Part 12

Bizony az övé volt itt már minden, nem is csináltak titkot belőle. Észrevehette minden szóból, minden tekintetből, a mivel a háznál fogadták; az ételekből, a mikkel megvendégelték; a cselédek, a gazdatisztek, maga a háznagy nyájas kedvkereséséből, hogy itthon van ő már. A megváltozott egyszerű életmód: maguk a szerény butorok, miket ki tudja, mely vadászlakból kerestek elő, mind arról beszéltek, hogy az ő kedvtelése itt mindenkinek a gondja.

Magának a grófnak is számtalan alkalma volt Ferenczczel csalhatlan tanujelek által éreztetni, hogy családja leendő tagjának tekinti. Az igaz, hogy sajátszerű módja a bizalomnyilvánításnak, de a legkétségtelenebb. A gróf bevezette Illavayt keble legféltettebb titkainak szentélyébe. Minden látogatása alkalmával volt egy bizalmas közleni valója. Most itt járt le egy váltó, most meg amott. Mindenféle váltó. Mert a váltók természethistóriája gazdag. Vannak cavalier-váltók, vannak üzlet-váltók, vannak, a miket száraz-váltóknak neveznek, vannak ellenben, melyek pincze-váltóknak hivatnak, vannak prolongálható váltók, vannak bank-váltók, vannak uzsorás-váltók, vannak szivességi-váltók, vannak csere-váltók, vannak borítékba lepecsételt váltók, vannak piaczon kódorgó váltók.

S ezekből mind volt a grófnak egész collectiója. S kivánhat-e már egy kandidátus fiamuram kedélyesebb bizalomnyilvánítást a præsumtiv ipamuramtól, mint hogy ha azt az egész váltó-boszorkánytánczot a nyakába dobja, hogy exorcizálja, a hogy tudja.

Pálma grófnő, valahányszor Illavay jött, tudta már, hogy annak, az üdvözlő kézszorítás után, első dolga az atyjához sietni, mert az már várja valami meggyónni való bűnével, a mitől nem absolválhatja a plébános.

Hejh, milyen hideg orrral jönne ki más épouseur a leendő ipamuram szobájából az ilyen bizalmas közlemények után! Ennek pedig még derültebb a tekintete ilyenkor. Pálma e vidám tekintetből egy gondolatot olvasott le: «a távolság egyre fogy közöttünk: te szegényülsz, jobban közelítesz hozzám.»

Az idő egyszerre kitavaszodott. A mint elfutott a hegyekről a hó, zöldülni kezdett minden; szép derült napok jártak. Legjobban örül ennek a gazdaember, hogy nem kell drága eleséggel tartani a beszorult állatokat s hozzá lehet fogni a tavaszi munkához. Ilyenkor van ideje nagy uradalmaknál az új költségvetésnek: tiszttartókat, számtartókat most számadoltatják, mennyivel huzták ki a telet? miből tudtak a télen pénzt facsarni? mennyi maradt meg az igás marhából a tavaszi szántáshoz? hogy áll a birkabőr dolga a padláson? bérlők, molnárok, bálisok új szerződéskötése következik, most teszi le a nagy birtok ura a rigorosumot; a szerint vagy eminentiát, vagy secundát kap.

– No jaj most a mi szegény fejünknek, mondá úgy József nap után mr. Cousin a felgyülekezett gazdatisztekhez, ha a gróf helyett ez a parvenu veszi a kezébe a számadásokat!

Azt tapasztalhatták eddigelé is, hogy a mióta a gróf itt telel a birtokán s a szolgabiróval értekezik a vagyoni állapotjáról, sokkal jobban rendet tud tartani a tisztei és bérlői között, mint Bécsből tudott. «Occasio facit furem.» (Alkalom csinálja a tolvajt.) Tíz lopási esetben az a hibás, a ki meghagyta magát lopni. S igen jó törvény az a Yucatan-szigeten, hogy ha kisül egy tolvajsági eset, azt büntetik meg, a kit megloptak.

Tehát volt nagy remegés a gargói várban, mikor Illavay kocsija a négyes fogattal berobogott az udvarra. Hasztalan imádkoztak érte, hogy törjön ki a nyaka a szolgabirónak valahol az úton.

