Part 11

Azután Illavay szánjára felültek: ők ketten elől; Ferencz hajtotta a lovakat, hátul ült a kocsis, meg a hajdu, a kinél már fel volt jegyezve minden házszám, a hol sebesült fekszik. Nem volt nagy szám; nem is súlyos sebesültek, többnyire lövésseb, a mit ideiglenes vérelállító kötéssel kell ellátni. Az egykori apácza-növendék nem borzadott azoktól. Ügyes, gyakorlott kézzel segített Ferencznek a rögtönzött műtétben. És minden pólyával, a mit körülcsavart, az ő lelkét kötözte meg jobban s az ő szivének nagy sebén állította el a vérzést.

Késő este vetette őket vissza a kastélyba. Egészen derült kedvük volt; a minek egyik oka az lehetett, hogy egyetlen aggasztó kimenetelű sebesülési eset sem került a kezeik alá. Talán egyéb oka is volt. A gróf bizony nem várhatta őket vissza. Odaült az ebédhez, ő az asztalfőn, a tulsó végén az asztalnak mr. Cousin. De m. Cousin megtartotta annyira az etiquettet, hogy a míg az uraságok meg nem érkeznek, az ételhez ne nyuljon. Végre megjöttek. Pálma derült kedélyben volt; megcsókolta az atyját: «Nincs semmi nagyobb baj!» Ferencz is megvallotta, hogy de most már igazán és komolyan megéhezett. A gróf mentette magát, hogy «bal kézzel» várta őket. «Ne félj semmit, mi utolérünk még: ma úgy fogunk enni, mint a farkasok.» Ezt Pálma mondta, a ki úgy szokott enni rendesen, mint az esti lepke. S szavuknak álltak. Mintha versenyeznének, úgy bántak el a felhordott ételekkel. Pedig Pálma közben még beszédes is volt.

A szegény sebesültek nagyon jó kedvű emberek; azok száz meg százféle tréfás adomával mulattatták ápolóikat a sebészi kezelés közben: hogy bántak el a futó ellenséggel!

Ezeket mind sietett Pálma elmondani az atyja előtt; dehogy engedte Ferenczet szóhoz jutni. Ha az indult neki valami eset előadásának, a maga lassú, leptető modorában, kikapta szájából a szót s hogy az ne beszélhessen, megkinálta az előtte levő tállal. Hallatlan eset az, hogy a Temetvényiek éttermében a ház egyetlen leánya kinálja a vendéget az előtte levő tállal, a mit az inasnak kellene körülhordani! Hanem hát rendkívüli időket élünk!

Azt is meg kelle érnünk, hogy az alsó traktusból, a hol a tisztelt vendégek jó kedve már vígsággá nőtt meg, egy soktagú küldöttség jöjjön fel, minden bejelentés nélkül, átadni az egész volt jobbágyság üdvözlő jókivánatát egy fényes áldomásban, a mit a Veszpilló készített most hevenyén, latin hexameterekben és pentameterekben.

Rendkívüli dolog; de egészen megérthető.

– Halljuk a szép szót.

A Veszpilló leirta az egész hősi ütközetet, a mi ma e helyen lefolyt. Vergilius «Arma, virumque cano» költeményével vetekedett az, különösen egy tekintetben, abban, hogy nem akart vége szakadni. A latin nyelven költőknek az a prægnans jellemvonásuk, hogy nem tartják elégnek a nektárt szürcsöltetni a kegyes olvasóval, le is akarják vele itatni; de meg is akarják benne füröszteni; de úszni is kell neki benne, s jó szerencse, ha elengedik neki a belefulasztást.

Ezúttal a felolvasott poéma a legrendkívülibb módon lett bevégezve. A dactylusok pattogása közben nagy riadal támad odakünn a folyosón.

«Itt hozzák! Megfogták! Fel kell akasztani!»

Egy neki pirult nagy szál legény keresztül töri magát az üdvözlő deputátión s dehogy kiván «csés jó estét», azon kezdi, hogy «megfogtuk a szwornosztok vezérét!»

