandárával együtt? s csinálták eléje a diadaliveket minden város, minden falu végén, a hol keresztül fog vonulni.

Ezuttal Temetvényi Ferdinánd is kidugta a csigaszarvait a házból. Elküldé magát mr. Cousint egy lekötelező levéllel a diadalmas hős elé, meginvitálva őt Gargóvárra.

Gorombolyi azt válaszolta, hogy különben is szándéka volt a grófot meglátogatni, bárha szállásra ott nem maradhat is; de egy rövid ebédre, a hol egyről-másról majd elbeszélgetnek.

A grófot ez az izenet egészen kihozta rendes apathiájából. Minden előkészületet megtett nagyhirű vendége méltó fogadására. A helység végén építették a diadalivet a fenyőgalyakból, piros bazsarózsákból rakva ki a homlokzatán e szókat: «Isten hozott!» A piaczon emelvényt állítottak fel, a hol a plébános fogja őt üdvözölni, becsületes tótországi magyar szónoklattal: ellenben a vespilló latin ódával fogja őt megtisztelni. Sőt a gróf maga is eléje fog lovagolni pompásan felcsojtározott paripán, s nagy tanakodás folyt a fölött, hogy vajjon teljes mágnási díszpompában rukkoljon-e ki? vagy nagyobb megtiszteltetésnek fogja venni a demokrata hadvezér, ha egyszerű polgári magyar viseletben, kerek, fekete strucztollas kalappal a fején üdvözli őt a vár ura? Az utóbbiban állapodtak meg. S volt kinja egy tenyérnyi papiros darabnak, a miről a gróf egy öt soros szónoklatot betanult előtte való este, minden étel után felkelt és kiment a szomszéd szobába, még egyszer átolvasni a beszédet s egész akadémiai discussió folyt a fölött a plébánossal, hogy vajjon helyesen lesz-e e szó mondva: «szerencséltet?» Mert az ő ifju korában ez a szó annyit jelentett, hogy «valami veszedelembe visz». Hanem aztán szavazattöbbséggel el lett döntve, hogy ez a mai nap fogalmai szerint annyit tesz, hogy «boldogít». A gróf mégis jobb szerette volna azt mondani, hogy «megboldogít».

Pálmára az a hatása volt ennek a nagy előkészületfitogtatásnak, mintha ennek a kivitelében valami hibának kellene történni.

Az ember azért mutogatja, hogy szörnyen menni akar, hogy ha történetesen elmarad a menetele, azt mondhassa: «ej milyen nagyon sajnálom! Pedig hogy készültem rá!»

Csakugyan az is lett belőle. Mikor már korán reggel készen álltak a hintók, a banderium nyeregben ült, a huszonnégy szűz felállítva a diadaliv két oldalán; a mozsarak elhelyezve az óvár parkján, meg a piaczon; már a gróf is felvette a polgárias szabású fekete bársony Zrinyi-dolmányt, a minek még egy, válltól könyökig érő második kurta ujja volt, a hozzá illő fekete strucztollas kalábriaival, s a magyar öltözetet még polgárias minőségében is kiegészítő kardot is felkötötte hozzá, a minek oxydált ezüst tokja volt, hát akkor az a véletlen baleset történt, hogy mikor már a lóra fel akart ülni, a jobb lába lecsúszott a kengyelről s azzal a bal térdével oly szerencsétlenül esett a kövezetre, hogy úgy kellett őt fölvinni a szobájába; nem tudott a lábán állni. A szerencsére jelenlevő járási sebész rögtön megvizsgálta a sérülést s hideg borogatásokat rendelt. Cousin úr titokban megsúgta mindenkinek, hogy a gróf veszedelmes csontrepedést szenvedett a térde kalácsában, de ezt nem kell tovább adni, s különösen a comtesse előtt titokban kell tartani. Annál fogva ezt Pálma két percz mulva már megtudta, s rögtön, a toilette-asztala mellől, azon módon, szétbontott hajjal rohant az atyja szobájába. Azt már a nyugágyon fekve találta; a sebész zsindelyről meg gypszről beszélt, a sérült láb be volt polyálva erősen.

– Az Istenért! Nagy bajod történt? kérdé Pálma.

– Tudod, hogy én sziszszenés nélkül szoktam tűrni a fájdalmakat.

Az igaz, ha nagy baja volt a grófnak, azt el tudta titkolni, mikor már ő elkezdett hangosan nyögni, akkor csaknem bizonyos volt, hogy semmi baja sincs.

Azonban még most is rajta volt a dupla ujjas bársony Zrinyi-dolmány.

– Ágyba kellene feküdnöd! Mért nem vetkőzteted le magadat s nem veszed fel a hálókabátot?