Csakhogy ezúttal nem is a szolgabiró érkezett meg, hanem a szerelmes. Miatta csinálhatták az összeadást és kivonást a kanczelláriában a maguk extra-algebrája szerint; ő Pálmához sietett.

Gyönyörű tavaszelői nap volt, minden ablakot ki lehetett nyitni. A levegő ittas volt a fakadó nyirfa-rügyek balzsamillatától. Odalenn az udvaron három fölnyergelt paripa állt; az egyik hölgynyereggel.

Pálma várta már Ferenczet. Fekete lovagköntös símult karcsú tündér termetére, derekán kék szalagövvel átszorítva, fején kék rókaprém-süveg volt, feketegém tollbokrétával. Csak a bal kezére volt felhúzva a szarvasbőr keztyű, hogy a jobbot azon életmelegen nyujthassa a várvavártnak.

– Ön perczre érkezett meg. Lássa, milyen szép időnk van.

– Kissé korán is lesz. A fű még harmatos.

– Csizmáim vannak.

S megmutatta, hogy mi van a lábán.

– Úgy örültem már ennek a napnak, mint egy gyermek! mondá Pálma. Féltem, hogy rossz időnk lesz. Az éjjel tizszer is fölkeltem kinézni az ablakon: tiszta-e az ég? Tudja ön, hogy én még soha sem voltam a mi ős várunk romjai közt? Aztán ki tudja, fogom-e azt még valaha meglátogathatni.

Az utóbbi szavaknál egy kis futó boru árnyéka lebbent végig a szép arczon.

Aztán, mintha el akarná verni azt a borut a lelkéről, egyet suhintott lovagvesszejével.

– Castor! Pollux!

Két szép fiatal agár ugrott fel a szőnyegről e szókra. Ferencz ajándéka volt a két szép állat; fehér mind a kettő: Pálma kedvenczei.

A leány a másik keztyűjét is felhuzta.

Mr. Cousin állta útjokat az ajtóban.

Nagyon nyájasan mosolygott.

– Ő exczellencziája izeni a tekintetes úrnak, hogy épen most fog hozzá az uradalom költségvetéséhez, a szerződések, számadások áttekintéséhez.

Pálma boszusan csettentett ajkaival.

– Lám: erről elfeledkeztünk! Hogy ez épen erre a napra esik.

Vissza! Castor, vissza! Pollux.

Hanem a két kutyának az ösztöne erős volt. Látták azok a volt gazdájuk szeméből, hogy az mit akar tenni? ráugráltak s hagyták a fejeiket simogatni általa.

– Jó reggelt, mr. Cousin. Legyen szives átadni alázatos üdvözletemet a grófnak; nem fogom őt munkájában háborgatni; a grófnőt kisérem fel a romokhoz.

Pálma e válaszra, az édes csiklandás ideges nevetésével kapta el Ferencz karját.

– Siessünk hát!

Senki sem örült ennek jobban, mint mr. Cousin.

Annálfogva ellenvetést tett.

– Bátor vagyok megjegyezni, hogy a tekintetes úr közreműködése talán épen sikeresen előmozdítaná ő exczellencziája feladatát.

Az igaz, egy ilyen nap egy esztendőre valót sülyeszthet vagy emelhet a gargói váron.

Ferencz nem is oda nézett Cousin úr arczára, mikor neki felelt, hanem Pálmáéra, mintha annak mondaná azt.

– Elvégzi azt a gróf nálam nélkül is a legjobban.

Pálma megszorította a karját s az állának egy rándulása mutatta, hogy ez tetszett neki.

A két agár futott már előre, egymás nyakába ugrálva, mintha ők értették volna legjobban a dolgot.

Pálma úgy futott le Ferenczczel a lépcsőkön, mint a ki attól fél, hogy még visszahivják. Pedig meg lehetett felőle nyugodva. Mr. Cousinban volt annyi regényes érzelem, hogy megvárja, a míg grófnője a tekintetes úrral, meg a lovászszal végig lovagol a hosszú hársfasoron s eltünik a park tekervény-útjain s csak azután menjen bejelenteni a grófnak, hogy bizony az ő præsumtiv veje érdekesebbnek találja Gargóvár régi romjainak történetével foglalkozni, mint az új romokéval.