De már ez olyan szó, a miért meg kell szakadni a pentameternek a cæsuránál, annyival is inkább, hogy a beköszöntő legény egy kötélnek a végét tartja a kezében; ráhurkolva a fogolynak a nyakára, a kit ketten hárman taszigálnak befelé erővel.

Pálma e szóra, hogy elfogták s itt hozzák a rablóvezért, önfeledten ugrott fel a székéről s odafutott Illavay mögé: ösztönszerüleg ott keresve a védelmet.

Illavay is talpra ugrott. Ez jó fogás, ha ezúttal el tudták fogni Zsiborákot; többféle tekintetből.

De milyen nagy volt azután mind hármuknak a bámulása, mikor a lámpafény elé hurczolt alakot megpillanták.

Dehogy volt az a Zsiborák! Ugyan ki lett volna más, mint a szerencsétlen Opatovszky-ivadék.

Soma úrfi volt biz az a hadi-fogoly; de minő felvonulási pompában! Fejébe nyomva egész a szeméig a fehér báránybőr süveg. Azután volt rajta egy piros dolmány. De hol vette ezt a piros dolmányt? Hát úgy szerezte, hogy kifordította a honvédatillát, annak piros volt a bélése, úgy vette fel. Úgy nézett ki igazán, mint egy nagy majom.

Csak Illavay ismert rá.

Oda is rohant mindjárt hozzá: széttaszigálta az őt fogva tartó parasztokat.

– Megbolondultatok-e? Hisz ez az én öcsém! A földesuratok fia. A Kornél úrfi. Oldjátok el mindjárt a kezeit!

No ez szép első bemutatás a Temetvényi-család előtt.

– De hát minek kötöztétek meg, ti ostobák?

– Hát minek mondta, hogy ő a szwornoszt vezére? mondá duzzogva a kisérő legény.

Akkor meg Soma úrfira förmedt Ferencz.

– Hát miért adta ön ki magát a szwornoszt vezérének?

Az csak nézett egy darabig, mint a sült hal; még mindig azt hitte, hogy megeszik. Egyszer aztán, mikor meggyőződött róla, hogy csakugyan az urabátyja az, a ki ott áll s a kezeiről lehullottak a kötelek, rákezdte nyomoruságos, siralmas hangon:

– Azt hittem, hogy ezek is szwornosztok! Kedves urambátyám, ne engedjen felakasztatni!

Erre a szóra egy hangos kaczagás csendült fel a szobában. Pálma nevette el magát. Nem lehetett azt megállani: ezt a beszélő majmot látva.

Arra aztán minden jelenlevő ember kaczagni kezdett; utoljára a fogoly maga is: ő is beszélt, az elfogói is beszéltek, s a sok összevissza tanuvallomásból utoljára kiderült az egész konfuzió.

Soma úrfi hazafelé térő szándékában, nehogy a honvédattila elárulja kilétét, kifordította azt s a bélésével kifelé öltötte fel. Útközben aztán szembe találkozott a mellékutakat őrző parasztokkal. Azokról azt hitte, hogy a panszláv szabadcsapat csatárai s már messziről kiáltozott nekik, hogy ő is a szwornoszt vezére; aztán nyakon csipték, megkötözték, idehozták; jó szerencse, hogy valami fán ott nem felejtették.

Illavay igazán haragba jött. Kikergetett a szobából minden parasztot. – No ez szép bemutatás! dörmögé Soma fülébe. Nem is mert Pálma felé nézni. A grófnő a zsebkendője szegélyét harapta a fogai közé, hogy a nevetését visszafojtsa.

– Kérem, háznagy úr, szólt Illavay.

– Monsieur Cousin! mondá a gróf.

Melyikre hallgasson a megszóllított.

– Legyen olyan jó, adasson más öltözetet az öcsémre, szólt Illavay.

– Tétessen egy terítéket az asztalra Opatovszky úrnak, mondá a gróf. Szegény. Ki van fáradva; előbb hadd regalirozza magát.

– De ilyen jelmezben csak nem ülhet az asztalhoz! dörmögé a nagybátya.

Az igaz, hogy furcsa jelmez volt; a kifordított kabát, ez is meghasogatva a czihertől, meg a goromba paraszttenyerektől; térde, könyöke csupa sár.