– Majd később, mondá a gróf fanyar képpel. Pálma kezdett érteni. Csak te siess a magad toilettejével elkészülni. Ő excellentiája a tisztelt – hős – nem sokára megérkezik. Hogy elfogadhasd. Vezessétek egyenesen ide hozzám.

Most már egészen értette Pálma. A magas vendégnek látni kell, hogy egész a jelmez fölvételéig készen volt az üdvözletére minden! Csak az a sajnos baleset! Milyen kár!

Vissza is ment aztán nyugodtan a toilette-szobájába Pálma s hagyta a komornájának a hajával azt csinálni, a mit legjobbnak lát.

Az ünnepélyességekben nem történt semmi hiba. A taraczkok pompásan elsültek, a szónoklatok még pompásabban; Gorombolyi szintén kitett magáért, a magyar, tót és latin szónoklatokra ugyanazon idiomákban felelt meg ex tripode s azok mind monumentális beszédek voltak. Külső pompát ugyan nem hozott magával, ha csak azt az attilája könyökére varrott két öreg foltot nem veszszük annak. A gonosz nyelvek ugyan azt beszélik, hogy nem volt az az attila a könyökein kiszakadva, hanem a tábornok csak azért varratta azokat oda, mert a jó katonát legjobban diszíti a foltos ruha: a hadakozás közben nem ér rá az ember costumeöt változtatni. Az arany gallér sem volt uj az attilán, a pléhgallérban az ócskaság teszi meg a pompát. Mellén ott volt a piros szalagos érdemrend.

Hanem azért macedoniai Nagy Sándor nem viselt büszkébb arczot, mint a milyennel ő beköszöntött a gargói kastélyba. Látszott minden vonásán az az önérzet, hogy ez az az ember, a ki minden szembejövő ellenséget megver, minden szónokot ledisputál, s minden asszonyfélét meghódít.

Már hírül adták neki útközben a gróf balesetét.

Annálfogva kiséretét az elfogadási teremben hagyva, egyedül keresé föl Temetvényit hálószobájában.

Pálma fogadta a vendéget.

– Nézze, szegény atyámat, milyen nagy baj érte.

Gorombolyi egyike volt a legigazhivőbb embereknek.

Egész részvéttel járult a gróf fekvőhelyéhez, kinek a megszenvedett lába egy fauteuilre volt téve, míg maga egy bőrcauseuseön feküdt.

– A legnagyobb részvéttel hallottuk mindnyájan a gróf balesetét. Reménylem, hogy nem lesznek komolyabb következései. Rögtön küldtem a tábori törzsorvosért. Oh az egy Galenus!

A gróf bágyadt hangon beszélte el, hogy hogyan történt ez az eset s kifejezte arczával, hogy mennyi önuralkodásába kerül metsző fájdalmait leküzdeni.

– Legyen e fájdalmaknak meggyógyító írja azon tudat, hogy ön ezeket hazája szolgálatában nyerte. Ez a seb oly drága érdem lesz a haza előtt, mintha az ütközetben érte volna önt. Ezt sem mulasztandom el mindazokkal tudatni, kiknek feladatuk leend a hazafiui érdemeket egykor megjutalmazni. Még ma megirom Debreczenbe, hogy Temetvényi gróf a kivonulás alkalmával a baltérdén sebet kapott.

(«Hü, teringettét! szepegett magában a gróf, ez sok lesz a jóból. Mire ez a hír Debreczenbe eljut, már akkorra tizenkétfontos ágyugolyó hordta el a lábát. Jó lesz ezzel alább hagyni.»)

– Oh kérem, szót sem érdemel, mondá, egyszerre nekiderülő arczczal. Egy kis bőrhorzsolás, semmi egyéb; két nap mulva nyoma sem marad. Ne is beszéljünk róla. Én azért részt fogok venni a barátságos lakomában, a mire excellentiátok kegyes volt szíves meghívásomat elfogadni.

– Bocsánat, gróf úr, én önt nem «excellentiáztam».

– Ah, az engem nem is illet meg. Én csak egyszerű polgártárs vagyok. Én tudom, hogy semmi sem vagyok. De ön egy tábornok. Azt megilleti az excellentia.

– No, ha nem akarjuk egymást polgártársnak nevezni, hát nem bánom, exczellentiázzuk egymást mind a ketten.

Aztán addig komplimentiroztak egymásnak, míg Pálma kinevette mind a kettőjöket. – A mi Gorombolyinak nagyon megtetszett.

Odanyujtá a kezét a grófnőnek.

– Megengedi a gargói hősnő, hogy hódolatom adóját egy kézcsókban lerójjam?

Megengedte, de nagyot bámult.

– Hogy jutok én a gargói hősnő czímhez?