Örült ennek hej, az egész frequentia! Egy esztendeig megint szabad a vásár! Nem jön közéjük az, «qui habet centum oculos», annak ha száz szeme van is, nem telik be egyébbel, mint a maga Pálmájával.

A mint az erdőbe kiértek, Pálma előre vágtatott, aztán utol hagyta magát érni Ferencz által. A lovász nem tartotta szükségesnek, hogy ő is utánuk sarkantyúzza a lovát.

Mikor egyedül voltak, Pálma egészen odazárt a lovával kisérőjéhez s a kezét átnyujtá hozzá.

– Tudja ön, hogy én önt ma megismertem.

– Csak ma?

– Eddig csak úgy, a hogy közönséges emberek szokták ismerni egymást, de ma úgy, a hogy a clairvoyantok ismernek. Kitaláltam a legrejtettebb gondolatjait.

– Akkor arra kérem, hogy legyen kegyelmes birám.

– Majd meglássuk. Elébb vallomást kell önnek letenni. Mi volt az oka annak, hogy ön ma, mikor legnagyobb szükség lett volna a jelenlétére az uradalmi számvetéseknél, nem ment segíteni atyámnak, pedig épen ön volt, a ki annyi mindenféle visszaélést fölfedezett, a mi jövedelmeinket csorbítja? Az így van ugy-e bár? A míg ön úgy tekinté e birtokot, mint a másét, tudott szigorú lenni azok irányában, a kik e birtok urát megkárosítják; de attól a gondolattól, hogy most már maga is érdekelve van, elvesztette erélyét. Úgy tesz, mint más nemes ember: szégyenli észrevenni, hogy lopják. Azt mondja, hadd vigyék: az enyém.

– Van benne valami.

– Van benne valami? Tehát még nem akar tökéletes vallomást tenni? Csak annyit ismer el, hogy mióta közénk keveredett, már hozzánk fajult; ráragadtak nemes bűneink. Hát azt nem vallaná meg, hogy elragadta az ifjui könnyelműség. Azt mondta magában: szép arany idő van, azt igértem jegyesemnek, hogy ma a romfalakról kövirózsát segítek neki szedni, s ez nekem elébb való a ti számvetéseiteknél. Igaz-e?

– Tagadhatok-e el valamit az előtt, a ki keresztül lát a lelkemen?

– Jó! Így kell tőle egy-egy bókot nagy nehezen kicsikarni! De azért még mindig nem mondta el a legvalódibb okot. A mit legmélyebben elrejtve tart. Ön nem hisz nekem, a míg olyan szegény nem leszek, hogy egészen összeilljünk. Ön még mindig fél attól, hogy ha ez a düledező várkastély valahogy újra megerősödhetik, az még elválaszthat bennünket egymástól.

Erre nem felelt semmit a vallatott. Úgy látszik, ez volt az igazi.

Pálma diadalmasan kaczagott, olyan édes csengő volt ez a kaczagás, hogy az erdőből a fekete rigók feleltek vissza rá, azt hitték, társuk dala az.

– Lássa ön, milyen hamar megtanultam ebből a zárt könyvből olvasni! Léptessünk csendesen. Elmondok önnek valamit, a mi önt nagyon meg fogja nyugtatni.

S a csendes poroszkálás közben elbeszélte Pálma Ferencznek mindazt, a mit egyszer az anyjától hallott, a hintóban ülve, palotájok kapujától a Battyány-lépcső tornáczáig. Ezt a veszedelmes titkot: a mit nem szabad senkinek tudni a világon, a miről még magának Temetvényi Ferdinánd grófnak sincsen tudomása, azt most mind átadta, mintha egy káptalanba tenné le, pecsétes zár alatt, Pálma grófnő annak a férfinak, ki mellette lovagolt. Egy ilyen revelláczió hasonlatos a menyegzői éj átadó vallomásaihoz. Ott a hölgy megismerteti magát örök választottjával, egész szépségében, itt megmutatja magát neki egész szegénységében.

– Így van az, barátom. Végzé a leány. Anyám mondá a gyémántjainkra: ez a te szegénységed. Mert ez úgy van.