– Nem tesz semmit, mondá a gróf nagy kegyességgel. Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad. Csak üljön ön az asztalhoz. Örülünk, hogy szerencsénk van.

Soma úrfinak választani kellett, hogy melyik tanácsot fogadja meg. A szép piros felszelt sonka ott mosolygott az asztalon; a palaczkból öntött bor olyan szépen mondja, hogy «glukk, glukk, glukk»; eh mit, átöltözni, megmosdani, kikefélkedni azután is elég idő lesz: ő bizony megfogadta a jobbik tanácsot s levágta magát a készen álló székre s hozzálátott két kézzel a közel talált enni-inni valóhoz: nem törődve vele, hogy mosolyog-e nagyon az ő ágról szakadt alakján az a fehér alabástromarcz?

Mikor ily hamzsolva evett, akkor tökéletes majomhoz hasonlított.

Ideálja volt azoknak a «beszélő majmoknak», a kik közül Pálmának egyet ki kellett választania, hogy azt szerencsétlenné tegye. Nem kellett messze mennie. Ez volt a legszebb példány belőlük.

És Illavaynak megragadt az emlékében az a mondás:

«Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad».

A majmok pedig szoktak maliciózusok is lenni.

Az előre látható volt, hogy Soma úrfinak ezen a vidéken nem lesz maradása a fentebbi casus után. A kivel csak összejön, mind azt kérdezi tőle, hogy hol a piros uniformis? Nincs is más neve, mint a «szwornoszt-vitéz». Illavaynak gondoskodni kellett róla, hogy valahová jó messzire elvigye, a hol még a viselt dolgainak hirét nem hallották. Az egész országban volt még egy város, a hol a múzsák csendesen meghúzhatták magukat. Mint tudva van, a főtanodák szüneteltek: a debreczeni kollégiumban országgyülést tartottak, s a nagyenyedi kollégiumban az oláhok prælegálták a jus naturæt. De még Pozsonyban lehetett találni akadémiát, a hol olyan fiatalemberekkel, a kik nem váltak be katonának, odahaza meg terhére voltak a háznak, el lehetett csavarogtatni egy-egy semestrist, sub titulo juridicai cursus. No az is szép «jus» lehetett, a mit ott tanítottak. Mikor az összes törvénykönyv darabokra volt már tépve. Hanem azért az öreg professorok csak fölmentek a kathedrába, s a diákok csak megitták a maguk sörét a commercen s ezzel fönn volt tartva a normális állapot.

Ide hozta el Soma úrfit, asseclástul együtt a nagybátyja Természetesen itt is a professorhoz adta be szállásra.

Hanem a kópé diákok ott is kifogtak rajta. Valahonnan megtudták, ha más nem, Koczur barátunk beszélte ki, hogy micsoda hős-tetteket vitt véghez a hadjárat alatt. Rajta száradt a szabadcsapat-vezér czím.

Pozsony pedig abban az időben a császári csapatok pivotja volt és egyúttal központja a magyarországi dolgokkal elégedetlen mágnásoknak.

Soma úrfit addig csufolták, a míg az lett belőle, a minek csufolták. Egyszer csak kap Illavay egy levelet Koczurtól, hogy megint lettünk ám valamik! az akadémia falát megkentük hájjal, hogy egyék meg a kutyák, magunk pedig felcsaptunk gróf Török szabadcsapatjába volontérnak, vissza is vettük a régi Opatovszky Kornél nevet. S most vigyázzon aztán már urambátyám a nyakára, hogy a markunkba ne kerüljön, mert ha a minap föl nem köttettük, mint hazaárulót, majd felköttetjük most, mint rebellist.

«Bolond lyukból bolond szél!» mondá rá Ferencz. «Majd onnan is elszaladtok ti, mihelyt megérzitek a kolbász-bűzt.»

Nem gondolta meg, hogy bolondoknak áll a világ.

Már ide nem mehetett utána, hogy visszahozza. Engedte futni a futó bolondot.

Különben maga is félig-meddig bolond volt már. Egy pár szép méla szemnek a bolondja.

MIBEN NAGYOK A NŐK?