A lefelé menő úrnak az utolsó fél millió forintja szegénység. Ön emlékezik még első találkozásunkra? Hogyne? Akkor én öntől mindent kértem s előre megmondtam, hogy nem adok érte semmit. Hiszen nem is sejtettem még akkor, hogy rosszabb jutalmat adok önnek a semminél: saját magamat. Kérem, bókot ne mondjon, ne tiltakozzék. Majd megtudja azt, hogy igazat mondok. Látta ugy-e, hogy kétségbe voltam esve eltévedt gyémántjaink miatt? Akkor még nem tudta ön, hogy ez az én szegénységem. Ezt a titkot mondta el nekem az anyám; most következik az a titok, a mit én nem mondtam el az anyámnak. Hallja meg ön tőlem. Csak a vad erdő az, a hol ezt el lehet mondani. Nem! Ez az utolsó kincse a család asszonyainak, a mit őriztek, szaporítottak, leányról-leányra hagytak; nekem, az utolsó leánynak, nekem nem «szegénységem», hanem «becsületem». A legnagyobb kedvezmény, a mit a sorstól várok, az, hogy talán nem szakadnak ez ingadozó falak atyámnak a fejére, a míg él, megvárják, a míg a Temetvényi czimer megfordul a kapu fölött. Hogy mi lesz azután? azt én nem tudom. De egyet tudok. Azt, hogy én nem tartozom azon nyomorult lények közé, a kik egy összedülő ház alól elfutnak, batyuba kötve, a mi háton elczipelhető, s aztán engedik a hyenák, keselyűk seregét a romokra, a sirboltokra rohanni: engedik, hogy családjuk nevét a pelengérre hurczolják, s mikor a képtárt árverezik, apjuk, anyjuk arczképét kidobálják a rámából, mert az senkinek sem kell. Én nem fogom engedni azt, hogy apám nevét megátkozzák, meggyalázzák, hanem oda dobom nekik azt, a mi az enyim, a mi utolsó vagyonom: «nincs több!» Azok a gyémántok az én becsületem.

Az a fehér láng úgy átragyogta a tündér arczot.

– Most már érti ön, hogy miért voltam úgy kétségbeesve, mikor azt mondták, hogy gyémántjaink elvesztek? Most már tudja ön, hogy mit hozott vissza ön nekem. De most már azt is tudja ön, hogy nem fogad ön el semmit mást, mint azt, a minek a párját cserébe visszaadja.

A lovag áhitattal érinté ajkaihoz a nyujtott kezét.

– Valóban azt. Monda. Nem aggódom miatta. Egy egész szivet. Nagy szó ez. Nem mindenkinek van. Nincsenek nekem kételyeim e felől. A lelkem azt mondja, hogy ez a szív meg tud egy nőt érdemelni. Ön tudja, hogy én nem értek a hizelkedéshez; nem tudok olyan szavakat valakinek a szemébe mondani, a miktől az én arczom pirul el előbb. De a nő alakja mellett, a kihez imádkozni járok, én nem látok mást, csak a dicsfényt, a mi őt körülveszi. Ez eltakar előlem családfát és pelengért, ez aureolban elvész előttem a rongy, úgy, mint a gyémánt. De minek beszélünk ebből a hangból? Még egyszer, mikor ön ismét ezen az úton fog lovagolni, eszébe juthatna, hogy itt valaki álpáthoszszal nagyszívüségről beszélt: jól tudva azt, hogy arra semmi oka. Ön mindig úrnője marad a gargói uradalomnak.

– Azt hiszi ön? Gondolja tán, hogy engem is álomjárójává tett annak az egy milliónak, a mivel szegény atyámat egészen hypnotizálta?

– Hiszen ez tény. Az úrbériség kárpótlása a magyar nemzeti becsület biztosítéka alá van helyezve.

– De, hol lesz az a magyar nemzet? mely elhiszem, hogy nagylelkű lenne, ha élni hagynák. Nem kell-e neki ez óriások harczában megsemmisülni.

– De nem fog megsemmisülni! kiálta föl indulatos hangon Ferencz. Úgy hiszem, mint az Istent az égben, hogy diadalmaskodni fog!

– Ha egy ellenfél le nem győzni, rábocsátják a másikat.

– Hát akkor mi is fel fogunk kelni mind; ha nem elég a fiatalságunk, táborba szállunk mi vének, a kik még itthon maradtunk földet mivelni! S ha arra kerül a sor, én is odaállok az én tót kaszásaimnak az élére s aztán meglássuk, hogy tud-e még úgy vitatkozni a kasza a kozák dárdával, mint tudott Osztrolenkánál?