Pálma tudott valamit, a mi Illavayt legközelebb érdeklő titok volt. Valósággal nem is volt az titok, mert többen is tudták és Ferencz maga is megtudhatta volna, ha a sértett szív olyan büszke nem volna, hogy a gondolatnak megtiltsa azt, hogy szóvá változzék. Ha a legelső ismerősétől kérdezte volna, az megmondta volna neki, de hát nem kérdezte.

Ennek a nagyon érdekes titoknak a folytán Pálma rögtön az utóbbi események után levelet irt valakinek. S attól legrövidebb időn meg is kapta a választ.

Gyönge violaszínű volt a papir, a melyre az volt irva, jelvényül a szögletén egy gyászfecskével. Nőkéz irása volt. A tartalma különben úgyis rávallana asszonyszív eredetére.

«Nagy örömet okozott nekem a grófnő bizalmas közlésével. Senki a világon nem óhajtja jobban és igazabban mint én, hogy «ő» boldog legyen. A lelkem megvigasztalódik annál a gondolatnál, hogy a mi rám nézve elvesztett kincs, annak az értékét egy magas lélek felismerte.

Jól találta a grófnő a kérdést. A nőknek a csekélységekben van az erejük. Az ő tanulmányuk az, hogy milyen a férfi, a kit szeretnek, a hétköznapi életben? S én ezt egy időben sokat tanultam.

A férfi, a kiről mi egymásnak beszélünk, a legrendkívülibb jellem, a kit nagyon keresztül kell ismerni, hogy ellenmondó vonásait összeegyeztethessük. Együtt lakik benne az erő a gyöngeséggel. Bátorsága megrendíthetlen a halálveszélylyel szemközt; hanem ha egy poharat el talált törni, azt eltagadja a gazdasszonya előtt; fél, hogy megszidják. Nincs olyan ellensége, a kinek hétszer egymásután meg ne bocsásson, de az iránt, a kit szeret, engesztelhetetlen. Sem embertől, sem sorstól nem jöhet rá olyan csapás, a mi kedélyét megkeserítse; de attól, a kit szeret, egy elmulasztott tekintet, egy rosszúl választott hangja a kimondott szónak képes szivéig sérteni. Azt azután elhordozza, és nem panaszkodik, hanem az arcza beszél róla, hogy szenved. Oh mennyit tud beszélni ez a durvának látszó arcz! A ki annak a hieroglyphjait megismerte, úgy olvashat belőle, mint a könyvből. A nagy dolgokban engedékeny, a kicsinyekben követelő. S az ilyen kicsinységekben van a nők hatalma, a kik szerettetni akarnak.

Elmondom önnek, grófnő, tapasztalataimat.

Ő egész lelkével átadja magát annak, a kit szeret s a féltékenységet nem ismeri. Azt mondá egyszer: «a ki félt, az megszünt becsülni először a nőt, azután önmagát». Azonban önmaga iránt bizalmatlan, s még inkább azzá kellett lennie a miatt, a mi közöttünk kettészakadt. Ezt a bizalmatlanságot valahogy ki kellene lopni a szívéből. Csak lopni: mert ha észreveszi, hogy utána lesnek, még mélyebben elrejti. Legelőször is a külsőségeken kell észrevennie, hogy gyöngéd figyelem jő eléje fele útra.

Az ilyen külsőségek bagatellenek látszanak; de összeségükben mégis olyanok azok, mint az arab regékben a «telli»: egy erszényke kavicsokkal, tollakkal, virágokkal, bogárszárnyakkal, magokkal, csigákkal megrakva, a miknek összeségéből mégis azt az izenetet olvassa ki, a kinek adják, hogy szeretve van.

Hát legelőször is kezdjük a viseleten. Az öltönyökben «ő» a kék színt szereti, annak minden árnyalatát; de leginkább az olyan ibolyakéket, a minő e levélpapir színe. Azonkívül türheti a fehéret és a feketét s a határozatlan színeket. Hanem a piros színt gyülöli minden asszonyi viseleten. Még a rózsaszínt is: az a kaczérság színe; a sötét császárpiros és bordeauxszínektől egyenesen irtózik. A hajviseletnél nem igen szereti, ha a nőnek hunczutkája van. Leginkább tetszik neki, ha a két első hajtekercs be van fonva s aztán a fülön alól leeresztve s úgy a kontyra feltüzve. (Nem nevet ki a grófnő, hogy ilyen apróságokkal fárasztom?) Ellenben csípős és udvariatlan tud lenni az olyan nő iránt, a ki féloldalt viseli a hajválasztékát.

Az ételeknél is szeszélyei vannak. A vajat nem türheti semmi ételen s a min valami czukrot érez, azt bűnbánat neki megenni. Hallal, rákkal el lehet őt kergetni az asztaltól. Ellenben a «kálvinista koszt»-nak nagy barátja.»

(Itt egy egész szakácsművészeti tárgyalás következett, mely külön papirra volt irva, arra levén szánva, hogy azt a levélolvasó úgy sem fogja az elefántcsontszekrénykébe elzárni, hanem kiadja a szakácsnak tanulmányozás végett. Fölöttébb nevezetes okmány! Gyönge oldalunk ez: férfi nemnek. Emlékezünk a másodszor nősült férj adomájára, kinek az új nő sehogy sem tudta eltalálni a szája ízét: mindig azon sohajtozott, hogy ezt a «megboldogult» máskép csinálta, míg egyszer véletlenül megkozmásodott az étel, akkor aztán megnyerte a tetszését: a megboldogult ilyenhez szoktatta.)

A grófnő mosolygott is eleget, mikor a titkos utasításoknak ezt a csatolványát végig olvasta. Milyen furcsa a férfi!

«Nagyon lehűti a tiszteletét a nő iránt, ha ezt szivarozni látja, ilyenkor szerető helyett jó pajtást lát benne». Folytatá a levél.

«Bántja a pompa. Ellenszenve van minden iránt, a mi fényüzés; azt mondá: jobb volna nekünk, ha üveges hintók helyett a gazdasági gépeket szaporítanók el az országban s igen sok főúr jól tenné, ha selyemszőnyegek helyett a kötelezvényeivel húzatná be a szobája falait. Egy pompásan felcziczomázott teremben úgy érzi magát, mintha egy idegen csillagzatba jutott volna bele.

Hanem ezek hát mind csak ízlési bizarrságok, külsőségek, a miket egy nő megfigyelhet, el is mellőzhet; ha tetszik, simogathatja, – ha nem tetszik, ellenkezhet velük. A kedélye nehezebben kitanulható. Erősen kifejlődött benne a függetlenségi érzet, és ennek a tökéletes ellentéte: a szolgálati készség. S hol van e kettőnek a harmóniája? Szereti szolgálni azt, a ki nálánál gyöngébb: a népet, a szegény népet; de nem a hatalmat, a ki parancsol és jutalmat oszt. Rabja tud lenni egy vén cselédnek, egy makacs gyermeknek, de nem azoknak, a kik koronát viselnek. Azért fél az olyan nőtől, a kit erősnek, uralkodó jellemünek ismer, mint a gyermek a mostohájától; de egész valójával csügg az olyan nőn, a ki rábízza a sorsát, mint édes apa egyetlen gyermekén.

Nehéz őt megnyerni; de nehéz elveszíteni.