A lovag egészen ledobta magáról eddigi álarczát. Ezeket a szavakat a végtelen szenvedély, egy elzárkózott szívnek egész Aetna-hősége forralta fel így, hogy kitörjenek az ajkakon. Így csak az beszél, a ki meg is teszi azt, a mit mond.

Pálma milyen gyönyörrel nézett erre az apotheizált arczra! Neki nyilt meg csak ez a lélek, neki lobbant csak fel ez a láng. Hiszen azzal, a mit most mondott, az életét, a fejét tette le kezébe ez a férfi. Ilyen szót mondani, Temetvényi Ferdinánd leánya előtt: «akkor magam állok tót kaszásaim élére!» A bécsi udvaroncz leányának merni e titkos gondolatot elárulni! Ilyenkor, midőn köröskörül a vésztörvény uralma parancsol. Pálma szemei ragyogtak a büszkeségtől, ez a férfi úgy odaadta magát az ő hatalmába, a hogy egy rabszolgát eladnak testestől, lelkestől, örök birtokául a megvevőnek. Hát nem volt-e ez egyenértékű nászajándék azért a másikért, a mit ő adott neki?

– Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy rongyban járó koldus vagyok?

– Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy halálramenő lázadó vagyok?

Nem volt mit elmondaniok egymásnak többé. Az út az erdőből fölfelé kanyarodott a várhegynek; csak egyesével lehetett rajta járni, úgy benőtte azt már a cserje, olyan keveset járták már azt az ösvényt, hadak útját hajdan!

Pálma előre lovagolt. Ferencz a nyomában.

Egyszerre megnyilt a kilátás s előttük állt a sűrű bozót közül kiemelkedő ősi várrom, még romnak is felséges egy tanya.

Az első tekintetre, a mint egyszerre feltünik, egész összeségében kedélynyomasztó kép, fel kell hozzá emelkedni a léleknek, felhangolódni minden érzéknek, hogy megszokja, megértse.

Mert a rom beszél!

Ha van, a ki azt megérti és tolmácsolni tudja.

A vár alá érve, leszálltak lovaikról, s azokat a lovászlegényre bizták: maguk a gyepes úton haladtak tovább. Itt már tele volt a pázsit sárga és lilaszín kikiricscsel; a verőfényes hegytetőn korábban jön a tavasz, mint a ködös völgyben. Még a lég is más, a mit itt beszívunk. Érezték azt mindketten.

Pálma soha sem látta még ilyen közelről e romokat, a mik családja nevében a prædicatumot képezték.

– Négyszáz év emlékeinek csoportozata ez itt együtt; mondá Ferencz. Legutóbb épült része az egész elővár. Ez a homlokzat, a mi a kapubejárat fölött emelkedik, még most is tartogat egy el nem pusztítható emléket odafenn. Nézze ön; ott amaz ablak alatt mered ki egy gyűmkő (Kragstein) szürke gránitból, annak a bunkóján egy dsinfő van faragva, haja acanthus levelekben, fülei denevér szárnyakban végződnek, arcza az ellenséggunyoló daczot fejezi ki. Ez egy tanuja a barokk építészetnek. A maga korában remekmű. Egyike volt az erkélyttartó poczkoknak.

– Lehetne oda fölmenni? Kérdé Pálma élénken.

– Koczkáztatott vállalat. De én voltam odafenn.

– Akkor én is felmegyek.

– Megkisértsük, hanem azt hagyjuk utoljára, majd ha a völgy fölött egészen eltisztul a köd, erről a pontról derült időben elragadó a kilátás. Előbb nézzük össze a mi romunkat. Sok kincs van ebben elrejtve, ha nem is olyan, a minőért a kincsásók turkálnak a kövek közt. Én sokszor összejártam ezeket a romokat diák éveimben, otthon vagyok köztük.

– Ezt a toronyszerű tömör épületet már önnek az őse építette a XVI-dik században, a királypárti Zabola. Az akkori olasz építészek kezenyoma látszik még a düledéken is. Ezek a vakmerően alakított, egymást támogató padmalyivek, ezek a félretolt boltozatok, ez a rendes építészeti szabályokon átugráló bizarr szeszély, a szándékos mellőzése minden symmetriának, ez az, a mit «parókastylnak» nevezünk. Milyen szép lehetett ez, mikor egész pompájában fennállt.