A társalgásban eleinte hallgatag, szófukar. Vannak tárgyak, a mikbe bele nem szól. Sport, vadászat, tánczvigalmak, párbajok, mendemondák úgy leperegnek körülötte, hogy ha kérdi valaki tőle, miről beszélnek? azt mondja, «nem tudom». Sok idő kell hozzá, a bizalom megnyerése, a rokonszenv biztos találkozása, míg e hallgatag, gunnyasztó szárnyait kiereszti és fölrebben. Akkor aztán repül. Szárnyai fényes régiókban járnak! Ha majd egyszer a grófnő, ősvárának romjai között járkál vele, távol a profánus világtól, s ábrándjaiban azokat a faragott caryatida főket ott az erkélyen megkérdezi: minő élet volt itt valaha? Akkor a kőarczok leghidegebbike át fog melegülni, fényt kap, megelevenül, s mikor az ön kedélyhangulata összetalálkozik az övével, akkor megtörténik az, hogy a kőszobor repülni kezd, a kőszobor megzendül és ön hallani fog tőle egy költeményt, mely átringatja lelkünket a napsugaras multba, odabűvöl egy újra felelevenült ismeretlen világ közepébe: megnépesíti a dült romok pompás csarnokait élő, tündöklő alakokkal; boldog ábrándoknak, édes örömeknek méla holdvilágával sütteti be a viszhangos termeket, csaták vérvilágával a hősi harcz szinhelyét, az udvart, a bástyafokot. S túlvilági érzés, szívandalító költészet, rokonszenves delej támad a költemény minden sorából. S a ki azt hallja, a ki azt az arczot látja, emberentúli fényt lát ragyogni rajta: az a magát eláruló költőnek az arcza (vagy tán csak az érzette, az látta ezt így, a ki legelőször hallotta?) S ha az elmondottért egy néma sohaj, tán egy önkénytelen köny lesz jutalom, akkor még tovább kibomlanak a rejtett szellemszárnyak, máskor is minden hangulatteljes pillanatban megjelenik azzal a ragyogó arczával, abban az istenektől ajándékozott fényes köntösben választottja előtt, s szebbnél-szebb költemények gyöngysora füződik a rokonszenvező hölgy selyemfonalára. De csak azt ne kérdezze valaha tőle: ki irta e költeményeket? mert abban a perczben elszakad a fonál, s a gyöngy szétgurul. Azt feleli rá, nem tudom: egy diáktársamtól tanultam az iskolában, s több költeményt nem fog mondani. Pedig ő az, maga: a ki szégyenli a szárnyait. Jártában, keltében hideg, prózai, gyakorlati ember az egész világra nézve: költő csak arra az egyre nézve, a ki vele együtt tud repülni: a ki szeret.»

Ennyi volt a levélben.

Pálmának elég, hogy egészen fölmelegedjék tőle.

Fogékony lelke ugyan érzette, hogy ez lopott meleg, kölcsönzött láng; de hát az már a láng természete, hogy a másolata is eredeti lesz azonnal.

Egészen új világot vetett e levél Illavay alakjára.

E kőben nemcsak bátor férfilélek, de költői szellem is lakik. Kizárólagos, csupán választottja előtt nyilvánuló; nem az egész világ számára égő; csak annak a gyönyörére, a kinek meghódol. Egy csillag, a mit nem szabad senkinek másnak látni, csak annak, a ki vezércsillagául választotta magának.

Ez aztán egészen fölverte az értékét.

Pálma grófnő nem késett a levél irójának rögtön megköszönni a szivesen fogadott közleményeket. Kérte, hogy ha még jut eszébe valami kiegészítő részlet, azokat is csak jegyezze fel a számára.

Másodszor is megjött az ibolyaszínű válasz, a gyászoló fecskével.

– Egy nevezetes különczséget valóban elfeledtem önnel közleni: a mit voltaképen nekem sem volna szabad ismernem. Neki az a különös szokása van, hogy naponkint rövidebb, vagy hosszabb időre szobájába bezárkózik. Az a szó, hogy borotválkozik olyankor. Azt más sem szereti, ha olyankor háborgatják. Az ember nevetséges figura lehet azzal a félig beszappanozott ábrázattal. A vén cselédje azonban megsúgta nekem azt a titkát, hogy olyankor, mikor így be van zárkózva szobájába, ő magával szokott beszélni. Van egy torztükre, az elé áll, s aztán vitatkoznak egymással. Ő azt is elmondja, a mit a tükörtől hall. A cseléd azért mondta el ezt nekem, hogy vigyázzak rá: ez egy neme a bolondságnak, az ő anyja is Opatovszky-leány volt, s azoknak az ereiben mindegyiknél van egy csepp az őrült Stibor vajda véréből. Magában fenhangon beszélni, bolondság. De ez ő nála nem az. Én is kihallgattam e magányos párbeszédeit néhányszor, leskelődő kiváncsiságból. Az az emberi szívben lakó két dæmonnak a küzdelme: a jónak és a rossznak, a boszuállás és a kiengesztelődés küzdenek egymással élő szóval; majd meg a hiúság és az önbirálat: a vágy és a lemondás. S mindig a jó szellem marad győztes. De ezt nem szabad észrevenni. Mert a ki azt az önmagával tusakodó szellemet küzdelme hevében megzavarja, az azt összetépi. A ki csak egy szóval is észrevéteti vele, hogy e különczségéről tud valamit, hogy utána leskelődik, attól elfordul örökre. Tehát vigyázzon erre.

Pálma gondolta magában: ebből ki lehet őt gyógyítani.

Készen volt az egész terve: kilencz oldalról megtámadni az ellenállót.

A SZÉP LAILA BALLADÁJA.

Ama harczi jelenet napja után beletelt két hét, hogy Illavay nem látogatta meg Gargóvárát.

Lehettek sürgős feladatai, mik elébbvalók a szívügyeknél: valószinű, hogy sok járás-kelése volt a miatt, a mi az ő rendelkezései folytán történt. A császári hadparancsnoknak számot kellett róla adni, hogy egy csoport fegyveres embert, a ki az ő zászlóit bitorolta, miért kergetett valaki a világba; az ilyen vitézkedésért az embert könnyen haditörvényszék elé is állíthatták. Írt is Ferencz ez alatt nem egy levelet a grófnak, tudatva vele, hogy most itt jár, meg ott jár; de Pálma mind jobb szerette volna azt, ha ő maga jött volna már egyszer. Végre annak az ideje is elérkezett; egy szép reggelen egy lovag vágtatott be a gargóvári dobogó hídon, a kiben az erkélyablakon kihajló vártündér alig ismer, de mégis csak ráismer a várt lovagjára.

Az idő a szigorú téli napok után egyszerre úgy átcsapott a tavaszi melegbe, hogy a rohamos hóolvadás miatt se szánon, se kocsin nem lehetett útazni: a kinek sürgetős útja volt, lóhátról intézte el.

Ferencznek arra volt jó ez a két hét, hogy az alatt szakállt eresztett. Annak az arczot körül fogó koszorúnak az a jótékony hatása van, hogy a vonások összhangtalanságát kiegyenlíti: a nem szép arcznak általános kifejezést ád, a fejnek megadja a hiányzó reliefet.

De nem ez volt az, a miért Pálma oly kedvesen volt meglepve Illavaynak előnyösen átváltozott arczától. Szép volt az neki már mindenképen. Hanem ez az újon növelt szakáll azt mondta meg neki, hogy Ferencz az ő utolsó szavát elhitte: azóta nem áll össze vitatkozni azzal a boszorkányos tükörrel, mely mindig azt mondja neki: «te rút vagy, ostoba vagy, senki sem szeret», nem kereste a kétségeit; e bűvszó által megszabadult ettől a bolondság dæmonától: ő hisz, ő bizik: a hölgyben és saját magában. Hisz úgy, a hogy még soha sem hitt senkinek. Ez teljes diadal volt.

Pálma ragyogó arczczal sietett az érkező elé. Tudott ez az arcz ragyogni is s akkor mennyei jóság sugárzott le róla. Ezt nem tanították neki: ez belülről jött.

De hát még Ferencz hogy volt meglepetve, mikor őt meglátta, abban a gyöngeviolaszínű ruhában, azzal a két fülön alól eresztett s hátul feltűzött hajfonattal, mintha csak ábrándjainak tündére járt volna előtte s az öltöztette volna fel. Úgy reszketett örömében, mint egy gyermek, a ki csak bámul és nem meri elhinni, hogy mind ez az övé!

Ilyenkor a gyermekkel elébb tréfálni szoktak: elébb megfaggatják, megbúsítják, hogy az a szép vásárfia, az a karácsonyajándék nem neki van szánva, hanem a szomszéd fiának.

Pálma megállt előtte komolyan, s magának tartá mind a két kezét.

– Panaszom van a szolgabiró úrra.

Ferencz a szemébe nézett; komolyan beszélnek így?

– Igen, nagy panaszom van. A patak kiáradt, elhordta a hidakat mind: a szolgabiró úr nem csináltatta azokat meg, s most az én jegyesem nem tud hozzám eljönni.

Ferencz mosolyogva simítá meg új szakállát.

– Ha van neki szive, át tudja az úsztatni lóháton is a vízárt.

Akkor aztán az övé lett mind a két kéz és a piros ajkak kaczagása.