– Mennyivel szebb így összedülve!

– Ez mind a legcsodálatosabb ornamentikával volt alkalmazva. Még most is van itt-ott nyoma. A márvány a tűzben mésszé égett, hanem a hol gránit-díszítmény volt, még most is látszik egy-egy maradványa. Ott egy lizénának a párkányzata, amott egy bolthajtás vésett zárköve, egy kagylódíszlet fekete jaspisból a hajdani paneela töredéke. És idelenn a rovátkolt gránit pilaszterek alsó részletei, a talapzat mélyen el van temetve a törmelék alá. Ez volt a nagy dynastának a díszpalotája a hol tizennégy napig tartott egy névnapi köszöntő, s lakadalom napján a vendégnek ajándékba adták az ezüst tányért, a miről evett.

– Hát ez a sötét üreg itt a kapu alatt hová vezet?

– Ide voltak bezárva azok a gazdag kereskedők, a kiket karavánjaikkal együtt elfogdostak, a míg otthonlevőik ki nem váltották őket nehéz márkákkal.

– Mennyivel szebb így összedülve…

– Haladjunk beljebb.

A nagy kapuboltozaton túl egy kőtömkeleg fogadja a belépőket. Érthetlen düledékhalmaz a laicus előtt, csak arra jó, hogy a becsületes nevét felmázolja rá korommal, vagy bevésse a botja szeges végével; de a ki érti a kövek beszédét, az eltudja mondani meddig tartanak a barokk-kor romemlékei? hol kezdődik a husszita korszak, e sziklafészek legelső megtelepítője? Itt áll még a torony, azzal a feltört fülkével, a miben a befalazott csontvázat találták. Nő volt. Az oduban most vércsék vijjongnak. A tágas udvart tele nőtte a bozót. Az volt a lovagtornák szinköre valaha, a belső erkély arrafelé nyilt, a honnan a világi és egyházi méltóságok s a deli úrhölgyek nézték az ordáliákat. A két előretörtető agár sündisznókat kergetett fel a bozótból.

– Ez a szük folyosó itt a bejárat a régi várba. Ferencz félrehajtá a nyilás előtt burjánzó sombokrot, hogy utat nyisson Pálmának. A folyosó sötét volt és hüvös. «Ez még a hussziták építménye. Ez volt a harczi folyosó, a hol a betörő ostromlónak csak ember-ember ellen lehetett küzdeni, s ha innen kijutott a belső udvarra, túlnyomó számerővel, azokból az egymás mellett tátongó üregekből eresztették rá az ott tartott medvéket, a mik belevegyültek a harczba.

– Vajjon nem lakik most is vagy egy medve ottan?

– Rég kiveszett erről a vidékről a faja is. Nincs itt semmiféle dúvad: róka legfeljebb. Itt az őrtorony falánál, a mi felülről szélesebb már, mint alulról, s úgy hajlik előre, mintha csak egy taszításra várna, hogy utána düljön a többinek, még én láttam gyermekkoromban a hajdani kaszabörtönt; most már betemették az omlatag kövek.

– Talán nem is temették be; de fél ön, hogy rám talál szakadni a fal, ha meghallja az «én» lépteimet?

– Találunk annál érdekesebb megfigyelni valót. Ott balra a régi husszita-templom maradványai. Kissé bajos hozzá a bejárás, mert a kőhalom miatt lefelé kell bele menni.

Kész volt arra Pálma. Minden veszedelmes üregbe utána bujkált vezetőjének s hallgatta nagy kegyelettel annak magyarázatát, mit jelente e nagy tömör kődarabokon a kidomboruló maradványa egy kehelynek, egy sasfej, meg egy oroszlánfej? és két evangelista symboluma, Jánosé és Márké. Az évszám Ulászló király idejét jelezi fenn, a padmalyba bevésve.

– Talán az őseink eretnekek voltak? mondá Pálma.

– Ezek nem voltak az ön ükei. Giskra rablóhadai voltak, a kiket később ép az ön ősei pusztítottak ki innen.

– Akkor mégis az őseim lehettek: ön tudja, hogy anyai részről cseh vért örököltem. A Giskrák és a Temetvényiek fajzata vagyok együtt. Nekem mind a kétféle kisértet ősapám, a ki itt e falak között huhog. Nem hallja őket huhogni? Az unokájukat üdvözlik.

– Menjünk innen, mert meghűti magát.

– Mindjárt. Menjen ön előre egy perczre.

Pálma, a mint magára maradt hirtelen letérdelt az oltárkő kikopott lépcsőjére s ott egy urimáját, egy üdvözletet és egy hiszekegyet mondott el. Ferencznek nem volt szükség ezt megtudni.

Azután utána ment. Követte egyik romról a másikra. Bástyák, köröndök, ravelinok, felhasználva laktanyának, raktárnak, istállónak: iszonyú boltozatú casamáták, gazdasági épületek, börtön és templom, egy kifárasztó kőchaos az egész, sivár, leverő látvány egész összeségében, egyenkint kővé vált kisértet. S e vigasztalan omladvány közepett két földbástya völgyében egyszerre csak előbukkanik a «kert».

A vár asszonyainak hajdani kertje.

A repkény befutott minden omladékot a kövér talajban, a megrekedt nap melegétől magasra nőtt fű között bujálkodik az oroszlánfog aranyvirága: hanem az egész kertből nincs már meg egyéb, mint egy levendulabokor.

Hanem az megemlítésre méltó. Legalább kétszáz évesnek kell lennie. Az az egy bokor, öles átmérőjüvé nőtt már meg.

S embermagasságnyira, örökzöld borítja, hamvaszöld színével olyan, mint egy bársonykupola. S ez a magányos bozót tele van pacsirtafészkekkel; itt nem fér hozzájuk semmi vérszopó állat. Az anyák ott ülnek a tojásaikon, a himek a levegőben szárnycsattogtatva énekelnek fölöttük.

– Ez az ön ősanyjának az utolsó virágbokra. Talán saját kezével ültette. Talán maga szedte le a virágját mindig, a miből a szépségörökítő királynévizet főzték.

Pálma elmélázva állt meg az óriás-virágbokor előtt s elnézte álmadozva azokat a kis madárkákat, a mik fészkeikre le-leszállnak, meg fölrebbennek; utolsó urai ennek a nagy várnak, s tán oda képzelte magát annak az ősanyának, a ki saját kezeivel szedte le a levendula virágát s főzte belőle azt a királynévizet, a mitől szépsége örökkétartó lett.

Egyszer csak azt kérdé, mintha egy gondolat-akadály felébresztette volna, a kérdés egy álom folytatása volt.

– De hát az a tömérdek ember hol vette itt a vizet? Hisz itt ezernyi népnek kellett lakni?

– Jöjjön oda velem, majd megmutatom.

Annak a pázsittal benőtt kis völgynek a mélyén látszott egy kerek romhalmaz, közepén kifalazott mély üreggel.

– Ez volt a kút.

Ferencz egy követ dobott le abba, a falakba ütköző kavics zöreje perczekig hallható volt.

– Ez a kút nagyon mély lehet, mondá Pálma.

– Egész a bércz aljáig lehatol.

– Iszonyú árba kerülhetett az.

– Valóban iszonyú ár volt: de nem arany, hanem iszonyú szerelem.

– Ah! E kútnak regényes története van?

– Annál regényesebb, mert igaz. Őrjöngő lélek kellett hozzá, mely megkisértse és végrehajtsa.

– Ön tudja ezt a történetet? Talán költeményt is irtak róla?

– Én is ismerek egyet.

– Tudja ön könyv nélkül?

– Tudom.

– Kérem. Mondja el nekem!

Olyan szépen tudott kérni.

– Kissé hosszú.

– Annál jobb lesz. Mondá Pálma s gyermeteg tudnivágygyal veté le magát a bársonykerevetre; félkönyökére dőlve rajta. Igen: egy hajdani nagy kővályú volt ott, melynek a félpárkánya le volt törve: azt most, mint a dagadó párna, úgy benőtte a bársonymoh, a miből a tavaszi kigyójáczint zafirvirágbimbói kandikáltak elő. Ez volt a bársonykerevet. Üljön le oda a taburettre.